Elemzés

Nagyon szeretem ezt a képet. Annyi problémám van, hogy ezt a kezet, a mutató kezet, a prezentáló kezet más módon kéne bevonni. Vagy jobban be kéne tolnod a képbe, vagy...
   - Nagyon egyszerű – mondja Zsolt a megoldást – ez egy fekvő kép és állóba kéne megcsinálni.
   - ...vagy az élességet kellene az ujjak elejére hozni, mert megmondom őszintén, hogyha most tudná az ember hasonló beállításokból, hogy itt egy prezentáló, mutató balkezet látunk, így most ebben a formavilágban nem, azt mondja a Zsolt, hogy egy csomag virslinek tűnik, de ez amiatt van, mert a fények, az árnyékolás nem adja ki a térbeliségét az ujjaknak. Nagyon fontos szerintem ahhoz, hogy asszociáljunk a kézre, a tenyérnek is meg kéne itt jelenni. Tehát nagyon jó amit ő kitalált, csak itt a kézzel kellene foglalkozni. Ismétlés. (szőke)

Ezen a képen valamilyen külön technikai trükk van alkalmazva, hogy így be van sötétítve a széle és ez a fajta hatás a régi, analóg, kevésbé korszerű gépek sajátja, tehát mindenféleképp érződik ezen a képen az, hogy Jóska nagyon is vonzódik ehhez az archaikus szemlélethez. Abszolút szimmetriára, geometriára építő kép, higgadt, szinte mérnöki munka, és mint ilyet úgy gondolom, hogy teljesít is a Jóskától megszokott precizitással. Nagyon érdekes ez a jövőbe mutató varázsnyíl, mert ha egy picit megnézzük, itt van egy elég trükkös dolog, tehát a Kepes Jóska másik énje, hogy miközben ezt egy jól szerkesztett átlagos téli képnek gondolnánk, egy valahova a horizont felé mutató mágikus nyíl is megtalálható ezen a képen, csak egy picit próbáljatok hunyorítani és meg fogjátok érezni.
   - Egy dolgot még hadd mondjak hozzá – szól közbe Zsolt -, hogy te elmondtad azt az archaizáló technikát, ami az analóg fényképezésre volt jellemző és én ehhez azt mondom, hogy igen, csak ez nekem egy picit ellentétes - és ez nem csak Kepes Jóskára igaz -, hogy az élességet a képen mindig egy picit mintha túlhúznátok, ez is egy valószínűleg utólagos beavatkozás és nem az objektív rajzol ilyen élesen - a két dolog egymásnak ellentmond, mert azok az régebbi objektívek, ahol fellépett ez a maszkolós hatás, nem voltak ennyire rajzosak. Tehát, hogyha úgy döntök, hogy archaizálok, akkor ott harmóniába kell kerülniük ezeknek az eszközhasználatoknak, és akkor tudod bevinni a nézőt abba a világba. Érdemes megfigyelni, hogy mik voltak ennek a stilisztikai sajátosságai. Tehát ahogy most itt a sötét felület az oldalrésznél megjelenik, az ilyen korú képekre jellemző, tehát ha ez egy eredeti 1918-as kép lenne, mondjuk egy üvegnegatívon, akkor biztos, hogy az elmúlt idő valamilyen módon nyomot hagyott volna. Nem feltétlenül következik ebből, hogy ezt a nyomot manipulálni kellett volna a képen, gondolok itt a felületi karcokra, sérülésekre, de mindenesetre érdemes egy ilyen munka kapcsán átnézni azt, hogy azok a korabeli képek a technikai eszközökből adódóan milyen kis trükköket alkalmaztak. Például Pierre Bonnardtól, aki egy nagyon híres festőművész, nem oly régen Franciaországban egy albumot adtak ki az ő fotóiból, amely azért döbbenetes, mert egyrészt Bonnard idejében kezd el a fotó hozzáférhetővé válni, természetesen csak a nagyon gazdagok számára, de Bonnard végigfényképezi a családi életét, a modelljeit, sőt a híres festményeiből kettőnek a fotóváltozatát is megtaláljuk. Amely nyilván utána a festmény változatot generálhatta. És ezek a nagyon régi képek hordoznak hasonló hangulatokat, de érdemes ezekből meríteni, megfigyeléseken keresztül. Három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Olyan lecke nincs, hogy A tél?

Egy nagyon szép tájképet látunk, azt is mondhatnánk, hogy ez egy képeslap is lehetne. Ez a Hegyinek a külön heppje, hogy ez a keretezés a kereten belül nem szükséges, nem ad hozzá a képhez, imitálása valaminek, ami nincs. Ugyan nagyon vékonyan, de itt van egy fekete keret, ami gyászossá teszi ezt az üzenetet. Ami kompozícióban döntési helyzet lenne az az, hogy akkor most mi érdekel engem jobban? A vízen való tükröződés, vagy pedig a háttérben lévő hegyek. Tehát most valahogy ennek az arányrendszere nem egészen eldöntött. Mind a kettő izgalmas lenne, de akkor egy sokkal határozottabb döntést kéne hozni. Ugyanakkor hát a tél leckére persze elfogadom. Annyit azért hozzáteszek, hogy ezek a leckék is, a tavasz, a nyár, az ősz meg a tél, főképp, hogy ti könyörögtétek ki, hogy legyen tél, mert nekünk nem volt eszünkben telet csinálni, pontosan azért, hogy ne legyen ennyire didaktikus a rendszer, de ha már van, ezeknél is azért egy kis transzpozíciót, egy kis elrugaszkodást azért jó lenne, ha belevinnétek a képbe, hogy mitől Viktóriás ez a kép? Mi közünk a télhez? Tehát a tél nem csak annyi, hogy látunk egy szép tájképet. Neked mi közöd hozzá? Neked. Mert ha neked van ebből egy élményed és azt velem meg tudod értetni, akkor közelebb kerülünk hozzád, másrészt pedig a képeslap történettől tudunk elrugaszkodni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Készül az öcsi paradicsomlé.

Csendélet elemek, a csendélet rendszerei láthatóak itt és érzékelhető az is, hogy a fotós élménnyel közelít mindahhoz a látványrendszerhez amely nyilván ott az adott munkából, a paradicsom passzírozás, paradicsom befőtt vagy nem tudom hogy hívják, püré készítésekor megragadta őt. Az alapvető problémám az, hogy zseniális részlet megfigyeléseket lehet felfedezni, nemcsak az előtérben lévő fémtál fényeivel, formáival, nemcsak a laposabb, a háttérben látható laposabb tálban elhelyezett anyagokkal és az oda beérkező ellenfénnyel dolgozó, munkálkodó kezekkel, hanem a kép jobb fölső sarkában is egy egészen izgalmas tükröződő felületet láthatunk a még egész paradicsomformákon és abból a tükröződésből látható, sejthető, hogy ebben a teremben valahol egy ablak, amelynek a fényei itt megjelennek. A problémám az, hogy egyszerre három zseniális út is jelentkezik ezen a képen és a bőség zavarában maga a fotós az, aki nem dönti el, hogy akár egy képsorozatban, akár külön megfigyelésekkel, a külön megfigyeléseket, a fénytani megfigyeléseket, formai megfigyeléseket, csendéletszerű szellemiséget külön dolgozza fel. Olyan ez, mint egy nagy esküvői étlap, ahol minden egyszerre van összezsúfolva, és egyszerre jelentkeznek. Tehát a problémát abban látom, hogy László azon túl, hogy az élmény erőteljes volt, nem döntötted el, hogy az egyszerű tudósításon túl hogyan tudsz továbblépni. Az örömöt lehet érezni, az alkotás örömét a fényekkel, formákkal, de nem voltál elég határozott, vagy szőrösszívű magaddal, hogy ezekből a kis kincsekből, ezekből a féldrágakövekből melyiket válaszd. Meg kell hoznod tudni azt a döntést, pontosan a magad szempontjából az elbeszélés módod miatt, hogy eljusson a közönséghez az amit üzenni akarsz, hogy prioritást hozz létre. A belógó vörös tál, a félbehagyott kéz, ezek mind igazából nem a ritmikai érzéketlenség miatt, hanem a döntés meghozatalának hiánya miatt jönnek létre. Nagyon jó az irány, csak kellene előtte, mielőtt a gépet elkattintod magadban hozni egy döntést, hogy mi az üzenetem. Egy disznó. (szőke)
értékelés:

A Barbara visszatért a korábbi munkáinál is már használt tükröződésekkel való folyamatos ritmikai megfigyelésekhez, amelyben nagyon jó geometriai kapcsolódásokat fejleszt. Egyrészt alapvetően uralja a képet a fölső harmadban egy, talán nem lesz furcsa azt mondani, hogy egy Hórusz szemre, az egyiptomi képzőművészetben oly sokat használt formára hasonlító kollázs rendszer. Ez valószínűleg valamilyen lépcsőházi korlát, üvegdarabkák, tükröződések összessége, amely középpontjában, tehát a szemgolyó középpontjában maga a fotós és a fotós varázs szerkezete, a mindezt exponáló fényképezőgép van. Ebből sugárirányban szintén egy játékos tükröztetéssel maga a fényképész lába és a fényképész teste mintegy régi kártyakép, ahol összefordulnak a kártya alsó és felső formái és így folthatásaiban a kép, az absztrakt szemforma és ez a furcsa sugárirányú formamegoldás összekapcsolódik. Tehát a kép valójában kétféle irányban is mesél, kommunikál velünk. Egyrészt a nagyon ötletes és nagyon jó ritmusú absztrakciós játék, amelyben természetesen még mindaz a pulzálás, vibrálás benne van, amely körülbelül két-három hónappal ezelőtt az alkotásokon érezhető volt - itt elsősorban az akkori habitus, az akkori lelkiállapot, amire utalok. Ezt kompozíciós rendben úgy oldja meg az alkotó, hogy a legtöbb információt, a legtöbb izgalmat a kép fölső felületére helyezi el és az alsó harmadban a járólapok barnái, folthatásai pedig könnyedebben vannak kezelve ezáltal fölülről lefelé nyomódik, törekszik a kép egyfolytában dinamikát létrehozva - ha akarjuk, mondhatnánk azt is, hogy bizonytalanságot generálva. És ebben az egészen szénfekete, majdnem hogy részlet nélküli lábformák erőteljesen osztják ezt az amúgy sematikusabb alsó harmadot. Ez az egyik megoldási képlete talán ennek a képnek. A másik pedig, hogy közben gazdag formavilágot, mesélhető, történetszerű formavilágot is használ, nemcsak egyszerűen ritmikai elemeket, a kovácsoltvas ornamentikális díszítéseket, a gipsz stukkókat, a freskó egy részletét, az emberi alak testkódjait, testgesztusait. Itt valószínűleg maga a mozdulat az a fényképezési technikából adódóan az optika előtti kitakarást jelzi, hogy a kabát nekünk a kép jobbalsó szélén ne lógjon be ebbe a kompozíciós rendbe, de amitől ez mégis fontosabbá válik az az érvényesség, hogy maga a gesztus, ha nem ismernénk a Barát, akkor is sejthetően női gesztus, a női habitusra is utal. A két kéz ebből a téli öltözetből, ahogy kivillan egyszerre kihívó és egyszerre egy védekező tartás is. Maga az egész kép olyan, mint a tágra nyílt szemek. Rácsodálkozik a világra, másrészt pedig a Barától megszokott védőfal, védőburkolat ebben a gesztusrendszerben is ott van. Itt vagyok, láthattok, láttatok, látlak benneteket, de azon a határon belül, amit én szabok meg. Nagyon jó alkotás, három citromdisznó.
   - Egy személyes megjegyzés – veszi át a szót Zsolt -, hogy egyébként ez a tükörfelület a Mai Manó ház lépcsőfordulójában látható és az Estiklopédiában Mai Manóról többet megtudhattok. (szőke-hegyi)
értékelés:

Javítás, mínusz két képpel.

Ez egy javítás, azt az ötletet adtuk a Mariannak, vagy azt kértük, hogy nézzük meg ezt a képet önmagában. Én igazolva látom azt, amit mondtunk, hogy ez a kép önmagában így megáll és rendben van, és máris működik az a történet, ami ott a másik képnél. És várjuk a Marianntól a továbbiakat. (szőke-hegyi)

Tóth Margit képére.

Az üzenetét értem a képnek, ugyanakkor azt gondolom, hogy Egon Schiele az Egon Schiele, de nem ő adta ezt be leckének, hanem Dénes. Az eddigi munkáid alapján többet várnék el. Tehát nagyon kérlek, hogy ne más képzőművészeti anyagok segítségével próbálj létrehozni egy új lépcsőt önmagadból, hanem ahogyan régebben is tetted, próbálj meg a magad kreativitásából építkezni. Nem fogadom el, várom továbbra is a Dénestől a képeket. (szőke)