Azon gondolkodtam, hogy mi az, ami a képben nekem valamiért mégis egy távolságtartó érzetet hoz, miközben nagyon meleg tónusokkal dolgozik Tamás. Nagyon szépek a formák, ezek a csészék nagyon gusztusosak, nagyon szép az íve a fülüknek, egyszerűek, de kecsesen megformáltak, ez abszolút jó tárgyi világ, nagyon barátságos, nincsenek riasztó díszítések rajta, szóval jó az ötlet. A kókusszal kapcsolatban kinek-kinek biztos megvan a maga élménye, de egy biztos: ha kimondjuk ezt a szót, hogy „kókusz”, akkor mindenkinek egy fehér világ ugrik be, tehát ezek a tárgyak itt jó párhuzamok. A kép világa is nagyon rendben van, csak az a kérdés nekem, hogy vajon mitől lehet az, hogy mégis nagyon élére vasalt ez a dolog, miközben a kókuszdió egy szőrös kis növényke. Lehet, hogy az hiányzik, hogy kicsit össze legyen koszolva az alap, amire ez rá van téve, mindenesetre, nekem valami hiányzik, hogy ő a természetből jön ebbe a korrekt világba. Nyilván, hogy kókuszpálma levelet nem biztos, hogy tudunk szerezni, de a héjából valamennyit oda lehet talán csempészni. A másik irány, hogy ha ennyire szét akarjuk választani a tárgyi környezetet, és azt mondjuk, hogy oké, a kókuszdió a vendég ebben a környezetben, akkor biztos-e, hogy ő ebben a zárt formájában a legizgalmasabb? Az is lehet, hogy az zavar meg engem, hogy ő ide a kép szélére kiszorul, miközben a tömegelhelyezés rendben van. Lehet, hogy a kép tömegében hátulról hiányzik nekem valami, a kép jobb oldalából, életlenben tartva, de nem tudom megmondani, hogy mi. Tamás, most megfogtál, kérem a segítséget a többiektől, hogy vajon mi lehet ami miatt ez nekem mégsincs stabilan egyben. A három csillagot megadom, de azért kérném Tamást, hogy segítsen nekem. (hegyi)
értékelés:

Hát, vágyba ez nekem nem hozza a hangulatot, hiába, ami a képről lemaradt és amit csak Tamás tud, hogy mi lehetett, a sztori tehát a képkereten kívül folytatódik, ezért a néző azzal, hogy ebben hol a vágy és kié, nehezen tud kapaszkodót találni. Talán ha gyerekkor, de a helyzet az, hogy így is esztétikai bajaim vannak a képpel, pontosabban a szereplőkkel, mert ahhoz, hogy humoros vagy groteszk legyen nem elég hangsúlyos, nem elég szélsőséges a figura, de ahhoz meg túl erős és túl hogy is mondjam, igénytelen, nem jó szó, de most nem jut eszembe jobb, hogy képelemként nézegessem az anyát, aki háttal ül. A gyerek meg, lehet, hogy kapcsolatban van valakivel, akit nem látunk, de mégis ül, láthatóan stabilan, tehát azon kívül, hogy integet, nem érzem a vágyódást benne, hogy onnan akár csak fel akarna állni. Tamás, ez most nekem nem jött össze. (hegyi)

...
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
...
Kiszínezném vele az életem.

Rájöttem valamire, és ezt köszönöm Tamásnak. Nevezetesen, hogy ha hagyom magam általatok elragadni érzelmileg a saját értelmezési mezőtökbe, akkor legfeljebb okosan tudok bólogatni, de abból meg nem lehet kihámozni semmit se, nem segít - már ha segít egyáltalán, ha mondom a magamét. Ezért hát azt mondom, hogy Tamás, ez egy kép, nem három. Engem az első kép érdekel, a másik kettő a te bizonytalanságod magadban, hogy vajon sikerült-e az elsővel elmondani, amit akarsz. Igen, sikerült. A másik kettőt lehet tartalékba tenni. Az első kép elég és elmond mindent. Bízz magadban és a néződben. A második kép nagyon alternatív, mondjuk úgy modern, de a fenét érdekli ebben a kontextusban a modernség. A harmadiknál meg elragadott téged a technika. Az első kép oké, az kapja a három csillagot, és csak azért nem kapja meg a kép a leckemegoldást is, mert a bizonytalankodás levon a feladatmegoldásból. (hegyi)
értékelés:

Jó a megfigyelés és jó a terep, ahol a kép készült, a beállítás is jó és a képkivágat is, de ahol most ez a cica vagy kutya áll, ott olyan nagyon beleolvad a háttérbe, hogy nem tud önálló képalkotó elemmé válni, keresni kell, és bár érthető, hogy mit akarunk látni, de valójában a vadászat magányossága nem tud erőt kapni, mert elvész a szereplőnk. Nem tudom, merre kódorgott ez az állat, hogy volt-e olyan pillanat, amikor jobban elkülönült, bár van egy olyan sejtésem, hogy ő belegyalogolt Tamás beállításába, vagyis nem tudom, hogy valójában tervszerűen ő volt a megfigyelés tárgya, vagy csak a véletlen szervezte így, hogy szereplővé válhasson. A megfigyelés jó, de sajnos nekem most ez inkább tanulmány, mint kész kép lenne. (hegyi)

jobb ma egy közhely, mint holnap semmi...

Tamás, én ezt elfogadom leckemegoldásnak abban az esetben, ha kapunk róla egy ismétlést. Az ötlet ugyanis jó, de talán a kevesebb több lenne, hozzáteszem azt is, hogy a személyesség nagyon fontos lenne, vagyis most van ebben valamiféle távolságtartás, miközben a versek a legintimebb dolgok közé tartoznak az életben. Máshogy mondom. Ha ez egy könyvheti illusztráció, akkor azt mondom, rendben van, de azt a távot kéne leküzdeni, ami az illusztráció és a valós élmény között létrejön. Ezen felül még egy megjegyzés: az fontos, hogy a szerzőket, címeket meghagyod, de olykor olyan helyen is vágsz a könyvformába, ami nem indokolt. Szóval 3 csillag, lecke is, de ismétlést is kérek. (hegyi)
értékelés:    

Picit zavarban vagyok, mert Tamás pontosan szokott fogalmazni, ez a kép most nekem nagyon laza kézmozdulatokkal vázolt tanulmány, hogy oké, hogy a tél utolsó napja, mert már szépen süt a nap és menekül a hó is, de nem találom benne azt az egyediséget, hogy ezt így és itt és ekkor, csak így, csak itt és csak ekkor lehetett megcsinálni, és nem mondjuk 4 méterrel odébb, 2 fokkal balra és mondjuk fél órával később. Nem tudom, hogy mennyire tudom értelmesen elmondani, hogy ha az eszköztár ennyire egyszerű, akkor nagyon szigorúan kell bánni minden dekájával a kompozíciónak ahhoz, hogy ne merüljön fel a nézőben a kérdés, miért lett ez lefotózva? (hegyi)