Feladatmegoldás

Egy panoráma formátumú képet látunk, egy folyóparti helyzetet egy híddal és városrészlettel, és ezen a vízen látunk egy hajót, ami elmegy. A cím az őszi helyzetet nagyon jól próbálja alátámasztani, és a kép tónusában is jól hozza ezt a fáradt, őszi tónusokkal dolgozó érzését – ugyanakkor azt mondom, hogy a tónusrenddel annyit érdemes lenne foglalkozni, hogy ugyan tudjuk, hogy ez a Margit-híd, akik pestiek vagyunk, de azok a struktúrák, amiktől be lehetne azonosítani a hidat, azok nem tudnak megjelenni, holott nagyon jól ellenpontoznák a hajót, és kiegészítenék ezt az üzenetet. A másik kérdés meg az, hogy megintcsak a vágás. Itt van egy hosszú, fekvő formátum, aminek indoka kellene, hogy legyen, hogy miért ilyen a kép, kerettől keretig. Hogyha most megnézzük ezt a képet, akkor a kép baloldalán, ahol a híd íveit látjuk, akkor a hídpillér után még újból beindul egy forma, és ott látjuk a vizet tovább folyni, és ez kifut a képből, itt nincs lezárva a kép határa. Ez mindig kérdéses, hogy egy ilyen formát hol metszünk el, de ha megnézzük azt, hogy a kép a pillér által vetett árnyék közepénél lenne vágva, akkor máris egy nyugodtabb formát kapnánk, és nem lenne ez a zaklatottság a forma levágásánál. Azaz ha már vágunk, és sejthető, hogy ez a kép már vágva van, és a képkeretet önhatalmúlag jelöljük ki, akkor ezt a vágást nagyon pontosan kell indokolhatóvá tenni, hogy miért ott történik, ahol. A másik pedig a tónusrend, így noha a kép a leckét teljesíti, és jól hozza a nagyvárosi ősz hangulatát, de lehetett volna ezekre a kis nüanszokra figyelni. Pl. az égen is egy nagyon szép struktúra elindul, de a baloldalon ez is kilyukad, és ezeket a helyzeteket is csökkenteni kellene. A két disznó megvan rá, és ha a Bara gondolja, akkor én szívesen látnék tőle ilyen képeket, hiszen ezeket a vágásokat, kompozíciókat, tónusokat gyakorlással lehet javítani. (szőke-hegyi)
értékelés:

Az épületfalak, a rajta lévő grafittik és az előtérben lévő élő növény párhuzamát látjuk egy erősen szűrt, sárgás tónusban; ezt én jó ötletnek tartom, hogy az alkotó az élő növény és az ember által alkotott, de halottá vált környezet párhuzamba állításával dolgozik, térben, hiszen előtér a fatörzs, a háttér pedig a fal a sérüléseivel, emberi nyomaival. Véleményem szerint picit kellene a fényviszonyokkal várni, egy olyan, akár délutáni, akár kora reggeli fényt kellene megkeresni, ahol a fa egy olyan megvilágítást kap, hogy síkjában elválik a faltól; másrészt pedig egy olyan demerungosabb, szórtabb fényfelületet megvárni, elsősorban a falra gondolok itt, ahol pl. a gázóra-bekötés piros kis jelzése nem kap külön pozíciót. Most azért picit zavarosabb a kép, mert ezekben a fényviszonyokban erős impulzusok vannak mind a háttéren, mind a fán. A kettőt el kell tudni választani fénytanilag és ehhez meg kell várni azt, hogy a nap, ami most fentről-jobbról világítja meg a látható felületeket, az egy picit annyira el tudjon haladni, és a sík felület, a fal, és az erkély szórtabb, lazúrosabb összegzést kapjon, és ezáltal a fa és a környezet jobban elválik. Ha az alkotó vissza tud menni oda, akkor én javasolnám ezt, és kompozícióban is ugye, ha már egy ilyen szimmetrikus háttér az előtérben egy aszimmetrikus formával, akkor érdemes az állványunkon – amit ugye használunk?!? – a vízmértéket beállítani, hogy csak akkor dőljenek azok a vízszintesek, ha azokra szükség van. Itt fontos a geometria, tehát nem jó, ha zavarosabb a struktúrarendszere, amiben a függőlegesek-vízszintesek, szögek vannak párhuzamba állítva az előtérben lévő játékos görbékkel. Tehát érdemes lenne a vízszintest pontosan beállítani, és akkor még staccatósabb lenne ez az üzenet, amit itt láthatunk. (szőke)
értékelés:

Auswitz gáz-fürdő-kamra...

Valószínűleg egy utazásnak egy útikép-sornak egy részét látjuk, tulajdonképpen egy színházi beállítást látunk, egy színházi teret, színpadiasan berendezett teret, ami természetesen a hozzá kapcsolódó megjegyzésekkel, aki járt ott az tudja, hogy mi a történetisége ennek, mi ez az egész, ami mindenkit megérint – én alapvetően mégis azt mondom, hogy ugye mivel mi a képeket önmagukban próbáljuk meg értelmezni, a kép akár cím, szöveg nélkül azt az irányt próbálja bennünk elősegíteni, hogy akár egy brechti színházi, színpadi belsőt látunk. Ebben a belsőben egy kicsit jobbra tolódva az opálosan világító plafonlámpák és egy oltár, egy furcsa, fordított oltár, gyertyákkal, virágokkal, egy régi-régi térben, dramatikus helyzetet mutatva, perspektivikusan, fekete-fehérben, ami szintén a drámaiságot erősíti meg. Tehát minden más érintőleges üzenetet a képtől elemelve, kompozíciós rendben volna mit foglalkozni ezzel a képpel. Elsősorban azért, mert a perspektíva az, ami itt kell, hogy vivőkód legyen, hiszen a kép távolabbi részén látunk egy ajtót vagy kinyitva vagy becsukva, ezek a fények, a falak és minden ehhez az ajtóhoz, amin már nem jöhetnek be, ez az ajtó ott középpontosan a kép egyik kódja. Szinte majdnem középen van. Ugyanakkor az aszimetrikusan elhelyezett oltár, a lámpák, és a plafonon lévő fény az pedig az egészet egy picit jobboldalra komponálva – annak ellenére, hogy a padlóösszefolyó megpróbál segíteni a baloldali súlypontokban. Egy picit tengelyben a kamerát mozgattam volna, hogy megtaláljam azt az arányrendszert, hogy a kép ne billegjen. Ez nagyon kevés munkát igényelne az alkotótól, és ha nem is biztos, hogy vissza tud menni oda mostanában, de más alkotásainál a belső pontosítást elvárom a fotóstól, hogy mielőtt exponál, mondja ki magának, hogy miért készíti el a fotót, megerősíteni az érzéseket, és szikárabbá tenni, és az azonnal fog segíteni abban, hogy a kompozíciók, a formavilág jó arányrendszerben jelenjen meg a képen. (szőke)
értékelés:

Azokból a technikákból, amikből elsősorban az első-második leckék környékén volt sok látható, a tükröztetésre gondolok itt elsősorban, ebből egy továbblépést látunk itt, egy A-B osztatú képet, ahol az alkotó az élességgel foglalkozik egyrészt, tehát a tükörképen látható, fordított tekintet a kommunikáció a nézővel, és a valós kép ennek a kettős játékával a valós személyiség és a tudatalatti, a tükör által homályosan, lásd Bergmann, ezzel a filozófiával egy egyszerű módszerrel, egy kozmetikai tükörrel dolgozik az alkotó. A megszokott, nagyon hálás modelljével láthatunk ebből a sorozatból, ebből a kísérletből egy üzenetet. Az alapvető döntés a képen általában ezeknél a fajta megoldásoknál az, hogy az élességet a tükröződésre vagy a valós képre állítom. Itt ha jól érzékelem, az élesség a valós látványra, a reális, a földi világban van; a kiinduláshelyzetre, a gyermeki arcra pozícionálódik, miközben az optikával, vagyis a nézővel való kommunikáció ami felénk küldődő üzenet, a tükröződés egy másodlagos értéket kap. Ezzel az A-B oldal és a baloldal arányai úgy ritmizálódnak, hogy a tükör, mint valóságfeletti, mint álomszerű, mint valahová rejtett világba néző információs csatorna kap egyfajta sejtelmességet – és ezt az élességgel éri el az alkotó. Azzal, hogy az élességet visszateszi a valósba, és az a szempár, ami felénk tekint nyilvánvalóan az alkotó jó dramaturgiai érzéke, instruálási készsége miatt, hiszen ő instruálja a modellt, ő van a kamera mögött, de ezt az élményt mi kapjuk meg. Nyilán az alkotó jelenléte hozza azt a tekintetet, azt a kicsit kihívó, kicsit játékos, kicsit bizalmas kommunikációt a szemeken keresztül, amit a tükröződés ural elsődlegesen. Tehát visszatérve a kép teljes szerkezetére, jó megoldásnak tartom azt, hogy az élesség megválasztása nem a tükröződő képre, hanem a valós látványra súlypontozódik, mert ezzel azt a kettősséget ami a mindennapjainkban is benne van, a napi életünkben, a napi tevékenységeinkben, a napi jelenlétünkben, mégis ott húzódik valahol a lélek varázslatossága, a lélek mélysége, ami nem elsősorban a logikus világban, a teljesítések világában, hanem a megélések, az átélések világában rejtezik. Ezért jó döntés ez az egyszerű eszköz, hogy az élességet nem a tükröződésre, hanem a majdhogynem profilos arcra helyezi át. A Zsolt itt a jobboldalon függőlegesen kb. kétujjnyit vágna a képen, hogy ez az arányokat még jobban a törött szélű de mégis varázstükör felé helyezné át, ezen esetleg érdemes elgondolkozni. A család házi feladatra a mögöttes filozófiai tartalmat egy egyszerű eszköz jól érzékelteti. (szőke)
értékelés:

Azért szeretem ezt a képet, mert az a fajta drámai hangvétel, az a fajta furcsa meditatív melankólia, ami a Feriben és az alkotásaiban megvan, – már amikor nem maszkol és elkezd viccelődni – érzékelhető, az itt egy olyan lépcsőt jelent ennél a képnél, ahol az általa már megszokott, és bocsánatot kérek, ha egy furcsa kifejezést használok, rutinból is használt, nagyon jól ismert eszközvilágot más módon, de megborítja. Hogy érthető legyen, amit itt szeretnék makogni, az az, hogy az eddig A-B verzióban felső felületek világos, váltakozó világos és sötét felületek a horizont felső határában és alatta aránylag a szürkékből és feketékből ritmizáló nyugodtabb alsó térverziót megváltoztatja, és avval, hogy a párát és ködöt fényképezi, és a világosabb szürkéket az alsó régiókba helyezi – egy teljesen másfajta drámaiságot kezd el. Egy egészen shakespeare-i Lear király vagy macbethi, színpadi, színházszerű, de másfajta drámaiságot kezd el használni, és ennek egy nagyon egyszerű titka van – a világosakat meghagyja ezekkel a szép, lazúros, festői pamacsfoltokkal az alsó részen, és föntre elhelyezi a sötéteket. Ettől folyamatosan őrjöng a kép, és helyet akar benne cserélni a két arányrendszer. Ez hozza létre elsősorban, ezek a konkrét képi szimbolikák nélkül a drámát, és ebbe nem véletlenül asszociál az ember a japán akvarellekre és a japán szemléletre, ugye csak egy pici, finom, hajszálecsetvonással, egy-egy kis levélkével, vonással, egy egész nádcsomóval vagy bokorral jelzi azt, hogy ez nem egy absztrakt, hanem egy valós természeti helyzetnek a fúziója. (szőke)
értékelés:

A riport több képből álló képsor. Beszéltünk már róla, tessék utánanézni. Mariann, én nagyon szeretem ezt a képet, és pl. jó indítása lehetne egy riportnak. De hol vagy te a képen? Várjuk, szeretünk. (szőke-hegyi)