Elemzés

Úgyis elkapom

Kiváló megfigyelés, nem könnyű modellel, hisz akinek van macskája, tudja, hogy a macska milyen borzalmasan gyorsan tud helyzetet változtatni, ha vadászásról van szó, főképp a kismacska, és nekik minden ilyen játék, mint például a cipőfűző, gyakorlás az életre. Ezt megfogni nem egyszerű úgy, hogy közben a környezet kellően visszafogott maradjon, mégse legyen steril műteremfotó. Egy gondolat kompozícióban: a cipő nyelvénél vágnék, hogy a világosabb belső része már ne legyen a képen, mert az osztja a figyelmet és ettől csökken a hangsúly a főszereplőn. Attól, hogy csak a fűző és a cipő orra jelzi a tárgyat, még azonosítható marad, sőt, jót is tesz a képnek, ha a kép határára fut ki a fűző nagyjából. Könnyen orvosolható ez a vágás, úgyhogy megvan a lecke is. (hegyi)
értékelés:

Angelo magyaráz

Egy fotós találkozón készült kép Balatonfüreden.

Jó a gesztus, amit elkaptál, nem ismerem a szereplőt, de mégis átjön, hogy hatással van a környezetére. Szerencsésebb lett volna ha már ennyi szereplő veszi körül, több teret hagyni, hogy a mélységélesség "válassza ki" őt az emberek közül, de ne legyen ennyi félbevágott fej, mert így ez most olyan hatású, mintha mondjuk az első űrhajóst fotóztad volna lesből, mielőtt a nagy kavarodás elsodorná. Ha tágabb a kép, a szituáció is értelmezhetőbb lehetne. (hegyi)
értékelés:

Mi bajunk lehet?

Balázs, ez vicces, mint egy lakótelepi kifakult poszter, olyan a sziklafal, és valóban, van az egésznek egy játékossága azáltal, hogy a tónusjátékkal megbolondítottad a teret. A Truman show jut eszembe, ha jól emlékszem, ott van az, hogy a főszereplő egy valóságshow része, de ő erről nem tud, és néhol lebukik a díszlet hatása, na, ez is ilyesmi. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Agnette

Újra egy édesített portré :) (Zsolt kérte, hogy ne a saját gyerekeimről küldjek képet)

Ami erénye ennek a képnek, hogy nagyon jók, határozottak a tónusai, ami azért fontos, mert erősíti a hölgy jelenlétét, ad egy hangulati pluszt, hogy nem valami régi korba akarunk visszamenni, hanem erős jelenlétet adsz a tónusok által. Érdekes a haj takarása, spontán, de mégis jól megfigyelt személyiségjegy. Amit én másképp csináltam volna, egyrészt a kép alján ha már a pulcsi ujja így vágja a kezet, akkor lefelé egy picit több jobb lenne, de ami a fontosabb kérdés, hogy stílusban maradjunk. A nyalóka. Ehhez a hajhoz, ez stílusidegen elem, és miközben az tökéletesen helyénvaló, hogy valamit csináltatsz a kezével, és ez lehet édesség, de egy hagyományos fagyinál messzebb nem mennék. Ez gyerekkorom kedvenc nyalókája, és például jó ellenpont lehet egy színes portrénál mondjuk egy ilyen mogorva mackónál, mint én, de ennél a modellnél nem érzem a kapcsolódást, ettől civil lesz a sztori, mintha forgatási szünetben lested volna meg. (hegyi)
értékelés:

VERKFOTÓ 4

Budapest, 2012.07.19.

Sándor, ez egy finoman megoldott hármas lecke, és hogy mennyire mások vagyunk, én biztos, hogy beleültem volna a kerekesszékbe is, viszont értem, hogy te miért nem, és ez abszolút akceptálható, hiszen egyrészt a ritmus így ad egy jó ívet, másrészt vannak poénok, amiket nem szabad kijátszani, és ez is ilyen. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:

VERKFOTÓ 3

Budapest, 2012.07.19.

Tulajdonképpen ez egy szociofotó, függetlenül attól, hogy Sándort a nyúlánk árnyékok csigázták fel, de azért ebben erősen benne van a teljes hetvenes évek, a panel, a kőkosár, a kisbolt helyi festése, és ami a legfontosabb, benne van Sándor tesztelőszéke is. Amint látom, a teszt sikerült, a hölgy nézni sem mer, a fiatalember viszont félve látomást lát, hogy akkor most hogy is van ez, ki kivel, és miért, és akkor most végül merre - csoda, ha nem esik majd el a kővirágkosárban. Ilyen az életünk, másodvirágzásukon is túl vannak a lakótelepek és bevallom, a mostani csendeskés beletörődős hangulatuk a hozzám legközelebb álló, mert most lehet a legtöbb finom történetre rátalálni. Ez is ilyen, ez a kép. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

babazokni

Télen 'babazoknikba' mászkálok itthon. Sajnos, most nyár közepén is elő kellett őket szednem. Elővettem a legvidámabbakat, és élvezem jótékony hatásaikat.

Dóra, ez egy aranyos megoldás, jó a színritmus, talán a szoknyán érdemes lenne elgondolkodni, hogy ha már szoknya, akkor valóban ez a szürke mit jelent, mert így most nekem olyan, mintha valami filmhiba lenne, a nagyításnál mintha ott nem kapott volna vegyszert, szóval a zokni és a fű tökéletes, a ruha továbbgondolandó. (hegyi)
értékelés:

Tavaszi impresszió

Az előző faágacska rügyes képhez képest ez sokkal közelebb áll hozzám, mert benne van a szükséges elvonatkoztatás ahhoz, hogy ne egy tavasznyi erő maradjon a képben. Lehet, hogy fura lesz, amit mondok, de olyan ez, mint egy tüdőröntgen. Lehet, hogy érdemes lenne ezzel a technikával még foglalkozni ahhoz, hogy megtaláld azt az utat, ami ebben téged érdekel, ez így most egy skicc, egy témafelvetés, amivel egyetértek, és szeretném felhívni a figyelmet a jobb oldali ágacska körül létrejövő formajátékokra. Egy gondolat még: a háttér lehetne kiegyensúlyozottabb, nyugalmasabb ahhoz, hogy a fő motívum vigye el a pálmát, azaz érdemes kísérletezni azzal, hogy mit hoz ez az egész ha feljebb emelem, lejjebb viszem, ha világos, vagy ha teljesen sötét a háttér. (hegyi)
értékelés:

Nagyközség

Szerintem ez egy jó ötlet, amióta google maps létezik, engem az izgat, hogy hol a határa annak, amikortól már felismerhető a valóság, a Kossuth utca, és mikortól vált ez át esztétikába és formába. Ez az út itt megfordul, ettől izgalmas, hogy ugyanazt keresi, hogy mikortól levél és meddig, honnan város és mitől. (hegyi)
értékelés:

Itt a tavasz

Hát, ezt átteszem a szorgalmiba, azt gondolom, hogy egyrészt ellentmondásos a színvilág, másrészt a tavasz = rügyek párhuzamnál menjünk azért beljebb picit. Esetlegesnek érzem a formai megoldást, a tömegelhelyezést, az átlókat. (hegyi)

Szuggesszió

A fiatal JEANNE D'ARC

Beszélgettünk a kommentároknál a képről, és itt most nem is akarnék arra visszatérni, csak a kérdésre, mi van ezzel a képpel, ami miatt nem az működik, amit szeretnél. Minden kép a valóság imitációja. Konvertált dimenziók, befagyott idő, torzuló perspektívák, redukált színek, azaz a valóság tükröztetése. Jobb-rosszabb tükrök által. Ha kigyengítjük az üzenetet, ha a formának alárendeljük, akkor érzelmek helyett érzelgés, mélység helyett a smink, a maszk rétegeit kapjuk. Azt írtad, hogy te a képet más célközönségnek lőtted eddig be. Szerintem, és ez erősen szubjektív meglátás, a közönséggel egyetlen esetben kell foglalkozni, akkor, ha alkalmazott fotót csinálunk, azaz reklámot, divatot. De még akkor is fennáll a veszélye, hogy ha nagyon erősen rágondolunk a közönségre, a "célcsoportra", akkor csak itt, belterjes piacon lesz eladható a termék, úgymond vidékre, kis szódával. Ennél a képnél adva van egy gesztus. Alapvetően az, hogy mit gondolunk egy lánygyerek ilyen arckifejezéséről, mondjuk úgy, nagy szórásban határozható csak meg, van akinek egy szuggesztív lesz, van, akinek szomorú, van, akinek csinált, nem sorolom. Ahhoz, hogy a néző azzal azonosuljon, amit mondani akarok, nekem kell megtalálni a formai megfelelőjét a gondolatnak. Itt most adva van egy fekvő kép egy szoros, szűk portréval, színes, szélesvásznú történet - csak a háttérben nem történik semmi, úgymond a végtelen feketébe oldódik a haj, tehát az, ami a lázadó, a zaklatott nő képe, az kimosódik, semmivé foszlik. Mi marad? Egy kislány, aki apa kedvéért szigorúan néz. Színház. Ebben a formában a 4:3 vagy a négyzetes közeli szűk vágás segíthet, mert levágod a semmit a háttérből, azaz felhangosítod azt a kifejezést, amit felfedezni véltél, amire Jeanne d'Arc jött példának a leiratban. Ennyit a vágásról. Egyébiránt Attila, nem hiszek neked. Ez egy kislány, aki maximum rosszkedvű, mert nem mentek délután moziba, ennyi és nem több, ahhoz, hogy több lehessen, neked kéne többet vállalnod abból, hogy elvonatkoztatsz a saját gyereked élménytől, és azoktól a sztereotípiáktól, amik azt mondatják veled, hogy mit szabad és mit nem szabad egy gyerekkel. (hegyi)

Diane Arbus kézigránátos fiúja nekem előkép, de nem abban a primer értelemben, hogy itt valamiféle ismétlésről lenne szó, hanem úgy, ahogy Arbus is a saját életében eljutott egy olyan pontra, amikor elkezdett elesett, furcsa, nyugtalanító figurákkal dolgozni, mert ha hangulati előképet kéne keressek, akkor inkább Leibowitz jugoszláv háborús képei lehetnének, de talán abban is az a közös pont, hogy egy maga útján mindent elérő fotós asszisztencia nélkül nekivág, elmegy egy háborús övezetbe, és eszköztelenül, keresetlenül elkezdi feldolgozni azt, ami ott élményként éri. Nem mentesül, sőt, éppen hogy a saját előző útjai által válik mássá, személyében személyessé, és itt is az az érdekes számomra, hogy amennyit ismerhetek Márti útjaiból, ez nekem egy teljesen új világot nyit meg, ami jóllehet könnyűnek tűnhet, hiszen egy mobiltelefon kell és semmi más, de ez csak a látszat. Ahogy az is csak a látszat, hogy a kép talált kép lenne, hiszen a találáshoz is előélet kell, mert nem fényképezünk le mindent, és ha még el is játszunk a gondolattal, hogy az élet egy nagy film, percenként 25 kockával, akkor is kell ember, aki választ, aki akár tudatosan, akár ösztönösen dönt. Sőt! Olyat mondok, ami lehet, hogy korhatáros lesz. Véletlen nélkül nincs alkotás, nincs kép. A tudatos kontroll alatt tartás egyfajta bizonytalanság. A véletlen akkor is létezik, ha nem akarok tudomást venni róla, vagy ellenkezőleg, olyan erősen kontrollálni akarom, hogy meg se nyikkanhasson, hiszen akkor majd a néző azt mondhatja, hogy ilyet én is tudok. Ha tudsz, csináld! Sose szokták, jegyzem meg. Persze meg kell különböztetni a sorsszerű, vagy kivédhetetlen, azaz társszerző-véletlent a tudatosan provokált, gerjesztett véletlennel, hiszen a feldobott fényképezőgép is véletlenül exponál valamit, hasonlatosan a dadaista vershez, de általa semmivel se jutok közelebb önmagamhoz, sőt, tulajdonképpen csak imitálok valami torzult szabadságképet. Visszatérve a képhez, számomra ez a kép egy egészen új minőség, olyan érzésem van, akárhányszor ránézek, hogy alkotói értelemben kulcs képet látok. Márti játékosságában véletlenül nekidőlt a bezárt ablaknak, ami kitárult, a spaletták kinyíltak és valami újat nézhetünk az ablakon át. Nem elemzem ennél jobban a képet, hiszen evidens az ereje, az, ahogy és amivel hat, a fáradt gyorslaboros színeivel, a remélhető, de bizton nem tudható gyerekjátékkal, a gesztussal, a fegyver és a házikabát őrületes összhangjával, szóval összefoglalva az utóbbi idők egyik legerősebb Borsay képe ez számomra. (hegyi) értékelés:

Rohannak az évek

Budapest, 2010.07.21.

Szembesítő erejű kép - zárójel, hogy én meghagytam volna az exponáló zsinórt végig - olyan, mint amikor a nagybácsi hazatér Ohioból, és végigjárja az emlékezetének fontos helyeket, miközben az unokák nem értik, miért kell ennyit gyalogolni, miért kell ennyire sokat ténferegni ezeknél a szobroknál, amik bár viccesek, de azért annyira mégsem, hogy pótolják a fogócskázást a ligetben. És a nagybácsi egyszer csak belép a személyes univerzumába, és a szobor már nem szobor, hanem Erzsi, a főtér már nem is abban a városban van, és minden emlék újra ezerszeres erővel csapódik vissza, és igen, ezt a pillanatot, ezt kéne megmutatni, igen, most, most talán megvan, megtaláltam - és kattan a gép, és kész a kép, kész az a kép, amit nem szabad visszanézni, ami előhívatlanul marad, majd az unokák ha akarják előhívják, mert a kép belül készült el, mindaz, ami abból rögzíthetően és visszanézhető tárgyszerűséggel megmaradt az utókornak, az nem igaz. (hegyi)
értékelés:

A köpönyeg

Feri, dumáljak, vagy ne, mert te is tudod? Az egyik legerősebb képedet láthatjuk, ha nem a legerősebbet. Itt nincs plen air tájkezdemény, nincs furfangos falusi szomszéd, itt egy vélhetően orvosi rendelő részlete látszik, de mindegy is a helyszín, mert félelmetesen eltalált a színvilág, az a dinamika, ami a zöld és kék táncából létrejön, és úgy lesz drámai a kép, hogy közben alig történik valami. Pici tükröződés a csempén, némi fényjáték, és az üresség, a csend, a befelé kiáltás, a félreforduló fej, hiszen nem nézünk oda, ahol történt az a valami, hanem a falat nézzük és a már használaton kívüli zöld ruhát. Épp az a pillanat, amikor már nem jó, de még nincs kimondva, még csak gondolva van. Köszönöm. Zárójel, Gergőnek. Ha ebből egy centit is vágsz, elveszted ezt a határon billegést, akkor ha elveszed az ablakot, akkor nincs mihez viszonyítani, nincs meg a belső keretrendszere a történetnek, akkor ez a kép egy végállomás képe lesz és nem az oda vezető visszafordíthatatlan úté. (hegyi)
értékelés:

Kint

Egyre közelebb kerülsz ehhez az ablakhoz úgy érzem, egyre belsőbb megfigyeléseket teszel, ami azért jó, mert így lehet eljutni, kitartással ahhoz, hogy egyszer csak a kép belőled kezdjen el mesélni, bentről kifelé. Amit most látunk, olyan, mint egy sztereo képnéző alkalmatosság képe, két fél, és valahol fejben kéne összeállnia, de ha a két felet megnézed, egyértelmű, hogy melyik az erős és melyik a bágyadt, ezért ebből az egyik oldal az, ami használható, akár úgy, hogy a fakeretnél vágsz, akár úgy, hogy a keret mellett, meghagyva a kilincsből még, de az egészen biztos, hogy így most ez a forma olyan, mintha két expozíció készült volna, az egyik oldala kioltja a másik hatását. Ismétlést kérek. (hegyi)