3. Természetfotó

megérte az ásás, lapátolás...

Egy fekvő formátumú képet látunk, sokszor elhangzik ez a kifejezés, hogy – fekvő formátum: általában, ha az extrém kompozíciókat, formakompozíciókat nem számoljuk, akkor nagyjából három nagy egységben gondolkozhatunk. Ha egy kép álló formátumú, ha egy kép fekvő formátumú, vagy esetlegesen négyzetes szerkezetű. Többségében a fekvő formátumot akkor használják az alkotók, ha valamilyen nyugalmi, valamilyen panno-szerű kiterített állapotot keresnek. Ez a kép elsősorban színvilágában hozza egyrészről ezt az irányt, gondolok itt a sötétbarna, feketébe hajló fölső tónusra, amely a kép fölső egyharmadában balra tolódva picikét helyezkedik el. A nedv-zöld, világoszöld foltrendszert a kép jobb fölső sarkában és a kép kétharmadát pedig többségében egy aranyokker, barnába hajló tónusrendszer uralja. Mivel a képen konkrét tárgyak – bicikli, vödör, talicska – nem fedezhetőek fel, növénymotívumok, formák igen, a nyelvezetében utal a kép arra, hogy nem egy absztrakt formai színjátékot látunk, hogy ez egy reális környezet, amit a fotós fotóz. Mégis én azt mondom, hogy elsősorban irányában egy érzelmi megközelítést láthatunk itt. Talán a hozzáfűzés, a képhez tartozó hozzáfűzés is ezt erősíti, hogy a színek megfigyelése, a színhatások megfigyelése, az egész kép hangulata valamilyen fajta romantikát, valamilyen fajta érzelmes irányt szeretne a néző számára bemutatni. Ebben van egy különleges eszköz, amit a fényképész tud használni, maga a víz, amely ha fénytani szempontból vizsgáljuk, sokszor foglalkoztunk már itt az Estiskolán a tükröződésekkel, tükrökkel, fátylakkal, azokban az Estiskolás táborokban, ahol fénytannal, világítástechnikával foglalkoztunk, ott is többször szóba került ez. A víz egy olyan anyag, amely bár tud nagyon erőteljes lenni, nagy tömegben teljesen zárt fénytani rendszerként is tud működni nem engedve át a fényt, különböző reflexhatásokra, pl. tenger, viharos felületek nagyon drámai fénytani felületként tud működni, de nagy többségében egy bizonyos távolság, vagy tömegmennyiségben a víz egyfajta áttetsző, tulajdonképpen játékos és könnyed eszközként értelmezhető a fényképészetben. Itt is ez történik, hiszen ez a parányi patakmeder, amelyben mozgásban van folyamatosan a víztömeg, az ideérkező, a fák közül beeső fényt elmosottá, pulzálóvá, a kavicsok tükröződései miatt lágy kapcsolódásokkal festőivé változtatja. Sőt, a rajta keresztül átlátszó konkrét felületek, kövek, bazaltdarabkák, mészkövek mind inkább foltrendszerként működnek, mint - megint csak az elemzés elején elhangozva - konkrét felületekként. Tehát az kimondható, hogy ennek a képnek az egyik kulcs üzenete az a víz fénytani jelensége, amihez képest, ha hozzákeresünk még társult mondatokat, akkor egy picit a perspektíva társulna ide, lásd patakmeder útja, ahogy ott a növények között valahova a sötétbe tovahalad, az oldalsó felületei a patakmedernek ez a sötétbarnás tónus - tehát, hogy vannak más járulékos zöngék a képen, de alapvetően ez az aranyokker nagy kétharmados egység uralja a képet. Annyi hozzáfűzés lenne evvel kapcsolatban alkotói szempontból, hogy talán érdemes lenne ezeket a tanulmányokat abban az értelemben folytatni, hogyha kimondjuk, hogy a víz fénytani jelensége érdekel bennünket és ehhez kvázi címként, keretként használunk a valós környezetből és ezt pontosítjuk, kimondjuk alkotói szempontból magunknak, akkor esetlegesen az befolyásolná a kompozíciós rendet. Most én úgy érzem, hogy nincs száz százalékosan eldöntve az, hogy valójában egy kvázi tájképet, egy erdei környezetben lévő zsánert látunk, akkor a történetiséghez sincsenek használva ezek az elemzés elején elhangzott konkrét tárgyi rekvizitumok, lehet az egy emberi láb, lehet, még egyszer mondom egy valamilyen kis tárgy, amit otthagyott a környezet. Ez a vonal nincs megerősítve. Én nem is azt mondom, hogy ezt kellene tenni, csak akkor pontosítani kéne a víz fodraival, a víz játékával való kapcsolódást és lehetséges, hogy változna a kompozíciós rend most. Egy picit esetlegesnek érzem ebben az állapotban a fölső sötét felületet, már csak azért is, mert az a barnákba, szürkékbe és feketébe hajló patakmeder oldalrészleteiben nem gazdag. A növények a jobboldali részen a zöld felületek, azok pedig éppen hogy csak a képben vannak, talán egy nád felületet látunk ott ami behajlik, a többiek inkább csak becsúsznak a kép szélébe. Ezeket arányosítanám én és megint azt mondanám, hogy érdemes egy-egy kép elkészítése előtt az alkotónak önmaga számára szinte – bocsánat, hogy ezt a kifejezést használom – mint egy imát, fölmondani a leckét saját magának, hogy én ezt a képet azért készítem, mert… nekem ebben a képben az a fontos, hogy… én evvel a képpel azt szeretném láttatni, hogy… számomra benne az a kérdés, hogy… Ezek az egyszerű kis mondatocskák abban segíthetnek, hogy a majdani kompozíció szempontjából egyre pontosabbak legyenek az üzenetek a néző számára, hiszen itt az a cél, hogy ezt a képet is megszerettessük, elfogadtassuk a nézővel. Kettő disznóra értékelem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Camillának egy picit hamarabb érkezett egy érdekes virág képe, és most ugyanerre a házi feladatra készített egy másik megközelítést. Mondjuk akár olyat, amelyre már akik Camilla rajongók, vagy akik figyelik a munkáit, akkor azt mondhatják, hogy „Camillásat” küldött be. Szűkre komponált az egész kép, a viszonyra koncentrál, arra, hogy a modell és a fagyi, a vágykeltő eszköz, a kettő kapcsolata érthető legyen, jól látható legyen. Én egy picit szabadabban kezeltem volna ezt, hagytam volna, hogy a szép haj, a fejformák jelen lehessenek ezen a képen. Így most nagyon szűkített és nagyon nagy főszerepet kap a fagyi, pedig a fagyi abban a viszonylatban, a nyár történetében, abban a viszonylatban érdekes, ahogyan itt a kis modell nézi, ahogyan vágyik erre az édességre. Gyerekkoromban emlékszem, hogy ez nagyon nagy dolog volt, hogy mondjuk egy kis kocsma mellé el lehetett menni és akkor ott a fagylaltos néni, vagy bácsi ilyen fémkanalakkal, hogyha nekünk volt egy kis aprópénzünk, odaadta nekünk azt az egy, vagy két gombócot és nagyon boldogok voltunk. Tehát ha most visszagondolok, akkor most is ennek az élménye, a vágyakozás, vagy az öröm, ahogy megkapja az ember a fagyit, ez volt a nagyon fontos eleme. És szerintem ebben a helyzetben ez valamilyen szinten jelen lehetett. Ehhez egy picit tágabban kellett volna kezelni ezt az egész élményt. És az is kérdéses nekem, hogy az egész képre egy zöldes-barnás színvilág jellemző. Szinte monokróm a kép és emiatt én úgy érzem, hogy ez az öröm egy picit elveszik erről a képről és valami más fád tónust hoz az üzenetnek is. Nem találok rajta olyan képi okot, ami ezt indokolná. Ezeket kérném, hogy esetleg az alkotó elgondolkozzon ezen. Kettő disznó. (szőke)
értékelés:

Mert már nincs annyi hajam. Praktikussági okokból.

Ádám nagyon ért az Indul a bakterház hangulatokhoz. Nagyon ért a SubBassMonsters-i világhoz, ehhez a Ludas Matyis vándorkomédiás szerephez és nagyon finoman táncol időnként, amikor összeszedi magát azon a kardélen, amely egyszerre melankolikus, egyszerre romantikus, egyszerre fájdalmas, és ugyanakkor erőteljesen megmosolyogtató. Természetesen vallomás, természetesen nagyon erős, nagyon határozott jelenlét, megmutatás, nagyon is zavarba ejtő köszöntése a nézőnek ez a kép. És minden aránybeli pontatlanság, ritmus, amellyel lehetne most itt vitatkozni, kompozícióban, az véleményem szerint lényegtelen. Mert olyan erős a színészi játék, a szereplői jelenlét, de nem csak ez, hanem a tájban lévő három kis nyárfaforma, hogy mindez a meseiség átemel minden más problémát és abszolút egy nagy, hosszú történetet átemelő mesévé válik ez az egyetlen, pici, parányi kis kép. Nagyon benne van a nyár és ennek én nagyon örülök, nagyon köszönöm Ádámnak ezt a képet és ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Nagyon izgalmasak ezek a kiégett felületjátékok és nagyon jó az, amit kiválasztasz. Talán egy picikét ebből a kiégettségből vissza kellene hozni, de a két disznó az megvan. (szőke)
értékelés:

Számomra inkább ez egy biokémiai kísérletnek tűnik, nyilván az erőteljes fények miatt. Olyan, mint hogyha egy Pink Floyd lemezborító lenne, vagy tényleg a címből ítélve a Tavasz tizenhét pillanata, ugye Stirlitz vagyis Vyacheslav Tikhonov főszereplésével ugyanannyira abszurdnak tűnik, mint az a korabeli kalandfilm sorozat, ahol ő egy ilyen titkos tisztként német területen tevékenykedik. Tehát számomra ez inkább egy festmény, vagy valamilyen abszurd táj, de el tudom fogadni, hogy a 12-es lecke tavasz kategóriára valakinek ez az asszociációja jön létre. Azért azt meg kell jegyezni, hogy ott középen ahol a középpontban van ez a furcsa, amorf felület és ezen megtörik a fény, a fény ragyogásai ott középen szép vonalrendszereket hoznak létre, az minden tekintetben egy nagyon izgalmas rész. Én úgy gondolom, hogy attól függetlenül, hogy ez egy nagyon abszurd megközelítés, a három disznó megvan erre a képre. (szőke)
értékelés:

Egy éjszakai felvételt látunk, és remélem nem számítógépen szerkesztett montázst, ilyen társkereső oldalon szoktak ilyet csinálni, hogy így egyszerre éjszaka meg nappal meg mindenhogy lehet látni a társkeresőt, remélem nem ilyen képet látunk, hanem egy hosszú expozíciót. Erre abból is következtetünk, hogy a Hold kerek formája kicsit elliptikussá vált. Az egyiptomi, elsősorban a halotti kultúrához kapcsolódó képzőművészetben, de különböző barlangrajzoknál is, látható az a képzőművészeti megoldás, amikor például a vadászat különböző elemeit, vagy a halotti rituáléknak, vagy az életútnak különböző fontos pillanatait a szobrászok, festők mondjuk egy király esetében egy képen örökítik meg, mintha azok az időben távol álló helyzetek egymás mellett olvasva egy egységes történetként, egy allegorikus formában jelennének meg. Így van az, hogy az egyiptomi halottas kamráknál, mondjuk Amenhotep történeténél látjuk, amint hajózik, látjuk, amint a krokodilokkal küzd, és látjuk, amint a leigázottak előtt megáll. Ez a kép valami hasonló úton kezd el járni, ahogy a képen látható szereplő különböző pozíciókban, különböző mozdulatokkal egy egységes történetet próbál elmesélni. Talán nem véletlen, hogy azt hiszem a hozzászólásokban is lehetett olvasni Shakespeare Szent Iván éji álom című művét, amely valami hasonló történetiséggel dolgozik, nevezetesen, hogy ott úgymond amatőr színészek amatőr módon játszanak el helyzeteket. Van az egész kép „díszletezésének” egy furcsa színházi jellege, elképzelhető, hogy pont a lámpák fényei miatt egy rivaldaszerű, abszolút Globe színházas érzése az embernek. Nyilván attól, hogy az éjszakai felvételnél a park, vagy az erdő, ahol a fényképész dolgozhatott, háttérként jelenik meg, rajzosan, mint egy festett háttér, ezzel a furcsa Holddal, amely akár itt most ezen a képen még talán reflektornak is tekinthető, egy szinte selyempapírra festett, síkra redukált előtér jelenik meg, és ezen az előtéren vannak ennek a furcsa királynak a különböző állomásai, fázisai megfestve. Nem véletlenül mondom ezt a szót, hogy megfestve, mert az egyértelműen látszik a képen, hogy a hosszú expozíció miatt a lámpákkal vagy fényforrásokkal együtt mozog időnként a modell, és ez hozza létre ezeket a furcsa festői hatásokat. Ez a kép nem egy vidám kép. Találhatóak rajta eléggé esendő, vagy akár ördögi pillanatok is, például a kép középső alsó szakaszában az emberi arc, ahol ugye a talán zseblámpa, vagy valamilyen fényforrás miatt az arc alulról kap megvilágítást, és ezáltal, mivel a fényforrás mozgatva van, egy ilyen furcsa luciferi jelzést kap az állkapocs környéke, mint hogya ott szakáll jelenne meg. Az egésznek van egy Baphomet jellege. Nem véletlenül hangzanak el ezek a furcsa szavak a kép kapcsán, mert egyrészt a reneszánsz, másrészt a reneszánszhoz kapcsolódó színházi attitűd egyfajta utazú színház mesei elemekkel, másrészt pedig a barokkból is jól ismert vérbő színházi nyelvezet is megtalálható ezen a képen. Ez a kép mindenféleképp színházszerű, teátrális, és egy történetmesélésre szakosodott kép. Vannak párhuzamok, amelyeket érdemes lenne az estiskolásoknak, vagy esetleg az alkotónak is megnézni, Saudek képei, aki hozzánk közel, Prága környékén alkot. Pusztán azért is érdemes megemlíteni ezt a híres alkotót, mert ott is az állóképeken egy képben hosszú és nehezen elmesélhető történetek jelennek meg. Én ezt a képet nagyon szeretem, annak ellenére is, hogy mondjuk a bal oldali képfelületnél a kereszteződésben jelzőőrként működő rendőrláma-irányító figura kicsit kilóg ebből a képből, merthogy az egész történetisége ezeket a spontaneitásokat, még akár a kompozíciós elmozdulásokat is megengedi. Sokkal erősebb mindaz az atmoszféra, ami ebből a képből sugárzik, minthogy most el kelljen kezdenünk levágogatni, igazgatni. Én azt javasolnám az alkotónak, ugyanúgy, mint egy nem olyan régen a weboldalra felhelyezett, a betegség idején készült képpel, amelyet akár úgy is mondhatnánk, hogy hívókép, hogy ezeken a vonalakon, ezeken az útjain, amiket most kiválasztott, tovább kéne haladni, mert a felvetések azok nagyon jók, nagyon izgalmasak, de nyilván ezzel még sokat kellene foglalkozni. Tizenkettes lecke tavasz kategóriájára a három disznó megvan, és nagyon örülök, hogy ezt a képet elkészítette. (szőke)
értékelés: