Elemzés

Egy vallomást lehet látni ebben a kisfilmben. Ez egy magas sorszámú házi feladat, amire beérkezett ez a lecke, de akár így az egész szerkezetet tekintve, még a korai leckék, portrék kategóriájában is megállná a helyét. Mert ugyan egy történet, méghozzá egy nagyon drámai történet mesélődik itt el, de valójában ennek a történetnek az elmesélése az egy emberi viszonyulást, a környezettel való viszonyulást jelenti és azt, hogy hogyan zajlik le egy emberi állapotban. Ez elsősorban a film elejétől a végéig egy verbális közlés. Ez tulajdonképpen egy monológ. Ehhez a monológhoz maga a kis filmes munka egyetlenegy arcképet, egy arcképrészt használ. Ráadásul egy olyan helyzetben, ahol az arc nagytöbbsége sötétben van tartva. És nem csak az arc nagytöbbsége, hanem az egész kép ebben a helyzetben tulajdonképpen filmes szakszóval – alulexponált. Talán az orr felületén egy pici fény az jelen van, de igazából szinte sötétben, nagyon kevés mozgást látva egy arcot látunk, ahol elhangzik egy monológ. A monológ teljes egészében kerek, bár három részből tevődik össze. Az első részben folyamatosan nem egyes szám első személyben, hanem távolságtartással egy helyzet felvezetése hangzik el. Csak körülbelül a szöveg egyharmadától válik még súlypontosabbá, amikor a vallomás egyes szám első személybe tevődik. És a harmadik nagy egység, az ennek az egész eseménynek a konklúziója, majd ennek a tulajdonképpeni búcsúzásnak, bocsánatkérésnek a lezárása, mint egy üzenet, vagy mint egy híradás, harmadik részt jelenti a szövegkörnyezetben. A legdrámaibb és legerősebb része természetesen ez a középső szakasz, amelyben az esemény tárgyalása, az esemény leírása történik. És mint ilyenkor, egy ilyenfajta munkánál nyilvánvalóan, mivel mozgóképről beszélünk olyan filmről, amely a hang és a kép egységével működik, nagyon fontos szerepe lenne az arcon történő eseményeknek. Gondolok itt arra, hogy hasonló szituációkban a szem, a tekintet mit tükröz, mit közvetít, vagy mi történik a szem körül. Adott esetben könnycsepp, szemvillanások, minden olyan, ami egy összetett történetet az arc mozgásain keresztül tesz nézhetővé. Ennek a kis etűdnek az egyik nehézsége tehát az, hogy miközben hanghordozásban is, történetmesélésben is érezzük a hitelességet, érezzük a megélt drámát, sokkal közelebb tudnánk ahhoz kerülni, hogyha magát az emberi arcon is jól érzékelhetően láthatnánk mindezt. Az itt látható kis anyag ugyanakkor nem indokolja azt, hogy vajon az esemény helyszínén történik-e egy utólagos rekonstrukció és azért van sötétben az emberi arc, de az biztos, hogy nagyon fontos lenne, hogy mindaz, ami a nagyon egyszerűen fogalmazva gyónás kapcsán látszik, az az emberi arcon hitelesítse az adott történetet. Azt tudom javasolni a Zsoltnak ennél a házi feladatnál, vagy ennek a házi feladatnak a megoldása kapcsán, hogy amennyiben túl tudunk lépni azon, hogy egy-egy feladat az természetesen egy üzenet, az is fontos az alkotó számára, hogy az üzenet eljuthasson a címzettekhez. Fontos, bár nagyon nehéz, picit távolságtartással kezelni magát a munkafolyamatot. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kívül és egyszerre belül kell elhelyeződni egy ilyen parányinak tűnő kis etűdnél is, amelyben szereplőként, alkotóként az ember teljes átéléssel benne van a kamera előtti világban, ugyanakkor pedig külső készítőként, megfigyelőként pedig ezt az egészet megpróbálja egy olyan formába önteni, amely mindenegyes technikájával azt segíti elő, hogy a néző, jelen esetben a Süni című filmnél, ezt a drámát 100 százalékosan átélje. Ezért nem beszélünk itt, mondjuk ennél a feladatnál egy rádiójátékról, vagy egy rádióüzenetről, vagy hangjátékról, hanem egy filmről, mert nagyon fontos az, hogy mi történik közben az előadó arcán. Mivel nincs vágva a film és a kompozíció az egy szűken tartott arc, ahol a jobb szem látható végig, vagy lehetne látható, hiszen a szájba is belevág a kamera, ezért azt kell mondani, hogy jelen pillanatban a sejthető képen a legfontosabb szereplőnek, a szemnek kellene lennie. Ugyanakkor ez nem történik meg, nem látható a szem, nem látható, hogy a szemen keresztül mi zajlik le az elmesélőben. Ez nagyon fontos lenne azért, mert a hangrészből egyértelműen látható, hogy nem egy mache, nem egy kitalált, nem egy helyzetgyakorlathoz készült szövegről van itt szó, hanem egy nagyon is fontos belső élményről, egy nagyon is fontos emberi átélésről. Tehát a 25-ös lecke tisztelet, búcsúzás, gyász kategóriájába tökéletesen beletartozik a házi feladat és ha ezt a hármas egységet vesszük, például azt, hogy a szöveg eleje az végig leiratként és nem egyes szám első személyben hangzik el, majd a középső rész nagyon is személyesen és a végén egy összehúzás, egy zárás van, akkor egy kisfilmes rendszert klasszikusan követ ez a munka. Az egyetlen hiányossága az, hogy a kép nagyon az értékelhetőség határán van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az a történet és a történethez való irodalmi hozzáállás, ahogyan például a süni jelzőkkel van ellátva, az egész történetnek a verbális megközelítése és annak az előadásmódja hangban van olyan drámai, amely azt a hiányosságot ami a képből adódik áthúzza magával. De a későbbiekben nagyon fontos lenne az alkotónak arra ügyelni, hogy amennyiben tudható, rákészülhető előadási szempontból, hogy egy ilyenfajta filmes munka és ez akármilyen picinek tűnik ugyanolyan fontos, mint egy nagy játékfilm, hogy fontos olyan körülményeket teremteni, ahol teljességgel a néző számára elfogadható, megérthető, látható ez az esemény. Márpedig ezen a képen a szemnek van itt ilyen feladata. Mivel az is feltételezhető, hogy maga a vallomás úgy készült, hogy nyilván az alkotó tudta, hogy elindítja a kamerát, és tudta, hogy ezt a vallomást létre fogja hozni és nem valamilyenfajta külső megfigyelésről beszélünk, így el is várható az, hogy úgymond, amit az előbb mondtam, hogy bentről is és kintről is tekinteni egy ilyen folyamatot, hogy ez megtörténjen. Éppen azért, mert valószínűleg az alkotónak nagyon fontos az, hogy ez az üzenet megtalálható legyen, hallgatható, látható, elgondolkodhattató legyen, ezért csak annyit kérnék, hogy a későbbiekben is, amikor ilyesmi megtörténik, hiszen egy nagyon értékes szakaszról beszélünk itt ennél a házi feladatnál, a Hegyi Zsoltnál, az nagyon fontos, hogy elérje azt a szintet, amivel átadható az üzenet teljességgel a nézőknek. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a négy disznó az megvan a filmért és mindaz, ami itt most elhangzott, az a továbbiakra érvényes. Azért érvényes a továbbiakra is, mert úgy tűnik, hogy ezek a fajta belső helyzetjelentések olyan üzenetek, amelyek logikusan következnek belőlük, hogy megismételhetetlenek. Ez pedig azt jelenti, hogy ahhoz, hogy mindig odaérkezhessék a mi nézőinkhez, látogatóinkhoz, hiszen ez nekünk fontos, azért csináljuk ezt az oldalt. Ez az oldal nem egy klasszikus munka, hanem a mi lelki üdvünkért, vagy a mi lelki boldogságunkért és nem csak azokra értem akik csinálják az oldalt, hanem mindannyiónk számára egy olyan szabadidős oldal, ami nekünk fontos, ezért feltételezhető, hogy akik ide jönnek és akik megnézik ezeket az üzeneteket ugyanezért jönnek, hogy ugyanúgy kapjanak, tanuljanak belőle, ugyanúgy tudjanak vitatkozni, együtt gondolkodni. És ezért fontosak ezek az etűdök, hogy minél jobban, a lehetőségeinkhez képest minél jobban meséljünk, mert hogy evvel segíthetünk másoknak is. Gyógyítanak ezek a történetek bennünket és evvel, hogyha jól értelmezhetőek a történeteink gyógyítjuk a többieket is. Együtt gyógyulunk, hogyha láthatóak, megfoghatóak a gyógyszereink. Köszönöm szépen. (szőke) értékelés:

Dísszemle

Mercedes old timer felvonulás és seregszemle

Nagyon szépen, konzekvensen építi föl a Gábor azt, hogy hogyan halad előre, mint fotográfus, mint riportfotográfus egy folyamatban. És az is biztos, hogyha ezen az eseményen ő jelen volt, akkor feltételezhető, hogy ő ezeket a csodálatos régi járműveket tiszteli és szereti. Ha mint ilyen, mondjuk úgy, hogy egy lelki gyűjtő is, aki ezeket a régi formákat, ahogyan az építészettel foglalkozva is látszik, hogy alázattal figyeli meg, akkor azt gondolom, hogy pont a Gábor precizitásából adódóan el is várható tőle a pontosság - nem tudom, mert nem vagyok jó autóvezető -, hogy a második képen látható két kerékkel rendelkező, legalábbis felém két kereket látok fehér körbefestéssel, a bordó színű autó milyen márkájú, de azt tudom, hogy a csomagtartó része lemarad és a sárvédő része lemarad erről a képről, és egy pici igazítással már a régi Mercedes és az a bordó autó találkozása egész élvezetessé tehető lett volna. Ugyanez érvényes a harmadik képnél, ahol nagyon izgalmas az, hogy korabeli stílusban öltöznek be a korabeli autóhoz, tehát egy jó geg, egy jó üzenet látható itt a képen - egyetlenegy apró probléma van, hogy a fotósnak egy picit kellett volna elmozdulni, ahogy a nyári kalapos úr is ugyanúgy partnerként jelen lehessen, mint ahogy az 1960-as években, olasz magazinokban látható hölgy, és hogy ne a 47-es sorszámú versenykártya legyen itt a főszereplője elsősorban ennek a képnek. Vagy pedig kifejezetten erre kellett volna a fotóriporternek hangsúlyoznia. A következő képet, ahol a kerekek párbeszéde van, azt megint egy jó megfigyelésnek tartom. Bárha a kerekek különbözősége és a kerekek beszéde itt a riportban a cél, akkor megint azt mondom, hogy a Gerlei Gábortól elvárható precizitás mért nincs jelen például balról jobbra haladva a második képnél, ahol a sárvédő, sárhányó elég határozottan kitakarja a következő kereket, majd a következő egy picit, de esetlegesen kitakarja a Mercedes kereket és így tovább, és így tovább. Nincs eldöntve, hogy a lámpaformák, a hátsó felületei ezeknek a fémszerkezeteknek, avagy a kerekek különbözősége az üzenete ennek a képnek. Még egyszer mondom, hogy a megközelítés az jó, csak egy picit vannak elrajzolva a dolgok. Ilyen értelemben a következő képet a képriportban jónak tartom, tulajdonképpen bármilyen fotósszaklapban megjelenhetne. És az utolsó képre is ez érvényes, bár én azt mondom, hogy a Gerlei féle precizitásból, ahol ugye pici megfigyeléssel, látjuk azt, hogy maga a fotográfus jelen van itt ezeken a krómozott felületeken, megint csak azt mondom, mert Gábornál láttunk már ilyet, elvárható lett volna, hogy ott a Mercedes felületen bekacsintson és visszatükröződjön nekünk. Avagy nem, de akkor viszont a sejtését sem kéne meghagyni, hogy egy fél test ebben a tükröződésben látható. Úgyhogy én ezt a képsorozatot most kétdisznósra értékelem. (szőke)
értékelés:

Útravaló

Tudod-e merre van a semerre?
Arra-e, esetleg emerre?
Balra-e, jobbra-e,
lent-e, arra már valaki ment-e?
Nem járt még soha ott senki, semerre soha nincs semmi.
Sehonnan sose jön Dani,
semmiről nincs mit mondani.
Az, aki nem indul sehova
nem juthat se ide, se oda
(Keszeli Ferenc: Útravaló)

Szeretem azt, hogy az alkotók sokat foglalkoznak mozgásban lévő fényképezéssel, ahol elmozognak és mozgó emberi alakokat, mozgó környezetet fotóznak. De ettől még ugyanúgy érvényes az, hogy pontosan a Szilvia eddig, tehát most az utolsó időkben beküldött képeire nagyon is jól megfigyelhető komponálási adottságok megvannak, tehát akkor elvárható ennél a képnél is, hogy ne egy szuper 8-as, vagy ne egy mozgófilmes, másodpercenként 24, vagy 25 kockát lepörgető film képvetítőgépének a képének egy kiragadott kockáját lássuk. Egy kicsit az az érzésem, hogy olyan ez, minthogyha egy klasszikus filmből egyetlenegy kiragadott képkockát figyelnénk itt meg, ahol a modell továbbszaladna, nagyon szép, ahogyan ez a hosszú haj szaladás közben fátyolszerűvé válik. Nagyon szépek a fátyolszerű hátterek, de talán egy picit kellett volna komponálni, ha itt esetleg készült több kép, akkor érdemes lenne mérlegelni, mert most semmi nem indokolja, hogy mért szalad ki a képből, a sötétebb felület mért a jobboldalon van. Folyamatosan az egész kép, bár a mozgásról szól, tényleg mozog el és jobbra dől. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre ezt a házi feladatot. (szőke)

Egész más alak

más alakban

A kép egy fekete-fehér világ, ami nagyon jót tesz ennek a rendszernek, mert összegez, sűrít, ugyanakkor pedig egy szép fénytani tanulmány. Elsősorban, ha megnézzük a nyak, váll, hát, derék és a combok ívét és a mögötte sötétben tartott hátteret, nyilván ez adódik az ablakfelületek melletti árnyékos falfelületből és nagyon, nagyon szépen rajzolódik ki az árnyékban tartott jobb állkapocsrész, nyak, vállak, kezek, könyök, has rész, és a mögötte lévő világosabb szürkés háttér. Ez nagyon jó ritmus. És ebben van még egy érdekes, játékos szimbolika, a has és a modell elé helyezett labda, felfújható labdaforma, mint szatirikus megközelítés. Ugyanakkor klasszikus modell, egész alakos modell pozíciót látunk itt és ezért kérdéses az, hogyha ez a szép fénytani forma jelen van, látható, akkor elsősorban a comb, fenék és a láb, talprész miért vágódik le a képből? A fölső felületnél az érthető, hogy az arc nyilvánvalóan szemérmesen itt kikomponálódik, azzal nem is lenne igazából gondom, de azt a gyönyörű szép ívet, amit a váll, hát, derék, fenék és talprész kiadna, azt itt igazából túl szűkre vágták. Én azt gondolom, hogy a kettő disznó erre a képre megvan, és esetlegesen a Tímea, ha adottak a fényviszonyok, ha adott a tárgyi környezet és van erre idő, akkor érdemes lenne ismételnie, ha van hozzá kedve. (szőke)
értékelés:

Előre?

Még akár azt is mondhatnánk, így, egy ilyen, talán üvegablakon, valamilyen gyors felületben való elmozgásnál, ezzel a szürkés, húzott felületekkel, hogy Kínában járunk, hát persze tudjuk, hogy nem. Egy jó ritmikai játékot látunk itt az Istvántól. Azt is lehet tudni, hogy az István sokat küzdött a házi feladatokkal, s házi feladatok vizualitásával. Sokszor voltak olyan gegek, ami nyilván egy védekezés is, ahol megpróbálta megcsavarni úgy a történeteket inkább filozófiai módon, ami hol sikerült, hol nem. Itt én úgy érzem, hogy jó szándékú és jó rendszerű mozgás házi feladat van, amit ő elkészített, és nem is akart ennél se többet, se kevesebbet. Azok a ferdék, egyenesek, amelyek így a mozgásból az elmozgó – talán autóból – adódnak, azok pedig jól viszik itt az, azt hiszem Székely kapu formát el a kép baloldala felé. Én úgy gondolom, hogy itt a két disznó megvan. Nekem igazából a címmel kapcsolatban inkább az lenne a kérdésem, mert ugye itt egy kérdőjel van, hogy Előre?, hogy én inkább azt, kérdezném, hogy Berecz Pista hol van ebben a képben? (szőke)
értékelés:

Csavaros sorozat

A rezonancia házi feladat itt egy ritmikai megfigyeléshez társul ahol építészethez használható ipari formáknak a játékritmusát látjuk egy múltidéző barnás tónusban. Tehát van a képnek egyrészt egy ilyen klasszikus stúdium jellege és ez véleményem szerint jó ritmusban van megoldva és ehhez van a címválasztással és a házi feladat kiválasztásával, van egy filozófiai üzenet. De ahhoz az kell, hogy bárki ismerhesse azt az óriási tömeget, amely a vasúti síneken végighalad és ezeket a csavarokat folyamatosan az ott, alattuk elhelyezett spirál, vagy alátét felületekkel megmozgatja és elmozdítja. Tehát az asszociáció az a házi feladat szempontjából és a cím szempontjából is akkor jön működésbe, ha magát ezt a mechanizmust ismerjük. Én úgy gondolom, hogy ennek ellenére a kép mint kompozíciós rend szépen megoldott és tulajdonképpen a rezonancia történet is jól kapcsolható ehhez. Egyetlenegy kérdésem van. Vajon Nagy Zoltán kapcsolódása, a benne lévő 27-es lecke – hiszen itt egy nagyon nagy sorszámú házi feladatot látunk – hogyan jelenik meg, és ezen a képen milyen módon kapcsolható hozzá azon túl, hogy természetesen kiment, lefényképezte mindezt? Tehát ami miatt én megadnám a két disznót, de azt mondanám, hogy a Zoltán a 27-es leckét ismételje az az, hogy várnám azt, hogy ez hogyan, milyen módon csak és őrá érvényesen válik működő képpé. Nem azt akarom evvel mondani, hogy bárki más is elmehetne vasúti síneket fotózni, de egy picit sarkallnám Zoltánt arra, hogy tegye rá a kézjegyét ezekre a képekre. (szőke)
értékelés:

családikép

Egy játékos helyzetet, szituációt látunk egy nagyon szűk térben, ahol valószínűleg két szereplő, az alkotó és mellette egy kisgyermek látható perspektivikusan, felső gépállásból, magát a fényképezőgépet egészen magasra helyezve. Jó ritmus jön ebből létre, ráadásul egészen szokatlanul fogja meg a kisgyermek a kilincset, ettől, miközben a kép fölső, jobb fölső harmadában a sötét, keretezett, falon elhelyezett kép húzná ezt az egészet jobbra, az alsó baloldali harmadában történő játékos kéztartás ezt az egészet visszacsavarja és ebből egy felülnézetből, mint egy ilyen spirál el kezd mozogni ez a kép. Talán annyi megjegyzés lenne, hogy esetlegesen ott a padlón, ott a lábujjak, vagy valamilyen kis mamusz, vagy valami, ahova tartanak ezek a tengelyek, ezek az oldalsó lábazatnak a faborításnak tengelyei, a test tengelyek ahova tartanak, oda még valami apróságot még el lehetett volna helyezni. Egy gyűrűt, vagy egy kis pénztárcát, vagy valamit, ahova ezek a ferde egyenesek tartanak. De én azt gondolom, hogy így is első lecke portré arc nélkül ez egy nagyon ötletes, nagyon jó bemutatkozás. A három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Egy mosoly

Nagyon örülök ennek a képnek elsősorban azért, mert egy vidám pillanat látható itt, színeiben, hangulatában. Az más kérdés, hogyha a Mariann szemébe tekint az ember, vajon ugyanazt az örömöt, ugyanazt a vidámságot látja-e ott, mint ami színekben és mosolyban megjelenik. Másrészt pedig nagyon nehéz munka, nagyon összetett munka önportrét elkészíteni azokkal a fényképezőgépekkel, amelyeket manapság használunk. És elsősorban azért, mert ezeknek az optikai rendszere, még egy megszokott, egyszerű optikai rendszer is sokszor nagyít, torzít. Ez elsősorban a kereskedelmi feladataiból adódnak ezeknek a gépeknek. A tervezők úgy építik meg, hogy az átlagos fogyasztó, használó bármilyen térben minél többet, mindent tudjon rögzíteni, hogy aztán azt a családi albumba hazavihesse. Itt a majdnem állóformátumú képnél elsősorban a kép fölső harmadánál lehet érezni, hogy a kép valamilyen szinten torzít. És az optikai rendszer egy picit a kulcscsont, állkapocs állcsúcs, nyakkörnyékét megint egy picit elhúzza és ettől olyan, minthogyha egy valamilyenfajta tükörképet, vagy egy tükröződő képet látnánk, miközben maga a kép és a helyzet, a fények is nagyon szépek mégis egy picit ez az optikai játék túlzottan karakteressé teszi a látványt. Ezzel kellene egy picit foglalkozni. Talán esetleg nem ennyire szűkre vágni a képet, ahol ezek az arányok egy picit kisimulnak. De a kettő disznó megvan erre a képre. (szőke)
értékelés:

Dóm

Linz

Gábor nagyon szereti megfigyelni a múlt csodálatos, ember által alkotott eseményeit, legyen az természeti jelenség, legyenek azok állattartással kapcsolatos történetek, legyenek azok épített környezetek. Itt is ugye egy épített környezetet látunk, ahol eleve a kameraválasztás, kamerahelyzet választás is egyfajta tiszteletet sugároz, mert egy óriási szakrális építményben, az ember által alkotott teret csodálja, arra tekint fel, ahol mint virágmotívumok jelennek meg ezek az óriási terhek. Ugye ezek hatalmas súllyal nehezednek az oszlopokra ezek a tetőfelületek, és tudjuk azt, hogy ezek a korszakok a gótika és a későbbi építészeti stílusok is nem birtokoltak akkor még olyan különleges technikai eszközöket, amely ma már rendelkezésünkre áll, és mégis a mai napig ezek a csodálatos építészeti formák léteznek, állnak, sokkal jobban, mint esetleg a XX. század építményei. Ilyen értelemben ez egy jó kompozíció és egy érdekes megfigyelés a templomi környezetből. Ami nekem egy zárójeles megjegyzésem lenne, vagy egy érdekesség, hogy magán a tartóoszlopon, ezen a mészkőfelületen külső beszűrődő fények, foltok jelennek meg. Most jelen pillanatban nem eldönthető, hogy olyan minthogyha egy ilyen exponálási, vagy exponálásból, laborálásból adódó fehér fényfoltok lennének, kiégett fényfoltok, vagy pedig a színes ólomüvegablakokon átszűrődő fény hozná létre ezeket a szép és absztrakt folthatásokat. Megmondani nem tudom, hogy hogyan lehetne evvel még pontosabban játszani, de az biztos érdekes párhuzam lenne, hogy amíg egy úgymond megszokott belsőépítészeti fényképet látunk, közben egy kicsit a fotós lelki játékossága megfigyeli és behozza valamilyen módon kompozícióban, vagy fényhatásban fölerősíti ezt az abszurd fényjátékot, ami az oszlopon jelenik meg. És ennek a kettőnek, a racionális és az álomszerűnek a kettő párhuzamba állítása esetleg egy még erősebb képzőművészeti eredményt hozhatna ennél a képnél. De úgy gondolom, hogy a három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Szőnyi István festőművész amikor tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az akkori tanítványai, akik később idős emberekként tanítottak fiatalokat a 80-as években, akkor többször hivatkoztak az akkori iskola által is elfogadott üzenetekre. Az egyik ilyen volt, hogy egy alkotásnál, - festészeti munkákról beszélünk -, nagyjából a klasszikus megközelítés a kiállítások szempontjából az volt, hogy egy kép ahhoz, hogy jó legyen körülbelül 60 százalék maga a festmény és 40 százalék a keret. Értem én, hogy itt, ennél a pici, filmes rajzolatnál fontos az, hogy a befejezésnél deklarálódjon az alkotás, az alkotó, az alkotó hovatartozása, de mégis azt mondom, hogy a súlypontnak fontos lenne azt tartani, amely maga az alkotási folyamat. Természetesen cím, bekezdés és befejezés kell, de fontos az, hogy ezek mind azt segítsék elő, hogy ami a tárgyalásban található, az kapja meg végül a prioritást. Ennél a munkánál, vagy ennél a filmnél nagyon fontosak a verbális közlések. És a verbális közlésekhez rendelődik alá a vizuális rész, amely elsősorban absztrakció, mozgások, villanások. Ma ez nagyon divatos, nagyon sok helyen használják, elsősorban reklámiparban, másodrészt pedig a zenei filmek világában, ma divatos szóval ezt úgy mondják, hogy a klipek világában. Én azt mondadám, hogy amikor 1985 körül Szomjas György és Huszárik Zoltán talán Sopronban az Országos Amatőr Filmfesztiválon beszélgettek filmekről, elfogadható az a megközelítés, amit ők mondtak, hogy minden olyan filmmel esetleg érdemes az alkotónak továbbgondolkodni, ahol a film kapcsán megjegyzik, hogy nagyon jó volt a szereplő, vagy nagyon jó volt a kameramozgás, vagy gyönyörű volt a díszlettervezés. Merthogy a film egésze egy hangosfilmről beszélve képpel, hanggal, szöveggel és zenével és mindennel együttesen egy teljes érték. És amikor valami, valamelyik részleg ebből leválik, kiemelkedik, akkor elképzelhető, hogy az egész műalkotás nem áll össze egységesen. Ha itt jelenesetben mondjuk a monológot tekintjük, és az egy meghatározó és akár emlékeztető jellegű üzenet is, és emellett alárendelt értékben kapunk képeket, akkor én úgy sejtem, hogy érdemes a két előbb említett filmesre visszagondolni és azt mondani, hogy valószínűleg az üzenet teljessége az nem jól kikristályosított. Ez az egyik tehát, hogy ügyelni kellene arra, hogy a filmes házi feladatok teljes egészében kellene, hogy együtt legyenek koherensek úgy szereplőkkel, úgy helyzetekkel, úgy kameramozgással, úgy színekkel, mint hangokkal, szövegekkel, zenékkel, zörejekkel. Egészében kell, hogy működjenek minden egyes kis parányi porcikájukkal. Ha ebből valami kilóg, akkor az egy idegen testté válik. Ez az egyik, amit szerettem volna elmondani. A másik pedig, abszolút elfogadható az, hogy az András foglalkozik folyamatosan a káosz fogalmával, de véleményem szerint, ha elsődlegesen az Estiskola szempontjából az itt készült munkák szempontjából számunkra az is fontos, hogy a körülöttünk lévők értsék az üzeneteinket, akkor meg kell próbálni a miáltalunk beszélt nyelvet annyira érthetővé tenni, hogy a befogadás része ne sérüljön, a befogadó tudja érteni, tudja használni az üzenetünket. Próbálom másként fogalmazni. Káoszt káosszal nagyon nehéz érzékeltetni, mert abból nem a sűrítés, nem az összefoglalás, nem az értelmezés jön létre, hanem ugyanazt fogja, ha a házi feladatot nézzük, komolyan idézni, hogy a káosz káoszt rezonál. Márpedig gondolom, hogy a házi feladatok elkészítésénél az alkotóknak az is célja, hogy egy-egy feladatnál, amelyet átgondoltak, átszűrtek magukon összefoglalást hajtsanak végre. Addig elfogadható mindez, amíg egy létállapot, egy emberi helyzetben az irányokat keresi az alkotó, de utána szükséges, hogy a sűrítés és a letisztázása ezeknek az üzeneteknek azt az eredményt hozza, hogy a néző ezt teljes egészében el tudja fogadni. Én itt úgy érzem, hogy ez nem történt meg. Ilyen értelemben én sarkallnám arra a Gimesi Andrást, hogy próbáljon nekifutni ennek a házi feladatnak úgy, ahogyan Gimesi Andrástól nagyon sokszor lehet látni, nagyon jó és nagyon sok érzelemmel létrehozott munkákat. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Gondolatok

Jó az a sorozat, ahogyan Mariann önmagával dolgozik, ahogyan megfigyeléseket tesz a közeli tárgyrendszerekben, testfelületekben. Talán tulajdonképpen az mondható ki, hogy valahol nem olyan régen, amikor az akt házi feladat környékén elindítottunk egy új leckesorozatot, azt megelőzően azt hiszem nem sokkal a Mariannak a szem-képe az már megjelent itt az Estiskola szakkör részében és onnantól datálható a folyamatos és szisztematikus önmegfigyelés. És ezekben az önmegfigyelésekben azt hiszem, hogy nagyon jó részek és nagyon jó helyzetek adódnak és egy ilyenfajta lépésnek tartom ezt a képet is. Talán valamit, egy picit, vagy fényfoltot, vagy valamilyen apró felületet helyezhetett volna itt a testfelület, bőr, drapéria nem tudom pontosan megállapítani, ujjak, kéz, nem tudom mi, amely életlenben van tartva és szépen kitakarja az arc egy részét. De egy jó gondolatnak tarom ezt, három disznó. (szőke)
értékelés:

Könyv, bor, gyertya

Nagyon örülök, hogy a Zoltán dolgozik a csendélettel, foglalkozik vele, világít. Ugye ez a régi-régi könyv külön kap egy fényértéket, talán a fölötte lévő lámpa, vagy valami, ami ezt még megvilágítja. Nem a gyertya az elsősorban irányadó. Itt a gyertya nem 100 százalékosan főszereplője ennek a képnek, bár kompozícióban az asszimetrikus kompozícióban fontos helyre van helyezve, hanem még külön világításokat is kapunk, bizonyítéka ennek a szék háttérben lévő árnyéka. Én úgy gondolom, hogy mivel, tehát egy plusz fényforrást is használ az alkotó, és ebből a környezet megjelenik a háttérben, talán egy picit a szék mögött kellett volna valamilyen drapériát, felületet elhelyezni ahhoz, hogy ne érezzük azt, hogy a kép alsó harmada szépen ritmikailag is jól megoldott. Bár ezeknél a fajta csendélet munkáknál, festményeknél a könyvnek ez a szárnyaló formája, amelynek az egyik felét látjuk itt ahogy a könyv ki van nyitva, a másik felét pedig a pohár szára és a vörösboros butella széle kitakarja, ott még egy picit lehetett volna játszani. Ugyanakkor a fölső kétharmadban, elsősorban a baloldali résznél úgy érzem, hogy nem nagyon tudott az alkotó mit kezdeni ezzel a háttérrel. Tehát én ezt jónak tartom ezt a képet. Érdekes ez a zöld világ, amivel fedve van az egész kép. Kettő disznót gondolok és remélem, hogy próbálkozik még a Zoltán ugye a csendélet feladataival, mert az látszik, hogy örömet talál benne. Pontosítani kéne. Például önmaga felé elsősorban azt, hogyha készítek egy csendéletet azon túl, hogy szeretem ezt, mi még az a plusz üzenet, ami csak rajtam keresztül tud átáramlani a nézők felé, és hogy ez a képemen meglelhető legyen. (szőke)
értékelés:

Fagyi

Camillának egy picit hamarabb érkezett egy érdekes virág képe, és most ugyanerre a házi feladatra készített egy másik megközelítést. Mondjuk akár olyat, amelyre már akik Camilla rajongók, vagy akik figyelik a munkáit, akkor azt mondhatják, hogy „Camillásat” küldött be. Szűkre komponált az egész kép, a viszonyra koncentrál, arra, hogy a modell és a fagyi, a vágykeltő eszköz, a kettő kapcsolata érthető legyen, jól látható legyen. Én egy picit szabadabban kezeltem volna ezt, hagytam volna, hogy a szép haj, a fejformák jelen lehessenek ezen a képen. Így most nagyon szűkített és nagyon nagy főszerepet kap a fagyi, pedig a fagyi abban a viszonylatban, a nyár történetében, abban a viszonylatban érdekes, ahogyan itt a kis modell nézi, ahogyan vágyik erre az édességre. Gyerekkoromban emlékszem, hogy ez nagyon nagy dolog volt, hogy mondjuk egy kis kocsma mellé el lehetett menni és akkor ott a fagylaltos néni, vagy bácsi ilyen fémkanalakkal, hogyha nekünk volt egy kis aprópénzünk, odaadta nekünk azt az egy, vagy két gombócot és nagyon boldogok voltunk. Tehát ha most visszagondolok, akkor most is ennek az élménye, a vágyakozás, vagy az öröm, ahogy megkapja az ember a fagyit, ez volt a nagyon fontos eleme. És szerintem ebben a helyzetben ez valamilyen szinten jelen lehetett. Ehhez egy picit tágabban kellett volna kezelni ezt az egész élményt. És az is kérdéses nekem, hogy az egész képre egy zöldes-barnás színvilág jellemző. Szinte monokróm a kép és emiatt én úgy érzem, hogy ez az öröm egy picit elveszik erről a képről és valami más fád tónust hoz az üzenetnek is. Nem találok rajta olyan képi okot, ami ezt indokolná. Ezeket kérném, hogy esetleg az alkotó elgondolkozzon ezen. Kettő disznó. (szőke)
értékelés:

Poharak

Fekete-fehér képet látunk. Ennél a képnél én azt sejtem, hogy a Mariann részvétele a 6. táborban, ahol világítástechnikával foglalkoztunk nagyon is érzékelhető. Sokat gondolkodik, sokat foglalkozik most már a fénnyel és nagyon jó kis részletmegfigyelések láthatók itt a Hét törpe családjában, akár itt a jobbszélen látható kis stampedlis pohár, vagy a két különböző formájú kristálypohár. Különböző karaktereket választ, ezeket tengelybe rendezi és egy drapériahátteret használ. A drapériaháttéren lévő árnyékok eléggé határozottan geometriát hoznak létre. Sajnos a középső gyűrődés azért a pont középre helyezett kristálypohár hátterébe egy furcsa szürke tónusfoltot hoz be, amitől a pohárnak a ragyogásai és a pohárnak a tükröződései, ez a legmagasabb pohár, amiről beszélek, egy kicsit zavarossá válnak. Én nagyon kérdésesnek tartom azt, hogy a kólás pohár, mint szintén egy olyan elem, amin a fényjátékok megfigyelhetőek, nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy beleillik ebbe a sorba. Azért nem, mert a coca-cola felirata, a coca-cola szociológiája, az egy teljesen más vonulatot visz bele a képbe. Ennek a képnek meg kell tudnia állnia a maga lábán úgy, ahogy a fénytani és a formai játékok megjelennek a poharakon. És énszerintem nem szükségeltetik külön még egy valamilyen geg ebbe az egész történésbe. Azért a kólás pohárra gondolom mindezt, mert nagyjából a többi pohárnál a ragyogások, csillogások azok uralkodóak és nem kapnak külön még egy valamilyen verbális hangsúlyt. Tehát én egy jó iránynak tartom amit a Mariann ezzel az üzenettel létrehozott, de azt mondanám, hiszen a poharak rendelkezésre állnak, a drapéria rendelkezésre áll, a fények rendelkezésre állnak, hogy még egy kicsit dolgozni kéne ezzel a képlettel. Akár úgy, hogyha ezeket a poharakat személyeknek, személyiségeknek tekintjük, lehet, hogy valaki ebből a katonás rendből egy picit előbb léphetne, rosszalkodhatna. És hogy ne csak a kólás pohár tegye ezt a maga formai világával, hanem a képtani rendszer is hozhassa ezt a családcentrikusságot. Tehát én adnék egy disznót erre a képre és javasolnám, hogy még egy picit dolgozzon a Mariann, próbáljon ezekből még változatokat létrehozni. (szőke)
értékelés:

Színes

Egy fekvő formátumú képen majdnem hogy azt mondhatjuk makró felvételt látunk. Ez a makró felvétel teszi azt lehetővé, hogy a kamera felé behajló, kinyíló virágsor szép lila szirmai élesek és közel vannak hozzánk, és a hosszú hengerfelületen lévő további kis virágbimbók azok már életlenek és egészen távolinak tűnnek a virágszáron lévő többi virágformák. És ez aztán az egész kertre, és a kertben lévő más kis fehérszirmú, sárgaközepű virágocskákra is érvényes. Ebből az következik, hogy egy erős előtér és egy háttérfelület egy életlenben tartott háttérfelület, amely foltjaiban, folthatásaiban él meg, színfoltjaiban, mint egy expresszionista festményfelület adja a hátteret, mint egy szőnyeg háttér, amelyre mostani érzet szerint szinte ráapplikálódik ez a két virágsziromforma. Így az mondható, hogy a háttereknek a kis körformái, pici festékritmusai nagyon jó, vidám hangulatot kölcsönöznek a képnek. És ez azért is nagyon fontos a Camilla munkáinál, mert ő elsősorban az elmélyülést, az elgondolkodást, ezen belül sokszor a drámát fogalmazza meg. És ez a képe az, amely annak ellenére, hogy nem vállal nagyot, nem különleges a kompozíciós rendje, mégis egy fellélegző, egy kitárulkozó színképlet. És én úgy gondolom, hogy ilyen értelemben a 18-as lecke nyár házi feladatra ez egy nagyon kellemes kis kép. És különösképp azért tartom fontosnak, mert Camillától érkezett egy ilyen nyitott üzenet. Kettő disznó. (szőke)
értékelés: