Feladatmegoldás

Jók ezek az utazós hangulatok, de két dologra felhívnám a figyelmed. Az egyik, hogy valami személyes jelenlét érzékeltetés nem ártana. Mert az oké, hogy autóban vagyunk, az is, hogy egy kamionparkolóban, de ilyenből van sok az utak mentén, és az a fényképész dolga, hogy egyéniesítse a történetet, azaz valami legyen, ami miatt én, mint néző beleszeressek, akarjam nézni és időzni vele. A másik, hogy a rádió ha sötét minden más, elvonja a figyelmet, tehát vagy minden műszernek mennie kéne, vagy a rádiót is kikapcsoltam volna, mivel nincs információértéke, csak egy zöldes téglalap. (hegyi)

Öröm látni, ha valaki kihívásokat keres magának, akár technikában, akár tartalomban, sőt, azt kell mondjam, hogy teljesen logikus és helyénvaló, ha valaki előbb a technikai, formai dolgokkal ismerkedik, hiszen csak ennek az ismeretnek a birtokában lehet elkezdeni majd azon gondolkodni, hogy adott eszköz mire alkalmas és mit lehet vele kifejezni. Itt van például a hosszú expozíció. Fontos, mert a befagyás ellen dolgozik, a mozgás élménye egyben azt is eredményezi, hogy úgymond időbeni mélysége lesz a képnek. Balla Demeter a portréi közül a Pilinszkyt ábrázoló képnél alkalmazta ezt a technikát, miközben a modell is mozgott, ő is mozgott vele együtt és ez egy különös térélménnyé állt össze. Tehát amit a kommentben ír Éva a szerencsefaktorról, az csak gyakorlás kérdése, persze nyilván a stabil állványos képekhez képest valóban több szerep jut a véletlennek, de úgy gondolom, hogy ez fontos pluszt is adhat. Ami ezt a képet illeti, inkább a szédülés élménye az erősebb, mint az őrjöngésé, a tanulmány jó, a későbbiekben ha ezt eleget gyakorlod és érzed majd, hogy mekkora mozgás az elegendő, jó lehet ezt áttenni más területekre is, portréra, csendéletre, akár enteriőrre is. Bátorítalak, hogy kísérletezz! (hegyi)

Nagyon olasz, nagyon hatvanas évek, kifejező a hangulata, az benne a legjobb, hogy megőriztél a jelenből is jeleket, nem csak a kis FIAT-ot, egyetlen dolog, amit javíthatónak gondolok, ha megvan a RAW file, hogy ezt a szürke, rossz időt idéző tónust kéne egyenesbe hozni, a hangulattal stimmelően világosabbra, mert így ez most elvesz az egész erejéből. De ez utómunkában megoldható. (hegyi)

Nagyon izgalmas az a színtér és tónus, amiben mozogsz, kifejezetten tetszik, még akkor is, ha a citromba forduló nap fénye elég szürreális. Ugyanakkor nagyon fáj, hogy ennyire szűk az alja, kényelmetlen érzetet kelt. Ettől olyan, mintha az állványod hanyatt esett volna, mintha az egész hátrafelé dőlne és nem a nagy ég terülne fölénk ettől, szóval előtérre szükség van, ennyire nem jó a horizontot letenni a képszélre. (hegyi)

Jó. Akkor most próbáljuk elképzelni ezt a képet úgy, hogy nem vagyunk lusták és leülünk a géppel a földre és onnan készítjük el a képet. Mert hogy épp a főszereplő, a fa, ami igényelné, hogy ha már magányos, akkor ne vegyüljön ennyire el a háttér fasorában, és akkor ha lejjebb megy a kamera, akkor a fő motívum feljebb fog kerülni. A másik, hogy ez a képarány a szokásos digit képaránynak tűnik, nem annyira szeretem, alul egy ujjnyi még jól jönne előtérnek, és akkor közelebb is kerülnénk a fő motívum esetében az aranymetszéshez. A tónusaid szépek. (hegyi)

Jánosom, maradjunk abban, hogy ebből ennyit lehet kihozni, a meglátás nem rossz, azért olyan nagyon nem is ver a földhöz, egy sorozatban lehet helye ennek, a hangulata megvan, most talán így a vágás is helyén van. (hegyi)

Az a helyzet Éva, hogy egyik szemem sír, a másik nevet, mert örülök annak, hogy magaddal dolgozol, sőt, ha tehetném, mindenkit arra terelnék, hogy foglalkozzon magával, mert egyrészt kéznél van, másrészt az önismeret az alapja minden alkotói dolognak, szóval ez a része nagyon is bátorítandó, de a megoldásban vannak problémáim. Remélem nem baj, ha ezeket is megosztom. Szóval az van, hogy a torzó fontos dolog, sőt, abszolút érvényes forma, viszont az nem mindegy, hogy mennyire evidens az, ahogy a képhatárok vágják a testet. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy ahhoz, hogy közelebb jussunk a jó vágáshoz ebben az esetben, az lehet a segítség, ha nem mint testet figyeljük az objektet, hanem mint tárgyat, mintha ez szobor lenne, vagy két virág, szóval hogy nem az, ami, mert az elvisz, hogy ha a térdet térdnek számítom, hanem hogy ez egy kúpos forgástest, és azt hogy tudom jól megmutatni. Ez a vágás kérdése. A másik kérdés a térbeliségé. A világításnak azt kell szolgálnia, hogy ez a térbeliség működjön, vagy úgy, hogy ellene dolgozom, és elveszem a térhatást, vagy úgy, hogy kiemelem, erősítem azt. Itt jön a képbe az anatómia, amihez javaslom nézegetni Barcsay Jenő könyvét, ha máshol nem, könyvtárban vagy múzeumok shopjában megtalálható. Most itt az az érzet, hogy a csontokat kihúzták a testből és ettől a tartása összeomlott, behorpadt a felület. És még egy: ha fázol, akkor a libabőr ki fog jönni, ami lehet cél, de akkor arra rá kell erősíteni a fényekkel, vagy melegebbet kell csinálni, tehát ezt is el kell dönteni, mert ha csak azt látom, hogy a modell fázott, én se fogom mint néző jól érezni magam. Mondom, ez lehet cél is, de akkor ennek is indokának kell lennie. Összefoglalva, várom a folytatást. (hegyi)