Hazaút

Hazaút

Zoli, többedszerre kapjuk meg ezt a kanyart. Elhiszem, hogy számodra ez fontos, mert itt zajlik az életed, de valahogy még mindig nem sikerült megfognom azt, hogy ez mitől egyedi? Annyi kanyar van ám az országban, te azt el nem hiszed, hogy mennyi! Ettől ezek a kanyarok nekem, hogy egy bácsi épp belement a táblába, nem válik izgalmassá. Jók az úton lévő vonalak, vagyis jó lenne, de nem azzal foglalkozunk. Azt mondom, hogy magadnak kellene feltenni a kérdést, hogy ebben téged mi érdekel? Bátortalannak érzem ezt, Zoli! Ha téged az úton lévő autónyomok-foltok érdekelnek, akkor foglalkozz azzal, és akkor nem érdekes a bácsi, nem érdekes a tábla... Kicsit úgy érzem, hogy lusta voltál lehajolni. Ott volt a kezed előtt a megoldás. Mi a francnak kell neked a villanyoszlop, meg a háttérben lévő erdő, meg ez az egész vacak. Ennek a képnek negyed része használható, a bácsi feje fölött az előzni tilos táblánál levágtam volna az egészet fent is, meg oldalirányban is. Lefelé viszont hiányzik a képből. Nem nagyon értem, hogy ezt miért így fotóztad, azon kívül, hogy biztos hideg volt, és ha le kellett volna guggolnod, akkor kétséges lett volna az, hogy fel tudsz-e állni. Ismerem ezt, és tegyük hozzá, hogy én nálad lényegesen kövérebb vagyok, tehát én is nehezen guggolok le, mert aztán lehet, hogy segítség kell, hogy valaki felállítson. Ez a kép nincs megoldva. (hegyi)

Érintés

Érintés

Éppen egy év telt el, és ismét megjelentek ezek a gyönyörű fények, mint tavaly, így újra játszani kezdtem...

Zoli, nem fogok erről túl sokat beszélni, mert nagyon örülök egyrészt annak, hogy elkezdted az ismétlést, és létrehoztál újból egy ilyen megoldást, és ráadásul lényegi, és nagy lépést tettél előre ezzel a képpel, sokkal jobb verziót kapunk. Tónusban, utómunkában még mindig kellene ezzel dolgozni. Most a képnek a bal alsó része ezzel a kis virágcsokorral, vagy kis cseréppel sokkal kontrasztosabb és e mellett a világos részek sokkal erősebbek. Így itt most két eset lehetséges, vagy ezt veszem alapnak és akkor a kép többi részét is ehhez hozom közel, vagy pedig ezeknek a kis virágoknak a felső régióban és a levelekkel létrehozott tónustartományát veszem alapnak és akkor ezt kell visszább venni. Valamelyiket érdemes lett volna meglépni, mert akkor lenne ez abszolút harmonikus kép. Most ettől furcsa nekem ez a tónusrend, de maga a meglátás az nagyon izgalmas és ráadásul jó is ez a ritmus. Ez most bátorításképp egy 3 csillagos lecke, de várnék még erre ismétlést, úgyhogy várom a folytatást! (hegyi)
értékelés:

Átmenet

Átmenet

A meglátás abszolút jó, csak nekem megint azt mondom, hogy még hiányzik a főszereplő. Lehet, amikor azt mondom, hogy hiányzik a főszereplő, nem fogalmazok egészen egyértelműen, nem tudom, mindenesetre megint azt mondom, hogy van egy jó ritmusunk és ez az absztrakt leckébe tökéletes, de valahogy ezt meg kellene próbálni kimozgatni a statikusságból. Mert hogy ez így még csak egy színpad. Tessék nézni konstruktivista festőket. Nézd meg, hogy hogyan dolgoznak: biztos, hogy akár ha Bak Imréről beszélhetek most nektek, biztos, hogy ő bekapcsolna ide valami más színt, valami más formát (egy gömbölyű formát), hogy ezt az egész feszültséget oldja. Nem azt mondom, hogy én most itt ötleteket akarok adni, hogy rúgd be a pöttyös labdát oda a sínekhez és akkor ez máris működni fog, de valaminek kéne történnie. Az meg rád van bízva, hogy minek. Ezt tudom most erre elmondani. Egyébként maga a ritmus az jó, tehát ez az egész színpad már megkapta az egy csillagot, amit a leckemegoldás jelent, de mégiscsak azt mondom, továbbgondolásra visszaadom. (hegyi)
értékelés:

Forogj velem

Forogj velem

Haladunk. Fontosnak tartom elmondani, hogy érdemes összehasonlítani Zoli első önportréit azzal, ami itt történik. Az egy nagy lépés, hogy megtette Zoli a kedvünkért azt, hogy levette a szemüveget. Az előző elemzéseknél ez fölmerült kritikaként, hogy mennyire tud őszinte lenni a kép akkor, ha személyes közlés közben ottmarad egy szemüveg, mint védekezési forma. Én úgy érzem, hogy ez a kép bizonyító erejű arra nézvést, hogy a tekintet, az arc nagyon fontos, még akkor is, ha a gyakorlatban ez nem biztos, hogy olyan szinten komfortos, mint a jól megszokott helyzetem, hogy mindent élesen látok, és a szemüveg ott van a kezem ügyében, tehát bármi baj történik, kapaszkodhatok bele. Tudom, hogy furcsának fog tűnni az, amit mondok, ez egyfajta korlát elengedés. Az ember mindig kapaszkodókat keres, a világban, a párkapcsolati helyzetben, a barátságában, a munkában, különféle kapaszkodókat gyárt vagy talál, és ezek könnyítik meg a hétköznapi kommunikációt. Igen ám, de akkor, amikor saját magam megfejtésén dolgozom, akkor fontos az, hogy ezeket a kapaszkodókat szép lassan engedjem el. Még akkor is, ha ettől a bizonytalanságom nő, de ez csak egy ideiglenes helyzet, mert amint elengedtem ezeket a kapaszkodókat, új területeket fedezhetek föl, új készségeket, képességeket. Ilyen kapaszkodó a szemüveg is. Az, hogy megkaptuk Zolit enélkül a segédeszköz nélkül, az abban segít, hogy talán ő is átértékelje a saját énképét, hogy milyen módon határozza meg önmagát, hogy első helyre teszi-e azt, hogy ő szemüveges. Ami a képet illeti, még mindig azt mondom, hogy van mit tisztázni és javítani, erre nézvést nagyon nagy előrelépésnek tartom azt is, hogy magával a forgással, a mozgással elmosta a hátteret, és kevésbé hangsúlyos formák jöttek így létre, kevésbé kezdek el azon merengeni, hogy vajon mi lehet azokon a polcokon. Tehát mindenképpen jó ez az irány, és az is jó ebben a képben, hogy akarva-akaratlanul, de még mindig látszik az, hogy van még hova továbblépni. Ez jó, mert amikor már bent leszünk a végcélnál, akkor onnan már föltesszük a kérdést, hogy hogyan tovább. Most még van út előttünk, ezen az úton szerintem érdekes és izgalmas továbblépni. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy ebből a közegből több irányba el lehet indulni. Egyrészt el lehet indulni egy abszolút sematikus vagy indiferrens környezet felé, ahol még kevésbé látszanak háttérben tárgyak, ez akár megvalósítható egy sötét lepellel, és kevesebb világítással. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy valóban meséljen az a háttér, amit kapunk. Még mielőtt Zoli belefogna ebbe a második irányba, azért lenne jó talán az elsővel foglalkozni, mert utána elkezdhetjük majd lépésről-lépésre felépíteni azt, hogy milyen tárgyakkal, milyen környezettel, hogyan tudok magamról mesélni. Én most úgy érzem, hogy az lenne a fontos, hogy a testemmel, az arcommal, az arckifejezésemmel, a gesztusaimmal hogyan tudok mesélni. Érthető a cím, érthető az, hogy ezt milyen gesztussal próbálta Zoli megvalósítani, nyilvánvaló, azért ez a gesztus nem itt ér véget, mert egy más képkivágásban a karoknak lehetne nagyobb szerepe, mert itt most nem egyértelmű teljesen az, hogy ez egy körtánchoz nyújtott kéz. Tűnhet annak is, hogy a kamerát tartja kézzel, és még akkor is, ha ez így van, érdemes azon elgondolkozni, hogy hogyan lehet ennek a hatását (mármint annak, hogy ez egy technikai megoldás) csökkenteni. Van egy nyakig begombolt pólóingünk, ez is üzenet jellegű, hogy nem csak a ruházat mennyire fontos, hanem hogy az nyakig be legyen gombolva, de nincs nyakkendő, tehát tulajdonképpen oktalan a nyakig gombolkozás, mert az én tapasztalatom szerint ezeket az utolsó gombokat azért helyezik el ezeken a ruhákon, mert az a fontos, hogy a nyakkendőnél ne kandikáljon szanaszét a gallér. Itt most ez is egy érdekes kérdéskör. Az arc az, ami a legtöbbet meséli. Többször elmondtam, de talán nem felesleges újból megemlítenem, hogy takarjuk le a szemet, és nézzük, hogy mit mesél a száj. Ha ezt megtesszük, akkor ez az érdekesen felhúzott szájív az egyik oldalon nem biztos, hogy tökéletesen az elégedettség vagy a mosoly jele, hanem lehet kritika is. Ha letakarjuk a szájat, és csak a szemet nézzük, akkor a szem nem vidám. Tehát úgy hív körtáncba minket Zoltán, hogy nem teljesen ért ezzel a helyzettel egyet, nincs meggyőződve arról, hogy ez így biztosan jó lesz-e, és elég fáradt és szomorkás hangulatban van, legalábbis a képről ez jön le. Én azt gondolom, hogy ez egy három csillagos kép, fontosnak tartom az úton, és folytatásra kérném Zoltánt. (hegyi)
értékelés:

Átkelő

Átkelő

Volt egy vitánk a hó színéről. Lehet-e a hó kék, van-e ennek létjogosultsága, ki kell-e korrigálni? Én ezt egy egészen más szituációban és egészen más attitűddel készült kép esetén azt mondtam, hogy ki kell korrigálni. Most akkor vessétek rám a követ, hogy én egy következetlen pasi vagyok: ennél a képnél nem érzem ennek szükségét, hogy ehhez hozzá kellene nyúlni. Még azt sem gondolom, hogy a háttérben lévő fénnyel túl sokat kellene matatni - talán egy fél fényértékkel lehetne kevesebb, de ez utómunkával visszavehető. Maga a helyzet, amit észrevett Zoli, és az, hogy ezt úgy tudta ábrázolni, hogy nincsenek koszok, nincsenek lehullott faágak, tehát intakt maradt maga a közlés képhatáron belül és nincsenek civil tárgyak, abszolút jót tesz a képnek. Érthető maga a madár lábnyom és annak szerepeltetése, nem tudom milyen más állaté lehet ez. Jól ritmizál, jók a buckák – az egész sztori összeállt és egyben van. (hegyi)
értékelés:    

Téli nap

Téli nap

Sokáig vacilláltam azon, hogy most ez egy jó kép avagy sem, és mit is kezdjek, melyik részével. Nem tudtam dűlőre jutni. Azért nem, mert érdekes az is, ami a háttér és a tető között történik; a hó és annak árnyékos része és a valós világban ábrázolódott faágak közötti párhuzam, aztán az is érdekes, hogy ezt az egész tömeget lezárja a kerítés girbe-gurbasága, játékossága, de valahogy, fene tudja miért, nem nagyon találom azt, ami ezt össze tudná kötni. Talán akkor, ha utómunkában dolgoznál ezen annyit, hogy a hó felület kontrasztosabb, keményebb lehessen, akkor lehet hogy megtörténne az, ami összerántja ezt az egészet. Most valamiért nekem ezek még külön szólamok és nem együtt szólnak. Ezért nem tudok még erre mit mondani, hány csillag stb. mert valamiért nem állt össze, egyenlőre nem találom a magyarázatot, hiába nézem többedszerre. Valószínű, hogy ez itt a középső térnél - a hó felületnél - úszik el. (hegyi)

Eső

Eső

Zoli, itt az a helyet, hogy itt megint vagy bemozdultunk, vagy életlenek vagyunk, inkább mind a kettő, és ettől nem nagyon lehet jól megfejteni, és visszafejteni azt, hogy hol vagyunk és mi történik. Abban sem vagyok biztos, hogy ennek a képnek ez az optimális képaránya. Sok minden be van ide kapcsolva, van egy elmosott felületünk a képnek a jobb oldalára eső rész, van egy középső sávunk, ami egy izgalmas, absztrakt forma, van egy bal oldali részünk, ami kevésbé érdekes, kevésbé izgalmas. Ráadásul ott van valami a kép bal felső részében, amit nem tudok visszafejteni, hogy az micsoda, hogy valami oda van ragadva az ablakra, vagy odafröccsent valami víz, vagy hogy ez mi akar lenni. Ebben a formában én most nem tudom ezt a képet jól megfejteni, nem tudok hozzá közel kerülni. Ráadásul, azáltal, hogy életlen is, és be is mozdult, hunyorgatom és dörzsölöm a szememet, keresem, hogy hol az olvasószemüvegem, és azt gondolom, hogy magammal van baj, miközben ez a zavar az, ami miatt nem jó sokáig nézni ezt a képet. (hegyi)

Kint vagyok bent

Kint vagyok bent

Természetes háttérrel.

Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki a hozzászólásoknál, azt hiszem, hogy mindenképpen dobogós helyezett ez a kép, ami a kommentek mennyiségét illeti, és azért jó, hogy ez a beszélgetés kialakulhatott, mert fontos kérdésekről esik szó. Arról, hogy milyen hatást vált ki egy kép. Szerintem, ha van valami, ami fontos, akkor ez az, ugyanis mindegy, hogy mit ábrázol egy fotó, egy alkotás, a kiváltott hatásban lehet lemérni azt, hogy elérte a célját, vagy nem, teljesítette azt a küldetést, amit az alkotó szánt neki, vagy nem. Lehet azt mondani, hogy csinálok egy képet, és tök mindegy, hogy ki mit gondol róla, az a kép elindult a maga útján, igen ám, de azért az nem árt, ha az alkotói szándék találkozik a befogadói reakcióval. Ritka jó eset az, hogy egy internetes helyzetben lehetőség van lemérni azt, hogy milyen reakciókat kapunk. Ennél a képnél két fontos képelem van: a főszereplőnk és a háttér motívumai. A kettő egy irányba mutat, egy alsó gépállású ábrázolást kapunk, és erre segítenek rá a háttérben lévő fák, amik a perspektivikus torzulást jelzik, mint egy grafikai modellen. Az alsó gépállás mindig valami olyan mese, aminél a szó legszorosabb értelmében magunk fölé emeljük a modellt, és ebből szerintem nem kell túlságosan messze menni ahhoz, hogy jöjjön a megfejtés, hogy az alsó gépállás ezzel a felemeléssel mindenképpen arról üzen, hogy magunknál többre, nagyobbra tartjuk azt a modellt, tehát egy heroikus pozíció. Kicsit groteszk, de ez igaz akkor is, amikor ez a gépállás fordított, és fentről lefelé kommunikálunk, de mindenképpen a nézőt mintegy „térdre kényszeríti”, és ha ezt az irányt elfogadjuk, akkor egyenesen jön a megfejtés, hogy mikor alkalmazzuk ezt. Akkor, amikor arról szeretnénk mesélni, hogy az adott modell valamiért kiemelkedik a tömegből. Ebben a helyzetben fűszerezi a képet az, hogy a háttérben ezek a fák megjelennek, tehát nálunk nagyobb és magasabb a modell, de még nála is van erősebb és magasabb rend, és ez a háttérben megnyilvánuló facsoporttal ábrázolódik. Ezek a vonalak ráadásul kifelé mutatnak a képen, ez a valami, ami még a modellnél is nagyobb, kívül kerül a képhatáron. Azt hiszem, hogy nem ördögtől való elrugaszkodás, ha azt mondom, hogy ezek transzcendens utalások, tehát, amikor valami felettünk álló erőről, ösztönről, személyről beszélünk, akkor egyértelmű, hogy ez az utalás ezzel a képi megfogalmazással erősíthető. Ha szétbontjuk a képet képelemeire, kivesszük a főszereplőt, és csak a facsoportot nézzük, akkor ezzel az ábrázolással, hogy ebben a döntött perspektívában hagyjuk a képet, azt tudjuk érzékeltetni, hogy mi vagyunk a kicsik, és a felettünk álló természet, vagy bármilyen szubsztancia, nálunk magasabb erővel bír, uralkodik rajtunk. Ide aztán be lehet kapcsolni nagyon sok mindent, hogy ez egy természeti kép akar lenni, tehát a természet erejéről akarunk beszélni, vagy pedig bármilyen, akár isteni kinyílatkoztatásról. Ez ilyen szempontból már másodlagos, ezt lehet utána már finomítani a néző számára, de mindenképpen egy felemelt helyzetet kapunk. Ha csak a modellel foglalkozunk, akkor az előzőekben elmondott heroizálás történik, tehát egy hősi pózba kerül, és a kettőnk viszonya, hogy mi, mint szolgálók, vagy mint alávetett személyek figyelünk rá. A kérdés az, hogy van kapcsolat, vagy nincs. Mivel itt nincs kapcsolat a modell és a kamera között (mert nem a kamerába néz, hanem valahova előre), ez arra is utal, hogy tulajdonképpen nem foglalkozik velünk, nem törődik velünk, magyarán nem is akar kapcsolatba kerülni velünk, a mi világunk az ő világa alatt van, és nem is foglalkozik ezzel az alsó rétegben megjelenő világgal. Ő megy a maga útján előre, céltudatosan, kitartóan, ez a világ ráadásul neki is egy fölfelé tartó irányba mutató világ, azzal, hogy ezeket a fákat ide bekapcsoltuk. Ez a viszonyrendszer az ő viszonylatában is létrejön, még fölé is emeltünk valamit, tehát neki van egy kitűzött célja az életben, ezt akarja elérni, és ebben ő nem nagyon foglalkozik azzal, hogy a környezetében lévő egyéb személyek milyen viszonyba kerülnek vele. Nem foglalkozik az előtte térdelővel, hanem megy a maga útján, akár át is lép rajta. Nyilván ez sarkítás, de mindenképpen érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon miért ebben az ábrázolásban készült ez a kép, mit akar ezzel mondani, mit akar azzal üzenni, amit így, mint egységes rendszer létrehoztunk. Ha a főszereplő szempontjából veszem, akkor ez lehet egy ilyen utalás is, hogy megvan az utam, megvan a célom az életben, és átlépek minden akadályon, legyen szó akár fizikai akadályról, vagy szellemiről. Egyébként, mivel a felső struktúra van bekapcsolva ebbe a képbe, tehát a szellemi struktúra, és nem a földhöz közeli testiség, ezért ez valószínűsíthetően a szellemi világra utal, arra, hogy érzelmileg, lelkileg emelkedem ezen fölül. Erre utal a kék szín, az ég, ami mindenféle ábrázolásban inkább a transzcendens világra utal, tehát ezzel a világgal van kapcsolatom, és ebben a világban keresem az utamat, és nem nagyon foglalkozom azzal, hogy a környezetem ehhez mit szól, tulajdonképpen egy kicsit még le is sajnálom őket, mivel nem nézek rá. Teljesen másról szólna ez a kép, ha Zoli a tekintetét ránk vetné.
   Érdekes a szemüveg kérdése, mert ezen a képen a ruházaton kívül a szemüveg az egyik legfontosabb elem. Kézenfekvő a magyarázat, hogy azt mondjuk, hogy de hát szemüveges vagyok, tehát szemüvegben járom a magam világát, és szemüveggel szemlélem ezt az egészet, tehát rajta fogom hagyni a képen. Én akkor megkérdezem, hogy biztos, hogy minden egyes pillanatomban szemüvegben vagyok? Úgy állok a tusoló alá? Szemüvegben fekszem le aludni? Szemüvegben szeretkezem? Nem biztos. Tehát nem kötelezően indokolt a szemüveg használata, még akkor sem, ha egyébként a hétköznapjaimat szemüvegben élem. Minden egyes alkotás, önportré és önvallomás egy elemelt pillanat, ezt ne felejtsük el, nem kötelezően szociografikus megközelítés, hogy én azt lássam hogy Zolinak milyen szemüvege van, és az milyen értéket képvisel, vagy mennyire koszos vagy nem, vagy mennyire gondosan hordja ezt, vagy milyen viszonya van vele. Ha mint színpadi szereplésre fölkészülök, és azt mondom, hogy igen, ebben a szereplésben én magam már eleve egy szerepet játszom, és nem a valóságról beszélek, mert ez a szerepjátszás ebben a képi megközelítésben egyértelmű, akkor ehhez a szerephez végig kell gondolni, hogy mennyiben csatlakozik ez a szemüveg. Én azt gondolom, hogy semennyire. Az őszinteségéből vesz el, a szemüveg védekezés. Védekezés a világ ellen, egy üveg mögött, egy védelem mögött vagyok, és ezt a védekezést erősítem ebben a képi ábrázolásban, tehát megyek a magam útján, nem nagyon foglalkozom a környezetemmel, de azért annyira nem vagyok biztos magamban, hogy bátran szembenézzek a kihívásokkal.
   Lehet, hogy vadnak tűnik ez az egész pszichológiai és filozófiai okfejtés, amit én most véghezvittem, de azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi az, ami miatt ez az egész beszélgetés el tudott indulni. Az, hogy olyan élményeket hoz föl a nézőben, amelyek az ő életéhez köthetőek, és, hogy ez mennyiben az elmúlt rendszereknek a politikai ábrázolása (szóba került itt a szocreál), avagy mennyiben a gyerekkor élménye, hogy van egy felnőtt, és az nem foglalkozik velem, nem figyel rám, nem törődik velem, ez mindenkinek a saját maga dolga, hogy ezt eldöntse. Mindenesetre ez a kép nagyon erősen ezekkel a jelzésekkel dolgozik. Azt én el tudom fogadni, hogy ezt Zoli nem tudatosan alakította így, de ez semennyit nem változtat a kép hatásán, hogy az alkotó mennyire tudatosan szándékozott ezt az irányt bekapcsolni. A kép, amikor elkészül, akármennyire nem volt tudatos az alkotási folyamat, de a kontroll mindenképpen ott van az alkotó kezében, hogy ezzel a képpel mit kezdek, ez a kép a végállomás, vagy pedig ismétlek, mert nem arról mesél, amiről én mesélni szerettem volna. Viszonylag értem, vagy sejteni vélem, hogy Zoli a saját eddigi munkái által milyen irányt szeretett volna mutatni. Valószínűsítem, hogy a természettel való kapcsolatáról akart volna beszélni, de azért az nagyon érdekes, hogy nem ez sikerült, hanem arról küldött egy nagyon egyértelmű üzenetet, hogy ő milyen viszonyrendszerben létezik ebben a világban, hogy ebben a világban ő hogyan helyezkedik el, hova teszi magát, hova teszi ezt a hangsúlyt. Minden sutasága, és színhibája ellenére ez a kép egy három csillagos megoldás, és egy nagyon erős önüzenet, ezért a leckemegoldásban is tökéletes, mindazzal együtt, hogy mint fotográfia, nem állja ki az idő próbáját, de mint üzenet fontos. Az alkotónak azon kellene talán elgondolkodnia, hogy valójában, ha ezek az élmények felszínre tőrnek, és ilyen erővel, akkor ez milyen visszacsatolást igényel. (hegyi)
értékelés:    

A látszó tér

A látszó tér

Kis közösség az emberek tengeréből. Pár kiragadott csepp, de a tenger is csak cseppekből áll.

Ezzel az üdítős flakonnal már dolgoztunk, és azon ritka esetek egyikét látjuk, amikor egyébként puritán és hétköznapi tárgy átlényegül, és mindezt a mélységélesség megválasztásával érted el. Ami jó ebben az egészben az, hogy elkezdtél gondolkodni a háttéren, hogy milyen háttér előtt lenne ez izgalmas, és hoztál egy érzelmi döntést, hogy a Látszótérrel kapcsolod ezt össze, a megoldás pedig a monitor. Igen ám, de egy fontos kérdésben nem hoztál döntést, abban, hogy mi az, ami ebben téged érdekel. Ha az érdekel, ami a módosulás, a torzulás az áttört felületeknél, és ezért tetted a kép hátterének azt a fotót, ami ezen az oldalon szerepel, akkor elfogadom, érthető, és jó a lírája. De akkor ennek a flakonnak valószínűleg a másik oldalát kell erre a képre helyezni, és a vágást úgy megejteni, hogy ez nagyjából négyzetes forma, és azt a szöveges részt, ami értelmezhetetlen, levágom a képről. A másik megoldás az, hogy egy formai párhuzamot hozok. Akkor ezt a flakont átteszem a képnek teljesen jobb oldalára, ott takarom azt a szövegi részt, ami egyébként sem érdekes, és ha a mélységélesség miatt még életlenben is, de megtartom a fotót, az oldal logóját, beazonosíthatóvá teszem, és a két forma között teszek hasonlóságot, ami a fejjel, a hajjal és az üveggel létrejön, és ezzel dolgozom. Most ebben a formában értelmezhetetlen az, hogy miért szerepel ezen a képen a szövegi rész, mert ez sem tartalmában, sem formájában nem csatlakozik ahhoz a rendszerhez, ami a kép közepén és bal oldalán létrejön. Ismétlés. (hegyi)

Ritmusok

Ritmusok

A képen (ekkorában) ugyan nem látszik, csak mellékes: az eső kopogása is adta a ritmust...

Ez egy érdekes és izgalmas megfigyelés, de a dolog még nem a végkifejlet. Azt mondom neked - nem tudom, hogy ez milyen helyzet volt -, hogy ott van egy olyan rész, ahol egy graffitit is látok, ez akkor lett volna igazán izgalmas, ha tovább gyalogolsz, közelebb mész ahhoz a részhez, és azt teszed meg főszereplőnek, ahhoz képest alakítasz ki egy viszonyrendnszert. Ez így most nagyon a kép aljára szorul. Olyan, mintha ott lenne a kép szerzőjének az aláírása, miközben maga ez a ritmus így önmagában egy érdekes felvetés, de hiányzik róla a hiba. Ez a dolog a hibával olyan, mint egy Kraftwerk szám. A Kraftwerk egy zseniális zenekar volt azért, mert bár kompjuterzenét csinált, ami nagyon mértani és nagyon pontos megoldásokkal jelentkezett, mégis képesek voltak a programozásba belekomponálni és beleprogramozni a hibát. Aki megfigyeli, nem egy olyan számuk van, ahol ritmustévesztés van, vagy a dallam félrecsúszik - tehát még ebbe a gépies világba is bele tudták az emberit vinni ezáltal, és itt van az ő zsenialitásuk, az összes többi mai „tuctuc” zenével szemben, hogy benne van a hiba. A hiba olyan, mint amitől az igazgyöngy létrejön. A gyöngybe belekerül egy kis kosz és ettől válik gyönggyé, itt is kell ez a kis kosz. Ebben ez most nincs meg. Nem akarok most itt ötleteket adni, hogy mi lehet ez. Ezt neked kell megtalálni, de kell a kosz, és akkor fog a dolog elkezdeni mesélni. (hegyi)

Reggel

Reggel

Zoli, ez egy abszolút rendben lévő üzenet, de én két dolgot hozzáteszek: az a vízcsepp, ami a szélvédődön ott van, az zavaró, mert olyan, mintha egy UFO lebegne az égen, márpedig gondolom nem ez volt a célod, de elviszi a figyelmet, hogy az micsoda. A másik, hogy ez a kép is jó példa arra, hogy mi történik akkor, amikor a valós horizontunkat a tömegelhelyezés billenti el. Itt most a képnek a jobb alsó sarkában van egy autó, ami fékez, és az ő féklámpái meg az ő tömege az, ami kibillent ebből, miközben az ellentétes oldalon egy nagy fekete tömeg van. Ezt kétféleképpen lehet helyrehozni: egyrészt úgy, hogy a képnek a bal oldalára még adunk, tehát azt a nagy fekete tömeget méginkább megnöveljük, és akkor az helyrebillent minket, vagy ennek a hatását csökkentjük, ami a kép jobb oldalán van, akár vágással. Ez most itt a problematika, egyébként a hangulat abszolút megvan. Én a Fény és árnyék leckébe ezt nem tartom nagyon erősnek, nekem ez abszolút egy vasárnap vagy péntek esti hangulat, ezekben az érzelmi megközelítésű leckékben ennek talán inkább volna helye. (hegyi)
értékelés:

Péntek reggel

Péntek reggel

Örülök annak, hogy elindultunk egy irányba és örülök annak, hogy ezt nem csak a valós helyzet bevilágításával és megrendezésével, hanem utómunkával is elértük. Fontos ez utóbbi különösen, mert az utómunkának nagyon fontos szerepe van a fotográfiában. Visszautalnék az analóg technikákra. Ritka az az eset amikor negatív filmeket vagy diákat nézegetünk úgy, ahogy ezt az exponálás után megkaptuk. Tehát bemegyünk a laborba, készítünk egy papír verziót, jó esetben, ha urai vagyunk ennek a technikának, akkor belenyúlunk: maszkolunk, kitakarunk, erősítünk vagy gyengítünk dolgokat. Ez a feladat mindenképpen ránk vár. Akkor is, ha digitális képeket készítünk. A photoshop vagy az a szoftver, amivel tulajdonképpen láthatóvá tesszük a képet, az a szoftver nem csak arra szolgál hogy átméretezzük, esetleg vágjunk belőle, hanem mindenképpen reánk vár az a feladat, hogy tónusban is rendbe rakjunk, kiemeljünk vagy csökkentsünk hatásokat a képen belül. Itt ez megtörténik azzal, hogy a hátteret úgymond maszkolással sötétítetted. Tulajdonképpen ez majdnem rendben is van. Kicsit, főképp egyébként a képnek a bal oldala felé eső résznél, egy fényudvar azért létrejött, erre érdemes odafigyelni. Mindenképpen örülök annak, hogy elkezdtél ezzel foglalkozni. Ami a képet illeti, egy őszinte vallomásjellegű képet kapunk. Azt is mondhatom, hogy Zoli elindult egy irányba, ami a vicces vagy a humort kereső irányból a valóság felé visz minket. Azért nagyon fontos ez, függetlenül attól, hogy mennyire sikerül tökéletesre egy megoldás, mert az őszinteségének a szintje sokkal erősebb, mint azoknak a képeknek, amikor valamilyen vicces szituáció mögé állva - tulajdonképpen ezt az egészet, mint egy szerep fogjuk fel, és elvicceljük - elvesszük az egésznek az élét. Szembenézés minden önportré. Azért fontos ez a szembenézés, mert az önismeret az egyik legerősebb fázisa a portrézásnak, vagy tárgyak, csendéletek fotózásának. Akkor ebből fogunk tudni meríteni, ez lesz az a pont ami egyrészt a biztonságérzetünket adja, mert ismerem önmagam, tudom hogy mire vagyok képes, másrészt azért, mert az önismeret által jutunk el oda, hogy egy másik embernél vagy egy másik tárgynál észre vegyük a sajátosságokat. Például azt ami ő benne eltérő hozzám képest. Ha ezt meg tudjuk figyelni, akkor itt már meg fogjuk tudni hozni azt a döntést hogy ezt a differenciát, ezt a különbséget kiemeljük, mert pozitív, fontos vagy egyedi, vagy pedig gyengítjük, csökkentjük a hatását, mert esetleg olyan irányban tér el az átlagtól, hogy az a modellre nézvést nem előnyös. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: ha magunkat megfigyeljük és tudjuk, hogy milyen az, amikor szemüvegesek vagyunk, nagy vagy kicsit, az orrunk, fülünk vagy borostásak/szépen borotváltak vagyunk, akkor ezt a megfigyelést, amikor másokkal fogunk dolgozni, már elő fogjuk tudni venni és tudjuk azt mondani, hogy igen, nekem nagy a fejem, ezt úgy tudtam csökkenteni hogy az objektívet, világítást úgy választottam meg, hogy egy optikai tunning által csökkenjen ennek a hatása, tehát ezt majd a leendő portrénál, ha egy olyan alannyal találkozom, akinek szintén nagy a feje, akkor már elő tudom venni, mint egy rutint. Ehhez szükséges a szembenézés, szükséges az, hogy keresetlenül őszinték legyünk. Még egy fontos dolgot hadd mondjak ide. Azért is szükséges ez a szembenézés, mert a hitelességünket teremtjük meg általa. Azt a hitelességet, hogy hihető, érvényes, valós üzeneteket tudjunk küldeni. Minden belefér – a fotográfia nagyon sok mindent elvisel. Egy-két dolgot viszont nehezen: egyrészt a verbalitást, amit le szokott magáról dobni, mert a képi nyelv nem az irodalmi megfogalmazások nyelve, a másik azokat a dolgokat, aminél - és ezt most nem tudom szebben mondani - kamuzás van, amikor szégyellem a magam deformáltságát, nem fogadom el azt, hogy nekem másképp áll a hajam, másképp állnak az ujjaim, más habitussal rendelkezem és ezt megpróbálom úgymond eltüntetni – nem szembenézni vele. Visszatérve ehhez a képhez: az őszintesége abszolút rendben van. Arra próbállak sarkallni téged a továbbiakban Zoli, hogy keresd meg azokat a helyszíneket és helyzeteket, amik kevésbé zavarosak, amikkel kevesebb utómunkát kell csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy csak steril háttér előtt érvényesek a portrék, mert annak a háttérnek jelentése van. Mégpedig az a jelentése, hogy mint enteriőr kiemelhet személyiségjegyeket, tehát egyszerűen fogalmazva egy írót lehet az íróasztalnál fotózni, mert magára a funkcióra, a személyiségnek egy részére ad utalást - ez a primér megközelítés -, de lehet egy olyan is, hogy egy írót mondjuk kutyasétáltatás közben ábrázolok azért - ez a szekunder megközelítés -, mert a kedvence a kutya, vagy az egy híres könyve, vagy csak azért mert meg szeretném mutatni, hogy igen, az ő személyiségében ez egy plusz jel vagy irány. Itt most a háttérben valami kis üvegcsék vannak, naptár, polc ami lényeges, mert üzenet lehet arról, hogy a Zoli milyen körülmények között mozog. Azon kell elgondolkodni, hogy ezek a körülmények mennyire jellemzőek a személyiségedre. És itt húznék meg egy nagyon erős határvonalat. Mert a személyiségről kell beszélnünk, nem az adott állapotukról - az már szociográfia lesz. Ha arról beszélek, hogy igen, én egy pincében dolgozom, ahol kevés a fény, dexion salgó elemek vannak és egyébként iszonyatos kupleráj és lepusztult bútorok, akkor ez elvisz engem a szociografikus ábrázolásban abba az irányba, hogy a magam nyomorúságáról beszélek, a környezeti lehetőségeimről, de ez nem biztos, hogy a személyiségem megismeréséhez sokat ad hozzá. Inkább az adott élethelyzet megismeréséhez ad hozzá, de ott háttérbe szorulok én magam. Így az élethelyzet lesz az, ami a fő csapásvonal. Száz szónak is egy a vége: jó az irány Zoli, fokozzuk még ezt! Én most azt mondom, hogy keresd azt a környezetet, amiben jól érzed magad, ami a te saját miliődben a te kis várad, vagy kuckód. Lehet ez egy kedvenc fotel, lehet ez egy kanapé, te tudod, próbáld meg mint kedvenc helyet bekapcsolni ebbe az ábrázolásba. Másrészt nézzük meg azt hogy mi az a ruha, mi az a jelmez, és megint azt mondom, ami a legtöbbet mesél rólad. Nem biztos, hogy ez a vékony csíkos ing lesz az, mert ennek a vibrálása elviszi a figyelmet a fejedről. Ebbe az irányba mozduljunk el. Ez most egy háromcsillagos portré, a saját utadon nézve, tehát működik a dolog, de van hová még fejlődni. (hegyi)
értékelés:

Esti szél

Esti szél

Hát ez nem teljesen a mozgás lecke, de oda tettük, mert érdekes az, ahogy itt ez az egész dinamikában mozog. Megint azt mondom, hogy függetlenül attól, hogy milyen leckébe sorolódott be, az az érdekes, ahogy egy nagyon egyszerű megfigyeléssel abszolút átadva a terepet az esztétizálásnak, hogy visszanyúlok akár még mondhatóan a jugendstilhez, az előző századfordulóhoz, és mindezt a mai valóságban megtalálva hozok egy párhuzamot. Az egészet azzal, hogy bemozdul, hogy ráhúztam egy kicsit, a tárgyias valóságtól tudom távolabb hozni, és ez nagyon jót tesz ennek a képnek. Tömegelhelyezésben, kompozícióban is és tónusban is tökéletes. És látod, nem kell élesnek lennie egy képnek, nem kell kiégetni a szememet a kontraszttal, nem kell belekarcolni a kijelzőbe a vonalakat, akkor is működik egy kép. Megint azt mondom, hogy azért örülök annak, hogy felkerült ide ez a kép, mert arról szeretnék mesélni neked, hogy melyek azok az irányok, amiket több száz százalékos erősítésre kell hozni magadban, hogy elindulj egy úton. Itt van, meg van benned, de valamiért a többi képednél ezt elnyomod magadban, vagy nem húzod fel kellő erőre, úgy erre szeretnélek bátorítani, hogy ezt nyomd föl magasra. (hegyi)
értékelés:

Magány

Magány

Megint azt mondom, hogy azért jó ez a kép, mert a megfigyelés egyszerű, mert nem akar túldumálni valamit, mert hagyja, hogy az egésznek a grafikája, rajzossága, dinamikája dolgozzon, és nem valami verbális gondolatot próbál szinte szótagolva leírni. Azért örülök ennek a képnek, és azért tartom fontosnak, hogy ez ide felkerül, hogy elmondhassam azt, hogy Zoli, ezek azok a képek, amelyik irányba el kell mozdulnod. Ha ezt most értelmesen mondom ahhoz, hogy átjöjjön neked az üzenet, akkor azt mondom, hogy innen térjünk majd vissza a portréidhoz, az önportrékhoz, és valami nagyon hasonlóra lennék kíváncsi az önportréknál. Amikor nem valami mesét akarsz elmondani úgy, hogy az egy ilyen facebook bejegyzéshez hasonlatos rövid, tömör, de nagyon tárgyiasított közlés, hanem hagyod azt, hogy dolgozzon a líra. Itt is ez történik. A fa ezzel a fal részlettel már önmagában is szép lenne, és aztán jön ez az egészen őrületes vas oszlop vagy beton, vagy nem tudom micsoda, és ez az egészet szétveri. Tehát az esztétikának a konstruktivista része a természetnek olyan ábrázolásával van valami olyan érdekes kapcsolatban itt, ami miatt ez az egész nagyon furcsa és nagyon erős üzenetté válik. Köszönöm. (hegyi)
értékelés: