Ezen el kellett gondolkodjak, hogy akkor most ez oda van ragasztva, vagy fotómontázs, vagy mifene, végül is arra jutottam, hogy igen, vicces, de ennek a képnek mint fotónak inkább a dokumentatív ereje nagy, nem a humora. Vagyis humora nem a képnek van, hanem annak, amit ábrázol, de hasonlatosnak érzem ezt a színházi fotókhoz, ahol adva van egy koreográfus, és nehéz enjogon érvényes fotót készíteni emiatt. Kellene valami plusz, ami beemeli a viccforrást, de egyben tovább is gondolja azt. (hegyi)

Hát, igen, a fotózó ember kiszakad a valóságból, észre sem veszi, hogy amíg ő keresi a fényeit, a komponálással van elfoglalva, addig aki látja, annak tökéletes humorforrás lehet. Kedves, mert nem akar bántó lenni, nem a ma szokásos kandikamerás attitűd, ettől válik mind az alkotó, mind a lencsevégre kapott fotós szerethetővé. (hegyi)
értékelés:    

Gábor, nehezen kritizálja az ember más vasárnap reggelét, de mintha itt valami félreértés lenne a lecke körül, amit ha van, szeretnék tisztázni. Ez a három napszakhoz között lecke elsősorban nem arról szól, hogy épp ma mondjuk vasárnap van, és reggel mit csináltam, mentem-e pékhez reggeli kifliért, hanem egy általános érzetről, amit a vasárnap hajnalok, reggelek jelentenek. Amikor tovább lehet aludni, vagy nem, amikor hasunkra süt a nap, vagy épp melankóliába zuhanva ülünk a Balcsi partján, amikor fáj a fejünk az előző napi bulitól, vagy frissen kirándulásra pakolunk épp - nem sorolom, de valami olyat keresünk, ami megérint, ami megfogható, ami hangulat. És hát bocsánat, de én most itt ezt nem érzem. Egy utca, ami akárhol lehetne, jellegtelen kis sikátorszerű valami, ember nincs, de hajnal sincs, nem jövünk sehonnan és nem megyünk semerre. A jellegtelensége az, ami miatt nem tudok érzelmileg mit kezdeni ezzel, már azzal se, hogy miért lett ez lefényképezve? Lehet, hogy valami nagyon személyes, de ezt most nem kapjuk meg. (hegyi)

Klasszikusokat idéző formák, a test, a drapéria, a kéz, és ehhez most passzol az analóg fényképek világa ezzel a szemcsézettel, nagyon érzékletes. A textil gyűrődése adja az erőt, a kéz ezen a ponton megadóan tűr és vár, enyhülésre, vagy egy másik kézre, mindenesetre a kép képes hatni a nézőre. A mellkashoz közeli, nekünk lent lévő rész most mintha több teret igényelne, hiszen a láb statikussága megadja az irányt, érthető, mi merre és hol van, viszont a kézhez a drapéria lenne párban, abból több is kéne. A vallomás értékéből ez persze nem von le semmit. (hegyi)
értékelés:    

Az ötlet kifejezetten jó. Hiszen fényképek őrzik a családi legendáriumot, az első lépéseket, házasságokat, szerelmeket, összejöveteleket és temetéseket, gyönyörűen végigkövethető egy-egy életút. Ami kevésbé van kész, az az elrendezése a képeknek. A képhatárral te magad hoztál létre egy képkeretet és ezen belül kell rendezni a dolgokat, ezen belül érvényesek az olyan szabályok vagy megfigyelések, mint ami például az előtér-háttér viszonylatát elemzi. Nevezetesen a fontos dolgok vannak az előtérben, a középtér értelmez, a háttér dekorál. Ehhez képest a te elrendezésed előterében képsarkok és keretezések vannak, de értelmezhető képi infó jószerivel csak a középtérben és a háttérben. Így viszont a kuszaságon van a hangsúly, azaz nyugtalan a dolog, nem tudunk kapaszkodni semmibe, mert minden túl távol marad tőlünk, nézőktől. Érdemes lenne ismételni, és azt mondom, hogy a szélesvásznú képmező sem indokolt, a 4:3-as lenne a jó arány. Ha már régi kor, akkor ez az újdonász s16:9-re hajazó ügy is idegen. Kérek ismétlést. (hegyi)