Utazás, megérkezés

Egy képregényújságnak az összes szabályát, elemeit, kommunikációját látjuk itt. Elsősorban a japán képregény-irodalomnak van ebben nagyon nagy tapasztalata. Itt majdnem fázisfotókat is látunk, amelyek egymásba csapódnak, villámokat, kereszteket, és még szövegi gondolatok is buborékokban megjelennek, ugyanúgy, ahogy annak idején a Füles újságban Rejtő Jenő híres regényei Korcsmáros Pál rajzaiként az emberek szájából bukkantak ki ezek a szövegek. Én ezt egy grafikai munkának tekintem, nyilván van valamilyen fajta öröm, vagy valamilyen fajta izgalom most a Dani munkáiban, hogy a plakátművészettel és a mangák világával mélyrehatóbban foglalkozzon. Mangaként nem tudom a képet száz százalékosan értelmezni, mert ahhoz túl sok a metrikus és számítógépből adódó grafikai elem, ezek a téglalap-formák, és nagyon kevés benne az a fajta grafikai elem, ami a mangára érvényes. Tehát én ezt egy köztes stílusjátéknak gondolom, a manga és valamilyenfajta kollázs anyag ötvözetének. Nincs benne meg a döntés, a határozott döntés, hogy merrefelé mozdul el az alkotó. Az alap témakör az nyilván a metró vagy hév, valami ilyen utazó szerkezet, amin belül látunk pici apróságokat. Nekem ez nem áll össze egy teljesen kiérlelt alkotássá. Én a tizenhetes lecke utazás és hazatérést visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Egy klasszikus, akár amerikai roadmovie nyelvezetét idéző képet látunk a hosszú útról. Alapvetően egyharmad talaj és kétharmad ég variációval jó ritmusban dolgozó tájképet látunk. Nagyon szerethető ez a zöldes-szürkés szinte monokróm világ, amelybe csak a kék ég keveredik bele. Így ez az okkeres-zöldes-sárgás valami, ez nagyon fura kapcsolatban van ezzel a világos kékkel. Talán csak annyi lenne a megjegyzésem Viktória mostani képeinél, hogy az nagyon jó lenne, hogy ott legyenek azok a kézjegyek, amelyek kizárólag és csakis kizárólag Bach Viktóriára jellemzőek. Szeretném, hogy ha bátrabb lennél önmagaddal. Tehát kettő disznó. (szőke)
értékelés:

Több kérdés is fölvetődik bennem ennek a képnek a megtekintésénél. Most azt hiszem, hogy valamit ki kell mondanunk és ez mindenkinek szól, nem csak a Camillának, minden leckére érvényes, hogy az nagyon nem mindegy, hogy akkor amikor egy fotót exponálunk, benne van úgymond a fejünkben az az indíttatás, hogy ez most valamelyik lecke, vagy valamilyen tételmondat kimondása - vagy pedig elkészül egy kép és utólag megnézzük és azt mondjuk, hogy jaj, de jó akkor ezt most beküldöm ide. Ugyanis addig, amíg az elsőnél, amit oly sokszor mondunk, hogy legyen benne az alkotó, jó eséllyel benne lesz, addig a másodiknál nem. Csúnyábban is fogalmazhatok. A második esetben, akkor amikor csak úgy beküldésre kerül egy kép és utólag húzzuk rá azt a ruhát, hogy most akkor ez melyik lecke, azt én, lehet, hogy jövő évtől - mert most december 31 van, amikor elemzünk - jövő évtől ezt egyből berakjuk a szorgalmiba, és ezen ne legyen megbántódva senki. Ez a kép ez egy fontos pillanat, ha jól látom egy kisember születése a világra. El tudom fogadni azt az asszociációs rendet, hogy ez a megérkezés, bár a lecke az utazás és hazatérés, és a lecke és a lecke felhívása teljesen másról szól, de ezt át lehet transzponálni ez a szabadság megadatik. Ugyanakkor hogyha van egy ilyen helyzet, akkor az viszont fontos, hogy legyünk tisztelettel azok iránt a modellek iránt, akik a képen szerepelnek, és a tiszteletet nem tudjuk máshogy megadni, minthogy törekszünk arra, főképp egy ilyen fontos pillanatban, hogy legalább olyan technikai rontások, vagy olyan helyzetek ne legyenek rajta, mint ennél a képnél, amit látunk, hogy életlen, hogy erőltetve van az, hogy egyáltalán legyenek rajta tónusok, mert a világítás sem volt tökéletes. Én tudom azt, hogy ez abban a helyzetben egy intim pillanat és nem biztos, hogy mindenki örül annak, hogyha egy fotós ott lábatlankodik - akkor nem kell megcsinálni a képet. Nem biztos, hogy mindent le kell tudni fényképezni akkor, ha pedig mégis úgy döntünk, hogy megcsináljuk a képet, akkor nem lehetünk tekintettel abban a pillanatban, amikor exponálunk a környezetünkre, mert mi vagyunk a tudósítók.
   Arra kérem a Camillát és arra kérek mindenkit, hogy mielőtt nekifog egy leckének nézze végig és gondolkodjon el azon, hogy mi van abban leckében leírva. És egyébként van egy gyanúm, hogy minthogyha nem néznétek meg azokat a filmeket, amik a leckéket elmondják. Mert ott is még vannak abban azért ízek és hangulatok, tehát nézzétek meg a filmeket és olvassátok el és gondolkodjatok el, hogy miről szól ez a lecke. Ehhez a leckéhez ugyanis van egy hanganyag, amit föladtunk és azt a hanganyagot azt nem használja senki. Sem átvitt értelemben, se gyakorlatiakban sem. (szőke-hegyi)

Mikor elindultam még működött. Mire hazamegyek, ki tudja. Drukkoljatok, hogy legyen megérkezés is.

Néztem egy ideig a képet, és egy idő után rájöttem, hogy itt nem egy kis modellrepülőgépet látunk, hanem a tükröződésben fedezte fel a Gábor azt a játékot, hogy ezt a repülőt, amivel ő valószínűleg haza fog jönni, ezt betette a shop kirakatába, és látszik is, hogy ez egy duty-free bolthálózat. Nekem ez a történet ettől függetlenül egy picit kettéválik, mert van egy szociografikus ábrázolása ennek a háttérben lévő történetnek, amit én fontosnak tartok egyébként, és jónak is gondolok, és ebből egészen izgalmas történetet lehetne megcsinálni, ugyanakkor engem éppúgy izgatnak a repülőgépek, az ilyen szerkezetek és ezeknek a formái, és akkor még mindig nem tartunk ott, hogy utazás-hazatérés, mert nem vagyunk ott, abban az élményben, ami ezt jelentené. Maga az az élmény is megfotózható, de nekem itt, most, ebben mintha minden kellék meglenne, és valahogyan mégsem áll össze. Ismétlést kérnénk ha lehet. (szőke)

fárasztó már úton lenni és mindig csak átmenetileg megérkezni...

Béláról tudjuk azt, hogy mesél. Azt is tudjuk, hogy Béla néha vetít, ugye például Béla képes volt olyanokat megcsinálni mondjuk az Estiskola születésnapi buliján, vagy Mikulás partiján, vagy komplett malom versenyén vagy retro diszkóján, hogy Gimesi András képével megjelent. Nem is lehet tudni, hogy Gimesi András tud-e arról a fajta mágiáról, arról a megidézésről, amit Tóth Béla itt végzett, sőt még az is sejthető, hogy miközben Gimesi András egy spirituális ember, kiderült, hogy Tóth Béla még jobban tud itten spiritualizálódni, mert elmegy és lenagyíttatja a barátja fejét, majd megjelenik vele. Tehát mindenféleképp egy játékos, vizuális mesélő a Béla, és egy ilyen mesélő levélboríték érkezik ide a világ másik feléről, ahol tulajdonképpen árnyképek egymásra vetítésekkel, egy picit menzeli hangulatban Pepin bácsi is megjelenik ott a biciklivel a háttérben, - egy szép történetet látunk. Azért jó, hogy a történet nincs száz százalékosan elmesélve, mert így ránk bízza, hogy a mese a mi fejünkben, a mi lelkünkben álljon össze. Én ezt egy jó munkának tartom és azt gondolom, hogy megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Egy nagyon izgalmas képi megoldást látunk, hogy az alkotó tulajdonképpen képsíkokkal dolgozik, amit úgy ér el, hogy többféle megvilágítást használ, és ezért a tükröződések egy nagyon érdekes játékot mutatnak. Ugyanis ha megfigyeljük a képet a jobb és bal oldalán látunk egy széket és egy kanapét, ami belső teret mutatja, és egy ajtót a valós térben, amin tükröződik az a szoba, ahonnan a fénykép készült, de mégiscsak egy érdekes játék, mert a kép folytatódik kifelé, egy terasz felé is, ahol szintén van egy fényforrás, ami első pillantásra ezt a terasz-teret hátradobja, a hátunk mögé, mintha ez is a szobának lenne része. És attól, hogy a tükröződésben ez egy helyre kerül, ettől van egy ilyen kint-bent érzésünk, tehát ez egy nagyon jó vizuális játék, amit a Vera észrevett és amit nekünk megmutat. Ugye azt már tudhatjuk, hogy a Vera ezt a 17. leckére küldte, és szerintem nem nagyon árulunk el titkokat azzal, hogy a Vera egy utazáson van, és szembesül, szembesíti magát történetekkel, és ezek a szembesítések belső reakciókat is kiváltanak belőle, amiket ezek a képek próbálnak számunkra közölni, és itt, ebben a képben az egy nagyon koncentrált üzenet, hogy látunk két széket, ülőalkalmatosságot a tér két oldalán, de egyikben sincs semmi, ahogyan a teraszon sincs senki, és a szobában sincs senki, illetve itt valamennyire a Vera felfedezhető a képen, ha jól látom, az ablakrésznek a jobb oldalán mintha lenne egy fejforma, de ez eléggé el van dugva, tulajdonképpen ez is egy üres tér érzetét tudja kelteni, ami mindenféleképpen egy koncentrációról, egy meditációról, és egy magányhelyzetről is szól. És itt nagyon hosszan lehetne ecsetelni azokat a szituációkat, amikor az ember elutazik egy helyre, egy idegen városba, országba akár, és ott a megszokott helyzetéből kizökkenve szembesül először a külvilágból történetekkel, aztán a belső helyzeteivel, amelyek szembesítő erejűek tudnak lenni. Úgyhogy én annak örülnék igazán, ha a Vera ezekről a benne lezajló kérdésekről tudna nekünk mesélni. Mert abban a helyzetben, amiben ő most van, ezek azok az adalékok, történeti szálak, amik a Verát erősíthetik, koncentrálhatják az üzeneteit, és számunkra, nézők vagy estiskolások vagy akár ismerősök, barátok számára is ezek a fajta meditatív belső gondolati üzenetek azok, amik helyzetjelentést tudnak adni a Veráról. És én nagyon kíváncsi lennék ezekre. Ha megfigyeljük a képet, itt van egyfajta utalás vagy egyfajta képi megfeleltetés a 70-es évek eleje-közepe felé Amerikában akár a Diane Arbus világára is, ha megnézzük az ő képeit is, ő a saját környezetében, az akkori Amerikában megtalálható furcsaságokat és furcsa helyzeteket, embereket fényképezte, de ha megfigyeljük azokat a belső tereket, azok nagyon hasonlóak ehhez az enteriőrhöz, ami itt most a Vera képén látunk. Úgyhogy van egyfajta ilyen kapcsolódása is a képnek. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom, és várom a folytatást is! (hegyi)
értékelés: