Az önmegfigyelés egyik fontos pillanatát láthatjuk itt a képen, amikor a teljesből, az egészből elindulunk a részletek által a belső hangulatok, érzetek felé. Testünk nem csak a szokványos módon hordozhat üzenetet, nem csak akkor lehet szignifikáns eredményt felmutatni, ha adott nézőpont illeszkedik a szokásos megfigyelésekhez és a közízléshez. Keressük az egyedit, a mástól eltérőt, és itt most egy olyan példát kapunk, ami a fotó eszközeivel emeli ki torzóként ezt egyrészt a kamera nézőpontjának megkeresésével, másrészt a képkivágással. Fontos a fül, és a mellkas is, ez utóbbinál azonban érdemes lenne utómunkában valamennyit visszavenni a fényből, mert értelemszerűen a nyak az áll takarásával kevesebb fényt kap, viszont a nyak a főszereplő. Ez exponálásnál is megoldható azzal, ha a fény útjába betakarunk, és így előre kontrollálhatjuk a fény mennyiségét, azt a tónusrendet, amit látni szeretnénk. Az irány jó, kettő csillag ez most Bandi, mert neked magadban kell pontosítani, mit akarok látni, és azt ellenőrizni kell a valóságban leképezett formával összehasonlítva. (hegyi)
értékelés:

Éva, addig jó, amíg nem tudunk semmit. Tudni, azaz birtokba venni, az már valaminek a nyugalmi állapota, végpont, ahonnan nincsen tovább. Jó ez a kísérlet a tükörrel, arra kell figyelni, hogy a tükör éle akár akarjuk, akár nem, vágásként lesz jelen a képen, azaz ezt bele kell komponálni a formába, hogy mit hol vág, mint egy könyvgerinc, mert ez a vágás lehet értelmezést segítő is, tehát a szükségből kovácsolható erény. A formák szépek, egy fokkal talán épp a beazonosíthatósága lehetne erősebb, mert ha nagyon elvont irányba mozdulunk el, akkor a néző is bizonytalan marad, hogy hogyan azonosuljon egy amúgy valós formákat használó képpel. A másik kérdés a világítás. Ennek óriási szerepe van az aktnál (is), hiszen akár értelmezni, akár átértelmezni segít a látványt, kiemelünk vagy eltüntetünk vele és általa, magyarán szükségszerű, hogy a fénnyel határozottan bánjunk. A kép izgalmas kísérlet! Folytasd! (hegyi)
értékelés:

A leiratot értem, és abszolút egyetértek azzal a dilemmával, amit Ádám itt megoszt velünk, hogy most akkor hol húzódik a határa a giccsnek. Én azt gondolom, hogy ezt a képet a lakótelepi rész rántja helyre, azzal a sok antennával és egyébbel, tehát jó ez az ötlet. Amit hozzátennék az az, hogy talán egy ujjnyival kisebbre venném ezt a képet a felső régióban és akkor még jobban élne a ritmus. Nagyjából ott húznám meg a határt, ahol ez a szürke tónusos felhőréteg kifut a képből. Most ez tömegben ott fent egy kicsit sok, ráadásul a jobb felső sarokban ezek a szürkék nagyon homogénné állnak össze és így kevésbé izgalmas. Az ötlet jó, a 3 csillag megvan, de a leckemegoldással egy kicsit még várunk. (hegyi)
értékelés:

Az az érdekes, hogy ez a kép valószínűleg az előző leckének az ellenpontja akar lenni - ugye, ott láttunk egy fekete-fehér portrét, ami nem volt túl vidám és egy filmes megközelítésben az alávetettség érzetét erősítette -, itt pedig kapunk egy színes portrét, amiben a modell mosolyog és a világítás is nagyjából arra az irányra mutat, hogy ez egy vidámabb helyzet. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy 3 csillagos lecke és megvan a leckemegoldás is, de egyrészt van egy olyan gesztus, amit mind a két képnél alkalmazol, és mivel ez már másodszor jelentkezik, szeretném felhívni a javításra a figyelmedet. Másrészt viszont van egy olyan része is ennek a képnek, ami érdekes módon még mindig a keserűbb, kicsit szomorkásabb hangulatot hozza. A gesztus, amiről beszélek, az a kéznek a gesztusa. Ennél a képnél is, és az előző portrédnál is a válladhoz tetted a kezedet egy olyan takarásban, aminél az ujjak lemaradnak. Ettől olyan érzete van az embernek, hogy nincsenek ujjaid, hogy valami baleset történt, és hát, szegény lány, ujjak nélkül maradt. Ezt csonkolásnak hívják és ezt a csonkolást nagyon egyszerűen ki lehet kerülni, mert átteszed a másik oldalra a kezed, a gesztus így ugyanúgy megmarad, de lehet látni, hogy az ujjaid átfogják a saját válladat, nyakadat, és ebben a pillanatban máris értelmezhetővé válik minden és nincs hiányérzete a nézőnek. Úgyhogy ezt érdemes lenne kipróbálnod. Másrészt pedig az egy érdekes dolog - többször szoktam mondani -, hogy ha letakarjuk a szemet, vagy ha letakarjuk a szájat, akkor különbség van a kettő között. Minél tovább nézem ezt a képet, annál inkább az válik a meggyőződésemmé - és a ezzel a technikával (a szemletakarással) lehet ellenőrizni ezt az irányt -, hogy ez a mosoly, ez a vidámság, vagy ez a kedvességre való törekvés, ez valamilyen szerep, amit meg szeretnél nekünk mutatni. Máshogy mondva, ilyenkor szokta az ember azt mondani a barátok, vagy rokonok, vagy szülői kérdésére, hogy ’köszi-köszi, már jól vagyok, nincsen semmi baj, már túl vagyok rajta’ – és ehhez jön egy mosoly. Elhitetni, hogy tényleg jól vagyok. És ez még nem az a pont, amikor valóban kimondódik. Ezt azért mondom, mert fontos, hogy a dolgokat helyre rakjuk az önismereti utunkon, hogy milyen belső helyzeteinkre milyen külső megnyilvánulási forma fog passzolni, vagy milyen belső élmények, és érzelmek milyen külső formát hoznak, akár akarva, akár akaratlanul, vagy tudat alatt is.
   Olvastam a hozzászólásokat is, amiben azt vitattátok, hogy ennek a képnek színesnek, vagy fekete-fehérnek kellene lennie. Én azt gondolom, hogy mindazzal együtt, hogy tényleg van egy enyhe problematikája a tónusrendnek attól, hogy valami manipuláció történt a képpel és ettől az arcnál ezek a pirospozsgás jelek nem azt a tónusátmenetet kapják meg, mint ami a valóságban történne, ez nyilvánvalóan jelen van a képen. De semmi esetre sem tenném át ezt a képet fekete-fehérre, legfőképp azért nem, mert ehhez az üzenethez nagyon erősen hozzátartozik a szín. Ezek az egészen őrjítően kék szemek és ez a száj, hogyha ezt én elveszíteném, mint szín információ, akkor az egésznek a kettősségét, ezt a dinamikát veszíteném el, amit az előbb próbáltam részletezni a valós, belső érzelmekkel és a külső megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Nekem a színek is ezt erősítik. Úgyhogy ez egy nagyon jó portré, és nagyon szeretnélek kérni, hogy ez a ’feladtam’, ez legyen inkább egy vicces zárszó itt a kép alatt és tessék folytatni ezt a munkát. Mert azt gondolom, lenne értelme, mert egy nagyon erős portrés irányt lehet ebből kihozni, és nyilvánvaló, hogy ennek az első lépcsője az önportré. Tehát én folytatásra bíztatlak, sőt, kifejezetten kérem, hogy folytasd. Szeretném, ha ezzel még dolgoznál. (hegyi)
értékelés: