Feladatmegoldás

Jövőkép

Az alap felvetése a képnek nagyon jó és érdemes a továbbgondolásra. A megvalósításnál vannak kérdéses pontok. A kép dinamikai alapképlete a plakát és a nézőként megjelenő gyerekek között történik. Emellett az alkotó egy erősen döntött perspektívát választott magának, hogy összerántsa a kompozíciót. De ez a döntött felvételi forma még több odafigyelés igényel, mert ha nem látható indoka annak, amiért megtörténik ez a választás, akkor esetleges lesz a megoldás. Ezek az elforgatások mindig a képkerethez, a képhatárokhoz képest értelmezhetőek, ez az, ami az egész helyzetet indokolni képes. Ha a képhatárokat is vonalakként fogjuk fel, akkor egy geometriai ábra jön létre, és ennek stimmelnie kell. Itt erős jelzés a fém vagy fakeret, ami átlósan fut és szabdalja a képet kisebb részekké. De ez a vonalrend nem találkozik sehol sem a képhatárokkal úgy, hogy abból új geometriai megfejtés jöjjön létre. A másik a kompozíció. A fő alak a kamerába néző női fej, hisz a többi plakáton jelentkező emberi test csak torzóként van jelen. De a két gyerek nem ezzel a fejjel kommunikál, a fiú a félbevágott nővel, a kislány talán a gyöngysoros fiúval. Ez is elfogadható lenne, de akkor ehhez az egyenes komponálás lenne a megoldás, hogy ezek a ritmusok, a kisfiú-nő, kislány-férfi, női fej-néző párosokból kialakulhasson valami történet. Ezen felül a két gyerek erősen szélre sodródva, vágva van, tehát összességében a kép jobb és bal oldala kettéválik, nem köti őket össze a kompozíció. Ha Ferinek van módja, foglalkoznia kellene ezzel a helyzettel, akár a konkrét hely megtalálásával és ott kivárással vagy instruálással újra beállítani ezt a történetet a fentiek kipróbálásával. (szőke-hegyi)

Pihenőhely

Ahogy ezt már egy előző képnél is felvetettük, ez a fotó jóllehet egy tagja lehetne egy képriportnak is, a riport leckére is el tudnánk képzelni mint a sorozat darabja. Ugyanakkor Ferinél, mivel igenis azt kell mondjuk, hogy Feri tudja, hogy mi az a kompozíció, mi az a tónusjáték, ezért itt bizony néhány komponálási és vágási problémával találkozunk. A szék árnyéka ebben a helyzetben, mivel a szék a lírája a képnek, rajta kell hogy legyen, vágás nélkül, és ha azért vágta el Feri, mert bal oldalon valami rendezetlenség volt, akkor ez megoldható, hogy exponáláskor úgy helyezkedik a fotós, hogy a helyzetben a főszereplő valóban főszerepet kaphasson, és úgymond legyen levegője, tere ahhoz, hogy ezt a főszerepet el is játszhassa. A kép minden bizonnyal úgy készült, hogy Feri kiszúrta a széket a zebrán - valószínű valamelyik városi bringás megmozdulás lehet az esemény - és várta, hogy megtörténjenek azok az események, amik a képbe szerinte fontos, hogy behívódjanak. Ott az elmosódott bicaj, ami zseniális, ott vannak a járókelők lábai is, tehát minden esélye megvan, hogy ez a történet elmesélődjön, csak a főszereplő lett amputálva. Ezen kívül az egy kérdés marad számunkra, hogy vajon miért dől az egész kompozíció, hisz a zebracsíkozás éppenhogy azt kívánná, hogy egy picit ellenoldalra billenjen a dolog. Apróság: a székhez hozzá lehet ám nyúlni exponálás előtt, a gazdája biztos megengedte volna, tehát akár egy picit lehetett volna rajta fordítani. Ennél a munkánál sem mások a szabályok, mint egy klasszikus csendélet esetében, ezért is szeretnénk, ha minél többet foglalkoznátok a csendélet leckével, hogy nyugodt otthoni körülmények között ezeket a kompozíciós helyzeteket le tudjátok modellezni és gyakorolni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Velence

Egy útiképet látunk, aki már járt Velencében az tudja, hogy millió kis ilyen utcát láthatunk, és mindig az a kérdés, hogy éppen az alkotó egy ilyen utazásnál kiválaszt szituációkat, hogy miért azt mutatja nekünk, amit éppen közöl. Itt a monokróm képi ábrázolás, egy öregített, barnított formában jelenik meg. Ennek az archaizálásnak megvan a maga értelme, hiszen ez a színpadi környezet itt amit Velence jelent, ez erre alkalmas, és mivel ez a kép ebben a formájában nem egy vidám közlés, tehát megvan egy melankolikus húzása is a történetnek. Ha kompozícióban, tónusrendben nézem ezt a történetet, akkor azt mondom, hogy ez ahogy már az előző képénél is felmerült, hogy a mélységélesség megválasztásával, és az élesség elhelyezésével a háromdimenziós helyzetből tulajdonképpen egy kétdimenziós helyzetet hoz létre. Igaz, hogy itt a perspektíva valamelyest hozzáad a térélményhez, de mégis, ezek a formák erősen egy síkra vannak hozva. A fények viszont ellendolgoznak ennek, hiszen a néző át akar menni ezen a hídon, de ugyanakkor nem oda fókuszál, a hídra, ahol történik valami, vannak emberek is, hanem mivel felette világosabb tónusban szerepel a házfal, ezért oda ugrik fel mindig a tekintetünk. Tehát ha valamennyi korrekciót lehetne tenni, akár maszkolással, akkor akárha csak azonos tónusértékűre hozzuk azt a felületet akkor máris más ritmikája indul el ennek a képnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Halálra itélt
A pécsi szénmosó épülete, bontás előtt

Egy nagyon szép fényben és struktúrájában is nagyon szép megoldást látunk, egy dokumentációt erről a helyzetről, és az alkotó egy nagyon fontos döntést hozott akkor, amikor a kép arányait beállította; gondolok itt arra, hogy a kép több, mint fele az az eget birtokolja, és a másik, kicsivel kevesebb, mint fele az maga az épület, tehát az épületre mintegy ránehezedik az ég, és az égen lévő struktúrák. Ebben az asszociációs helyzetben filozófiai szerepe van annak a térnek, amit az alkotó az épület fölött hagy. De ha letakarjuk magát az épületet, és csak ezzel a fénytani jelenséggel akarunk foglalkozni, akkor egy kérdés felmerül bennünk, hogy nem kellett volna-e valamivel kiegyenlítettebb helyzetre várnunk, mert most a kép jobb és balfele nagyon nagy dinamikai jeleket mutat, és a jobb felső sarok teljesen becsukódik és elmegy feketébe, addig a bal felső sarok majdnem elmegy a fehérig, és itt, ennél a képnél most ettől van egy féloldalas érzete az embernek, mintha a kép bal felső része nem lenne befejezve, mintha ott kiszaladna ez a tömeg, és tónusérték. Tehát én abban gondolnám a megfejtést, hogy akár utólag beavatkozva, akár maszkolással, mivel viszonylag jól látszik, hogy hol törik meg ez a formai helyzet, kb. a kép harmadánál, és ide akár maszkolással valamelyest korrigálható. Egy pici kérdésem van a Ferihez, hogy akkor, hogy ha van egy ilyen riporthelyzet, amikor dokumentálunk, mint egy fotóriporter, akkor vajon ez egy ilyennek a nyitánya vagy záróképe lehetne, de én el tudnám képzelni ezt a történetet feldolgozva riport formájában, úgy, hogy ezt a történetet végigkérdezzük, és ebben megjelenhetnek a volt szereplők, tehát ez a történet szocióban feldolgozható lehetne, és akkor ennek egy nagyon szép része lehetne egy sorozatnak ez a kép. Tehát ha a Ferit izgatja ez a fajta házi feladat, ami van is, a riport, akkor akár ez a történet alkalmas is lehetne arra, hogy hogyan tudunk leirat nélkül, csupán a fotográfia eszközeivel létrehozni egy riportot. Visszatérve ehhez a képhez én azt mondom, hogy a háttérproblematika az a gond, ami miatt számomra ez a kép kétdisznós. (szőke)
értékelés:

Arc nélküli önportré

Annak különösen örülök, amikor egy alkotó megint elkezdi újra megcsinálni a leckéket, és én mindenkit erre próbálnék sarkallni, hogy amikor egyszer végigment már ezen a körön, ezen a huszonegynéhány leckén, amit itt eddig feladtunk, és jön egy új impulzus, vagy a közösségben eltöltött idő és az értékelések hatására úgy érzi, hogy ez megjelenhet új alkotásokon, akkor fogjunk neki. Ami ennek a képnek az erénye, hogy egy cselekvő kezet látunk, valamilyen cselekvő helyzetet, egy rajt létrejöttét – bár bizonytalan vagyok abban, hogy ez a golyósirón ez a rajt eszköze lenne, vagy csak imitáció, de mindenféleképpen jónak tartom az ötlete. Ami a továbblépés lehetne, az két irány; az egyik az élesség, ugyanis ha megnézzük, akkor most az élesség a rajzon van, miközben az élő kéz, ami a lecke megoldása lenne, az életlen és itt ez egy kérdés, hogy mennyire tudatos ez a választás. Formai kérdésben is van egy kis bizonytalanságérzete a nézőnek, mivel ha jól megfigyeljük, ez valamilyen szőnyegfelület lehet, ami a hátteret adja, ugyanakkor a kép felső részén, valószínűleg a mintából adódóan ez a szőnyeg kivilágosodik, azt nem tudom, hogy mennyire lehetett volna változtatni, mert most ez képhibának tűnik, és nem képalkotó elemnek. A világítást egy főfény adja, valahonnan a bal felső sarkból indulhat, a tollhegy árnyékából ítélve, ugyanakkor azt szokták mondani, hogy a világítás akkor jó, ha van egy főfényünk, és az ad egy térélményt, hogy ha ezt egy kiegészítő fényforrással megtámogatjuk, és ezzel létrehozunk egy térbeli helyzetet. Itt most a problematikus rész a kép alsó része, ahol valami tetoválásféle, vagy rajz felfedezhető a csuklónál, és ez a rajz nagyon jó kompozíciós helyzetbe kerülhetne az alkotó által rajzolttal, de most a világítás és az életlenség miatt ez a jel árnyékban marad és nehezen is értelmezhető. Én azt mondom, hogy az ötlet jó, de a kivitelezésnél, mivelhogy a Mariann már viszonylag régóta velünk van, hogy ha már feltette magának azt a feladatot, hogy ismétli a leckét, akkor a továbblépés az a világítással, akár derítéssel, akár mellékfények használatával lehetne, saját magának a feladatokat finomítani. Ez egy jó ötlet, egy disznót mindenféleképpen megér, és a javítás lenne a továbblépés, azaz én kérnék egy ismétlést. (szőke)
értékelés:

Séta, eső után
A hűvös utcán egy teaház felé bandukolva, vízipipára és egy csésze salep-re gondolva...

Én nagyon szeretem ezt a képet - egyrészt a hangulati megoldás ezzel az olajos-vizes macskaköves felülettel nagyon jól hozza az ősz hangulatát, sztenderdjeit, és amit oly sokszor számonkérünk az alkotókon, a személyesség megjelenését, én ezt érzem itt a víztükörben a lámpa felbukkanásával. Egy ilyen helyzetben ez pontosan jó is és elég is ahhoz, hogy az ember személyes kontaktust találjon az alkotóval. Az egésznek van egy Krúdys élménye, egy hangulata, a történetben mégiscsak azt kell, hogy mondjam, hogy a kompozícióban én egy picit két út közöttinek érzem ezt a megoldást, mégpedig azért, mert a kamera szögének a megválasztásánál az út, ezek a perspektivikus vonalak nem egyértelműen erősítik a kompozíciót, ha megfigyeljük ezek a vonalak sugárirányban elfordulnak a jobbszél felé, és ez a vágás egy picit a képhatár kiválasztása esetlegesnek tűnik. A megfigyelés nagyon jó, nagyon jó hangulati elemet hordoz; talán érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy mi az ellenpontja ennek a víztükörben megcsillanó lámpának, mi az a valós ellenpont, ami még megjelenhetne, ezen a képen, valahol a macskakövön; akár egy levél ha a hagyományos megközelítést választjuk, vagy egy esernyő, vagy bármi más tárgy, ami ezt a térjátékot még erősebbé tehetné. (szőke-hegyi)
értékelés:

Őszi délután
A nyár a múlté, itt az ősz

A felső gépállásból készült kép a víz szerkezetével, a víz és a valós tárgyi világ valószínűleg valamilyen kerti csempe vagy medence alja, ahol megáll a víz; a víz fizikájával, és azon keresztül a látvány technikájával foglalkozik. Sokszor említődött, és ajánlanám, ha valahol beszerezhető, vagy internetről letölthető Leonardo Trattato della pictura akkor érdeme lenne beszerezni otthonra, nagyon hosszasan foglalkozik a fénnyel, a fénytannal, a levegőrétegek és a víz felületi rendszerével, fényáteresztésével, festészeti szempontból A kép is ezt ábrázolja, holott látszólag alig tartalmaz információkat, olyanokat, amiket megszoktunk. De tulajdonképpen ha egy leltárt készítenénk, akkor a csempék fugái, az algák vagy moszatszerű foltocskák, a tükröződő felület, talán a felette tornyosuló fák-bokrok tónusai, a gyönyörűszép, esőcseppekből létrejövő geometrikus körök, a levéltöredékek és más konkrét, listázható pontok, pl. a felfújható labda, mind egy leltársorba konkrét formákként felsorolhatóak. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert nem elsődlegesen egy absztrakt ritmikai játékot látunk itt, hanem igenis megvannak azok a költészeti utalások, kapaszkodói a képnek, amelyek egyrészt az időről, másrészt az őszhöz kapcsolódó asszociációból az elmúlásról,az idő előrehaladásáról is mesélnek, lásd a labda, amely egy-két hónapja még fel volt fújva, de már behorpad, látszik, hogy jóideje ott van a nyaraló egy elhagyott részénél, a foltok is azt mutatják, hogy rég lehetett ez a csempefelület takarítva – azaz minden az időről, az elmúlásról mesél. Ugyanakkor mégsem szabad a geometriát vagy az absztraktot sem kifelejteni innen, a felső gépállás többségében akkor használatos, amikor valamilyen térképszerű összefoglalás történik alkotói szempontból és itt is ez egy adekvát módszer, mert az egész látványt egységében próbálja az alkotó kezelni¸ természetesen az absztrakt ritmusok játéka is szerepet kap, és ha ez a ritmikai rendszer, akkor az aranymetszést is elég jól hasznosítja, a pop-art világát idéző gyerekjáték, mint urbánus jel, ’megbolondítja’ ezt a képet, azokat a csempefugákat, raszterhálókat, amelyek valahová egy picit jobbfelé kifelé tartanak, és ez a labda úgy tűnik, hogy jól van a sarokban elhelyezve, mert az extrém színvilágával a hátteret egységében tartó barnás-zöldes, a vízen nagyon fátyolosan lilásan jelentkező színvilágot az extrém vöröseivel, kékjeivel, fehérjeivel nagyon is jól ritmizálja, bemozgatja. Különösen azért, mert egészen a kép szélére van kihelyezve ez a furcsa szögletes forma. Véleményem szerint a kép egyik nagy előnye az, hogy a Gábor érzékenysége jelen van, elképzelésem szerint ebben a háttér-szőnyegfelületben, a víz, a víz hatásai ezen a csempén, a levelek és mindent egy összegben nevezek szőnyeg-háttérfelületnek, amiből kibukkan a egy picit a színfal elé helyezve, mint egy akrobata vagy előadóművész – ez a labda az, ami különváltan kezelnék a kép összességében. Talán a Gábor egyik előző képénél mondtam, hogy nagyon fontos lenne, hogy az alkotói kézjegyek mindig kerüljenek oda a képre, az, amitől az a mondanivaló, amit létrehoztok az ugyanakkor megismételhetetlenül csak hozzátok tartozzon. És az én megítélésem, nézetem szerint ezen a képen jelen van a Gerlei Gábor, rajta van a szignója, és ez az egészen furcsa, meglepő, clown-szerű, fonnyadt labda a színeivel az, maga a bohóc, ő az én sejtésem szerint a Gerlei-féle kézjegy. Mindaz, amit a természetből megfigyel a fotós az esőcseppekkel, a vízzel és csempékkel – azt megfejeli véleményem szerint kevésbé manipulatívan – a labda formája teszi ezt az egészet sajátságossá. Ha manipulált a kép, akkor annyiban finoman manipulált, hogy hihető, elfogadható egy ilyen látványkivágás, egy vidéki kertes ház szélén otthagyott, a nyári élmény után az időben egy helyzet. Én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, nagyon jónak tartom, és nekem az tetszik különösen benne, hogy miközben fontos gondolatokat fogalmaz meg – és nem vidám, hanem nagyon is mély dolgokról szól – én mégis azt mondom, hogy őszintén beszél egy létállapotról, ez a kép egy képnyelvvel mondja el az alkotónak a világhoz való viszonyát, és talán ha sejtenénk, hogy Gerlei a labda, akkor látható, hogy mennyire nem központi, hova kerül ki ezen a képen, és mennyire bizonytalanul egyensúlyozik egy kötélen, ahonnan lezuhanhat ide a bal alsó sarokba a mélybe, ahogy nézzük azt a képet, folyamatosan azt gondoljuk, hogy guruljon már el onnan az a labda végre, mennyen már ki a képből, tehát az mindaz a gyermeki rácsodálkozással történő megfigyelés, ami a Gáborban megvan, az ezen a képen szerintem jól működik. Nagyon köszönöm ezt a képet, és három disznó. (szőke)
értékelés:

Gerlei Gábornak, a hatodik (nekünk csak ilyen van)
Szóval, ha már ez egy könnyedebb kép, akkor elmondom, hogy ez a disznó, ez olyan, hogy nem lehetett bezárni, hanem oda ment ahova akart a százötven hektáros birtokon. Hol itt tűnt fel, hol ott. Egyik nap a hegyen találkoztunk vele, másik nap a ház melletti kerítésen kandikált ki. A gazdái megelégelték, és elektromos kerítéssel bezárták egy kb ezer négyzetméteres területre, ahol van egy ól, és ami tele van gyönyörű, ezerféle, sárgán és fehéren virágzó pipavirágokkal a smaragdszínű fű, hosszúszárú között. Most itt lakik. Ha viszünk neki ennivalót, meg lehet vakargatni, teljesen tiszta és jól ápolt, nagyon értelmes, kedves malac, csak egy kicsit kövér. Szóval mi ezt a disznót szeretnénk felajánlani a Gábornak.

[Szőke és Hegyi verselnek, a Hetedik-et és a Bóbitát keverve] Nekem a kedvenc versem volt egyénként ez a Bóbita-dolog gyerekkoromban, valahogy engem nagyon megfogott, és kár, hogy ez most jut eszembe, mert a gyerekkor leckéhez el lehetett volna ott dúdolni... Itt ezen a képen láthatjuk Miss Röfit, vagy nem is tudom, mi ez, yorkshire-i vagy mi? Tehát láthatjuk ezt a kis disznót, és valóban kicsi, mert nagyon örülök annak, hogy a Vera olyan helyzetet választott, hogy a méretarányok könnyen megfigyelhetőek, tehát ha ezt megfigyeljük, akkor a virághoz mérve tudunk viszonyítani, és jól látható, hogy ez egy viszonylag kicsi disznó, aki így mosolyog ide bele a kamerába. Nekem itt egy megjegyzésem lenne, hogy most a kép jobboldala az egy picit kilyukad, tehát miközben a szereplő jobboldal-felé van komponálva, ezért vágni nem nagyon lehet ezen a kompozíción, tehát a megoldás az lehetett volna, ha a fotós egy picit jobbfelé elmozdul, akkor tudott volna egy olyan pozíciót találni, ahol a háttérben az ég nem kezdi el kilyukasztani magát ezt a felületet, mert ez így most elviszi a tekintetet. Mivel a kompozíciónál mindig fontos, hogy a szem milyen utat jár be a képen, és fontos, hogy a szemmozgásnál, az út lekövetésénél hol vannak azok a nyugvópontok, amiket hosszabban megfigyel a néző. Most itt van ugye a malacunk, határozottan jelenlévő formája, ebben is a szeme-orra-mosolya, és ez az egyik ilyen fontos rész; aztán el tudnunk kalandozni balfelé, a virágok felé, és jobbra, ahol valami van, talán kerti zuhanyzó, és ezek között mozoghat a szemünk, és amikor elmozdul a szem jobbfelé, akkor ott mindig keresnénk valamit, emiatt a befejezetlenség miatt, ami kiviszi a tekintetet a képkereten kívülre, és ott próbál megfejtésre találni. Ezekre is kell egy kompozíciónál ügyelni. Tanácsként annyit hozzátehetek, hogy ilyenkor az ember első izgalmi állapotában rögzíteni akarja azt a szituációt, amit ott meglátott, de mégis érdemes többet várni. Ha itt a fotós picit jobbra mozdul, akkor még egy problémát megold, a fényekét, mert most a malac fejének több, mint egyharmada sötétebb tónusban jelentkezik, és ez a téma térbeliségét zavarja. Ha viszont elmozdulunk, és ott próbálunk valami kontaktust létrehozni ezzel az állattal, akkor ez megtartható lenne, és ránk fog nézni egy a kis állat, és kiküszöböljük a világítással való problémánkat. Nem muszáj teljesen frontálisan világítani ezt a formát, mert akkor is a térbelisége veszik el, de most nagyon erősek ott a kontrasztok. Egy másik vonulat, aminek én nagyon örülök, amikor egymásnak üzentek, és egymásnak küldtök valamilyen asszociációs játékot, ezek néha direktek, néha kevésbé, néha csak a kommunikációban résztvevőknek érthetőek, néha az egész társaságnak, és ezeket én fontosnak tartom, mert ezek humorforrások, és közösségi élményt is adnak, ami azt hiszem, éppolyan fontos az estiskolán, mint a személyes kommunikáció, és fejlődés. És ezért is javaslom, hogy noha vannak a képnek hibái, amiket remélem, hogy a Vera ezzel a kismalaccal, akivel akár egy történetet is el lehetne meséltetni, vagy a riport leckére megcsinálni valamilyen feldolgozását, de mégis azt gondolom, hogy három disznót érdemel ez a kép a közösségi munkával megfejelve. (szőke-hegyi)
értékelés:

Igy láttam én

Mindig nehéz feladat elé állítják magukat a fotósok, amikor valami nagyon ismert formát vagy helyzetet vagy történetet szeretnének ábrázolni fotográfiai úton – ugye itt az Eiffel tornyot látjuk alulnézetben, aminek egy érdekes utalása, hogy Budapesten a Nyugati pályaudvar hasonló szerkezettel, felfogással készült, tehát nekünk is megvan a magunk Eiffel által tervezett szerkezete. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon nehéz valami újat, valami személyeset találni és mutatni – a kép címe arról beszél, hogy így láttam én, azaz ezt a fajta személyességet próbálja a saját Eiffel-tornyom című dolgot akarja megmutatni nekünk – de hát ha visszalapozunk az estiskolán is akár, egy félévet, itt is egy nagyon hasonló beállítással találkoztunk már. Tehát itt is, a képben a megfejtés kulcsa mindig is a személyesség, az a fajta személyesség, amit oly sokszor számonkérünk a munkáitoknál, hogy hogyan kerül bele Polyák Erika ebbe a történetbe? Mert ezt a képet ilyenformán bárki, aki alááll ennek a szerkezetnek, az elkészítheti. És ezesetben nincsen más kapaszkodónk, mint az a személyes jelenlét, amivel mi rendelkeztünk csak – hogy én voltam ott, 2008 október 10-én Párizsban, ez az én történetem, az én élményem – és ezt az én-élményt kell valamilyen formában a képre ráhelyezni. Hogy milyen formán, arra nem tudok – nem is akarok tanácsot adni, azért nem, mert az a Hegyi vagy a Szőke Eiffel-tornya lesz, de mindenféleképpen ezt az irányt javaslom. Úgyhogy nagyon köszönjük ezt a leckét, és a képet, de ez a személyesség erről a képről hiányzik. (szőke-hegyi)

Valami cserepes gaz

Valószínűleg ez most egy olyan időszak, amire majd később a Feri is azt mondja, hogy egy vitás korszakom kezdődik és nem azért, mert valami problémám is lenne a Ferivel, hanem inkább ha mondhatom így a Feriért. Hosszú ideje dolgozunk közösen, önállóan vállalva egy feladaton, a csendéleten, és nagyon örülök, hogy ezt nem adta fel a Feri, és a vitás időszakunk pedig azért folytatódik, mert tökéletesen értem, illetve sejtem, hogy értem, hogy miért ez a címe a képnek. Mégegyszer ismétlem, valami cserepes gaz. Valahol itt érzem, sejtem ezt a vitás helyzetet a Feri és köztem, egy olyan ember között, akinek akaratán kívül olyan szerepkör jutott az estiskolán belül, ahol folyamatosan kívülállóként más emberek munkáihoz kell hozzászólni. És ebben a szituációban azt kell, hogy mondjam, hogy tulajdonképpen a képpel kapcsolatban annak a kulcsa is megjelenik, a Mácsai Ferin belül, a Mácsai Feri-féle továbblépési lehetőség, hogy... egészen egyszerűen próbálom mondani: Feri, amikor elkészítesz egy képet, és végre elkezded élvezni, amikor végre bennevan a vágyad és a játékosságod, és amikor végre egészen biztos vagyok benne, hogy te is látod, hogy ez nem csak egy olyan csendélet, ami vállalható, hanem a játék, a fényfestés örömével készíted el, ami izgalmas, ami izgat téged, ami túllép azon, hogy a hetedik leckére készül, mert a Ferit érdekli ez az egész fényrendszer – akkor miért negligálod le azt a filozófiát, amit te választottál? Folyamatosan egy olyan fajta áldozati helyzet generálja a magaddal való harcot, és munkát, hogy könnyedén tudnál a tehetségeddel megoldani feladatokat, sőt továbblépni, de ugyanakkor a korlátokat te magad szabod saját magadnak. Ezért tartom fontosnak és őszintének a címválasztást, mert ez a címválasztás, ha a Feri csendéletmunkáit az elmúlt pár hónapból megnézzük, akkor láthatóvá teszi azt, amiért dolgoznia kellett a Ferinek egy olyan munkával, ami neki tudásbázisban megvolt, de nem tudta meglépni, mert egyszerűen nem volt hajlandó megengedni magának, hogy élvezze. Hogy ne teljesítse, hanem élvezze ezt a létállapotot. Márpedig ebből a képből az tűnik ki, hogy végre gyerek vagy, játszol, rosszalkodsz, megfigyelsz, csínyt teszel, izgalmasak neked azok a kis ívek, a leveleknél... és ezért mondom, hogy fontos a cím, mert az az a bizonyos benned lévő, folyamatos MEO (amit majd Feri elmagyaráz a fiatalabb tagoknak, hogy micsoda), ott van benned ez folyamatosan, aki állandóan ezt az önfeledt játékot kordában akarja tartani. Ez a kép ez nem egy cserepes gaz. Ez egy csoda, egy fényragyogó varázsvirág, amit akarsz minden, mert végre megért a Mácsai Feriben a csendélet kategória gyümölcse, és szerintem azon kellene dolgoznod, hogy ne bántsd magad, ne haragudj magadra, erre a képre büszkének kell lenned. (szőke)
értékelés:

Velencei utca részlet

Akár épített környezet is lehetne. Nagyon örülök annak, hogy higgadt módon a Bélát mindazok az élmények, amik az embert egy ilyen déli környezetben érik, és ezek elkezdenek burjánzani, hiszen ezek egészen más kultúrkörben vannak mint amiben mi élünk. Gondolok itt a képen erre a valamilyen rendszámra vagy lámpaszámra, utcaszámra, a műemléki lámpaformára, az egészen nagyvárosi sztrádaszerűen egymásba gabalyodó szárítókötelekre, és a jó ritmusú, többnyire mosott gatyakék-színű konyharuhákra. Ez fotóművészetileg egy nagyon hálás feladat, nagyon szeretik is ezt a fotósok. Jó ritmusban találja meg a Béla, hogy a kép jobboldalára rendezi az árnyékokkal teli balkonok növények, és spaletták töredékeit, és ezek ellenpontozzák a balról benyúló lámpatestet, ami színvilágában egy folyamatos sötétet hordoz, és mindezek alá ezek a kékek egy egységes folthatásként elrendeződnek, és a háttér sematikus fáradtabb rózsaszínes-vöröses, fakult felületébe a különböző módon eső, feszülő köteleket kiemeli. Nagyon jó ritmusban van ez az egész elhelyezve, az egész kép jobbra bukna, ha a Béla nem találná meg ezt a lámpatestet, ami szinte mérlegszerűen kiegyensúlyozza. Annak is örülök, hogy a Béla úgy vágta a kép felső felületét, hogy a lámpatest vízszintesei azok valójában vízszintesek legyenek a képen. Lehetne még sok mindent ezzel kapcsolatban elemezni, hogy milyen ritmusok hiányozhatnának még innen, de én mégis azt mondom, hogy most, jelen pillanatban, függetlenül attól, hogy nem egy térben van a lámpatest és a száradó ruhák, egy síkra redukált ritmikai játékot látunk, amely a háttérben sejthető vöröses-fakó fal háttér-előtér játékát sejtetnék – mégis azt mondom, hogy inkább minden kiterül, egy szőnyegfelületre, és így ritmikává válik. Különösen mivel az előtérben hozzánk legközelebb talán egy spaletta van, ami nem igazán kivehető, de igazából nincs semmi, ami ezt a mélységi játékot is mutathatná. Nem feltétlenül arra vágyok, hogy legye még egy száradó gatya ott a kamerához közelebb, hanem inkább a Béla kézjegyét hiányolom a képről, mert ez így egy nagyon jó, tehetséges munka, azt már lehet látni a Béla dolgairól, hogy ő egy jó megfigyelő, létrejön, de mondom, hogy valahogyan olyan módon, hogy bármilyen kiállításon mint zsáner elhelyezhető lenne a kép – de hiányzik róla a Tóth Béla szignója, amit pedig a korai képein fel lehetett fedezni. Úgyhogy pont a Béla tehetsége miatt azt mondom, hogy a kép nagyon jó, és várom a további leckéit, és erre egy disznót adok, mert szeretem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Olyan korán kirepülnek

Örülök és kedves a választás a házifeladatra. A valóságban meghúzódó életigenlés, és a valóságban szintén megtalálható abszurditás, hiszen az élőlények, a természet számára nem az, a természet számára az fészek és túlélés. Ugyanis valamilyen utcai lámpa, vagy nagyobb méretű temetői mécses, vagy valamilyen, ember által készített világítóberendezés az, amiben a villanykörte és a foglalat is sejthető itt alul, és a kis madarak ráépítették a maguk kis természeti közegüket. Ez egy nagyon érdekes, és szimpatikus párhuzam, és az utcai lámpa fogalmát erősíti az is, hogy ez a metszett üveg és az árnyformákat jól láthatjuk. Szerintem ez egy nagyon jó megközelítés, a világítóforma és a madarak kapcsolatát ábrázolja a fotós. Ha mindezt kvázi lajstromozzuk, akkor éppen azok az izgalmasak, hogy egy volt ott egy 60-as vagy 80-as izzó, ami funkciójában valaha talán működhetett is, vagy ha nem, akkor is egészen absztrakt forma, amit az ember hozott létre, és a természetben élő madarak túlélési technikájának kapcsolata talán még építészeti szempontból is izgalmas. Ugyanígy izgalmas az, hogy egy fordított piramidális formában van elhelyezve ez az örvénylő, természeti forma, amit a madarak hoztak létre. A kép ugyanakkor ezt a kettősséget nem dolgozza fel 100 %-osan, csak a nézők keresgélése, továbbgondolása – nem elsősorban pozitívan mondom ezt – találhatja meg a kulcsokat a képhez. Ennek az az oka, hogy a kompozíció nem eléggé tág, és a kamra szemmagassága nem elég pontos. Ha a villanykörte és a madárfészek kapcsolatát nézzük, akkor a gépet balra és mélyebbre kellett volna elhelyeznünk, ha ezt a furcsa piramidális formát nézzük és a fészket, akkor egy tágabb kompozíciót kellett volna használni, hogy még érthetőbb legyen mindaz, amitől ez a szituáció abszurd. Ha pedig csak egy fészket szerettem volna fényképezni, akkor pedig ahhoz nem kell ezt az abszurd szituációt megkeresni, hanem a természetben bárhol lehet találni ilyen fészkeket. Az a sejtésem, hogy igenis fontos lenne itt a képnél a városi, urbánus közeg és a természeti elem kapcsolata, tehát mindenféleképpen azt kell, hogy mondjam, hogy egy tágabb kompozíció vagy másfajta beállítás lett volna adekvát. Egy disznó, de várjuk az ősz házi feladatra a további munkákat. (szőke)
értékelés:

Tanulok lovagolni
A lónak, a kislánynak aki vezeti őt, és tanít engem és nekem hármunknak muszáj egy személyként viselkednünk addig, amíg kettesben nem maradhatok a lóval (vagy egyedül saját magammal). Egyszóval én és a félelmeim, amik miatt mankóra van szükségem. Tudom, hogy nem látszanak a félelmek a képen, ez azért lehet, mert jóban vagyok velük.

Egy árnyképet látunk, ami egy út menti füves részen jelenik meg, és sejthetően az alkotót látjuk a nyeregben, a kezében a formákból adódóan láthatjuk a fényképezőgépet, a sziluett ezt mutatja, és azt látjuk, hogy a szereplő nem egyedül van itt, hanem egy másik szereplő segít neki, tartja a lovat a kantárszáron keresztül. Sőt, ha nagyon megfigyeljük a kép bal alsó részében a valós helyzetet a nadrágszár egy darabját is felfedezhetjük, vékony csíkban, tehát maga ez a helyzet, a ló, a lovas, és a tanító helyzete jelenik meg a képen. Azért annyit talán szabadjon megjegyezni, hogy ez az elkapott pillanat nem biztos, hogy kellően dinamikus, amit az alkotó választott, ugyanis – persze egy tanulási folyamatnak vannak stációi – de azért az anatómia megfigyelése is fontos, hogy ha kiválasztom, hogy én erről a szituációról szeretnék beszélni, akkor ebben a szituációban mindegyik szereplőnek megvan a maga fontossága. És ezt a fontosságot ebben az elrajzolt, sziluettes ábrázolásmódban csakis a formák és az exponálás pillanatának a megválasztásával tudom befolyásolni. Azaz a ló feje és a segítő ember ott a lófej mellett egy zavaros helyzetet mutat, tehát amíg a ló és a lovas helyzete egy szép ritmus, olyan, mintha egy ülő buddhát rögzítettek volna a lóhátra, addig a tanító és a ló kapcsolata nem teljesen tisztázott, és akárha hanggal vagy bármilyen utasítással a lovat rábírjuk, hogy emelje fel a fejét, akkor máris dinamikusabbbá válik a kompozíció, és kiszabadulnak ott azok a formák és nem olvadnak ott annyira össze. Ettől még az ötlet nagyon jó, és jól érzékelhető ez a kapcsolódási rendszer, csak a formák kapcsolódásánál érzek ott egy pici zavart, úgyhogy én két disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Temető

Nagyon örülök, hogy olyan képek is érkeznek, amelyek egészen egyszerűen azzal a higgadtsággal, nyugalommal készülnek, ahol egy kicsit a környezetünkben kitekintünk a világba. Ez ha jól látom egy nagylátószögű vagy más torzított optikával készült kép, ahol jelen pillanatban azt kell, hogy mondjam, hogy pont az optika miatt az előtér nagy szerepet játszik a képben. Maga az optika is segít ebben, hogy ilyen óriási húzott, avarral borított, árnyékokkal szabdalt felület jelentkezik a temető előtt, és talán annyit el kell mondani, hogy ezek a fajta optikák nagyon trükkösek, óriási a húzásuk, a torzításuk, az ember ha kézből dolgozik, talán mert nincs kéznél a statív, könnyen becsapják. Olyan erős térélményt ad a fényképezőgépen keresztüli beletekintésben, hogy az ember hajlamos nem odafigyelni a szélekre, és itt most én azt érzem, hogy úgy csavarodik a kép a nagylátószögűtől, hogy az a folthatás, ami a rőtvörös és aranysárgákkal teli, festett folthatásokkal teli, talán tölgyfa formát benyomja ide a képbe hovatovább nekem úgy tűnik, hogy maga a tölgyfa formája ettől a torzított optikától dől befelé. Mindez csak abban a kategóriában érdekes, hogy az alkotásnak a címe a temető, és az alkotás nyilvánvalóan, szándékoltan azt az utat választotta, hogy a természeti környezetben ezt mint egy kis ékszerdobozt elhelyezni, nem közellépve, mindazt ami a temető, az elhunytak tiszteletét jelenti. Tehát tulajdonképpen egy megterített asztal terítékére kerül rá a kép üzenete – legalábbis ez a szándék érzékelhető. Ugyanakkor ha ezt a kapcsolódást foltokban, ritmusokban tekintjük, akkor azt kell, hogy mondjam jelen pillanatban a nagylátószögű optika megválasztása, és a képen belüli keret, tehát azok a sárgák-vörösek-zöldek elnyomják magát a temető szimbolikáját. Olyan erővel jelenik meg ez az egész, nagy, húzott szemlélet, amiben nemcsakhogy nem terítéken jelenik meg a temető, de még nyakékként is elgurulnak innen ezek a gyöngyszemek. De a szándék miatt az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Medmeksz
nyugi

Itt egy akár házi kedvenc kategóriába is elfogadható képet látunk, hát az István is a szavakkal játszik, és ő is a helyzet és a megszokásaink humorát próbálja alkalmazni, amit én egy jó megközelítésnek érzek. Viszont a másik részéről is kell beszélnünk, hogy ez természetesen ez egy fotó, éspedig egy olyan élőlényfotó, ahol a tér és az élőlény kapcsolata, és az élőlény ábrázolása az elsődleges. Tehát a szóbeli humor és a szójáték akkor tud erős lenni, ha ezt az élőlényt jól tudom ábrázolni. És ezt a fénnyel tudom elérni, a fény különböző pozícióival, vagy az időszak megválasztásával. És ha egy pici kis csigát képzelünk el, azt tudjuk, hogy az ő kis szarvacskái és a rajta elhelyezkedő szemek teszik különösen izgalmassá ezt az élőlényt, ahogy ő ott halad az útján, és nem igazán látom, hogy itt hol van az élesség, másrészt meg egy kis fény sem ártott volna, mondjuk megvárni türelmesen, amíg úgy két óra hosszával később vagy hamarabb, ugyanezt a képet. Miért mondom, hogy megismételhető ez a kép? Mert úgy tűnik, hogy a tér, ez a köves vagy betonozott út, talán ugyanilyen formában megtalálható, a kis csigára lehet vigyázni, és egy picit több fényt kaphatna, más megvilágítást ez a kis élőlény – hiszen gondolkodjunk csak itt szobrászati szempontból, azok a kis csavarok, azok a boltívek, amik megtalálhatóak akár ezen a csigaformán is – és a csigavonalról már egészen hosszasan is beszéltünk itt az estiskolán, lásd Pesovár Annáék üzenete a Fibonacci-számról és az ismétlődő sorozatokról – szóval egy egészen különleges térélmény ez a csigaház, úgymond a képzőművészetben sokszor megjelenik, és maga ez a kis kocsonyaszerű, érdekes kis test, ami segít a csigának a haladásban, ez is nagyon jó lenne, ha jól látható, érzékelhető lenne, mert az esendősége ennek a medmeksznek, ekkor válik drámaivá. Magyarul az ötlet nagyon jó, és megint picit ujjgyakorlatként, túl könnyedén lépsz át rajta. Érdemes lenne ezzel a problémával tovább foglalkozni, de az ötletre a két disznó megvan. (szőke)
értékelés: