Feladatmegoldás

Máz
Máz
Máz
Máz
Máz
Steven Spielberg megnézi Jahoda Réka Máz című kiállítását.

Itt is egy ilyen vicces megoldást látunk, Steven Spielberg megnézi Jahoda Réka Máz című kiállítását. Öt képből álló sorozat, a bevezetőjében látjuk a főszereplőt, ezt a Lego-bábut – hogy ő így született-e, azt nem tudom, vagy a Dani adta rá ezeket a jelmezeket, lehet, hogy már ilyen Legó is van, az én koromban még nem voltak ennyire specializálva. Tehát magát Spielberget látjuk a Keletinél, vonattal érkezhetett, szegénynek nem volt pénze repülőre, és a kis mellénykéjében megérkezett hozzánk, majd valahol én meg nem mondom hol találkozik egy biztonsági őrrel, akivel valamilyen kontaktusba kerül, majd lóra pattan, és elmegy gondolom a kiállításra, erre a sötét helyszínre, ahol valamilyen vetített képet látunk, majd végül ez egy busz vagy villamos ülése, vélhetően hazamegy. A történetet értem, bár... ha öt képünk van egy történet elmesélésére, akkor annak az öt képnek nagyon a helyén kell lennie, ebben a sorozatban az első jó, a második számomra nem nagyon értelmezhető, bár ha utalás van a Jahoda Réka Máz kiállítására, akkor valamilyen szinten oda kellene érni, mondjuk ez a két figura olyan helyen lenne, amit én tudok értelmezni, akkor az jobb lenne; utána ez a lovas történet ez teljesen furcsa, nem értem, hogy ezen a borzalmas kaucsukpónin ülve hova is lovagolhat Spielberg, tehát ez számomra kakukktojás, ha Koons lenne, még hagyján, utána megnézi a kiállítást, ezt értem, bár, hogy ebből mi a kiállítás, és mi a máz... de legalább valamit néz, ez biztos, el tudom fogadni, majd hazamegy és integet. Mivel itt két kép is van, ami nemigazán koncentrált, főleg a lovasat nemigazán tudom hova tenni, ezért azt mondom, hogy ez a fajta feldolgozás és humor akkor működik jól, ha 100 %-ig kidekázva minden egyes része a helyén van – én ezt itt most nem érzem, így visszaadnám a Daninak ezt a leckét ismétlésre. Akár Spielberggel, akár máshogyan. Lehet így történetet mesélni csak nagyon fontos lenne az, hogy a humor akkor működik, ha komolyan vesszük. Én ebben hiszek, hogy akkor erős, ha kicentizve, hogy minden a legjobb helyen legyen. Az első kép még nagyon ígéretes, nagyon jó ez a perspektíva-játék, szeretem, de utána a dolog csak akkor tér megint magához, amikor hazafelé megy. Zárójelben jegyzem meg, hogy van egy lány, aki egy blogot ír, nyusz gombszemmel, és van ehhez egy varrott nyuszija, és már évek óta írja a blogot érdemes megnézni, ha már ilyen játék, akkor ezt hogyan is lehet. Nem utánozni, csak érdekességként. (hegyi)

Tévé
NEMTÓÓÓM nincs ilyen lecke vasárnap délután... pedig itt ez az egyetlen értékelhető félnapja a hétnek.

Verának is azt mondom, hogy Vera, én nagyon szeretném, ha ezeket a 21-22-23-as leckéket a helyiértékükön kezelnétek, hogy igenis ezekben merjünk elvonatkoztatni, és merjünk belemenni a saját személyes terünkbe, hiszen ezek a leckék legalább annyira rólunk szólnak, mint az első leckék, a portrék. A 21-22-es lecke sem más, mindegyik egy-egy, általunk elfogadhatónak tartott érzelmi helyzetet, érzelmi szituációt próbál keresni, úgyhogy itt nem kell a Verának azt mondania, hogy a vasárnap délután az, ami valami érdekeset hoz – de a lecke az a vasárnap hajnal, és nézzük meg azt, hogy mi a különbség eközött és a hétfő délután között. Ezt a három leckét jó lenne egymáshoz is viszonyítva végigrágni, átereszteni magunkon, hogy igenis itt van három jellegzetes helyzet, a péntek délelőtt, amikor már mennénk, de még nem tudunk, a vasárnap hajnalról, akár a hétvégéhez csatlakozó történetével, és a hétfő délutánról, amikor már túlvagyunk az első munkanapon vagy iskolai helyzeten, azaz ezek az általunk jellegzetesnek talált pontok.
A kép nagyon szép és érdekes, és én nagyon szeretem, akármelyik leckére is küldte az alkotó – én az épített környezetbe át is tenném, hogy ne kelljen itt beleszorongatni ide, de hagyhatjuk itt is. Nagyon jó ritmusban építkezik, jól talál rá erre a tyúkólra, ezekre a faszerkezetekre, azoknak a struktúráira, hogy azok hogyan osztják a képet, és ezeknek az osztásoknak az erejére és jelentőségére, még az aranymetszésre is – és amellett, hogy ez egy hangulatot hoz, és egy nagyon szép formai játékot, emellett azért főszereplők is vannak, hat darab szárnyas, tyúkok vagy kakasok, azaz nagyon jó, ahogy ezen a kis dombocskán állnak és kommunikálnak a nézővel – egészen furcsa mintha egy ilyen gyertyatartó vagy egy szoborcsoport, nagyon szürreális, ahogyan ezek ide összegyűltek, miközben látszik, hogy nagy terük lenne és mégis őket az érdekli, hogy itt kint mi van és ez a kommunikációs helyzet. Ezt egy nagyon szép és plasztikus ábrázolásnak tartom, és három disznót adok rá úgy, hogy a Vera legyen szíves küldjön nekem leckét a vasárnap hajnalra is, mert az így nincs kész. (hegyi)
értékelés:

Napfény
Zúzmarás álmából ébresztette az őszt.

Anita szokott nekünk küldeni ilyen irodalmi utalásokat is, és ehhez csatlakozna ez a megoldás is. Ugye a 22. lecke a hétfő délutánról szól, és nyilvánvalóan mi, akik városban élünk, teljesen más súlypontokat találunk, máshol vannak a jelentőségteljes pontok, mint annak, aki egy kisvárosi, falusi netán tanyasi környezetben éli meg ezeket a pontokat, helyzeteket. Ezért ezek a párhuzamok nyitottak, és én el tudom ezt fogadni a hétfő délutánra mint irányt – érzem, mire gondol az Anita, de nem érzem benne a személyességet. Nem tudom, hogy ez mennyire jellemző helyzet, nem a konkrét fák vagy bokorágacskák vagy mik, nem erre gondolok elsősorban, hanem hogy mennyire jellemző az Anita hétfő délutánjaira, mennyire jellemző ez a meglátás. Tehát értem én a líraiságot, csak a kérdés az, hogy az Anita mindig ilyen líraian éli meg a hétfő délutánokat? Vagy ha nem is mindet persze, mert mindegyik hétfő más, de jellemző-e ez a helyzet? Ami a kompozíciót illeti, van egy problémám vele, és ez a bal felső sarok, ami ki van lyukadva. Ez nem nagyon tesz jót ennek a kompozíciónak. Szerintem lehetett volna keresni egy olyan kompozíciót, ahol az a sarok nem ilyen szürkéből kékbe úszó átmente csak, miközben a képen egy dinamikus helyzet van, a mélységélességgel is dolgozik az alkotó – úgyhogy ha az Anita nem haragszik meg, én ezt visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Család (fényjáték 2)

Nagyjából már az előzőekben is látható helyzetet mutat itt az alkotó, nagyon hasonló megvilágítási és képi történetet mutatva, csak ezt egy másik leckére érzi megoldásnak. Én ezt el is tudom így fogadni, számomra ez a kép nagyn szép és finom, és nagyon játékos, pontosan azért, mert ezekkel a formákkal, és a formák különbözőségeivel érzékeltetve a formák kapcsolódásaival érzékeltetve a családra tud utalni, valamilyen elvont szinten, és ez létre is jön az utalás, és pontos is. Nekem két kérdésem lenne, az egyik a szemsík megválasztása, abban nem vagyok 100 %-ig biztos, hogy ezt a kompozíciót erősíti az a harántcsíkozás, ami a terítőn a fények miatt létrejön, másrészt pedig itt három formát amik ennek a történetnek a három szereplőjének a korát, nemét, kapcsolódását adhatná ebben a család leckében. De mi lenne akkor, ha elgondolkodnánk azon, hogy ezek a formák nem üresek? Tehát számomra – bár lehet, hogy ez túlságosan didaktikus megközelítés – de nekem ez egyértelmű, hogy ezekbe a formákba valami belekerülhetne, hiszen ezeknek ez a funkciója, ráadásul ugye ezek az edények pl. valamilyen áttetsző de színes folyadék kerülhetne, akkor az egymásra hatásnál érdekes dolgok történhetnének, vagy az egyikbe folyadék kerülhetne a másikba valamilyen tárgy – tehát a belekerülő tárgyak tudnák erősíteni vagy legalábbis még jobban illusztrálni azt ami a család leckében megvan. Én ezt azonban így is nagyon jónak tartom, két disznósnak – ha csendéletként szemlélném, akkor könnyebb lenne a helyzet, de nem erre lett beküldve, és ezért két disznó, és a Jóskát szeretném arra sarkallni, hogy dolgozzon még ezzel, mert nagyon fontosak ezek a meglátások, nagyon jól és klasszikusan alkalmaz dolgokat, de akkor kezdhetünk el ezekről beszélgetni, ha még több ilyen megoldás érkezne, és akkor egymáshoz viszonyítva el tudnánk indulni valamilyen értelmezésen a csendélet kategóriában. (hegyi)
értékelés:

Péter
Egy régi-új ismerős. Akivel ezer év szünet után úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha abba se hagytuk volna.

Egy portrét látunk valószínűleg valamilyen kávézóban vagy egy erkélyen, külső térben, talán az asztal, a hamutartó reklámfelirata inkább kávézóra utal, egy nagyvárosi környezetben, és ezen látunk egy dohányzó úriembert, aki egy sztorit mesél valakinek. Nagyjából ennyire tudnunk következtetni. A leirat arra utal, hogy ő egy régi barát, akivel ezer év után is ott folytatja a beszélgetést Gábor, mint amikor abbahagyta – vagyunk így néhányan talán a szerencsésebbek közül, akiknek megadatik, hogy legyenek ilyen barátai. De egy picit azt kell, hogy mondjam, hogy megint a verbálfotó felé indultunk el, hogy maga ez a kép ezt nem biztos, hogy tudja közvetíteni; sem az ezer évet, sem a félbehagyott beszélgetéseket, sőt, még azt sem igazán, hogy ő itt a Gáborral beszélget, mert ha a Gábor van a kamera másik oldalán, ezt feltételezhetjük, akkor ez az úriember a képről kifelé, oldalra néz, beszélget, valaki olyasvalakivel, aki nincs a képen és nem az alkotó. Ezért itt nekem van ebben egy pici bicsaklás. A másik pont az élesség, ami most valahol a könyök pontjában látható, tudom, hogy van egy ilyen vonal a fotográfiában, a 80-as 90-es évek táján volt divatban, ill. akkor nagyon relevatív volt ennek a hatása, de ezeknek a szubjektív pillanatfelvételeknek akkor van igazi erejük, ha ez a szubjektivitás és pillanatszerűség mögött mégiscsak van egy előkép, egy elképzelés, amit az alkotó csak megvalósít, megvárja, amíg az a valóságban is megtörténik, akkor a gesztusoknak kell elvinni a hátán a történetet. Merthogy én ebben itt túl sok esetlegességet fedezek fel; a kép vágását, részben mert a könyök melletti résznél nem igazán fontos teret találunk, a szereplő jobboldal felé beszél kifelé a képből, mégis kevesebb itt a tér, tehát se nem komponált, se nem dekomponált a kép, ez a most ez így történt, lefényképeztük, és szuggesztívnek és erősnek gondoljuk, mert gesztusok vannak rajta, és mozdulatok – ami fontos, mert a fotográfia egyik lényeges kérdésköre és problémaköre az idő múlásának az érzékeltetése, amit a hosszú expozícióval nyilván könnyebb elérni, vagyis el lehet érni – de ennél a képnél az élességet azért el kellene döntenem, hogy igazából hol legyen éles. A hamutartó környéke lenne fontos, akkor az is elfogadható lenne, a háttérben lévő történet lehetne fontos az is elfogadható vagy a főszereplő gesztusai, arca a fontos, mert most itt egyik sem tűnik annak, minden egyformán erősnek tűnik a képen, nincs egy hierarchia, egy döntés, hogy mi mi után következik a fontossági sorrendben. Ismétlés. (hegyi)

Tamás egy búcsúpillanatot örökít meg ebben a filmben, ahol egy szertartásszerűen, mintegy katonai tiszteletadással – erre utal ez a kürtjáték is, aminek nem jut eszembe a címe, Zsoldos Imre volt, aki előszeretettel játszotta ezt a számot – szóval ennek a dallamára komponálta a Tamás ezt a filmet, amiben látjuk magát azt a személyt, aki ezt a tárgyat, amitől a búcsú történik elhelyezi, ill. körbeviszi ezen a téren, majd látjuk, ahogyan behelyezi ezt a kis kamerát, aki a főszereplő a szemeteskosárba, szimbolikusan elföldeli, ami egy papírlappal történik, rákerül az emlékezés virága, és itt már sejthetünk valamit, mert a szemetes környékén elég nagy rendezetlenség van, és egy statívnak a lábait láthatjuk meg egy tükröt, és itt átfordul ez a kép, és látjuk a felvételt rögzítő kamerát, és hát a film azzal fejeződik be, hogy az új szerzemény, a jövő hírnöke, erre kerül a fény, a fókusz, a dicsőség, és az előző kamera, ami kimúlt, aminek a temetési szertartását rögzíti, utána ezen a kamerán nyugszik meg a felvétel, egy közelítéssel, és ezt látjuk, és ami a befejezése ennek a történetnek, hogy vélhetően a Tamásnak a hajkoronája a kamera mögött haladva jobbról balra érzékeltetve akár az idő vagy a folytonosság szimbolikáját is, tehát ezen a tengelyen elúszik a háttérben ez a hajkorona. Ennek a kis etűdnek tehát van egy bevezetése, ennek a temetési helyhez való eljutás, aztán maga a szertartás, ami a film központi cselekménye, és a befejezése, az új jövevény bemutatása, és az ezzel való azonosulás a szereplő által. Úgyhogy szerintem ez egy jó megoldás... tehát átgondolt munka, de amiért én azt mondom, hogy nem biztos, hogy minden tekintetben acélos, nekem ez a szemeteskuka történet ez egy picit esetleges, nem biztos, hogy képileg annyira jól mutat, ráadásul a szemétbe dobás és a temetés között azért van egy olyan párhuzam, ami bennem egy picit ellenérzéseket vált ki – tehát itt most el kellene dönteni, hogy most a szemétbe dobtam, és akkor nem biztos, hogy kell az elföldelés, a virág, ha meg ezt a verziót választom, akkor az egész történetet nem egy szemetesben kellene lejátszani. Mégis, én azt gondolom, hogy értelmében és érzelmeiben ez egy jó megoldás. Cseles dolog az első leckére beküldeni ezt a filmet, mert akkor itt most kérdés, hogy miért első lecke, hogy a Tamás az ilyen kidobós csávó, vagy ilyen körülményesen szeret búcsúzni, vagy mert ilyen tisztelettel van a régi dolgok iránt, azaz itt sok dolgot tudunk ráhúzni, akár ráerőltetni is erre a filmre. Vegyük úgy, hogy ez humor, és akkor a Tamás humora és iróniája jellemzi őt első leckeként; én ezt el tudom fogadni, ismerjük már néhányan a Tamást, és ezt egy jó megoldásnak tartom, még ha ez egy olyan valakinek, aki idegenként vagy újként érkezik az estiskolára ez kérdés lehet, hogy mit és hogyan szeretne közölni első leckeként. Négy disznós és köszönöm. (hegyi) értékelés:

Reggeli pókháló

Ugye néhány képpel ezelőtt volt egy megoldás, a vasárnap hajnali leckére, amiben már szerepelt egy pókháló, és én ott mondtam, hogy a természetfotósok ezt lényegesen attraktívabban meg tudják oldani, de ott a főszereplő a pókháló. Hát itt most erre látunk egy példát. Itt a pókháló maga a főszereplő, a rajta elhelyezkedő, gyöngysorként csillogó harmatcseppek, és ez nagyon szép, főként az a szép benne, mint voltak régen ezek az üvegszálas lámpák, egy borzalmas találmány volt egyébként, de az volt ilyen, hogy így színjátszósan váltották a színüket, és az egyik bevásárlóközpont is ilyen mostanában, hogy ilyen színjátszós éjszaka, nagyon látványos megoldás. Ennél a képnél ez a fajta színjátszás nagyon jót tesz ennek a formának. Még akár a karácsonyi készülődésre is utal nekem a forma, az Andrássy úton szoktak lenni ilyenkor ilyen gyöngysorok. Ugyanakkor ugye ez a fő motívum, ami éles, és a képnek van egy másik síkja, ami életlenben van tartva, ami valami elszáradt virágfüzér lehet, ahonnan egyébként a fény is érkezik ebbe a kompozícióba. Az mondjuk érdekes kérdés, hogy amikor ez a kompozíció megszületett, akkor a döntés, hogy ez szerepeljen benne az is megszületett – gondolom ebben az is közrejátszott, hogy ez a csillogás a pókhálóformán ez így tudott megjelenni – de számomra kérdéses, hogy ha születik egy olyan döntés, hogy rajta legyen a képen, ahogyan pár képpel ezelőtt is mondtam, válasszuk ketté az előteret és a hátteret, akkor a háttér életlen kompozíciója a baloldalon szerepeltet valamit, míg a jobboldalon üres. Úgyhogy ez a képen nekem egy picit furcsa. Ott valahogy nekem nem annyira rendezett. Szerintem ha a pókháló érdekel engem, akkor ez ott a háttérben zavar, vagy ha fontosnak tartom a kapcsolódásokat, akkor ezeknek a kapcsolódásoknak valamilyen szinten meg kell történnie a jobboldalon is. (hegyi)
értékelés:

Valós szinű világ
a jókedvre Derítő-tónál, Tata mellett

Hát, nem vagyok 100 %-ig biztos ennél a képnél sem, hogy az a horizont az párhuzamos, illetve vízszintes, valamiért nekem ez is billen egy picit balra, lehet, hogy ez már érzéki csalódás, de nekem úgy tűnik, mintha egy picit billenne, nem sokat, talán pár fokot. Egy nagyon szép képet látunk, egy nagyon szép megoldást látunk, amiben nekem egy kérdésem van, ugye a víz tükre osztja a képet a horizontnál, és ez az osztás biztosan jó-e, hogy 50-50 %-ban van-e. Merthogy számomra izgalmasabb lenne, ha meghozódna egy döntés, hogy engem mi érdekel jobban, a valóság, és ennek csak egy szimbolikus ismétlése a víztükörben, vagy a tükröződés, és akkor a valóság nem kell. Ha én lennék a Tóth Béla, akkor engem valószínűleg jobban érdekelne az, amit a víztükörben, mint egy pointilista festmény ismétlődik, és a felső részből én nem is adnék, csak a háztetőkig, vagy még egy nagyon minimálisat és a többit vágnám, és amit fent vágok, azt adnám még lent. Tehát én itt érzek egy pici kérdést. De szeretem ezt a képet, mert nagyon szép, és két disznó. (hegyi)
értékelés:

Kukoricaszedés (ismétlés)
...és énekelt a kései őszi napsütésben...

Volt már egy ilyen képe az Anitának, ha jól emlékszem egy alsóbb gépállásból készítve, és itt ennek az ismétlését látjuk. Maga az ismétlés jó, tehát javul a helyzet, de én mégis azt mondom, hogy ennél a képnél van egy olyan kis problémám, hogy az Anita itt belekomponálta magát a kukoricaszárakba, ami nem baj, csak abban nem vagyok 100 %-ig biztos, hogy ez jó-e, hogy oda van-e jól belekomponálva. Merthogy ettől a kép baloldala meg üres, lyukas. Ha pl. az árnyék átkerülne a baloldalra, a jobboldalon meg megmaradna a kukoricaszár, akkor lehet, hogy kevésbé lenne lyukas ez a kép. Itt tömegelhelyezésekkel dolgozunk, és a tömegek elhelyezése adja a kompozíció rendjét. Ezért mondom mindig, hogy csendélet, csendélet, csendélet. Nagyon kevés csendéletet fotóztok, és a csendéletnél nem az a kérdés, hogy mire húzzátok rá, hogy az csendélet. Nem. A klasszikus csendéletről beszélünk, amikor leteszünk egy asztalra egy poharat, üveget, káposztafejet, vagy egy tököt, tökmindegy, és ebből megpróbálunk egy kompozíciót létrehozni. És azért fontos ez, mert a tömegelhelyezést, a színeket, formákat és fényeket lehet vele gyakorolni. Úgyhogy én itt most azt mondom, hogy köszönöm, látom a javítást, de visszaadom ismétlésre az ismétlést, egyrészt a kompozíción kellene javítani, másrészt én arra kérném az Anitát is, hogy próbáljon meg elmélyedni a csendélet leckében is. (hegyi)

a Városligetben is terjed az ősz...

Megint Antonioni jut eszembe, a Nagyítás, erről a képről, persze ezek a parkok és ezek a helyzetek egyértelműen könnyen hozzák ezt a fajta párhuzamot. Engem egy picit zavar a ferde horizont, ezt úgy mondanám. Azért ezeknél a képeknél erre illene erre ügyelni, nem indokolja semmi, hogy ferde legyen, minden egy kicsit dől balra. Ez az egyik. A másik, hogy a kép jól láthatóan két részre oszlik, jobb és a baloldal között majdnem a tengelyben kettényílik az ég, kettényílnak ezek a formák, ahogy besüt a nap, de láthatóan nem csak a napsütéstől, hanem a fák eleve így vannak ültetve, hogy ott a lombjuk nem ér össze. Abban nem vagyok biztos, hogy szerencsés, hogy pont erről a pontról lett ez a kép készítve. Azt írja az András, hogy a Városligetben is terjed az ősz, hát értem én, csak ez a terjedés ez ennél a képnél nem nagyon jön ki; én ezt a képet visszaadom ismétlésre, lesz, ami lesz, csak nem haragszik meg az András, mert... szép, szép, szép háttér, régen a lakótelepi lakásunkban volt ilyen tapétaposzter, amit az ember felragasztgatott, de sosem értek össze a darabjai, és elétoltuk a kanapét meg az éjjelilámpát. Az is a kérdés, hogy jó, mondhatjuk, hogy ne szerepeljen ember a képen, és ilyen elidegenítő módon próbálunk egy érzésről hangulatjelentést adni, de ennek meg ellentmond az a fajta fény és vitalitás, ami erről a képről sugárzik – és ami azért az ősznek is ellentmond. Tehát szerintem itt a kérdések nincsenek jól tisztázva és kimondva, hogy miről is akarok beszélni. (hegyi)

Fényjáték 1
játszottam a formákkal és a fénnyel

Azon gondolkodom, hogy nagyon szeretem ezt a fajta komponálási módot, ezt a nyelvezetet, ez nagyon finom, ugyanakkor van vele két hajszálnyi problémám. És ezeknél a dolgoknál a hajszálnyi problémák azok, amik szerintem legalábbis a csendéletnél az ismétlésre vagy a falraakasztásra hozzák meg a döntést. Ha megfigyeljük ezt a poharat, én nem tudom, hogy ezt a poharat mosogatógépben mosták-e el, vagy mi, de a jobb oldalán ilyen vízszintes karcok jelentkeznek. Ezek a karcok ott tönkreteszik azt a fajta játékot, ami a tükröződéssel létrejön. Én tudom, hogy ez itt most szőrszálhasogatásnak tűnik, de figyeljétek meg mennyire szépek azok a belső teret torzítottan visszaadó fények, ha nagyon akarjuk, ott el tudunk időzni hosszú ideig, és elemezni, és visszafejteni, hogy milyen térben is fényképezte ezt az alkotó, mert abban ott minden benne van, még akkor is, ha a pohár üres, de ez a fényjáték megtölti a poharat fénnyel és formákkal, és ez nagyon szép, nagyon finom a háttér, finomak a talapzat fényei is, de engem ez a karc ott zavar. És még egy problémám van, hogy ez az üvegváza vagy gömb, és itt a világítással van probléma, mert pont ezt a térbeliséget amit ez meg tudna jeleníteni, ami egy gömbformának a sajátsága, már ha ez tényleg egy gömbforma, akkor ott van valami horpadás rajta fényben és ez engem zavar. Itt megint elindul egy forma fénnyel, árnyékkal, egy formai megfejtés, amit nagyon szépen kihozunk, és utána ott van egy hüpli. Most én nem tudom, hogy ez micsoda, majd a Jóska megmagyarázza, mert lehet, hogy ez a forma ilyen horpadt, és akkor azt mondom, hogy igen, ez oké, ha ilyen, akkor erre rá kell erősíteni akár, hogy kijöjjön a horpadás, de ha ilyen horpadt, akkor nem biztos, hogy alkalmas erre a csendéletre. Mert ennél a képnél pont az lenne az izgalmas, hogy van egy nyugodt, biztonságot sugalló gömbformánk, és ehhez képest egy játékos, égbenyúló kehelyforma, amin ráadásul ezek a fényjátékok is megjelennek. De az egyiknél a nyugalom nem tud megjelenni, a másiknál meg a fényjátékokba ezek a karcok belezavarnak. (hegyi)
értékelés:

Ősz

Volt már valami hasonló, valakinek volt már egy hasonló képe az estiskolán, amikor valami két fű vagy mi között az élességgel volt különbség téve, és ugyanígy fordított olt a helyzet, hogy ami érzetben közelebb volt, az volt az életlen és ami messzebb, az az éles... Nagyon érdekes ez a játék, ad neki egyfajta ilyen ezoterikus vagy földöntúli érzetet ez a szivárványos fénysugár, a Harmadik típusú találkozások film jut eszembe, ott voltak talán valami hasonló fénysugarak, szóval nekem ez nagyon… szeretem ezt a képet, még akkor is, ha igen, nagyon jó meglátás a Feritől, nagyon finom, de kompozícióban olyan szinten szűkre van ez is komponálva, hogy nem hagyunk teret élni ezeknek a tárgyaknak, mert amikor ennyire apró gesztusokkal és ennyire szordínóban, lefojtva fogalmazunk, annak kell, hogy legyen tere, különben szétfeszíti a képhatárokat, és pontosan az a nyugalom ami egyébként ebből a képből sugárzik, az a melankólia, annak nagyon is ellentmond ez a szűk kompozíció. Ha ezt más küldi be, aki még csak most ismerkedik a fotográfiával, akkor az három disznó vagy kettő, de Feri, ez most egy. És tessék ezt megismételni bővebben. (hegyi)
értékelés:

felfedező

avagy az élet apró örömei

Hát a Dani itt ezzel a megoldásával egy picit nehéz helyzetbe hoz, mert... merthogy ez a riport ez még nincs kész. Öööö... Ráadásul az is a bajom, most ne haragudj meg Dani, de itt folyamatosan ugyanolyan zárt kompozícióban van ez a két kis ember, nem túl segítőkész ez a helyzet... szóval jó, látom, értem én persze, hogy a kisfiú és a kislány, aki épp világgá ment, és megállt a gyufaárus kislány bódéjánál, venni egy kis medvecukrot, de már nem volt náluk pénz, és ott szomorkodtak, vitték a kis babát is, és a kislány észrevette, hogy ott röpül a kismadár... szóval értek én mindent, és utána mi történt? Jó, örülünk, a nagy bánatból, ami elindult meg a fáradtságból egyszercsak a két kisgyerek felfedezi a kivezető utat. úgyhogy én kérném befejezni ezt a riportot, és átgondolni, hogy ha elindítunk egy történetet, akkor az itt ennyi? Tehát ez egy egysoros vers vagy hogy mondjam? Hát... ismétlés, elég nehezen mondom ezt, mert tudom, hogy ez nagy meló, de akkor is, Dani, lécci, lécci. (hegyi)

Választások között
Szabadságra megy.

Hát, én ezt a gyermekkor leckébe át fogom tenni, mert ez nem csendélet, de ha továbbmegyünk, akkor a gyermekkorra bizony jellemző, hogy csinált ökörségeket az ember, akár azt is, hogy a troli vagy nemtudom milyen drótra feldobta a cipőjét vagy az osztálytársáét, úgyhogy ez a gyermekkor leckére ez egy nagyon jó megoldás, és a csendélet leckére a meghatározást legyen szíves a Katalin elolvasni, mert várok ám tőle egy csendéletet, mert ha hozzányúlt ehhez a témához, akkor szeretném, ha elkezdene foglalkozni ezzel a csendélet dologgal. Ez sokat fog segíteni neki később fényekben, kompozícióban. Ez a kép egy nagyon jó helyzet, nagyon szeretem, még akkor is, ha az a két cipő formailag összeolvad egy kicsit; egyetlen pici kérdésem van, az se 100 %-osan, hogy a kép bal alsó sarkában van egy drót, meg kiégett kicsit ott a történet, és én azt ott lehet, hogy kijavítottam volna, de azt mondom, hogy ennyi hiba még belefér, ennyi hiba a személyesség is, és el tudom fogadni, és átéve a gyermekkor leckére én megadom erre a három disznót. (hegyi)
értékelés:

Őszi csendélet
Dóczy Ferenc Repülés c. képének a témájára az én verzióm.

Ugye itt a Dóczy Ferinek a repülés című képére érkezett egy újabb verzió. Ugye engem könnyen be lehet csapni, és lehet, hogy ez itt egy elektronikus megoldás, arra tippelek, hogy ez mechanikus megoldás, és a zoommal keletkezett, szóval ennek a képnek számomra ott van a többlete a beidézett másikhoz képest, hogy megjelenik rajta az ember, hogy volt valaki, aki összeszedegette azokat a leveleket, összerendezgette a kezében, megszorította ott, létrehozott ebből egy formát, és aztán ezt lefényképezte. És ráadásul még ezt a trükköt is rátette. Mert nekem ezekkel a trükkökkel az a bajom, hogy ezeknek a trükköknek az élettartama nagyon rövid. Tehát elkészítünk egy ilyen trükköt, ezt megcsinálni jó, az első öt percben jó, a második öt percben elfogadom, és a harmadikban meg már visítva menekülök ki a szobából. Legalábbis én. Én azért vagyok ezekkel hadilábon, mert felülírnak valamilyen ötletet, és technikává soványítják azt a helyzetet, ami egyébként létrehozható azzal is, hogy én bemozdítom a kezem, és nemcsak azzal, hogy a fotoshoppal hozzányúlok, vagy a zoomon rántok egyet – tehát ez nekem már manipulatív. Ezek kilágyítják a történeteket, ez olyan, mint a filmezésnél a zoom a vágás helyett, az is így kilágyítja a történetet. Ezt nem kell elfogadni tőlem, mert ez nagyon szubjektív, úgyhogy én erre a képre a három disznót megadom – illetve nem. Kettőt, mert a Nórától is elvárom azt, hogy ha egy ilyen nagyon szép csokrot tud összegyűjteni, amit a kezében fog, ennek a csokornak a színeivel-formáival bizony konkurál az alkar. És ez igenis megoldható lenne, akár úgy, hogy nem ebben a pózban tartom, akár úgy, hogy lehúzom a pulóveremet, hogy ne világítson ennyire a karom, mert az a világos flekk az zavar ott, és ezért egy disznót levonok. (hegyi)
értékelés: