Nagyon szép ez a ritmus. Én nem értek egyet a szépiával, nem nagyon értem, hogy miért kell hozzá ez. Többnyire haragudni szoktam a túlélesített képekért, itt valahogy még ezt is el tudnám fogadni, de elfárad ez az egész ettől a barnás lágyságtól. Ráerősítettél a kontrasztra, a struktúrára, miközben meg kigyengíted az egészet ezzel a barnával. Kevesebb ráerősítés is elég lett volna akkor, ha meghagyod a fekete fehéret. Arról sem vagyok 100%-ig meggyőzve, hogy pont jó helyre álltál-e, ugyanis a bal felső saroknál, ahol az ég kilyukad, nekem a történet is kilyukad. Ha egy kicsit elmozdulunk az óra mutató járásával megegyező irányba, és a háttérben ezt a fa csoportot meghagyjuk, ezek a nagyon érdekes, mint egy színpadi helyzetként megjelenő szalma és nem tudom, hogy miből összeálló, talán valami növényzetből létrehozott struktúrák, ezek nagyon jók. Izgalmas lehetne. Akkor, ha határozottan beállítunk egy színpadi helyzetet, lehetne ez akár egy színjátéknak, vagy egy mozdulatsornak a lekövetése is, vagy akár egy balettnek. Nagyon sok mindenre lehetne asszociálni. De ezt akkor technikában és kompozícióban is meg kell ragadni. A témafelvetéssel abszolút egyetértek, a kivitelezéssel nem. Nekem így ez 1 csillag, azzal, hogy amennyiben ez egy megtalálható helyszín, én még egy kicsit meditálnék ott, hogy mi az, ami ebben fontos. Ráadásul ez egy gyönyörű helyszín lenne emberekkel történő interakcióra képileg. (hegyi)
értékelés:

3 képet kapunk, 3 teljesen más világról, amiben nyilvánvaló, hogy az életlenítés, vagy az eléletlenedés az, ami közös, ugyanakkor 3 tökéletesen más minőséget is kapunk. Visszafelé megyek, jó? Az utolsó kép az valamilyen virág, talán, mintha erről már kaptunk is volna fotót, nagyon érdekes és finom, ahogy az ő vörösei megjelennek. Amit nem értek az az, hogy a formák miért így fejeződnek be? Ebben van nekem egy nagy adag esetlegesség abban, ahogy ő kinyúl a képkeretből, és alul, ahogy ez az egész olyan furcsán vágódik el. A tömeghez képest szűk ez az egész. Szűkek a keretei, túlnőtt ő már ezen. Olyan érzésem van, mint amikor át kéne ültetni egy virágot, és ellustálkodja az ember, és az már túrja ki a földet, meg repeszti szét a cserepet. A középső kép valami faág lehet, és nem nagyon értem, hogy miért pont ez a képkivágás történt. Semmi nem indokolja. Nem érzem a tömegelhelyezésben a ritmust, nem érzem azt, hogy mi akar lenni a fő motívum. Van két vonalunk, de azok viszonyrendszerben nem nagyon találják el a képhatárokat, nem tudom, hogy miért így született ez a kép. Nem látom az indokát. Így ez lehetne állókép is. Nagyon érdekesek azok a formák, amik ebben az életlen világban létrejönnek, fejformákat lehet észrevenni, mindenki más dolgot fog ebbe belelátni, de maga ritmus, azt nem értem, hogy miért ilyen. Úgyhogy ez a két kép nekem abszolút kihagyható, vagy hát nem képviseli azt a minőséget, amit a legfelső kép képvisel. Mert bár úgy érzem, hogy szűkek vagyunk, de itt az esztétika is, a forma is érvényes és nagyjából a tömegelhelyezés is. A felső régióban, főképp ott a jobb oldalnál az a tömeg azzal, hogy ennyire kifut, nekem egy kicsit bajos. Talán érdemes lett volna erre odafigyelni, bár nem tudom, hogy ez a növény, amit itt látunk egyébként milyen viszonyrendszereket hozott létre, de még egyszer mondom, hozzám ez áll a legközelebb. Tehát, ha az a kérdés Tamás, hogy a háromból melyik irány az, ami működik, akkor nekem az első kép az. Azért furcsa most a dolog, mert van még két másik képünk is, hát most akkor mit csináljak, hány csillag legyen? Ha azt mondom, hogy a 3 kép együtt 3, akkor egy kép abból az egy, viszont ennél meg többet ér ez a kép, úgyhogy azt mondom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás, mindazzal együtt, hogy én szeretném érteni azt, hogy te melyikre tetted a voksodat. Mind a három nem fog működni, nekem ez a véleményem. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes az a képi világ, amit mutatsz, de nem értek egyet azzal, ahogy komponáltál, mert a tömegelhelyezés nekem így most nem stabil, és nem is nagyon előremutató, inkább olyan iskolás megoldásnak gondolom tömegelhelyezés szempontjából, miközben maga a megfigyelés abszolút érthető, és jó. Kellene még időt töltened ezzel a szoborral, mert valami közöd van hozzá, hogy ezt lefotóztad, és én ezt érzem és sejtem, miközben nekem ez most nem jött át a képről, hogy mi. Márpedig valamit a nézőnek is kell adni ebből, hogy értse, hogy miért készült a kép. Ugyanis ez több, mint dokumentálás, és ez a kép is több, már így is, mert szubjektívabb annál, mint egy dokumentumfotó megközelítés. Úgyhogy Tamás, ha jársz majd Budán, akkor jó lenne ezt a képet megismételni úgy - és ez a nehéz, mert én nem tudom ezt helyetted eldönteni -, hogy neked ebben a fontos most a magány, ahogy áll a nagy fák között, és mint egy ilyen jelenés kiugrik onnan, vagy a szobor ábrázoltsága, vagy a természet a fontos és a szobor csak másodlagos. Szóval azokat a hangokat a billentyűn neked kell leütni a megfelelő sorrendben, hogy dallammá álljon össze. Visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Nem is tudod Tamás, hogy mennyit vitatkoztam magammal ennél a képnél! Bosszantott az, hogy ez egy színmanipulációs játék, hogy miért nem lehetett 4 különböző ládával megcsinálni, különbözően elhelyezett körtékkel – ha már a színekkel játszom, miért nem festetted össze temperával a körtéket valójában -, aztán ez a nagy tér körülötte, szóval jól elkezdtél engem macerálni ezzel a képpel, hogy legyen hozzá egy viszonyulásom. Félre is tettem és utána elkezdtem megint nézegetni és rájöttem, hogy neked van igazad, mert ez tényleg hozza Andy Warhol világát. Ugyanakkor sokadik megnézésre sem érzem maradéktalanul megoldottnak a problémát, mégpedig azért nem, mert ahhoz, hogy egy ilyen dolog időtállóan ütős üzenet legyen, ahhoz annak az egy részletnek, amit utána sokszorozunk, kikezdhetetlennek kell lennie, legalábbis szerintem. Meg kell fogni egy ilyen ládát, és meg kell nézni, hogy az önmagában hogy működik. Ha csak egy részlet is van benne, amiben az ember bizonytalan, akkor megsokszorozva a bizonytalanság része is megsokszorozódik. A világítással van bajom - hogy értsd, hogy miről nyökögök -, a bal felső sarokban az a körte nekem olyan szinten bukik össze-vissza, hogy ettől az egész valahogy kevésbé működik. Azt tegyük hozzá, hogy hoztál egy olyan tárgyias megközelítést, ami 8 db körtéről, meg egy ládáról szól, de ez a 8 db körte, meg a láda ennél egy kicsit többet is mutathatna. Milyen érzelmi viszonyrendszernek kell kialakulnia a 8 körtéhez a ládában? Ez a kérdés. Mert utána már értem az egészet. Meggyőztél, hogy ez a szín módosítás jó ebben, ez a szelektív színezés jó, meggyőztél arról, hogy ez a beteg kék is jó, hogy nem négyszer kellett volna ezt lefotózni, hiszen Warhol is a stencil technikával ugyanazt a motívumot ismételte más-más színben, tehát mindent elfogadok, csak az első kiindulási pont az, ami nekem kérdés. Túl zaklatott ez az egész – nem tudom, hogy ez mennyire közérthető az, amit mondok -, hogy maga a kiindulási pont olyan sok formával, fénnyel, bukdácsolással történik, hogy ez megsokszorozva nekem már a tapéta jelleget ölti, így kevésbé tud egyedi lenni. Nekem ez az érzésem ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor az ötlet maga zseniális! Úgyhogy most jól kiszúrtál velem Tamás, mert szívem szerint azt mondanám, hogy ez egy 3 csillagos kép, amit visszaadok ismétlésre. (hegyi)
értékelés:

Ha a világítást nézem, akkor a harmadik kép az, ami a legközelebb áll ahhoz, amit szerintem ezekből a növényekből ki lehet hozni, ott lényegül át számomra a tárgy és ott lép át egy szintet a kép azáltal, hogy el tudunk vonatkoztatni a műanyag cseréptől, a növény lexikális meghatározásától, vagyis mindattól, ami visszahúzza a jelenbe a történetet. A csendélet egyik kritikus pontja az idő. Talán érdekes, hogy egy pillanattal foglalkozó és pillanatot megmutató technikánál az időről beszélek, és ez az idő örök problematikája a fotográfiának. Idő a zársebesség, idő az adott napszak, fények, környezet, idő a korszak, amikor a kép készül, idő az exponálás óta eltelt idő is, tehát egy kép elkattintása 4-5 területen is egyszerre vet fel kérdéseket, és próbál egyszerre válaszokat is találni ezekre. A legkritikusabb szerintem az, hogy időtálló-e egy kép. Hogy mennyi az avulási ideje, mennyire csak a pillanatnak készül, azaz túl tud-e lépni a pillanat dokumentálásán. Ha nem, az tanulmány lehet, az naplóbejegyzés lehet, de hamar leesik a falról. A három képből nekem a harmadik az, ami átlép az idő könyörtelen ajtaján, és kortalanná válhat. Az első kép izgalmas felvetés, de a szabályos elrendezés és a viszonylag nagy élességhatár együtt élményben ahhoz közelít, mint amikor felhozzuk a satnya télire eltett muskátlikat és a teraszon vagy a konyhaasztalon kitesszük őket ellenőrizendő, maradt-e élő hajtás, azaz döntünk a növény további sorsa felől. Ez is lehetne egy út, de akkor ehhez ez a rendezettség nem hihető. A második képpel viszont bevallom nem tudok azonosulni, nem tudok mit kezdeni vele, mert ez a lapos világítás nekem elveszi a lírát, de annyira nem tényszerű, hogy a botanikai boncasztalon mellbevágóan részletgazdagon a részletekben rejtőző egésszel élhessem meg az élményt. (hegyi)
értékelés:

Tamás, nekem ez így jó, ahogy van. Sokat gondolkodtam rajta, nem volt könnyű elfogadnom, de végül arra jutottam, hogy érvényes és valós az a formanyelv, amit kipróbáltál itt, akkor is, ha mindez a számítógépen szerveződik egybe és nem a valóságban, hiszen nem indulhatunk ki mindig a kályhától, igenis van létjogosultsága ennek a megoldásnak is, még akkor is, ha én magam nem élek ezekkel az eszközökkel, de az eredmény belátom, működik és eléri a hatását. Jó a térjáték, és bár kíváncsi lennék, mi történik, ha nincs mankó a fehér háttérrel, meghagyjuk feketében az egészet, de mondom, így is működik, határozott. (hegyi)
értékelés:    

Érdekes az a világ, amit felvázolt Tamás, elementáris erővel hat a háttér olyan, mint egy hieroglifa és maga az ábrázolás is ebbe az irányba mutat nekem. Olyan, mintha egy egyiptomi rajzot látnék a piramis falán, mindezt azzal hozta létre Tamás, hogy választott egy olyan nézőpontot, ahonnan kicsit talán szokatlanul is, leíró jellegű, rajzos lehet ez a közlés. Ez volt az első élmény rögtön, mikor a képet megláttam. A második pedig az volt, hogy ha ezt 180 fokkal elforgatjuk, akkor is értelmes kép lesz, ezáltal el tudunk vonatkoztatni attól a valóságtól, amit látunk, és ahogy érzem a cél is ez volt – hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mi a modell és őneki milyen testrészei hogyan kerültek erre a képre, hanem azzal foglalkozzunk, hogy ennek az egésznek van egy szürreális hatása. De nekem ez mind csak a felszín. Ha mélyebbre ások, ahogy az idő múlik képnézegetés közben, az ötlött fel bennem, hogy mennyire vádló ez az egész, mennyire áldozati szerepben van a modell, kiszolgáltatott, beletörődött, de ez nem valami külső erő vagy személy által erőszakolódik a modellre, hanem a modell maga vágyja ezt. A kamera csak dokumentál, rögzít valami rítust, ezt a rituálét ráadásul a modell belül, fejben éli meg és ehhez csak eszköz a mezítelenség - erre utal a felsőtest borotváltsága, a lábak kontrasztja is. Mindemellett nem tudok szabadulni attól az élménytől, hogy valami kollekció, furcsa gyűjtemény egy darabját látjuk, egy preparált testet. Jó, hogy Tamás kinyitotta ezt az ajtót, mert az a jelrendszer, ami ezen a képen olvasható, mindenképpen érdekes és karakteres. Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de nem szokványos akt az, amit látunk, sőt, megkockáztatom, hogy a szó konvencionális értelmében nem beszélhetünk jelen esetben aktról, sokkal inkább a személyes, naplószerű, önreflexív hatás az, ami uralja az erőteret. Emiatt szokatlan az arc zárása és a test várakozással teli nyitása közti kontraszt. Azt el kell mondjam, hogy sem Ágnes munkáihoz, sem Schiele világához nem érzek kötést, sokkal maibb a kép, inkább a Bret Easton Ellis posztmodern, metszően realista beszédmódjához kapcsolható nekem. Tamás, kérlek hogy reagálj arra, amit írtam itt. (hegyi)
értékelés: