3. Természetfotó

Az ötlet, jó a megfigyelés is, lírai az, ami a címadásból következik, de ugyanakkor ezt a líraiságot én most ennél a képnél kevésbé látom. Megmondom azt is, hogy miért. Egyrészt a háttérnél van egy olyan vágás fényben, ami nem teljesen érthető számomra - felismerhetőnek kell lenni annak a háttérnek legalább annyira, hogy asszociációkat tudjon elindítani, vagy homogénnek kéne lennie. Most nem nagyon értem ezt a fekete-fehér verziót, hogy hogyan történik ott a háttérben – valószínű hogy valami épület lehet -, de hát én azt mondom hogy ezt pontosítani kéne. A másik, hogy érdekesek azok a struktúrák amik létrejönnek, hozzám leginkább közel egyébként a jobb alsó sarok részénél lévő egészen olajszerű hatású felület áll, de azt azért lemondanám, hogy érdemes ezt még kicsit figyelni, kicsit még időzz ezzel, mert akkor létrejöhetnek olyan ritmusok ezen a felületen, amik ha kivárjuk az időt, mondjuk egy megfolyó vízcseppel, nagyobb változatosságot tudnak adni ennek a történetnek. Én ezt most visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Adva van egy tényszerű, rajzos part, építést jelző szalaggal, és adva van a vízfelület, hajó, ködös, légies, líraira hajazó formája, no ez a kettő most szinte kiegyenlíti egymást, egyik se tud érvényesülni, egyik sztori se tud kiteljesedni, egyszerűbben mondva vakarom a fejem, hogy most akkor mi is, amit Gergő ezzel mondani szeretett volna? Ha ez az első nyaram a Balatonnál munkafüzetbe került volna, azt mondom, oké, hát a gyerek sose látott még vizet, de azért ez Gergő így nekem képnek nem elég. Döntsd el, mi érdekel, mit akarsz, ne legyél ennyire távolságtartó, menj bele a sztorikba - avagy vállald fel a magad lírai énjét, merengj, mesélj, pengess lágy húrokat, de a tilitoli talabizás az nem építi a képet. Ez így a nézőnek nem eldönthető, mi akar lenni, mert se szocio, se líra, egyiknek se elég karakteres, nem elég rajzos. (hegyi)

Zoli, itt az a helyet, hogy itt megint vagy bemozdultunk, vagy életlenek vagyunk, inkább mind a kettő, és ettől nem nagyon lehet jól megfejteni, és visszafejteni azt, hogy hol vagyunk és mi történik. Abban sem vagyok biztos, hogy ennek a képnek ez az optimális képaránya. Sok minden be van ide kapcsolva, van egy elmosott felületünk a képnek a jobb oldalára eső rész, van egy középső sávunk, ami egy izgalmas, absztrakt forma, van egy bal oldali részünk, ami kevésbé érdekes, kevésbé izgalmas. Ráadásul ott van valami a kép bal felső részében, amit nem tudok visszafejteni, hogy az micsoda, hogy valami oda van ragadva az ablakra, vagy odafröccsent valami víz, vagy hogy ez mi akar lenni. Ebben a formában én most nem tudom ezt a képet jól megfejteni, nem tudok hozzá közel kerülni. Ráadásul, azáltal, hogy életlen is, és be is mozdult, hunyorgatom és dörzsölöm a szememet, keresem, hogy hol az olvasószemüvegem, és azt gondolom, hogy magammal van baj, miközben ez a zavar az, ami miatt nem jó sokáig nézni ezt a képet. (hegyi)

Zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy mi az, ami ezt a képet ihlette. Látok egy képcímet, hogy Megálló, én keresném, de nem nagyon látom. Lehet, hogy az a kis padka akar az lenni a partnál, látok egy viszonylag határozottan csonkolt fát, valami háromszög belóg a kép jobb alsó sarkánál, látok egy vízfelületet egy viszonylag homogén vízzel, de nem nagyon tudom, hogy mi ebben a speciális, mi az, amiben ez a kép másabb helyzetet mutat, mint ami bárhol máshol egy vízparti helyzetben lefotózható. Az indokot keresem a kép elkészítésében, hogy miért készült ez a kép el, nem tudom. (hegyi)

Négy nagyon szép képet kaptunk, nagyon jó ritmusokkal. Tulajdonképpen azt kell hogy mondjam, hogy ebből három abszolút jól értelmezhető és nagyon szép világot mutat, a mesélés abszolút rendben van, de a harmadik kép kilóg. Hozzám egyébként a második kép áll a legközelebb, a dinamizmusa miatt. Ott egy nagyon határozott döntést hoztál és ráadásul ezt egy nagyon esztétikus és nagyon jó tömegelhelyezéssel tetted meg a képhatáron belül. Egyébként az első kép is szép ritmus. Ha jobban meggondolom, nekem ez a három kép adna is akár egy történetet azzal, hogy az első képen mintha egy ismerkedési fázis lenne a két szereplő között, a második képnél megvan a drámai végkifejlet, a harmadik egy végállomást hoz, ott vannak a közös téren, de már nincs nagyon közük egymáshoz - tehát ez egy lírai sztorit mindenképpen hoz nekem. Ebből a harmadik kép nekem kiesik, ahol egyedül áll ez a fa, formailag is, meg ezek az oszlopok amik ott vannak, az a három oszlop nekem szét is veri ezt az egészet, szóval én azt kihagynám ebből. Ez ettől függetlenül egy háromcsillagos feladat, de a leckemegoldás most várat magára, pontosan azért, mert tudni kell kihagyni egy sorozatból. A harmadik képet én most kihagynám. (hegyi)
értékelés:

Egy érdekes konverziót látunk itt, abban a tekintetben mindenképp, hogy nagyon hatásos az a tónustartomány, amiben ez a kép mozog. Amire szeretném felhívni a figyelmet, az az esztétika. Ezen a képen látunk egy kert részletet, vagy parkot (ez tulajdonképpen mindegy), amiben van egy előterünk, középterünk és hátterünk. Az előtérben elhelyezkedik egy kis fácska, amire valószínűleg lámpával, vakuval vagy más technikai eszközzel egy nagyobb fény került és ezért határozott a jelenléte. A középtérben függőleges, kis vonalak vannak (sejthetően eső v. hó esik). A háttér pedig tulajdonképpen részben a park részleteit mutatja, részben pedig az eget. A háttér önmagában, azt gondolom, egy elfogadható rendszer és egy elfogadható tónustartomány. Azért azt hozzátenném, már magához a háttérhez is, hogy ott is van olyan eszköz és tárgy, mely értelmezésre várna. Itt van példának: a képnek rögtön úgy nagyjából a bal középső részén van egy valami, madáretető vagy nem tudom mi, nem értem hogy az micsoda, aztán ha egy kicsit beljebb haladunk, nagyjából a kép közepén egy kis fácska, ami önmagában hát úgy érdekesen áll, árválkodik, szintén nem tudom az mi akar lenni. De ha a kép egészét nézem, akkor ezek még nagyjából benne vannak abban az úgymond tűréshatárban, amik elfogadhatóak mint háttér. Jó az is, ahogy létrejön ez az elhúzott vonal-forma, azzal, hogy valami csapadék hull, talán hóesés lehet és a hosszabb expozíció miatt ezek a hópelyhek úgymond csíkot húznak maguk után, melyek nagyon érdekesen dinamizálják ezt az egész képet. Van az előterünk, amiben áll ez a fácska. Ami problémám van, az pont ő vele van: a főszereplő. Egyrészt valamiért ő kiszorult a kép jobb oldala felé, miközben ha ezt mint folthatást nézzük, mint tömegelhelyezést figyeljük ettől olyan, mint hogyha kifutott volna ebből a képből. Tehát van ennek egy mozgásélménye, és ez a mozgásélmény kifele tart a képhatárból. Várnánk, hogy befejeződjenek ezek a vonalak. Tehát ez az ág, ami a kép jobb közepe felé kifut a képből egy nagyon határozott vonal. Az valószínű hogy ott valahogy folytatódott, de ezt most nem kapjuk meg, miközben ennek a vonalnak lefelé úgymond a horizont felé mutató részén van egy ág. Ezen van még három levélke, az meg nagyon határozottan van jelen. Tehát ez a három levélke úgymond kiugrik ebből az egészből, tónusban elviszi a figyelmet. Aztán valószínűsítem, amennyire a kép adott méretéből ki tudom venni, mintha össze lennének kötve ágai, ha ez gyümölcsfa akkor értem hogy ne törjön le, de valami ott a törzsnél majdnem vízszintes vonalként megjelenik. Abból a rendszerből, amit a fa ágai képviselnek, ez kifelé visz bennünket. Tehát ennek a rendszernek a rendezetlensége az, ami ezt az egészet valahogy olyan furcsává teszi. Tehát, másképp megfogalmazva olyan, minthogyha ez az egész egy véletlen helyzet lenne - megérintett az amit látok a hóesésben és létrehozok egy képet - csak hát a főszereplő azért nincsen a maga csúcspontján. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy miért van az, hogy ő bele ilyen durván belevágtunk, miért van ő kiszorítva a képnek a képhatáron túli részére is akár, miközben a kép bal oldalánál hagytunk neki teret és nagyvonalúak vagyunk, tehát ellátunk a főszereplő mellett, de miért? Magyarán ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni, nem értem, hogy miért innen lett ez a dolog lefotózva. Hogyha elmozdulnánk jobbra a kamerával, akkor lehet, hogy ez az egész egy olyan exponálást kaphatott volna, hogy ő mint főszereplő megjelenhet, a világítással ki is emeljük a háttérből és a teljes formai valóságával jelen van. Ezeknél a képeknél azt tudom javasolni, hogy mielőtt elkészítjük tudom, hogy ez egy ilyen viszonylag egyszerű technikának tűnik, hunyorítsunk a szemünkkel egy kicsit és lehet, hogy megkapjuk azt a megoldást, hogy lesz ez az egész készen. Mert most ez hiába a technikai megoldás, hiába hogy ez egy jó gondolat, de félkész. Visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Hát, az a helyzet Ágnes, hogy kezdek most majd veled egy kicsit szigorúbb lenni. Érzem, hogy igényled, a képeidből érzem én ezt. Lehet, hogy te még nem is érzed, hogy ezt akarod. Ez a kép egy tökéletesen jó alapanyag, nagyon közhelyesen megcsinálva. Akkor most elmondom, hogyan is csináltam volna én. Van egy csillanásunk a képnek a jobb felső részénél, a csillanásnak pedig van egy függőleges iránya. Ott meghoztam volna a döntést, hogy vágjak. Tehát magyarán a fél csillanást le lehet vágni. Megyünk lefelé. Ezt a három nyomot úgy ahogy van, lehagynám. Tehát a három lábnyom fölött vágnék. Van egy bucka a kép sarkánál, ami árnyékba fordul. Azt is levágnám. Tehát ezt a három oldalt így vágnám körbe és akkor megmaradna a csillanás, a két fa, valamennyi kerítés és az előtérből a hó. Ez így egy tökéletesen értelmezhető és nagyon szép kép lenne. Ezzel, hogy te belekomponáltad ide ezeket a lábnyomokat és ezt te a talpleckébe beküldöd, egyrészt közhelyes maga az, hogy a hóban talpnyomokat veszünk, másrészt elkezdesz konkurálni a háttérrel. Igen ám, de a háttérben ez a két magányos fa olyan erős, hogy egy kézmozdulattal lesöpri a francba az előtérben lévő játékot, kidobja magából, nem igényli, nem kell. Tehát magyarán: ha látok valamit, akkor hagyjam azt érzelmileg magamon átszűrődni, nem kell egyből exponálni. Keresd meg hozzá az érzelmeidet. Ne félj attól, hogy „Ágnes lírai”, mert Ágnes lehet lírai. Azt is tudom, hogy ez nagy feladat. De én most azt mondom, hogy induljunk el a lírai Ágneshez, keressük meg. Nem érzelegni kell, nem szépelegni kell! Hozd fel magadból azokat az érzéseket, ami a líra, ami a költőiség, ami a mese és a primer dolgokat kezdjük elfelejteni. Megvoltak, köszönjük, következő fejezet, új lapot nyitunk. (hegyi)