Videó

Azt sejteti a cím, hogy ez az Opemus nagyító kettes változata, nagyon szeretjük ezt a filmet, hármas tagozódással dolgozik a film, az első rész egy nagyon jó, a zenével szorosan kapcsolódó lírai, meditatív ritmika, jó nézni ezt a furcsa szerkezeti összetételt, a működését. A következő tétel a nagyítógép által létrehozott kép, ami a talajra vagy más felületre kivetítődik és ezen keresztül látjuk azt az érzelmi helyzetet, ami régen a fotolaboránsok belső, személyes intim világában megjelent, ami nem a végleges terméket mutatta, amit mi aztán a kezünkbe fogunk, hanem egy ilyen illékony, múltidéző világot. Ez a tétel rövid idő alatt teljesíti azt az üzenetet, amit a diaporáma vetítés ad és nem építkezik tovább. Túl hosszú ideig mutatja azt, hogy képek képekre kerülnek, nem építkezik, hanem megmarad ezen a szinten, az ember azt gondolja, hogy jól van, ezt már megnéztem, mi jön még. Maga a tétel kezdése és zárása nagyon jó, a közepéből vennék ki. Nagyon jó a harmadik tétel kezdése, hogy ezen a furcsa szerkezeten végighalad a kamera, de az a véleményünk, hogy ez is hosszabb a kelleténél, talán a zene miatt, amit sajnáltál elvágni, mert amikor a felfelé mozduló kamera a vörösesen izzó lámpát mutatja, ott van a filmnek vége, és gondolom beleszerettél ebbe a képbe és nem voltál elég szőrös szívű magaddal, visszatértél a svenkre, de ez nem ad már a filmhez hozzá. (szőke) értékelés:

Nagyon jó ritmusokban van megvágva, ahogy pirítjuk a kenyeret, de középre kerül a vége a filmnek. Hogy ennek mi a dramaturgiai szerepe, azt nem tudhatjuk, most egy felborult sorrendet érzékelünk. (szőke) értékelés:

Ez egy három disznós film és ami felvetődik bennem és ami meglepő, hogy ha már a Hajdú Jóska szóba került, azt kell tudnunk ezekről a filmklubokról és filmekről, hogy a szuper8 egy némafilmes technika volt. Nagy vágy volt bennünk, hogy egyszer végre a szereplők hangját is hallhatnánk, de akkor az állt rendelkezésre, hogy hangaláhúzásokat használtunk, szalagos magnóról, szinkronjelekkel egyszerre indítottak egy magnót és egy vetítőgépet. És mivel itt egy aláhúzott zene van, ugyanakkor egy melankólikus utazás Pest éjszakai világában egy buszon, asszociációkkal, az a furcsa, hogy teljes egészében a 80-as éveket idézi ez a film. Arra nem tudok rájönni, hogy ez egyszerűen csak ösztönösen ennek itt van az ideje, vagy csuda tudja, de nagyon jó látni egy olyan időutazást, ahol benne van ebben a filmben a Trabant, és egy Mész András nevű rendező Meteo című filmje. Azt tudjuk felajánlani Vedres Áginak, hogy azon túl, hogy ez a film elkészült, ha megtalálom, megkaphatja a Meteo című film bakelit lemezének cédé átiratát. Ez egy korszak volt, nem csak a Meteo, hanem Szász János korai filmjei, Xantus filmjei, itt volt egy nagyon markáns vonulat akkor, amihez ez kapcsolódik, és a Balázs Béla stúdió is, Ács Miklós Sőn és grósz című filmjét is szeretnénk megemlíteni, amit nem nagyon lehet beszerezni sajnos. A film ebbe a fajta melankólikus filmversbe belehelyezkedik, van eleje, van vége, és benne van az a vízió, ami a képen látható személyhez kapcsolódik. Ez egy nagyon furcsa, szomorú, szókimondó film, jók az asszociációi. (szőke) értékelés:

A film elsősorban egy zenére vágott klipsorozat, a zenét nem tudjuk, hogy milyen alkotás, először gondoltunk az Amadinda együttesre, de amikor az elektronikus hangzások bekapcsolódtak, ott ezt el kellett vetnünk, mert az Amadinda valós akusztikai eszközökkel hozza létre ezt a fajta staccatos hatást. Végig dominál a zenében ez a lüktető de metrikus ritmus. A film közepe felé a torzítások elkezdenek behozni egy másik ritmusképletű elnyújtottabb rendszert, amely nagyon hasonlóan a légzéssel, a szívritmussal közelítőleg mozog, gyorsítva azt. A zenei ritmusvilág egyértelműen dinamizálja a képletet, amit végignéz, majdhogynem sokkolja, feszültséget gerjeszt, míg az elektronikus effektek megpróbálják valamiféle meditáció felé elmozdítani. Ez a zeneiség az elsődleges megfejtése a filmnek is, mert a képi információi inkább az absztrakt felé hajlanak és ott beugratós az egész, hogy hajlamos az ember azt hinni, hogy valójában egy szocio töredéket lát, hisz a tapasztalataink alapján arra következtethetnénk, hogy egy nagyvárosban egy belső udvaros földszintes házban láthatjuk mindezt, az biztos, hogy a Práter, Szigony és Leonardo bermuda háromszögében sokszor létrejött ilyenfajta látvány, mint amit a kisgyerekkel, biciglivel és ezzel a félig árnyékos, félig napsütötte belső udvarral látunk. Ez a valós enteriőr ugyanakkor mivel oly sokszor jelentkezik torzított formában, színgenerálásokkal, egészen életlenül, rántott variokkal, ilyesformán csak egy lépcsőfok, vagy továbblépés és mégiscsak a zenéhez kell visszatérjünk, és a film egyharmadától történő képi egymásrafűzésekből arra a következtetésre lehet jutni, hogy valójában egy hanggal és képpel írt fraktált láthatunk. Persze megkérdezhetitek, mi az a fraktál.    Egy picit távolabbról kezdeném és inkább azt mondanám, hogy a fraktálokhoz képest sokkal jótékonyabb, történelmi népeknél is megtalálható mandalákról is beszélhetnénk. Ugyanakkor a mandalák azok többségükben lelki gyakorlatokhoz használatosak, még akkor is, ha a mandala elsődleges lényege az elkészítés folyamata, és a létrehozás után megsemmisítik, mondjuk folyóvízbe öntve a homokmandalát. Ez a megsemmisítés félig-meddig itt is jelen van, de nem az alkotás egészét tekintve, hanem a film befogadásával kapcsolatban, merthogy olyan intenzíven vibrál nemcsak a hangi világa, hanem a képi világa is. A film felépítése egyszerű, A-B-A verzióban látható, az első egyharmad etap, ha jól látom, a film végén visszakerül és ezzel zárja ezt a zenei kódát. A fraktálhoz visszatérve, ezekkel is könnyű kapcsolatba kerülni, mert a mai világban a képernyővédők nagy része generált elektronikus mechanizmusokat használ és ezek nagy része valójában fraktál. Folyamatosan mozgásban van egyfajta spirál, valami kép azt az érzetet kelti bennünk, hogy a térben kezdünk mozogni, forogni, nem tudunk ettől az állapottól szabadulni, olyannyira, hogy mindig azt várjuk, hogy megláthatjuk a végét, de ez soha nem következik be, mert a fraktál mindig önmagába visszatér, újabb sodródásával ránt minket magával. Ennél a filmnél is ezt lehet érzékelni és ott van egy egészséges vágy az emberben, hogy mi lesz a vége. Ugyanakkor természetesen az Estiskola technikai korlátai miatt ez a film körülbelül hat perces intervallumot ölel fel és így saját magát korlátozza, mert a filmet valahogy le kellett zárni, miközben azt érezzük, hogy a zene is és a film is még egy órát, még két órát és akár egy életet is átfogva önmagukba sorjázhatnának, tehát az estiskola tanulóit figyelembe véve egy predesztináció 2. 3. 4. 5. 6. 7. sorozatfilmmel ki lehetne pusztítani és így az Estiskola el is tűnhetne a Föld színéről, és ez azért nagyon fontos, mert ezt a fajta üzenetet markánsan közvetíti a film, hogy felzaklasson, hogy ezt a kilátástalanságot, amit ez a 30-as években lebetonozott, összefolyós udvar, ahol a természetet az egy darab vacak kókadt virág a betonteknőben jelenti, meg a bukósisakos kis emberke a gnóm biciklizésével jelenti, szóval borzalmasan sokkoló az egész film és én csak annyit tennék hozzá, hogy ha az alkotó vállalta ezt a 6 perces időintervallumot, akkor mivel már megszoktátok, hogy nekem alapvetően elég konzervatív a hozzáállásom az alap helyzetekhez, mégicsak azt kell mondanom, hogy ha vállaltad a 6 percet, akkor vállaltál hozzá egy keretet, amely keret az elindulástól a befejezésig tart. És itt ennek a filmnek az elindulása nagyon jó, a sodrása nagyon jó a tárgyalás szakaszban és úgy érzem, hogy a befejezése nincs megoldva, hiszen a fraktál nem záródik le, és azzal, hogy valamikor az olló elvágja a képet és a hangot, ezzel lezáródik, de nem azért, mert az önmaga vállalása filmes eszközzel, alkotói gondolattal lenne lezárva. Bármeddig nézhetnénk ezt a filmet, bármennyit vághatnánk belőle, zöld, lila, csíkos és pöttyes effektekkel, most azt érzem, hogy egy ritmikai ujjgyakorlatot látunk itt. A dolog nehézsége olyan erővel nyomódott rád, hogy nem tudtad megoldani a film zárását. (szőke) értékelés:

Itt is egy filmverset és egyben egy monológot látunk arról, hogy mire vágyik a mesélő. De igazából ha innen közelítenénk meg, nem biztos, hogy olyan közel tudnánk jutni, hogy minden egyes formajegyét beépíthetőnek érezhetnénk a filmmel kapcsolatban, miközben azt a varázst, azt a csodát és szeretetteliséget, őszinteséget és esendőséget elveszítenénk a filmmel kapcsolatban, amit most nagyon is erőteljesen közvetíti az alkotó. Akkor most az a kérdés, hogy szegény estiklopédiának mit mondjunk, milyen stílusú ez a film? És nekem az a bátortalan megjegyzésem van, hogy ez a film tulajdonképpen egy ima. De akkor megint az estiklopédia szempontjából fölvetődik a kérdés, hogy gyorsan átugrom az estiklopédiába és föllapozom azt a rovatot, ahol konkrét leírásokkal elmondják, hogy milyen imák vannak a világban, mert akkor szakszerű lesz és tudni fogom, hogy kell imádkozni. És azt venném észre, hogy a leírt imák nem passzolnak ehhez a fajta megközelítéshez, amit itt Dénes ágya kapcsán próbálnak nekünk elmondani. Merthogy hosszabb, nem is pontosan hangzanak el benne a szövegek, és akkor megint összekavarodik az emberben minden, hogy miért mondják erre a történetre, hogy ima. A régiek néha azt mondták, hogy az ima tulajdonképpen egyfajta sűrítés, koncentrálás, összpontosítás, és amitől imává válik, hogy kimondatódik az, ami az emberben zajlik. Nagyon sokszor föl szokott vetődni az a kérdés, hogy hogy tudok én jól elmondani egy imát. Hogy tud egy kisgyerek, egy idős ember, vagy bármilyen ember elmondani egy imát jól. Néha azt lehet hallani, hogy azt mondják, hogy mondd el az imád úgy a magad módján, a magad szövegével, esetlenségével, ahogy az neked megy. Merthogy az ima neked fontos, hogy megpróbáld megfogalmazni mindazt, amire vágysz, a köszönetedet, kérdéseidet és mindent. Az az ima egyszeri és megismételhetetlen lesz, de kell hozzá a bátorságod, az esendőségedhez kapcsolódó bátorságod, hogy ki merd mondani, amit az imádba foglalsz. És minden olyan imának örülni kell, ahol ez a bátorság vagy esendőség megjelenik. Ezért tartom nagyon fontosnak a Dénes filmjét és nem hiszem hogy bármelyik életlen, vagy kameramozgásában esetlen részt ki kellene emelni és azt kellene elemezni, mert egyet biztosan ki lehet mondani, hogy a Kovács Dénes filmje kapcsán lehet tudni, hogy az alkotó eldöntötte, mit akar üzenni. Ennek az eszköze a koncentráció, és az eredménye egy nagyon szép ima. Annak is nagyon örülök, hogy ebben az imában az ő közvetlen környezete, személyes környezete, tárgyai, hangja és akik számára legfontosabbak, a családja is segít ebben és ott vannak, hogy az ő emberi valósága minél jobban érthető legyen számunkra. Nagyon tisztelni tudom, hogy sokkal bátrabban teszi ezt meg, mint amit én mostanában magam módján képes lennék egy ilyen közegben, mint az internet. Drukkolok Dénesnek. Négy citromdisznó. (szőke) értékelés: