Nagyon érdekes, hogy többedszeri megnézésre is azt érzem, hogy olyan ez a kép, mintha egy filmből lenne egy kiragadott képkocka. Nem tudom biztosan megmondani, hogy mi ennek az oka, lehet, hogy a világítás, lehet, hogy maga a képszerkesztés. Tónusban vannak problémáim a képpel. Három jól elkülöníthető részből áll ez a kép nekem. Az egyik a kép felső része, ami egy egész sötétben tartott, majdnem feketébe bukó rész, a második a középső rész, ami nagyjából szürketónusos rész, és van a képnek az alsó sávja, ami meg túl van világítva. És az, hogy 3 ilyen sáv jön létre, ez nem tesz ennek a képnek jót. Érdemes lenne az alsó és a felső sávot a középső felé elvinni és kiegyenlíteni ezt a dolgot, mert ha megnézed a kép felső és alsó részét, akkor óriási a különbség. Mindig a legvilágosabb rész az, amire az ember figyelme a leginkább odaszegeződik, és ez a legvilágosabb rész most a kép alsó része, a kar, a póló, talán egy kicsit a mellek vonala is - miközben portréról beszélünk, és így az arcra kellene, hogy figyeljünk. Tedd meg, hogy letakarod a kezeddel a mellet és a karokat, és egyből érvényes lesz az arcon az érzés, amit látunk. Ha elfogadod ezt az irányt, akkor azt mondom, hogy ezzel a képpel az a probléma, hogy miközben ez egy portré akar lenni, aközben inkább egy hangulatról beszél, és ez a hangulat abszolút átjön a képen, igen ám, csak nem lehet azt mondani a modellnek, hogy akkor te most csak egy eszköz vagy. A modell az mindig kolléga, vagyis egyenrangú a fotóssal, tehát ő segít ahhoz hozzá, hogy te a gondolataidat meg tudd fogalmazni. Nem mondhatjuk azt, hogy van egy érzésem, és ehhez te csak egy darab hús leszel. Ezt azért mondom ilyen határozottan, mert nem véletlen, hogy az első három leckével kell foglalkoznunk a bemutatkozásnál, ugyanis ezeket a legjobb saját magunkon begyakorolni, mert akkor nincs az a furcsa érzése az embernek, hogy csináltam valamit, és vajon mit szól hozzá a modell, hogyha ez nem teljesen százas. Magunkkal kapcsolatban talán jobban bírjuk a kritikát is. Ez a kép mindenféleképpen ismétlést kíván, de ezt az ismétlést visszautalnám az első 3 leckére. Ott kéne egy kicsit még dolgoznunk ahhoz, hogy megtaláld azt a stabilitást, azt a biztonságérzetet, amivel aztán a világítástechnikai problémákat már ki tudod küszöbölni. És itt most nagyon egyszerű a kérdés, valahonnan oldalról ömlött befelé a fény, de csak egy ajtórésen, vagy egy kis ablakon, és ez nagyjából odavetített a ruhára. A te döntésed, hogy melyik utat választod, az egyik út az lett volna, hogy a modellt mozgatod, és hogyha ő most egy kis széken ül, akkor kucorodjon le a földre, tehát valahogy belemozgatod őt ebbe a fénybe az arcával, ez az egyik megoldás. A másik pedig a takarás, hogy ennek a fénynek az útjába teszel egy kartonlapot, vagy bármilyen tárgyat, amit ott találsz, magába az ablakba oda beteszed, és ezzel máris létrehoztad azt, hogy kevesebb fény kerüljön az alsó régióra, hogy hangsúlyosabbá tudjon válni az arc. És van egy harmadik vonal, fogsz egy fehér lapot, tükröt, alufóliát, és az arcra ebből a fényből vissza lehetett volna verni, úgymond deríteni. Meg is történik ez érdekes módon pont a póló által, ha megfigyeled, az a fény, ami visszaverődik az arcra, az a pólóról jön. Bármelyiket is választod, mindegyik máshogy fog mesélni, de ez már a saját szabadságod, hogy melyiket gondolod hozzád közelebb állónak, viszont az biztos, hogy valamelyikkel kellett volna dolgozni ahhoz, hogy ez a portré működjön. (hegyi)

Nagyon érdekes vita bontakozott ki a képnél, nagyon érdekes kérdéseket feszegettek azzal, hogy mi is az, ami a fotós dolga. Én azt gondolom, hogy a fotós dolga a dokumentálás. Hacsak nem emberélet forog kockán, akkor nem a fotós dolga az, hogy beavatkozzon, vagy segítséget nyújtson, legalábbis nem az exponálás helyett, mert a fotós helyettünk van ott, általa tudunk a világ történéseiről, ezt a szerepet nem szabad tőle elvenni. Nagyon egyszerűsítő és földhözragadt gondolkodásnak tartom azt, ha a fotóson kérünk számon bármit, hogy ő miért nem ment oda, miért nem adott enni, miért nem kötötte be a sebesültet, van erre megfelelő szakember, vannak ott emberek. Még egyszer mondom: ez nem vonatkozik arra, hogy ha egyedül a fotós van jelen egy olyan helyzetnél, ahol az embert menteni kell, de ha bárki más rajta kívül ott van, akkor a fotós belehelyezkedhet a dokumentátor szerepébe.
   Enné a képnél is nagyjából erről van szó. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet önmagában olyan, ami nem nagyon tette lehetővé azt, hogy az ember nagyon módosítsa a beállításokat. Ehhez kell a rutin, ami nem megkerülhető. Ki kell jönnünk a saját komfortzónánkból ahhoz, hogy elkezdjünk olyan dolgokat megvalósítani, nagyon-nagyon sok rontott képpel, amik aztán később azt fogják eredményezni, hogy ha szembejön veled egy ilyen helyzet, akkor egy másodperc tört része alatt nem csak a helyzetet tudod észrevenni, hanem azt is lásd, hogy hogyan kell a képkivágást megszerkeszteni, hova kell állni, és milyen távolságból mit fog adni a képed, anélkül akár, hogy belenéznél a keresőbe. Ez azért fontos, mert, miközben a dokumentálás megtörténik, és a pillanatot abszolút jól elkaptad, és mindenki nagyon karakteres, nagyon jól megrajzolt portré, mégsem teljesen voltál optimális helyen, nem optimális az a nézőpont, ahonnan ezt a képet elkészítetted. Ha a kamera kicsit lejjebb kerül, és bal oldal fele elmozdul, akkor a háttérben lévő fiúnak is meglesz az arca, és akkor az átadás lesz a központban, és mindenki más ehhez képest kerül bele egy színpadi helyzetbe. Ráadásul még legalább egy lépéssel közelebb is lehetett volna menni ehhez az egészhez. Fontos ez a dolog azért, mert ez nem jön az embernek magától, szinte senki nem születik úgy, hogy rögtön tudja azt, hogy milyen távolságból lehet ezeket a képeket megcsinálni. Ebben az is benne van, hogy az ember szemérmes, akár még félelem is van benne egy bizonyos helyzettől, nem tudja, hogy milyen reakciókat fog kapni, nem tudja, hogy mire számítson, elkergetik, beszólnak neki, tehát, hogy mi lesz akkor, ha meglátják a fényképezőgépét. Ebben szerintem az segíthet, ha minél többet dolgozunk, és ha határozottak vagyunk és eltökéltek. Ez nem agressziót jelent, nem azt jelenti, hogy az ember szívtelenül beletolja az arcába mindenkinek a fényképezőgépet, hanem ha már eldöntöttem, hogy fotózni fogok, akkor ahhoz ragaszkodom úgy, hogy közben megvan bennem a nyitottság és a szelídség. Akár mosollyal, vagy a testbeszédemmel értésére adom a modellnek, hogy nem bántani vagy megalázni áll szándékomban, hanem egyszerűen szeretnék segíteni neki azzal, hogy az ő helyzetét dokumentálom. Ha ez az attitűd kialakul az emberben, akkor nagyon fontos tapasztalásokat fog tenni.
   Megjelent Kincses Károlynak a Black & White magazin 2012/5. számában egy igen fontos írása Utcai fényképész vagy fényképész az utcán? címmel az utcafotósokról, aki teheti, olvassa el, ugyanis nagyon fontos az, amit Károly mond. Magyarországon most (ez valószínűleg a gazdasági- és politikai helyzetnek is köszönhető) megszaporodott az utcafotografálással foglalkozók száma, de ez nem jár azzal, hogy több jó kép készülne. Maximálisan egyet tudok Károllyal érteni, hogy az utcán és az utcát fényképezni még nem jár együtt azzal, hogy valaki ún. street photographer legyen, bár nagyon sokan imádják ezt használni magukra, de korántsem történik ez meg a valóságban. Ehhez empátia kell, szem kell, ehhez olyan attitűd kell, amivel az ember csak akkor rendelkezik, ha nyitott a külvilágra. Nagyon sokan vannak abban a tévedésben, hogy azt gondolják, hogy nekik mindenképpen véleményt kell alkotniuk a kamerájukkal, és azt hiszik, hogy az utca egy terített asztal, amiről azt vesznek el, amit akarnak, anélkül, hogy oda bármit vissza kellene adniuk. Hazaviszik a képet, de jó, és ettől ő mekkora mester lesz. Azt tudom ehhez hozzátenni a magam tapasztalatából, hogy az az ember, aki nem tud jó önportrét készíteni, aki nem tud portrézni, aki a kompozícióval nincs tisztában, az már eleve hátránnyal indul, és ehhez még hozzátenném azt, hogy az utcafotografálás egy abszolút szép és izgalmas terület, de nem egy könnyen megszerezhető dicsőség. Bosszantó tud lenni az, hogy az emberek azt gondolják, hogy attól, hogy valaki az utcára került és hajléktalan, bármit meg lehet vele tenni. A témának nyitottam egy fórumtopicot is, ott folytassunk erről eszmecserét!
   Visszakanyarodva ehhez a képhez, én azért dicsérem meg Barát, és azért tartom ezt egy fontos képnek, mert benne van a humánum. Benne van az, hogy Bara ehhez az emberhez hogyan közelít, már csak azzal is, ahogy ezt az egész dokumentálást megtette, mert ez, azon kívül, hogy primer módon arról szól, hogy két fiatalember úgy gondolta, hogy segítséget nyújt egy hajléktalannak, ezzel együtt benne van az ő állásfoglalásuk is. Nagyon egyszerű: azzal, hogy Bara fizikailag a hajléktalan oldalán áll, és az ő nézőpontjához áll közelebb a kamerája, ez egy érzelmi hozzáállás is. Én nagyon köszönöm Barának ezt a képet, azzal együtt, hogy ezt még gyakorolni kell, ebben érdemes lenne mozognia. Ha Bara elfogad tőlem egy kéretlen tanácsot, akkor azt tudom mondani, hogy most lehet, hogy az lehetne a következő lépcső, hogy Hannát viszed magaddal, mert ő nagyon sokat segíthet neked abban, hogy egy szituációban közel kerülj az adott alanyhoz, de ne őt fényképezd, hanem ő legyen a kis segítőd, aki a kommunikációban segít amíg te dolgozol. Én úgy érzem, és abban reménykedem, hogy megvan benned az a plusz, ami ahhoz kell, hogy ne csak utcán készült fényképeket készíts, hanem ezekben a képekben több is benne legyen, és az a humánus megközelítés is érvényre jusson, ami a többi képednél számomra egyértelműen megjelenik. Hajrá, jó lenne, ha erről tudnánk beszélgetni, kíváncsi lennék Bara véleményére. A leckemegoldás is megvan, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel ne foglalkozz tovább. (hegyi)
értékelés:    

A Filatorigátnál van egy szakasz a HÉV mellett, ahol nagyon jó kis graffitik vannak. Én magának a graffitizésnek, amikor festészeti értékeket hozunk létre, abszolút pártolója vagyok. Persze nem annak, amikor műtárgyakat rongálunk, amikor vasúti kocsikat festünk össze, hanem annak, amikor esetleg úgy, mint ennél a tűzfalnál, az egyébként is pusztuló környezetet transzponálunk, változtatunk át. Ez, amit most mondtam, nem vonatkozik az ún. tagelésre, én azt a legparasztabb vonalának tartom az önkifejezésnek, értelmetlennek, és cél nélkülinek gondolom, miközben sajnos azzal találkozom a városban, hogy olyan rajzokat, olyan valóban műtárgynak is felfogható alkotásokat is tönkretesznek azok, akik csak a tagelésig jutnak, amiket én nagyon sajnálok, és meglep az, hogy ez a szubkultúra nem képes magából kivetni ezeket a rongálókat. Ami a képet illeti, nagyon erősek ezek a színbeli párhuzamok. Nagyon jó az, ahogy az ég ritmusa felel erre a rajzformára, ez nagyon jó meglátás. Talán kellett volna keresni egy olyan helyzetet, ami esetleg egy kicsit közelebb menve ehhez a témához, még erősebb belső koncentrációt hoz a képbe. Arra gondolok, hogy a kép alsó részénél egy ujjnyi simán lehagyható lenne ebből a közlésből, a kép jobb oldalán belógó ágak nekem már nem kellenek, és a kép fölső részénél is tulajdonképpen egy ujjnyit le lehetne hagyni. Ha közelebb megyek ehhez az egészhez, és ha meghozom azt a döntést, hogy ebben engem a házfal, a rajz, ez az elvadult növényzet, és az ég érdekel, akkor ezeket kell szerepeltetni a képen, minden más már zavaró. Miközben az ötlet nagyon jó, és a megfigyelés is abszolút 10 pontos, a megfogalmazásnál azt érzem, hogy Ádám nem volt maximálisan koncentrált. Ezeket a kérdéseket magunknak exponálás előtt kell föltenni. Azt hiszem, hogy utolsó leheletemig fogok harcolni azért, hogy a gondolatokat az exponálás előtt fogalmazzuk meg, és ne utólag a boncasztalon kezdjünk el vagdosni. Ez nem jelenti azt, hogy utólag ne lehetne módosítani a döntéseinket, de ha a döntés is utólag készül el, és utólag csodálkozunk, hogy „jé, én lefényképeztem valamit”, akkor ez a fajta bizonytalanság rajta marad a képen. Ez egy két csillagos kép a kompozíciós lazaság miatt, de kérnék egy ismétlést. Kérem Ádámot, hogy menjen el ide vissza, ha lehet, és tegye meg, hogy már csak a maga okulása kedvéért is megcsinálja ezt az ismétlést. Arra hívnám fel a figyelmet, hogy a fényképezőgéppel a kezedben az által, hogy a döntés szabadon a tiéd, milyen képkivágást használsz, te magad is alkotó vagy, azaz szabadságodban áll dönteni, de rajtad áll, hogy egy új alkotást, egy új minőséget hozz létre. Azaz az eredetire itt két dimenzióban rákerül egy ág mondjuk, akkor az is képelem lesz, mintha festékszóróval festetted volna bele, az ég is mintha festék lenne, vagyis a képhatáron belül te magad is graffitissé leszel és beszállsz a játékba. Ezt ne veszítsd szem elől, hogy a dolgod nem csak a dokumentálás. (hegyi)
értékelés:

Annak örülök, hogy Ágnes meghozta azt a döntést, hogy fekete-fehérben dolgozik, ez egy fontos dolog, mert egyrészt a fekete-fehér abban segít, hogy közelebb jussunk kompozícióban ahhoz, ami az üzenet átadásához a legjobban szükséges, másrészt pedig annak is örülök, hogy nagyon úgy tűnik, hogy valamit mintha megérzett volna Ágnes abból, hogy mi az, ami ezeknél a képeknél hitelessé teszi az üzenetet. Itt 3 leckecsoportról beszélnék: az egyik az önarcképek csoportja, a másik az akt, a harmadik pedig a Vágy lecke. Mind a háromnál, bár más-más szinten, de az a fontos, hogy ezek a képek őszinték legyenek és valóban megélt élményeket hordozzanak.
   Többször volt már beszélgetésünk az oldalon a glamourról, és talán ez az az irány, aminél a legkönnyebben meg tudom fogalmazni azt, hogy mi is a helyzet ezzel. A glamour mindig valami mesterséges, elképzelt, maximum instrukciók szintjén meglévő érzelmet próbál közvetíteni, ráadásul erősen kordában tartott keretek között. A glamour nem őszinte. Persze az egy nagyon jó kérdés, hogy vajon a néző akar-e szembesülni, akar-e egyáltalán ezzel az őszinteséggel találkozni. Én azt gondolom, hogy minden egyes alkotási folyamatnak az a lényege, hogy az irányítást a kezünkben tartsuk. Lehet, hogy a néző nem úgy kelt fel reggel, hogy na most én szembesülni szeretnék, de ha meglát egy ilyen képet, akkor, ha ez egy erős üzenet, akkor megragadja és bent tartja a saját világában.
   Az önportrénál se nagyon lehet mellébeszélni, mert az gyorsan lebukik, az akt talán abban szabadabb, hogy más, elvontabb üzeneteket is megenged, viszont itt van ez a 29-es lecke, és ennél a leckénél – bár többféle megközelítési irány létezik -, de ha a vágy nyers, keresetlen formáit próbáljuk képileg megfogalmazni, akkor talán a legegyszerűbb az, ha felidézzük magunkban, vagy átéljük ezt a helyzetet, és nem csak eljátszunk egy szituációt, hanem a valóságban is megtörténnek azok az élmények, amik a vágy témakörébe tartoznak. Ezt azért mondom, mert ez a kép egy útkeresés egyik állomása, és azért fontos, mert elkezdett Ágnes használni egy olyan technikát, ami abban segít, hogy ezt a valós, nyers közlést áttételessé tegye, és ez a tükör, és a törött tükör által közölt információ. A zaklatottságával, a töredezettségével pont ebből a nyers megfogalmazásból képes egy emelkedettebb közlést létrehozni. Szerintem minden fontos dolog megtörténik ezen a képen, és arra bátorítanám Ágnest, hogy ezt az irányt ne engedje el.
   Ahogy azt már több képnél az akt leckéknél is, és az önportéknál is mondtam, nagyon fontos lehet az, hogy egy kicsit eleresszük a fotográfiai megközelítést az információgyűjtésben, és csatoljunk vissza régebbi korokhoz a festészetben vagy a szobrászatban. Mindenkinek tudnám ezt javasolni, nem csak Ágnesnek, hogy érdemes körülnézni, és kitekinteni a fotográfiából, és a társművészetekkel is közelebbi barátságba kerülni, mert én azt hiszem, hogy az esztétikai élménynek, az esztétikai megfogalmazásnak akkor lesz erős szerepe, ha minél több gépet nézünk. Nyugodtan egyszerűsíthetünk úgy, hogy ezt kilóra kell csinálni, tehát nem az az elsődleges kérdés, hogy kiknek a műveit nézzük (persze minőségre kell itt is törekedni), de itt a lényeg inkább azon van, hogy eredetiben minél nagyobb mennyiségben lássunk műtárgyakat. Azért teszem itt a hangsúlyt az eredetire, mert az interneten nagyon sok minden föllelhető, de annak nincs tere, és nincs húsa. Ezért mondom azt, hogy amikor módunk van, nagyon szép gyűjteménye van a Szépművészeti Múzeumnak is, menjünk el, és csodálkozzunk ezekre rá, úgy, hogy nem ítélkezünk, úgy, hogy nem hozunk döntéseket, hanem egyszerűen csak megállunk egy-egy kép előtt, szentelünk rá időt, és hagyjuk, hogy az az impulzus, ami a képből árad felénk, az hatni tudjon ránk, és ezeket el tudjuk raktározni. Ez lenne a következő feladat. Én most ezt egy három csillagos képnek gondolom azzal együtt, hogy ezt az utat még járni kell tovább, nem jelenti ez azt, hogy valaminek most a végállomására értünk volna. (hegyi)
értékelés: