Haladunk. Fontosnak tartom elmondani, hogy érdemes összehasonlítani Zoli első önportréit azzal, ami itt történik. Az egy nagy lépés, hogy megtette Zoli a kedvünkért azt, hogy levette a szemüveget. Az előző elemzéseknél ez fölmerült kritikaként, hogy mennyire tud őszinte lenni a kép akkor, ha személyes közlés közben ottmarad egy szemüveg, mint védekezési forma. Én úgy érzem, hogy ez a kép bizonyító erejű arra nézvést, hogy a tekintet, az arc nagyon fontos, még akkor is, ha a gyakorlatban ez nem biztos, hogy olyan szinten komfortos, mint a jól megszokott helyzetem, hogy mindent élesen látok, és a szemüveg ott van a kezem ügyében, tehát bármi baj történik, kapaszkodhatok bele. Tudom, hogy furcsának fog tűnni az, amit mondok, ez egyfajta korlát elengedés. Az ember mindig kapaszkodókat keres, a világban, a párkapcsolati helyzetben, a barátságában, a munkában, különféle kapaszkodókat gyárt vagy talál, és ezek könnyítik meg a hétköznapi kommunikációt. Igen ám, de akkor, amikor saját magam megfejtésén dolgozom, akkor fontos az, hogy ezeket a kapaszkodókat szép lassan engedjem el. Még akkor is, ha ettől a bizonytalanságom nő, de ez csak egy ideiglenes helyzet, mert amint elengedtem ezeket a kapaszkodókat, új területeket fedezhetek föl, új készségeket, képességeket. Ilyen kapaszkodó a szemüveg is. Az, hogy megkaptuk Zolit enélkül a segédeszköz nélkül, az abban segít, hogy talán ő is átértékelje a saját énképét, hogy milyen módon határozza meg önmagát, hogy első helyre teszi-e azt, hogy ő szemüveges. Ami a képet illeti, még mindig azt mondom, hogy van mit tisztázni és javítani, erre nézvést nagyon nagy előrelépésnek tartom azt is, hogy magával a forgással, a mozgással elmosta a hátteret, és kevésbé hangsúlyos formák jöttek így létre, kevésbé kezdek el azon merengeni, hogy vajon mi lehet azokon a polcokon. Tehát mindenképpen jó ez az irány, és az is jó ebben a képben, hogy akarva-akaratlanul, de még mindig látszik az, hogy van még hova továbblépni. Ez jó, mert amikor már bent leszünk a végcélnál, akkor onnan már föltesszük a kérdést, hogy hogyan tovább. Most még van út előttünk, ezen az úton szerintem érdekes és izgalmas továbblépni. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy ebből a közegből több irányba el lehet indulni. Egyrészt el lehet indulni egy abszolút sematikus vagy indiferrens környezet felé, ahol még kevésbé látszanak háttérben tárgyak, ez akár megvalósítható egy sötét lepellel, és kevesebb világítással. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy valóban meséljen az a háttér, amit kapunk. Még mielőtt Zoli belefogna ebbe a második irányba, azért lenne jó talán az elsővel foglalkozni, mert utána elkezdhetjük majd lépésről-lépésre felépíteni azt, hogy milyen tárgyakkal, milyen környezettel, hogyan tudok magamról mesélni. Én most úgy érzem, hogy az lenne a fontos, hogy a testemmel, az arcommal, az arckifejezésemmel, a gesztusaimmal hogyan tudok mesélni. Érthető a cím, érthető az, hogy ezt milyen gesztussal próbálta Zoli megvalósítani, nyilvánvaló, azért ez a gesztus nem itt ér véget, mert egy más képkivágásban a karoknak lehetne nagyobb szerepe, mert itt most nem egyértelmű teljesen az, hogy ez egy körtánchoz nyújtott kéz. Tűnhet annak is, hogy a kamerát tartja kézzel, és még akkor is, ha ez így van, érdemes azon elgondolkozni, hogy hogyan lehet ennek a hatását (mármint annak, hogy ez egy technikai megoldás) csökkenteni. Van egy nyakig begombolt pólóingünk, ez is üzenet jellegű, hogy nem csak a ruházat mennyire fontos, hanem hogy az nyakig be legyen gombolva, de nincs nyakkendő, tehát tulajdonképpen oktalan a nyakig gombolkozás, mert az én tapasztalatom szerint ezeket az utolsó gombokat azért helyezik el ezeken a ruhákon, mert az a fontos, hogy a nyakkendőnél ne kandikáljon szanaszét a gallér. Itt most ez is egy érdekes kérdéskör. Az arc az, ami a legtöbbet meséli. Többször elmondtam, de talán nem felesleges újból megemlítenem, hogy takarjuk le a szemet, és nézzük, hogy mit mesél a száj. Ha ezt megtesszük, akkor ez az érdekesen felhúzott szájív az egyik oldalon nem biztos, hogy tökéletesen az elégedettség vagy a mosoly jele, hanem lehet kritika is. Ha letakarjuk a szájat, és csak a szemet nézzük, akkor a szem nem vidám. Tehát úgy hív körtáncba minket Zoltán, hogy nem teljesen ért ezzel a helyzettel egyet, nincs meggyőződve arról, hogy ez így biztosan jó lesz-e, és elég fáradt és szomorkás hangulatban van, legalábbis a képről ez jön le. Én azt gondolom, hogy ez egy három csillagos kép, fontosnak tartom az úton, és folytatásra kérném Zoltánt. (hegyi)
értékelés:

Sokáig vacilláltam azon, hogy most ez egy jó kép avagy sem, és mit is kezdjek, melyik részével. Nem tudtam dűlőre jutni. Azért nem, mert érdekes az is, ami a háttér és a tető között történik; a hó és annak árnyékos része és a valós világban ábrázolódott faágak közötti párhuzam, aztán az is érdekes, hogy ezt az egész tömeget lezárja a kerítés girbe-gurbasága, játékossága, de valahogy, fene tudja miért, nem nagyon találom azt, ami ezt össze tudná kötni. Talán akkor, ha utómunkában dolgoznál ezen annyit, hogy a hó felület kontrasztosabb, keményebb lehessen, akkor lehet hogy megtörténne az, ami összerántja ezt az egészet. Most valamiért nekem ezek még külön szólamok és nem együtt szólnak. Ezért nem tudok még erre mit mondani, hány csillag stb. mert valamiért nem állt össze, egyenlőre nem találom a magyarázatot, hiába nézem többedszerre. Valószínű, hogy ez itt a középső térnél - a hó felületnél - úszik el. (hegyi)

Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki a hozzászólásoknál, azt hiszem, hogy mindenképpen dobogós helyezett ez a kép, ami a kommentek mennyiségét illeti, és azért jó, hogy ez a beszélgetés kialakulhatott, mert fontos kérdésekről esik szó. Arról, hogy milyen hatást vált ki egy kép. Szerintem, ha van valami, ami fontos, akkor ez az, ugyanis mindegy, hogy mit ábrázol egy fotó, egy alkotás, a kiváltott hatásban lehet lemérni azt, hogy elérte a célját, vagy nem, teljesítette azt a küldetést, amit az alkotó szánt neki, vagy nem. Lehet azt mondani, hogy csinálok egy képet, és tök mindegy, hogy ki mit gondol róla, az a kép elindult a maga útján, igen ám, de azért az nem árt, ha az alkotói szándék találkozik a befogadói reakcióval. Ritka jó eset az, hogy egy internetes helyzetben lehetőség van lemérni azt, hogy milyen reakciókat kapunk. Ennél a képnél két fontos képelem van: a főszereplőnk és a háttér motívumai. A kettő egy irányba mutat, egy alsó gépállású ábrázolást kapunk, és erre segítenek rá a háttérben lévő fák, amik a perspektivikus torzulást jelzik, mint egy grafikai modellen. Az alsó gépállás mindig valami olyan mese, aminél a szó legszorosabb értelmében magunk fölé emeljük a modellt, és ebből szerintem nem kell túlságosan messze menni ahhoz, hogy jöjjön a megfejtés, hogy az alsó gépállás ezzel a felemeléssel mindenképpen arról üzen, hogy magunknál többre, nagyobbra tartjuk azt a modellt, tehát egy heroikus pozíció. Kicsit groteszk, de ez igaz akkor is, amikor ez a gépállás fordított, és fentről lefelé kommunikálunk, de mindenképpen a nézőt mintegy „térdre kényszeríti”, és ha ezt az irányt elfogadjuk, akkor egyenesen jön a megfejtés, hogy mikor alkalmazzuk ezt. Akkor, amikor arról szeretnénk mesélni, hogy az adott modell valamiért kiemelkedik a tömegből. Ebben a helyzetben fűszerezi a képet az, hogy a háttérben ezek a fák megjelennek, tehát nálunk nagyobb és magasabb a modell, de még nála is van erősebb és magasabb rend, és ez a háttérben megnyilvánuló facsoporttal ábrázolódik. Ezek a vonalak ráadásul kifelé mutatnak a képen, ez a valami, ami még a modellnél is nagyobb, kívül kerül a képhatáron. Azt hiszem, hogy nem ördögtől való elrugaszkodás, ha azt mondom, hogy ezek transzcendens utalások, tehát, amikor valami felettünk álló erőről, ösztönről, személyről beszélünk, akkor egyértelmű, hogy ez az utalás ezzel a képi megfogalmazással erősíthető. Ha szétbontjuk a képet képelemeire, kivesszük a főszereplőt, és csak a facsoportot nézzük, akkor ezzel az ábrázolással, hogy ebben a döntött perspektívában hagyjuk a képet, azt tudjuk érzékeltetni, hogy mi vagyunk a kicsik, és a felettünk álló természet, vagy bármilyen szubsztancia, nálunk magasabb erővel bír, uralkodik rajtunk. Ide aztán be lehet kapcsolni nagyon sok mindent, hogy ez egy természeti kép akar lenni, tehát a természet erejéről akarunk beszélni, vagy pedig bármilyen, akár isteni kinyílatkoztatásról. Ez ilyen szempontból már másodlagos, ezt lehet utána már finomítani a néző számára, de mindenképpen egy felemelt helyzetet kapunk. Ha csak a modellel foglalkozunk, akkor az előzőekben elmondott heroizálás történik, tehát egy hősi pózba kerül, és a kettőnk viszonya, hogy mi, mint szolgálók, vagy mint alávetett személyek figyelünk rá. A kérdés az, hogy van kapcsolat, vagy nincs. Mivel itt nincs kapcsolat a modell és a kamera között (mert nem a kamerába néz, hanem valahova előre), ez arra is utal, hogy tulajdonképpen nem foglalkozik velünk, nem törődik velünk, magyarán nem is akar kapcsolatba kerülni velünk, a mi világunk az ő világa alatt van, és nem is foglalkozik ezzel az alsó rétegben megjelenő világgal. Ő megy a maga útján előre, céltudatosan, kitartóan, ez a világ ráadásul neki is egy fölfelé tartó irányba mutató világ, azzal, hogy ezeket a fákat ide bekapcsoltuk. Ez a viszonyrendszer az ő viszonylatában is létrejön, még fölé is emeltünk valamit, tehát neki van egy kitűzött célja az életben, ezt akarja elérni, és ebben ő nem nagyon foglalkozik azzal, hogy a környezetében lévő egyéb személyek milyen viszonyba kerülnek vele. Nem foglalkozik az előtte térdelővel, hanem megy a maga útján, akár át is lép rajta. Nyilván ez sarkítás, de mindenképpen érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon miért ebben az ábrázolásban készült ez a kép, mit akar ezzel mondani, mit akar azzal üzenni, amit így, mint egységes rendszer létrehoztunk. Ha a főszereplő szempontjából veszem, akkor ez lehet egy ilyen utalás is, hogy megvan az utam, megvan a célom az életben, és átlépek minden akadályon, legyen szó akár fizikai akadályról, vagy szellemiről. Egyébként, mivel a felső struktúra van bekapcsolva ebbe a képbe, tehát a szellemi struktúra, és nem a földhöz közeli testiség, ezért ez valószínűsíthetően a szellemi világra utal, arra, hogy érzelmileg, lelkileg emelkedem ezen fölül. Erre utal a kék szín, az ég, ami mindenféle ábrázolásban inkább a transzcendens világra utal, tehát ezzel a világgal van kapcsolatom, és ebben a világban keresem az utamat, és nem nagyon foglalkozom azzal, hogy a környezetem ehhez mit szól, tulajdonképpen egy kicsit még le is sajnálom őket, mivel nem nézek rá. Teljesen másról szólna ez a kép, ha Zoli a tekintetét ránk vetné.
   Érdekes a szemüveg kérdése, mert ezen a képen a ruházaton kívül a szemüveg az egyik legfontosabb elem. Kézenfekvő a magyarázat, hogy azt mondjuk, hogy de hát szemüveges vagyok, tehát szemüvegben járom a magam világát, és szemüveggel szemlélem ezt az egészet, tehát rajta fogom hagyni a képen. Én akkor megkérdezem, hogy biztos, hogy minden egyes pillanatomban szemüvegben vagyok? Úgy állok a tusoló alá? Szemüvegben fekszem le aludni? Szemüvegben szeretkezem? Nem biztos. Tehát nem kötelezően indokolt a szemüveg használata, még akkor sem, ha egyébként a hétköznapjaimat szemüvegben élem. Minden egyes alkotás, önportré és önvallomás egy elemelt pillanat, ezt ne felejtsük el, nem kötelezően szociografikus megközelítés, hogy én azt lássam hogy Zolinak milyen szemüvege van, és az milyen értéket képvisel, vagy mennyire koszos vagy nem, vagy mennyire gondosan hordja ezt, vagy milyen viszonya van vele. Ha mint színpadi szereplésre fölkészülök, és azt mondom, hogy igen, ebben a szereplésben én magam már eleve egy szerepet játszom, és nem a valóságról beszélek, mert ez a szerepjátszás ebben a képi megközelítésben egyértelmű, akkor ehhez a szerephez végig kell gondolni, hogy mennyiben csatlakozik ez a szemüveg. Én azt gondolom, hogy semennyire. Az őszinteségéből vesz el, a szemüveg védekezés. Védekezés a világ ellen, egy üveg mögött, egy védelem mögött vagyok, és ezt a védekezést erősítem ebben a képi ábrázolásban, tehát megyek a magam útján, nem nagyon foglalkozom a környezetemmel, de azért annyira nem vagyok biztos magamban, hogy bátran szembenézzek a kihívásokkal.
   Lehet, hogy vadnak tűnik ez az egész pszichológiai és filozófiai okfejtés, amit én most véghezvittem, de azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi az, ami miatt ez az egész beszélgetés el tudott indulni. Az, hogy olyan élményeket hoz föl a nézőben, amelyek az ő életéhez köthetőek, és, hogy ez mennyiben az elmúlt rendszereknek a politikai ábrázolása (szóba került itt a szocreál), avagy mennyiben a gyerekkor élménye, hogy van egy felnőtt, és az nem foglalkozik velem, nem figyel rám, nem törődik velem, ez mindenkinek a saját maga dolga, hogy ezt eldöntse. Mindenesetre ez a kép nagyon erősen ezekkel a jelzésekkel dolgozik. Azt én el tudom fogadni, hogy ezt Zoli nem tudatosan alakította így, de ez semennyit nem változtat a kép hatásán, hogy az alkotó mennyire tudatosan szándékozott ezt az irányt bekapcsolni. A kép, amikor elkészül, akármennyire nem volt tudatos az alkotási folyamat, de a kontroll mindenképpen ott van az alkotó kezében, hogy ezzel a képpel mit kezdek, ez a kép a végállomás, vagy pedig ismétlek, mert nem arról mesél, amiről én mesélni szerettem volna. Viszonylag értem, vagy sejteni vélem, hogy Zoli a saját eddigi munkái által milyen irányt szeretett volna mutatni. Valószínűsítem, hogy a természettel való kapcsolatáról akart volna beszélni, de azért az nagyon érdekes, hogy nem ez sikerült, hanem arról küldött egy nagyon egyértelmű üzenetet, hogy ő milyen viszonyrendszerben létezik ebben a világban, hogy ebben a világban ő hogyan helyezkedik el, hova teszi magát, hova teszi ezt a hangsúlyt. Minden sutasága, és színhibája ellenére ez a kép egy három csillagos megoldás, és egy nagyon erős önüzenet, ezért a leckemegoldásban is tökéletes, mindazzal együtt, hogy mint fotográfia, nem állja ki az idő próbáját, de mint üzenet fontos. Az alkotónak azon kellene talán elgondolkodnia, hogy valójában, ha ezek az élmények felszínre tőrnek, és ilyen erővel, akkor ez milyen visszacsatolást igényel. (hegyi)
értékelés:    

Ez egy érdekes és izgalmas megfigyelés, de a dolog még nem a végkifejlet. Azt mondom neked - nem tudom, hogy ez milyen helyzet volt -, hogy ott van egy olyan rész, ahol egy graffitit is látok, ez akkor lett volna igazán izgalmas, ha tovább gyalogolsz, közelebb mész ahhoz a részhez, és azt teszed meg főszereplőnek, ahhoz képest alakítasz ki egy viszonyrendnszert. Ez így most nagyon a kép aljára szorul. Olyan, mintha ott lenne a kép szerzőjének az aláírása, miközben maga ez a ritmus így önmagában egy érdekes felvetés, de hiányzik róla a hiba. Ez a dolog a hibával olyan, mint egy Kraftwerk szám. A Kraftwerk egy zseniális zenekar volt azért, mert bár kompjuterzenét csinált, ami nagyon mértani és nagyon pontos megoldásokkal jelentkezett, mégis képesek voltak a programozásba belekomponálni és beleprogramozni a hibát. Aki megfigyeli, nem egy olyan számuk van, ahol ritmustévesztés van, vagy a dallam félrecsúszik - tehát még ebbe a gépies világba is bele tudták az emberit vinni ezáltal, és itt van az ő zsenialitásuk, az összes többi mai „tuctuc” zenével szemben, hogy benne van a hiba. A hiba olyan, mint amitől az igazgyöngy létrejön. A gyöngybe belekerül egy kis kosz és ettől válik gyönggyé, itt is kell ez a kis kosz. Ebben ez most nincs meg. Nem akarok most itt ötleteket adni, hogy mi lehet ez. Ezt neked kell megtalálni, de kell a kosz, és akkor fog a dolog elkezdeni mesélni. (hegyi)

Örülök annak, hogy elindultunk egy irányba és örülök annak, hogy ezt nem csak a valós helyzet bevilágításával és megrendezésével, hanem utómunkával is elértük. Fontos ez utóbbi különösen, mert az utómunkának nagyon fontos szerepe van a fotográfiában. Visszautalnék az analóg technikákra. Ritka az az eset amikor negatív filmeket vagy diákat nézegetünk úgy, ahogy ezt az exponálás után megkaptuk. Tehát bemegyünk a laborba, készítünk egy papír verziót, jó esetben, ha urai vagyunk ennek a technikának, akkor belenyúlunk: maszkolunk, kitakarunk, erősítünk vagy gyengítünk dolgokat. Ez a feladat mindenképpen ránk vár. Akkor is, ha digitális képeket készítünk. A photoshop vagy az a szoftver, amivel tulajdonképpen láthatóvá tesszük a képet, az a szoftver nem csak arra szolgál hogy átméretezzük, esetleg vágjunk belőle, hanem mindenképpen reánk vár az a feladat, hogy tónusban is rendbe rakjunk, kiemeljünk vagy csökkentsünk hatásokat a képen belül. Itt ez megtörténik azzal, hogy a hátteret úgymond maszkolással sötétítetted. Tulajdonképpen ez majdnem rendben is van. Kicsit, főképp egyébként a képnek a bal oldala felé eső résznél, egy fényudvar azért létrejött, erre érdemes odafigyelni. Mindenképpen örülök annak, hogy elkezdtél ezzel foglalkozni. Ami a képet illeti, egy őszinte vallomásjellegű képet kapunk. Azt is mondhatom, hogy Zoli elindult egy irányba, ami a vicces vagy a humort kereső irányból a valóság felé visz minket. Azért nagyon fontos ez, függetlenül attól, hogy mennyire sikerül tökéletesre egy megoldás, mert az őszinteségének a szintje sokkal erősebb, mint azoknak a képeknek, amikor valamilyen vicces szituáció mögé állva - tulajdonképpen ezt az egészet, mint egy szerep fogjuk fel, és elvicceljük - elvesszük az egésznek az élét. Szembenézés minden önportré. Azért fontos ez a szembenézés, mert az önismeret az egyik legerősebb fázisa a portrézásnak, vagy tárgyak, csendéletek fotózásának. Akkor ebből fogunk tudni meríteni, ez lesz az a pont ami egyrészt a biztonságérzetünket adja, mert ismerem önmagam, tudom hogy mire vagyok képes, másrészt azért, mert az önismeret által jutunk el oda, hogy egy másik embernél vagy egy másik tárgynál észre vegyük a sajátosságokat. Például azt ami ő benne eltérő hozzám képest. Ha ezt meg tudjuk figyelni, akkor itt már meg fogjuk tudni hozni azt a döntést hogy ezt a differenciát, ezt a különbséget kiemeljük, mert pozitív, fontos vagy egyedi, vagy pedig gyengítjük, csökkentjük a hatását, mert esetleg olyan irányban tér el az átlagtól, hogy az a modellre nézvést nem előnyös. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: ha magunkat megfigyeljük és tudjuk, hogy milyen az, amikor szemüvegesek vagyunk, nagy vagy kicsit, az orrunk, fülünk vagy borostásak/szépen borotváltak vagyunk, akkor ezt a megfigyelést, amikor másokkal fogunk dolgozni, már elő fogjuk tudni venni és tudjuk azt mondani, hogy igen, nekem nagy a fejem, ezt úgy tudtam csökkenteni hogy az objektívet, világítást úgy választottam meg, hogy egy optikai tunning által csökkenjen ennek a hatása, tehát ezt majd a leendő portrénál, ha egy olyan alannyal találkozom, akinek szintén nagy a feje, akkor már elő tudom venni, mint egy rutint. Ehhez szükséges a szembenézés, szükséges az, hogy keresetlenül őszinték legyünk. Még egy fontos dolgot hadd mondjak ide. Azért is szükséges ez a szembenézés, mert a hitelességünket teremtjük meg általa. Azt a hitelességet, hogy hihető, érvényes, valós üzeneteket tudjunk küldeni. Minden belefér – a fotográfia nagyon sok mindent elvisel. Egy-két dolgot viszont nehezen: egyrészt a verbalitást, amit le szokott magáról dobni, mert a képi nyelv nem az irodalmi megfogalmazások nyelve, a másik azokat a dolgokat, aminél - és ezt most nem tudom szebben mondani - kamuzás van, amikor szégyellem a magam deformáltságát, nem fogadom el azt, hogy nekem másképp áll a hajam, másképp állnak az ujjaim, más habitussal rendelkezem és ezt megpróbálom úgymond eltüntetni – nem szembenézni vele. Visszatérve ehhez a képhez: az őszintesége abszolút rendben van. Arra próbállak sarkallni téged a továbbiakban Zoli, hogy keresd meg azokat a helyszíneket és helyzeteket, amik kevésbé zavarosak, amikkel kevesebb utómunkát kell csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy csak steril háttér előtt érvényesek a portrék, mert annak a háttérnek jelentése van. Mégpedig az a jelentése, hogy mint enteriőr kiemelhet személyiségjegyeket, tehát egyszerűen fogalmazva egy írót lehet az íróasztalnál fotózni, mert magára a funkcióra, a személyiségnek egy részére ad utalást - ez a primér megközelítés -, de lehet egy olyan is, hogy egy írót mondjuk kutyasétáltatás közben ábrázolok azért - ez a szekunder megközelítés -, mert a kedvence a kutya, vagy az egy híres könyve, vagy csak azért mert meg szeretném mutatni, hogy igen, az ő személyiségében ez egy plusz jel vagy irány. Itt most a háttérben valami kis üvegcsék vannak, naptár, polc ami lényeges, mert üzenet lehet arról, hogy a Zoli milyen körülmények között mozog. Azon kell elgondolkodni, hogy ezek a körülmények mennyire jellemzőek a személyiségedre. És itt húznék meg egy nagyon erős határvonalat. Mert a személyiségről kell beszélnünk, nem az adott állapotukról - az már szociográfia lesz. Ha arról beszélek, hogy igen, én egy pincében dolgozom, ahol kevés a fény, dexion salgó elemek vannak és egyébként iszonyatos kupleráj és lepusztult bútorok, akkor ez elvisz engem a szociografikus ábrázolásban abba az irányba, hogy a magam nyomorúságáról beszélek, a környezeti lehetőségeimről, de ez nem biztos, hogy a személyiségem megismeréséhez sokat ad hozzá. Inkább az adott élethelyzet megismeréséhez ad hozzá, de ott háttérbe szorulok én magam. Így az élethelyzet lesz az, ami a fő csapásvonal. Száz szónak is egy a vége: jó az irány Zoli, fokozzuk még ezt! Én most azt mondom, hogy keresd azt a környezetet, amiben jól érzed magad, ami a te saját miliődben a te kis várad, vagy kuckód. Lehet ez egy kedvenc fotel, lehet ez egy kanapé, te tudod, próbáld meg mint kedvenc helyet bekapcsolni ebbe az ábrázolásba. Másrészt nézzük meg azt hogy mi az a ruha, mi az a jelmez, és megint azt mondom, ami a legtöbbet mesél rólad. Nem biztos, hogy ez a vékony csíkos ing lesz az, mert ennek a vibrálása elviszi a figyelmet a fejedről. Ebbe az irányba mozduljunk el. Ez most egy háromcsillagos portré, a saját utadon nézve, tehát működik a dolog, de van hová még fejlődni. (hegyi)
értékelés: