Utazás, megérkezés

micsoda útjaim

Gabi címválasztása sejtésem szerint Cseh Tamás és Bereményi Géza híres dalára utal. És a mi korosztályunknak mondjuk a Cseh Tamás, Bereményi féle világ – Levél a nővéremnek, Fehér babák takarodója – mind egy, ma divatosan ezt úgy mondják, hogy egy retró, vagy egy múltidéző 60-as évek vége, 70-es évek, 80-as évek eleje korszakot idézés. Ebben a korszakban egy karizmatikus jelenség a vonat, az utazás, ezzel utazás, a vasútállomás, a vasútállomások éjszakái, várakozások, padon ülések, találkozások. Tehát ilyen értelemben a cím az jól kapcsolódik a fekete-fehér szín megválasztáshoz és ehhez a háttérfelülethez, amelyből ugye sejthetően valamilyen vasútállomás külső peronján járhatunk. Nagyon érdekes az is, a másik vonulata ennek a képnek, hogy ugye itt két fiatal, bár takarásban van az arcuk, sejthetően egy kisfiút és egy kislányt látunk. A hajukból ítélve ők a punk csoportosuláshoz tartoznak. Ugye a fiú bőrkabátjának díszítéseiből is valami ilyesmire lehet következtetni. Van egy erős szubkultúrája az ő kettősüknek evvel a párducmintás, kapucnis kis ruhával. És az ehhez kapcsolódó mozdulat, amely itt nagyon fontos szerepet kap, az érintés, ahogy a sejthetően női szereplő megérinti az ő párját, megsimogatja és ebben az intim helyzetben, hiszen úgy tűnik, hogy az ölében ül a fiúnak, akivel éppen beszélget, és valamit kérdez tőle és a fiú talán zavarában most nehezen válaszol, ez egy nagyon meghitt pillanat. Tehát ennek az aránya, ennek a kétszereplős helyzetnek a punk létből adódó keménység és ennek az ellentéteként, hogy ugyanolyan emberi helyzetet látunk, ugyanolyan szeretetteli párkapcsolati szerelmi helyzetet látunk, meghitt pillanatot, hovatovább lefordítva, hogy a punk is ember, vagy a punknak is van lelke. Ez egy nagyon hálás és nagyon jó szoció helyzet. A problémát én abban látom, hogy miközben a háttér, amely időben, térben elhelyezi ezt a szituációt – az is nagyon fontos. De másként fogalmazva, a betűk nem vonják el a figyelmünket erről az egészen jó megfigyelésről, amely nyilván egy megfigyelt, tehát egy tulajdonképpen egy voyeur helyzet, mert az ő kettősüknek az állapotát a fotós anélkül, hogy megzavarná őket megpróbálja megfigyelni. Legalábbis a kép ezt közvetíti. Tehát azt szeretném mondani, hogy miközben megint egy zseniálisan jó szelet, egy valóság megfigyelés érkezik ide a Gabi részéről, nincs átgondolva pontosan a majdani, későbbi képi üzenet. Hamarabb kattintódik a gép, mint ahogy mondjuk beállítást keresve, szituációt keresve ez a kép egy tökéletes, jó üzenet lenne. Ezért ez egy disznó. A kommentekből azt lehet tudni, hogy ezt a Gabriella egy másik vonatból fotózta, és hogyha pedig ez így van, akkor nyilvánvaló az ő mozgástere behatárolható. És én azt mondom, hogy meg lehet hozni egy olyan döntést, hogy azt a belső teret, ahol én vagyok, magam a fotós, azt mint egy keretezést ábrázolom és akkor egyrészt máris a néző szempontjából érvényessé válik az, hogy csak innen fotóztam mert ez állt lehetőségemre, másrészt egy viszonyrendszert alakítok ki a belső és a külső, a megfigyelt és a megfigyelő viszonyrendszerét és ez is egy izgalmas helyzet lenne. Tehát már ez helyrebillenthette volna, hogyha akár a kisasztalból valamennyi, amennyi az én oldalamon van, akár az azon lévő üdítőmből, vagy a kistáskámból valamennyit még megmutatok, vagy az ablakkeretből. Ismerjük ugye ezeknek a vasúti kocsiknak a belsejét. Tehát, hogyha valamennyit a saját kocsimból megmutatok, akkor az onnan kitekintő történet már lényegesen meseibb sztorivá alakulhat. (szőke)
értékelés:

Hóhatár
Merre?

A francia szürrealizmust, René Magritte-et és hasonló alkotókat idéz a kép. Föl is vetődik itt rögtön a kérdés, hogy de hol a síelő. Azt hiszem, hogy minden, ami a képen van, az jól érthető gesztus, geg, humor. Talán annyi megjegyzésem lenne, hogy még ebben a szórt fényben is óriási fénnyel jelentkezhetett a hatalmas hófelület, és ez okozhatja azt, hogy a két kesztyű részleteiben bebukik, ellenfényessé válik. Valamilyen kis tükörrel vagy fényvisszaverő felülettel a két kesztyűt érdemes lett volna megvilágítani, hogy ne a síbot márkafelirata legyen információként elsődleges, hanem a kesztyű ujjainak gyűrődései. De két disznó megvan a képre. (szőke)
értékelés:

for Netti

Egy képregényújságnak az összes szabályát, elemeit, kommunikációját látjuk itt. Elsősorban a japán képregény-irodalomnak van ebben nagyon nagy tapasztalata. Itt majdnem fázisfotókat is látunk, amelyek egymásba csapódnak, villámokat, kereszteket, és még szövegi gondolatok is buborékokban megjelennek, ugyanúgy, ahogy annak idején a Füles újságban Rejtő Jenő híres regényei Korcsmáros Pál rajzaiként az emberek szájából bukkantak ki ezek a szövegek. Én ezt egy grafikai munkának tekintem, nyilván van valamilyen fajta öröm, vagy valamilyen fajta izgalom most a Dani munkáiban, hogy a plakátművészettel és a mangák világával mélyrehatóbban foglalkozzon. Mangaként nem tudom a képet száz százalékosan értelmezni, mert ahhoz túl sok a metrikus és számítógépből adódó grafikai elem, ezek a téglalap-formák, és nagyon kevés benne az a fajta grafikai elem, ami a mangára érvényes. Tehát én ezt egy köztes stílusjátéknak gondolom, a manga és valamilyenfajta kollázs anyag ötvözetének. Nincs benne meg a döntés, a határozott döntés, hogy merrefelé mozdul el az alkotó. Az alap témakör az nyilván a metró vagy hév, valami ilyen utazó szerkezet, amin belül látunk pici apróságokat. Nekem ez nem áll össze egy teljesen kiérlelt alkotássá. Én a tizenhetes lecke utazás és hazatérést visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Merre tovább?

A tél kategóriájában, hiszen ez egy téli táj, izgalmas itt ez a fafelület, ahol piktogramokat, jelzéseket látunk, és tényleg az itt a kérdés, ugye, hogy ha az ember kiránduló lenne, akkor vajon ez alapján tudna-e tájékozódni, hogy mi hol van, és hova érkezhetnénk. Ez egy egyszerű és finom geg, amit itt látunk, jól komponálva. Azt gondolom, hogy mint képi geg szerényen és diszkréten teljesíti a feladatát, a fehérekkel és a pop-artos kékekkel, és azzal, hogy nincs átlátás, nem tudok továbbmenni. Szerintem ez a kép rendben van, ez három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Úton hazafelé

Egy klasszikus, akár amerikai roadmovie nyelvezetét idéző képet látunk a hosszú útról. Alapvetően egyharmad talaj és kétharmad ég variációval jó ritmusban dolgozó tájképet látunk. Nagyon szerethető ez a zöldes-szürkés szinte monokróm világ, amelybe csak a kék ég keveredik bele. Így ez az okkeres-zöldes-sárgás valami, ez nagyon fura kapcsolatban van ezzel a világos kékkel. Talán csak annyi lenne a megjegyzésem Viktória mostani képeinél, hogy az nagyon jó lenne, hogy ott legyenek azok a kézjegyek, amelyek kizárólag és csakis kizárólag Bach Viktóriára jellemzőek. Szeretném, hogy ha bátrabb lennél önmagaddal. Tehát kettő disznó. (szőke)
értékelés:

Lent vagy Fent

A Bara ötlete egy jó geg, amelyben ugye a kamerát tulajdonképpen megfordítja, és ezzel a térérzet bizonytalanná válik. A kép majdnem középen egy kicsit ferdén, szinte szimmetrikusan osztódik, és az alsó régióban látható a fényképező lába. Az oldalt lévő terméskövek és minden olyan, minthogyha egy kártyalap, egy dupla osztatú kártyalap lenne látható, erről talán már régebben is beszéltem. Még ide kívánkozik, hogy ha esetleg az estiklopédián már többször említett Cornelis Escher képeit megpróbáljuk ebbe a gondolati rendszerbe behívni, akkor talán az a lépcső, amely a kép felső felületén ritmikai elemként van jelen, ebben a játékosságban, a lent vagy fent témájában, igényelne egy emberi alakot. Akár úgy, hogy az emberi alak ezzel a megfordított kamera effektussal állna vagy feküdne ezen a lépcsősoron. Az biztos, hogy azt a játékot, amely a szimmetriára épül, azt a fotózott személlyel ugyanúgy duplikálni kellene. Ettől függetlenül a 17. lecke utazás és hazatérés témárara küldött munka két disznót megér, de javasolnám, hogy ha van kedve a Barának akár lakásban, bárhol ahol hasonló logikai környezetet talál, játsszon még ezzel az ötlettel. (szőke)
értékelés:

oh Lilian!

Több kérdés is fölvetődik bennem ennek a képnek a megtekintésénél. Most azt hiszem, hogy valamit ki kell mondanunk és ez mindenkinek szól, nem csak a Camillának, minden leckére érvényes, hogy az nagyon nem mindegy, hogy akkor amikor egy fotót exponálunk, benne van úgymond a fejünkben az az indíttatás, hogy ez most valamelyik lecke, vagy valamilyen tételmondat kimondása - vagy pedig elkészül egy kép és utólag megnézzük és azt mondjuk, hogy jaj, de jó akkor ezt most beküldöm ide. Ugyanis addig, amíg az elsőnél, amit oly sokszor mondunk, hogy legyen benne az alkotó, jó eséllyel benne lesz, addig a másodiknál nem. Csúnyábban is fogalmazhatok. A második esetben, akkor amikor csak úgy beküldésre kerül egy kép és utólag húzzuk rá azt a ruhát, hogy most akkor ez melyik lecke, azt én, lehet, hogy jövő évtől - mert most december 31 van, amikor elemzünk - jövő évtől ezt egyből berakjuk a szorgalmiba, és ezen ne legyen megbántódva senki. Ez a kép ez egy fontos pillanat, ha jól látom egy kisember születése a világra. El tudom fogadni azt az asszociációs rendet, hogy ez a megérkezés, bár a lecke az utazás és hazatérés, és a lecke és a lecke felhívása teljesen másról szól, de ezt át lehet transzponálni ez a szabadság megadatik. Ugyanakkor hogyha van egy ilyen helyzet, akkor az viszont fontos, hogy legyünk tisztelettel azok iránt a modellek iránt, akik a képen szerepelnek, és a tiszteletet nem tudjuk máshogy megadni, minthogy törekszünk arra, főképp egy ilyen fontos pillanatban, hogy legalább olyan technikai rontások, vagy olyan helyzetek ne legyenek rajta, mint ennél a képnél, amit látunk, hogy életlen, hogy erőltetve van az, hogy egyáltalán legyenek rajta tónusok, mert a világítás sem volt tökéletes. Én tudom azt, hogy ez abban a helyzetben egy intim pillanat és nem biztos, hogy mindenki örül annak, hogyha egy fotós ott lábatlankodik - akkor nem kell megcsinálni a képet. Nem biztos, hogy mindent le kell tudni fényképezni akkor, ha pedig mégis úgy döntünk, hogy megcsináljuk a képet, akkor nem lehetünk tekintettel abban a pillanatban, amikor exponálunk a környezetünkre, mert mi vagyunk a tudósítók.
   Arra kérem a Camillát és arra kérek mindenkit, hogy mielőtt nekifog egy leckének nézze végig és gondolkodjon el azon, hogy mi van abban leckében leírva. És egyébként van egy gyanúm, hogy minthogyha nem néznétek meg azokat a filmeket, amik a leckéket elmondják. Mert ott is még vannak abban azért ízek és hangulatok, tehát nézzétek meg a filmeket és olvassátok el és gondolkodjatok el, hogy miről szól ez a lecke. Ehhez a leckéhez ugyanis van egy hanganyag, amit föladtunk és azt a hanganyagot azt nem használja senki. Sem átvitt értelemben, se gyakorlatiakban sem. (szőke-hegyi)

Leesett Damoklész kardja. Gyufa bemutatja a madarakat is, de azok nem mutatkoznak.

Régóta nem kaptunk a Gyufától filmet és azt mondom, hogy megérte várni. Ez egy üzenet, ahogy a Szőke blogban láthatjuk a Sztívüny üzeneteket, ez abban a sablonban, abban a gesztusban készült film. És hogyha az első részét akarom, vagy az első értelmezési szintjét akarom megfogni, akkor abban egy nagyon erős és nagyon jól megfogalmazott dolog. Mindeközben persze van egy humora is ennek a történetnek ami a film második harmadától indul be, amikor a fáról leesett gallyal Gyufa elkezd, hát nem tudok jobb szót, szerencsétlenkedni, és akkor ott veszélybe kerül a kamerától kezdve minden, a locsolókanna az majdnem le is esik, és mindezt úgy teszi, azzal a bájjal, azzal az esendőséggel és mégis azzal a határozottsággal, hogy nem derül ki, hogy ő ezt tudja-e, hogy ez fog történni, vagy tényleg a véletlent látjuk, és ez nagy ereje ennek a filmnek. Akkor is, hogyha ez egy tényleg spontán és véletlen történt, és akkor is, hogyha ő ezt előre megkomponálta, hogy ez fog történni. De ez csak az egyik része mondanivalóban ennek a filmnek. Ami még számomra fontos és ami miatt öt disznós lesz ez a film, az pontosan az a környezetábrázolás, ami megint azt mondom akár tudatos, akár a véletlen szülte, de nagyon erősen jelen van a filmben és mondhatnám azt is, hogy ez a szoció vonala ennek a filmnek. Hogy mindezen a humoron túl, attól válik időtállóvá ez a film, hogy egy olyan helyzetet rögzít, ami lehet hogy most innen nézve közelről, pár nap távlatából nem annyira tűnik fontosnak, máskor is megyünk a telekre és máskor is lehet ilyen történet, de mégis úgy érzem, úgy hiszem, hogy az idő távlatából ennek komoly súlya lehet egy ember életében, hogy akár átvitt értelemben a nézők életében is, mert hogy valami olyan üzenetet sikerült ezek közé a rétegek közé becsempésznie a Gyufának ami nagyon megejtő, úgyhogy én megadom rá az öt disznót. (szőke-hegyi) értékelés:

Ferihegy
Mikor elindultam még működött. Mire hazamegyek, ki tudja. Drukkoljatok, hogy legyen megérkezés is.

Néztem egy ideig a képet, és egy idő után rájöttem, hogy itt nem egy kis modellrepülőgépet látunk, hanem a tükröződésben fedezte fel a Gábor azt a játékot, hogy ezt a repülőt, amivel ő valószínűleg haza fog jönni, ezt betette a shop kirakatába, és látszik is, hogy ez egy duty-free bolthálózat. Nekem ez a történet ettől függetlenül egy picit kettéválik, mert van egy szociografikus ábrázolása ennek a háttérben lévő történetnek, amit én fontosnak tartok egyébként, és jónak is gondolok, és ebből egészen izgalmas történetet lehetne megcsinálni, ugyanakkor engem éppúgy izgatnak a repülőgépek, az ilyen szerkezetek és ezeknek a formái, és akkor még mindig nem tartunk ott, hogy utazás-hazatérés, mert nem vagyunk ott, abban az élményben, ami ezt jelentené. Maga az az élmény is megfotózható, de nekem itt, most, ebben mintha minden kellék meglenne, és valahogyan mégsem áll össze. Ismétlést kérnénk ha lehet. (szőke)

Utazás rózsaszinben
Nem az előző vonatot késtük le, hanem a következőhöz érkeztünk túl korán, így volt idő fotózgatni...:)

A perspektivikus kép, ahol Sarolta most már koncentrál rá, és többedik alkotásánál látszik, hogy a perspektíva és a horizont az mennyire fontos neki, középpontba helyezi a kép szereplőjét, a gyermeket és felnőttként nem rest odaguggolni és megkeresni azt a pozíciót, ahol a fényképezőgép a gyermek szeméből, a gyermek magasságából mutatja ezt a világot. Ugyanakkor talán, ha esetleg a kislányra állítjuk az élességet, akkor lehet, hogy mindaz, ami most felkiáltójelként ott van nekünk a középpontban, még erőteljesebb tudott volna lenni. Egy kicsit az a bajom, hogy az a vöröses, rózsaszín kis kabát, amely a kisgyermeken van, az nagyon jó lett volna, hogyha éles, mert így most folyamatosan fókuszálok egyfolytában, ahogy nézem a képet, hiszen nézem ezt a pályaudvart, nézem ezeket a kockaköveket és közben próbálom az én kis főszereplőmet is megfigyelni, ahol hát valójában életlen a kép, tehát nem tudok közelebb kerülni hozzá. Úgyhogy én erre most, miközben érdekes a kép én azt mondanám, hogy egy disznó, jó lenne ebben az irányban elmozdulnia Saroltának, mert az viszont az ő személyes útján egy nagyon fontos előrelépés, hogy a primerebb, direkt gyermekábrázolás irányából elindul ebbe az átvitt értelmezésbe, és azért jó ez, mert elgondolkodtatja a nézőt. Ezt kéne ismételni, élesben. (szőke)
értékelés:

Megtett utam, kör-vonalakban
fárasztó már úton lenni és mindig csak átmenetileg megérkezni...

Béláról tudjuk azt, hogy mesél. Azt is tudjuk, hogy Béla néha vetít, ugye például Béla képes volt olyanokat megcsinálni mondjuk az Estiskola születésnapi buliján, vagy Mikulás partiján, vagy komplett malom versenyén vagy retro diszkóján, hogy Gimesi András képével megjelent. Nem is lehet tudni, hogy Gimesi András tud-e arról a fajta mágiáról, arról a megidézésről, amit Tóth Béla itt végzett, sőt még az is sejthető, hogy miközben Gimesi András egy spirituális ember, kiderült, hogy Tóth Béla még jobban tud itten spiritualizálódni, mert elmegy és lenagyíttatja a barátja fejét, majd megjelenik vele. Tehát mindenféleképp egy játékos, vizuális mesélő a Béla, és egy ilyen mesélő levélboríték érkezik ide a világ másik feléről, ahol tulajdonképpen árnyképek egymásra vetítésekkel, egy picit menzeli hangulatban Pepin bácsi is megjelenik ott a biciklivel a háttérben, - egy szép történetet látunk. Azért jó, hogy a történet nincs száz százalékosan elmesélve, mert így ránk bízza, hogy a mese a mi fejünkben, a mi lelkünkben álljon össze. Én ezt egy jó munkának tartom és azt gondolom, hogy megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

szupergyorsancsinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre...nem nyert...

Ennek a filmnek már láttuk egy verzióját itt, és én nagyon örülök, hogy a Dénes foglalkozik ezzel a munkával, és ebben alkotótársként az Árpira is számíthat, és annak is örülök, hogy megpróbál egy összefogottabb üzenetet létrehozni, az előző tanulságaival; bár némely dolgot el is veszítünk ahhoz képest, mégpedig annak a báját, az esetlenségéből, keresetlenségből adódó báját mintha elveszítette volna a profizmusra való törekvésben. Nekem a szöveggel van valami problémám, nem nagyon érthető, és ezt a Pannonfílingen sem biztos, hogy értették, mivel ez a film oda érkezett, ezért utalunk erre is. Egy monológgal kezdődik a film, és ez szeretne a felütése vagy mottója lenni a filmnek, az üzenetnek, miközben olyan szinten elvont üzenetet sikerült készíteni, amit nem biztos, hogy egy átlag néző érteni, értelmezni tud, ráadásul nemcsak értelmezni kellene, itt utalok nemcsak arra pl. a szövegmondásban, hogy vannak szavak, amiket még többedik meghallgatásra sem tudunk biztosan érteni, hanem arra is gondolok, hogy miért került ez oda és milyen kapcsolatban van magával a képi üzenettel, ami szintén egy üzenet, és egy jól megfogalmazott üzenet, de a kettő mintha ki akarná egymást szorítani a ringből, úgyhogy ez már rögtön a film kezdeténél felmerül bennem. Aztán látunk egy etűdöt, amikből én kiragadok néhány részletet, amin én még dolgoznék, ugye az előző verziónál is már létrejött ez az üvegbe zárom a szobámban repkedő angyalt, amit a Dénes úgy hozott létre, hogy a kamerára rászuszakolta a befőttesüveget, az előző filmnél ezzel kapcsolatban megvolt még egy önironikus, humoros vonal is, és ez nekem fontos volt, hogy ki tudjunk kacsintani a nézőre, hogy nem kíméljük a kameránkat, és a néző felszisszen, hogy mikor törjük össze, ez most ebben nekem hiányzik. A másik, amikor ezt az angyalt bezárjuk a befőttesüvegbe, és megmutatjuk a nézőnek, akkor ott olyan tárgyi környezetbe kerül ez az angyalka, és ez az előző filmnél is így volt, ami a Dénesnek valószínűleg személyesen fontos, de nincs rendezve, komponálva ez a struktúra, tehát a nézőnek nagyon sok egyéb, zavaró momentummal is kell küzdenie, és elkezdeni figyelni azt, hogy de miért van ott az a sok-sok tárgy. És a harmadik megjegyzésem a film végére vonatkozna, ahol egy kicsit szájbarágósnak érzem azt, hogy a Hősök terének a szimbólumát a befőttesüveg elé emeljük, ha azt odaemeljük, ott vége is lehetne a filmnek, de nem, a Dénes még föl is mászik, és ez a kettő kioltja egymást, el kellene dönteni, hogy melyiket választom, mint befejező motívumot, és a másodikat tartanám izgalmasabbnak, mert abban van egy humor, hogy az alkotó megy a kis befőttesüvegjével, és megtalálta a maga kis szimbólumát a Hősök terén, és majd oda fölmegy és megpróbálja beletenni megint. Ott továbbgondolható a történet a néző által, és egy jobb befejezés, de ehhez nem kell előtte ráerősíteni.    Van egy megjegyzés a film alatt, ’ szupergyorsan csinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre…nem nyert…’ és én ehhez szeretnék hozzáfűzni, hogy remélem és talán tudok ezzel erőt adni, hogy itt az oldalon, amikkel találkozunk munkákkal, azokban az a nyeremény, hogy meg tudjuk másoknak mutatni, hogy egymás előtt itt vannak a meséink, történeteink, és persze fontos, hogy az ember elküldje az alkotásait egy fesztiválra, de szerintem talán az elmúlt két évet ha megnézzük az igazán fontos az, hogy mennyien segítették a munkáidat vagy mennyien gondolnak arra, amit te adtál a többieknek, és fontosak a fesztiválok is, de az nem biztos, hogy nyerjen az ember ott. Ha nyertél volna, akkor nehezebb lett volna, mert jövőre is lesz pannonfíling, és ott lett volna az újabb kihívás, hogy vajon a következőt is te nyered, vagy legyőz-e valaki. És szerintem ha te az angyalról beszélsz, és be akarod fogni, akkor itt az elsődleges verseny az önmagaddal kellene, hogy működjön, és annyi bizalmat meg kellene magadnak szavazni, hogy a munkák, amiket csinálsz azok nagyon jók és mély üzenetek, és ha bízol magadban, akkor teljesen lényegtelen, hogy nyer-e a film vagy nem, mert ott volt ez a film a fesztiválon, emberek találkoztak, beszélgettek róla, és az igazi nyeremény az az, hogy mi itt az estiskolán láthattuk a filmedet.    Még egy valamit mondanék, ez a film használ egy zenét, és ez a Portugál c. film zenéje, és ha egy film egy másik film zenéjét használja, akkor nekem az egy kérdés, hogy miért használjuk ezt, hogy csak egyszerűen tetszik ez a szám, és használni akarjuk, vagy van valami áttételes üzenete, kapcsolódása ahhoz. Én ezt a kapcsolódást nem érzem, tehát nem tudom, hogy nekünk mi közünk a te filmed kapcsán a másik filmhez; miközben a szöveget értem, de az a szöveg egy teljesen más kontextusban másról szól, nem biztos, hogy itt segíti a te üzenetedet. Ugyanakkor a felsorolt kérdések mellett mégis azért van meg az öt malac, mert azt nagyon fontosnak gondoljuk, ha egy alkotó - legyen szó filmről, vagy fotóról - nekifut újra egy történetnek, egy leckének, egy érzésnek, ráaásul itt nem arról van szó, hogy újravágta a filmet, hanem egy teljesen új film lett leforgatva, szóval ez a munka az, ami disznószámban korrigál egy malacnyit. (szőke-hegyi) értékelés:

Isten Hozott... Hol?

Egy nagyon izgalmas képi megoldást látunk, hogy az alkotó tulajdonképpen képsíkokkal dolgozik, amit úgy ér el, hogy többféle megvilágítást használ, és ezért a tükröződések egy nagyon érdekes játékot mutatnak. Ugyanis ha megfigyeljük a képet a jobb és bal oldalán látunk egy széket és egy kanapét, ami belső teret mutatja, és egy ajtót a valós térben, amin tükröződik az a szoba, ahonnan a fénykép készült, de mégiscsak egy érdekes játék, mert a kép folytatódik kifelé, egy terasz felé is, ahol szintén van egy fényforrás, ami első pillantásra ezt a terasz-teret hátradobja, a hátunk mögé, mintha ez is a szobának lenne része. És attól, hogy a tükröződésben ez egy helyre kerül, ettől van egy ilyen kint-bent érzésünk, tehát ez egy nagyon jó vizuális játék, amit a Vera észrevett és amit nekünk megmutat. Ugye azt már tudhatjuk, hogy a Vera ezt a 17. leckére küldte, és szerintem nem nagyon árulunk el titkokat azzal, hogy a Vera egy utazáson van, és szembesül, szembesíti magát történetekkel, és ezek a szembesítések belső reakciókat is kiváltanak belőle, amiket ezek a képek próbálnak számunkra közölni, és itt, ebben a képben az egy nagyon koncentrált üzenet, hogy látunk két széket, ülőalkalmatosságot a tér két oldalán, de egyikben sincs semmi, ahogyan a teraszon sincs senki, és a szobában sincs senki, illetve itt valamennyire a Vera felfedezhető a képen, ha jól látom, az ablakrésznek a jobb oldalán mintha lenne egy fejforma, de ez eléggé el van dugva, tulajdonképpen ez is egy üres tér érzetét tudja kelteni, ami mindenféleképpen egy koncentrációról, egy meditációról, és egy magányhelyzetről is szól. És itt nagyon hosszan lehetne ecsetelni azokat a szituációkat, amikor az ember elutazik egy helyre, egy idegen városba, országba akár, és ott a megszokott helyzetéből kizökkenve szembesül először a külvilágból történetekkel, aztán a belső helyzeteivel, amelyek szembesítő erejűek tudnak lenni. Úgyhogy én annak örülnék igazán, ha a Vera ezekről a benne lezajló kérdésekről tudna nekünk mesélni. Mert abban a helyzetben, amiben ő most van, ezek azok az adalékok, történeti szálak, amik a Verát erősíthetik, koncentrálhatják az üzeneteit, és számunkra, nézők vagy estiskolások vagy akár ismerősök, barátok számára is ezek a fajta meditatív belső gondolati üzenetek azok, amik helyzetjelentést tudnak adni a Veráról. És én nagyon kíváncsi lennék ezekre. Ha megfigyeljük a képet, itt van egyfajta utalás vagy egyfajta képi megfeleltetés a 70-es évek eleje-közepe felé Amerikában akár a Diane Arbus világára is, ha megnézzük az ő képeit is, ő a saját környezetében, az akkori Amerikában megtalálható furcsaságokat és furcsa helyzeteket, embereket fényképezte, de ha megfigyeljük azokat a belső tereket, azok nagyon hasonlóak ehhez az enteriőrhöz, ami itt most a Vera képén látunk. Úgyhogy van egyfajta ilyen kapcsolódása is a képnek. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom, és várom a folytatást is! (hegyi)
értékelés:

Ez egy film a 17. leckére, és nagyon jól használja azt a hanganyagot, amit mi mellékeltünk ehhez a leckéhez, ráadásul egy humoros megoldást látunk, ugye a film arról szól, hogy egy autóval átmegyünk az Esztergom-Párkányi hídon, és ahogy átmentünk, ott az első fordulónál megfordulunk és visszajövünk, és ebből adódik a cím villámlátogatás gegje is. És ha ezt a geget veszem csak, akkor ebben a történetben az András által már oly sokszor felrajzolt gegeket véljük felfedezni, ezeket a szójátékokat, erre utal a cím is. (Erre csináltam én annó egy olyan képet, hogy Van még egy fél órám, ezzel a címmel, és fogtam egy vekkert és kettéfűrészeltem- mondja Hegyi.) Ha viszont ezen az első szinten túljutottunk, akkor egy szubjektív szemmel, az anyósülésből látjuk ezt a történetet, a maga remegős kamerájával, ahogyan az egyenetlen úton megyünk, és érdemes megfigyelni a film szoció-elemeit, amik ezeket a határátkelőket megmutatja, és érdemes azon is elgondolkodni, ami mintegy közös élménye ennek az egész országnak, ami a bezártságból vagy határokból épült, és táplálkozott, amikor nem lehetett csak úgy átmenni rokonlátogatni, csak meghatározott számú ablak volt az útlevélben, talán a harminc év alattiak nem is biztos, hogy tudják, hogy miről beszélek, és ebben a helyzetben ez egy nagyon jó értelmezése ennek a hanganyagnak, ami arról szól, hogy kinyíltak a határok, már akár határőrrel sem találkozunk, és nehéz azt érzékelni is, hogy egyszercsak átértél egy határon és senki nem szól hozzád, legalább kérdezne valaki valamit; tehát ebben a helyzetben az a nagyon fontos, mert azt a fajta értelmetlenséget is jól tudja értelmezni, hogy ezáltal a néző magának a határnak a létét is érzékelheti, hogy igen, átmegyünk, dolgunk odaát nincs, csak azért megyünk át, mert átmehetek, és ezt az élményt, hogy szabadon átmehetek, territoriális jelleggel, mint amikor a kutya végigfut a kerten és leellenőrzi, hogy minden helyzet úgy van hagyva, ahogy volt és nem járt ott betolakodó, és ugyanúgy itt is csak átmegyünk, átruccanunk, visszajövünk és kész. Egy kávét se ittunk, de a buli az megvolt, az élmény az megvolt, és amikor az élményt megszerezzük, akkor szembesülünk azzal, hogy az élmény szertefoszlik. Ez a része nagyon jó. Az egyetlen kérdés a vágás, mert az alkotó itt használ vágást, tehát ha ez a forduló tényleg megtörténik, akkor azt nyugodtan lehetett volna végigvinni. Ugyanis ettől a vágástól egy kicsit hiteltelenné válik ez a történet – hogy tényleg csak megfordultak-e ott. Ha már a geget visszük, akkor azt vigyük végig törés nélkül. Tehát négy malacos a dolog, de ismétlést is kérnénk úgy, hogy a geg nem vágott, hanem korrektül megcsinálja András a performanszt. (szőke-hegyi) értékelés:

Kacsa a vizen

Talán egy szobabelsőt láthatunk, egy plafon és a könnyűszerkezetes fal a függönykarnissal, és az ablakon keresztül látható dinamikus kékkel – jól ritmizálva. Jónak tartom ezt a fajta ún. aszimmetrikus képrendszert, talán egy picit olyan is, mint egy rontott kép, és talán jó lenne, ha valahol meg lehetne találni az élességet, és nem ott, ahová most spontán módon esett, ahová azt a kamera elhelyezte. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy ha a bronz kacsa, vagy a függönyök, a fal és a plafon megtalálható, akkor érdemes lenne még egyszer nekiállni, és tudatosítani magunkban, hogy ha egyszer kacsa a vízen ennek a címe, akkor talán a kacsa ennek egy főszereplője; ha a kacsa a főszereplő, akkor miért nem ott van az élesség, ha nem a kacsa a főszereplő, hanem a víz, akkor miért nem ott van az élesség – hol van az élesség? Csak annyit kérek, hogy pontosítsuk az üzeneteket. Erre szolgálnak a képek, hogy magunkat is pontosítsuk vele. Ismétlés. (szőke)