Itt egy vidámabb helyzetet kapunk, egy másképp szervezett képi ritmust, kicsit itt is megvannak a kékek, ebből még mindig érdemes lenne átgondolni, hogy mennyit akarunk meghagyni, mert az, hogy ebben a vörösben kék van, az hűti ezt az egészet, ettől nekem egy kicsit szájbarágós az üzenet. A csipeszen lévő hódarabkák pontosan elég jelzésértékkel bírnak a telet illetően. A másik az, hogy itt megint az a helyzet, hogy a négyzetes formához kapcsolódni akarunk. Ott szoktam találkozni ezzel a fajta didaktikus megközelítéssel, amikor az Androidportálon elemzem a képeket, és figyelem azt, hogy mik töltődnek oda föl, mert ott az a szoftver, ami publikálja ezeket a képeket csak és kizárólag négyzetes képeket enged megjeleníteni, az Instagramon nincs más forma, csak négyzetes, és ezért, akarod, vagy nem, tetszik, vagy nem, csak négyzetes formában tudsz komponálni. Igen ám, de ez ott sem áll meg mindig a lábán, tehát ha ez a kompozíció utalás akar lenni a mobiltelefonos világra, akkor azért, mivel ezek nem mobillal készülnek, annyit tegyünk már hozzá, hogy akkor tudunk följebb lépni egy lépcsőn, és nem csak másolni azt a világot, akkor tudunk példát mutatni annak a világnak, ha a mi rendszerünkben kikezdhetetlenek ezek a kompozíciók. Itt nem érzem ezt. A fönti részből bizony-bizony abból a nagy fehérből, amit ott kapunk, én biztos, hogy vágtam volna azért, mert mindig a legvilágosabb rész van hozzánk közel, mindig az hív, az húz be minket, és kigyengíti a csipeszt. Nézd meg, ha a kezeddel azt a nagy fehérséget letakarod, rögtön, egyértelmű, félreérthetetlen az üzenet, ami a csipesz. Ennek a képnek ez az értelme és a lényege, de ha ezt tudom, és ez az a képi szenzáció, ami nekem felkeltette az érdeklődésemet, akkor ehhez bulldogként ragaszkodnom kell, hogy igen, ezt nem engedem, és addig nem nyugszom, amíg nem találom meg azt a ritmust, ami csak erről beszél. Most elengedted a gyeplőt fölfelé. (hegyi)
értékelés:

Ezzel az üdítős flakonnal már dolgoztunk, és azon ritka esetek egyikét látjuk, amikor egyébként puritán és hétköznapi tárgy átlényegül, és mindezt a mélységélesség megválasztásával érted el. Ami jó ebben az egészben az, hogy elkezdtél gondolkodni a háttéren, hogy milyen háttér előtt lenne ez izgalmas, és hoztál egy érzelmi döntést, hogy a Látszótérrel kapcsolod ezt össze, a megoldás pedig a monitor. Igen ám, de egy fontos kérdésben nem hoztál döntést, abban, hogy mi az, ami ebben téged érdekel. Ha az érdekel, ami a módosulás, a torzulás az áttört felületeknél, és ezért tetted a kép hátterének azt a fotót, ami ezen az oldalon szerepel, akkor elfogadom, érthető, és jó a lírája. De akkor ennek a flakonnak valószínűleg a másik oldalát kell erre a képre helyezni, és a vágást úgy megejteni, hogy ez nagyjából négyzetes forma, és azt a szöveges részt, ami értelmezhetetlen, levágom a képről. A másik megoldás az, hogy egy formai párhuzamot hozok. Akkor ezt a flakont átteszem a képnek teljesen jobb oldalára, ott takarom azt a szövegi részt, ami egyébként sem érdekes, és ha a mélységélesség miatt még életlenben is, de megtartom a fotót, az oldal logóját, beazonosíthatóvá teszem, és a két forma között teszek hasonlóságot, ami a fejjel, a hajjal és az üveggel létrejön, és ezzel dolgozom. Most ebben a formában értelmezhetetlen az, hogy miért szerepel ezen a képen a szövegi rész, mert ez sem tartalmában, sem formájában nem csatlakozik ahhoz a rendszerhez, ami a kép közepén és bal oldalán létrejön. Ismétlés. (hegyi)

Rögtön az első, amit szeretnék elmondani, az, hogy ez a kép bemozdult, és ez nagyon sokat ront az élvezeti értékén. Azt mindig ellenőrizni kell, hogy milyen expozíciós idővel dolgozik a gép, 30-adot könnyen be lehet már rázni, tehát a fényviszonyokat, a blendét, és a zársebességet úgy kell megválasztani, hogy akár kézből kitartva ez stabil maradjon. A másik megoldás, hogy exponáló zsinórt szerzel, és fölteszed állványra, vagy állványon használva egy időzítőt bekapcsolsz, az általában szokott lenni a gépeken, és azzal fényképezel, de valami megoldást kell arra találni, hogy ezek a képek élesek és bemozdulásmentesek legyenek. Ennek a képnek ugyanis a lényege pontosan az lenne, hogy a haj szálai, a haj formája adhasson ennek egy ritmust, mesélhessen, és létrehozhasson egy lírát. A másik dolog az, amit más képeknél is mondtam már, csendéletnél, portrénál, hogy a képnél nagyon fontos az, hogy milyen tömegek jelennek meg rajta. Kicsit hunyorítunk, vagy ha szemüvegesek vagyunk, akkor levesszük a szemüvegünket, és csak foltokat látunk, és ezek a foltok milyen mennyiségben, milyen súlyban vannak jelen. Most, ha megfigyeled, a képnek a jobb felső sarkában van egy nagy fekete tömeg, ez viszonylag egységes tónusban van, és ettől egy összecsomósodott helyzetet hoz. Ha a hajjal akarsz dolgozni, az akkor szép, ha annak van egy esése, egy íve, fénye, és - Demeter kiabálja: selymes. Ezt létre kell tudni hozni, ezt meg kell tudni világítani fénnyel, ki kell emelni térben. Most ez egy nagy kupac lesz, és ebből két helyen bomlunk ki, két kis tincs az, ami igazán kiemelkedik, azok az életlenség és a bemozdulás miatt nem tudnak olyan erővel létrejönni, mint, ahogy meg kellene jelenjenek. Tehát visszaadom a leckét ismétlésre, az irány jó, a gondolat jó, a megvalósításnál kell arra törekedni, hogy a sprőd, nyers kép megjelenítésből tovább tudjunk lépni, és az egésznek térbeliséget és plaszticitást tudjunk adni. Ismétlés. (hegyi)

Nagyon érdekes az, amit Sándor itt megfigyelt, de azzal nem teljesen tudok mit kezdeni, hogy ez nincsen színben kiegyensúlyozva. Valamiért hagyta Sándor, hogy a kékek eluralkodjanak ezen a képen - a doboznál lehet ezt a legerősebben észrevenni, de a krómnál is. Ezt azért kell, hogy elmondjam, ennek azért van szerepe, mert a dolog egyébként nagyon is a valóságról akar mesélni és jó ritmusokkal teszi mindezt. Ugyanakkor én azt mondom, viszont ha elvisszük ezt az egészet tónusban és nem színhelyes, akkor egy olyan ajtót nyitunk ki, amin nagyon messzire kéne ahhoz menni, hogy újból érvényes üzeneteket kapjunk. Egyszerűbben fogalmazva, el lehet torzítani a színeket, de annak kell valamilyen miértjének is lenni. Akkor érvényes újból ez a dolog, hogyha megtalálunk egy olyan belső világot, ami a torzított színekkel dolgozva tud hozni egy üzenetet. Még egy dolog, amit hozzá szeretnék tenni. A cím azt mondja, hogy ez egy talált csendélet, és itt ez nagyon valószínű, hogy ez így is van. Egy problémám van, a kép felső részénél, a ládákban valószínűleg gyümölcs, vagy krumpli stb. lehet, de ott az elkezd, mint ritmus bekapcsolódni miközben hát ez a találgatás az, ami gyengít a képen. A felső 4 mm-t érdemes lenne levágni, sokkal rendezettebb és nyugodtabb lenne ez a kép. Más. A Csendélet leckével kapcsolatban Sándorral volt egy beszélgetésünk, hogy mennyire érvényesek a talált képek a csendéletnél. Demeter hanganyagára utalt Sándor, hogy Demeter hozzám képest lényegesen megengedőbb a talált képekkel a csendéletnél. Szerintem itt másról van szó. Arról, hogy Demeter fogalmazása, ahogy ezt az egész kérdéskört felveti, sokkal inkább szól a saját belső világának törvényeiről. Ebben a belső világban maga az alapállás az, amit a Demeter nem említ; de ismerve a munkáit - nekem viszonylag hosszú ideig volt szerencsém dolgozni mellette mint segítő - azt kell, hogy mondjam, ez olyan szintű alapvetés, amit ő, mint evidencia nem említ. Ez az alapvetés az, hogy mindenhez hozzányúlt. Nem volt olyan portré, olyan szituáció, amiben ő csak a kamera mögött állt volna: odament, megigazította az inget, rászólt a modellre hogy húzza le a zakóját, de még a macskánál is kivette a szeméből a csipát vagy egy csendéletnél akár, ha kint a kertben talált valamit, biztosan odament és hajlított kettőt a fűszálon vagy kivette onnan azt a leesett fenyőtűt amit zavaró volt, szóval olyan nem fordult elő, hogy ne ellenőrizte volna a keresőben, hogy mi az, amit lát, és ezt ő maga esztétikai módon kereste. Tehát ha itt most a talált csendéletet veszem, akkor a találtság mindig arról szól, hogy az amit találok, az egy témafelvetés. A sors, a véletlen dob elém egy lapot, hogy na tessék. Mint a pókerben, leosztja, na ezzel mit csinálsz gyerek? Erre mondhatja az ember, hogy beszállok a játékba, vagy azt mondom, hogy cserélek: kérek egy új lapot valamelyik helyett. Ez a kontroll. A kontroll nem csak a képhatár kiválasztására szorítkozik. Itt ez például tökéletesen jól megtörténik. A találtság abban érhető tetten itt, hogy van egy olyan esztétikai része a képnek, ami ellentmond az egésznek. Van egy olyan képelem, amit érdemes lett volna felülbírálni. Szerintem ez a képelem a harmadik láda és az azon lévő papír. Ilyenkor van az, hogy meglátja az ember ezt a képet: oké, ez egy érdekes és izgalmas rendszer. Aztán ebben megnézem, hogy ez a felső láda hogyan tud esetleg úgy szerepelni, ha elforgatom vagy másik oldalát keresem, ahol nincs rajta ez a papír, és akkor mi történt volna? Lenne ott egy viszonylag nagyobb tömegünk, ami egy geometriai téglalapokkal dolgozó rendszert hoz létre, és ennek lenne ellenpontja a narancsokkal és a paradicsomokkal - kerek formák -létrejövő ellentétpár. Ebbe belezavar a papírrész. Szóval ha veszem meg a színproblémát - utóbbi viszonylag könnyen korrigálható - és a képhatár kijelölést, akkor ez műr három együtt, és most Sándor így ez nekem végeredményében 1 csillag, érdemes lett volna ott azt a ládát rendbe rakni, hogy meglegyen a három. (hegyi)
értékelés:

Zoli, nagyon örülök annak, hogy a macinak a kontúrjait fel lehet fedezni és nem olvad bele a háttérbe. A tekintet, az arc, a mimika nagyon sokat mesél, nagyon izgalmas, de közben meg azt mondom, hogy szívem szerint - tudom, hogy most a lelkedbe fogok gázolni - visszaadom ismétlésre. Nem azért, mert ez a kép rossz, hanem azért mert lehetne jobb is! Még nagyobbat tudna szólni akkor, ha a háttered fekete lenne. Értem én, hogy ez a szobád fala, nem egy könnyű dolog ezt egy lakás körülményei között megoldani, de figyeld meg azt, hogy ami az előtérben történik, azzal a nagyon kevés információval milyen jól ritmizál. Ez a ritmus egészen addig igaz, ami a maci jobb oldala - amíg a kezedről, az előtérről vagy az arcodról beszélünk – tehát, ami a háttéren kívüli része a képnek - nagyjából a képnek a 2/3-áról beszélünk - az abszolút rendben van. Az lenne a jó, ha ez a nagyon kevés fény és nagyon kevés rajz, amit mutatsz, csak ez jelenne meg a képen és nem lenne a háttérnek ez a borzalmasan erős jelenléte, mert ettől visszazuhanok a valóságba. Nem abba a valóságba, amiről te mesélni akarsz mint sztori, hanem az én magánvalóságomba esek vissza. Tehát nem tudok érzelmileg teljes mellszélességgel beleállni ebbe a történetbe, mert közben égeti ki a szememet a háttér. Folyamatosan a hátteret nézegetem, hogy milyen jó az a repedés és ezzel azt az érzést ébresztem fel magamban, mint amikor beszélgetés közben valaki a maga lelki problémáját próbálja nekem elmondani, én meg unatkozom és nézek el a feje felett, nézem a presszóban a bárzongoristát, vagy a könyveket a polcon, elkalandozok. Most is ezt az érzést érzem. Mesélnél, szeretnéd ezt elmondani és mondod is, ezzel nincsen kérdés. Azzal van kérdés, hogy a háttér elviszi a figyelmemet – engedi, hogy kószáljak másfelé. Ez egy abszolút háromcsillagos kép és meg is kap három csillagot, de azzal hogy tessék ismételni. Ugyanígy, ezzel tessék mesélni! Még valamit mondok. Tudod mi a helyzet? Most így, ebben a beállításban, hogy ennyire világos a háttér, szerepet kap, hogy mi lett a másik kezeddel, hogy azzal mi van, hova tetted, mit csinálsz vele? Hogyha ez teljesen sötétben van tartva, ez a kérdés nem merül fel, legalábbis nem ezzel az erővel. (hegyi)
értékelés:

A kép rajzossága, grafikussága egészen elképesztő. Nyilvánvaló, hogy azzal nem nagyon mit kezdeni, hogy ott van ez a kerítés. Ugyanakkor ha már ott van a kerítés, akkor valahogy ezekkel a tömegekkel lehet, hogy érdemes lenne ennél tágabb perspektívában foglalkozni. Most attól, hogy olyan szemlesütve nézem, hogy ott a kerítés, nem tudtam kivenni onnan, attól ez még egy megbocsátható hibává válik, miközben a szorult helyzetéből az ember mindig megpróbálhat kihozni valamit, tehát a hibából lehet erényt is kovácsolni. Amennyiben ezt az egész tömeget úgy vesszük, hogy ez a képnek, vegyük úgy, hogy a bal oldali része és elkezdjük jobbra nyitni az egészet, akkor ez a kerítés elindulhat – ha folytatjuk perspektivikusan ezeket a vonalakat a képhatár felé egészen - és nagy tömeget hozhat létre. Ez a nagy tömeg ellensúlyozhatja magát ezt a függőlegest és akkor már egy izgalmas formai játék jön létre. Nyilvánvaló, amit én mondok, vakon tapogatózás, hiszen nem voltam ott, lehet, hogy ott áll egy Barkas vagy van ott egy trafóház vagy bármi más, ami felborítaná ezt az egészet, de abból, amit most látok, jó esetben létre jöhetne ez, ha pedig nem, akkor azt kéne megnézni, hogy mi van akkor, ha mondjuk az egészet abszolút másik irányból közelítem meg, és ezt az egészet kiszorítom a képnek a jobb oldalára, vágok a kerítésből amennyit lehet, és a bal oldalt kezdem el keresgélni azt, hogy mi jön ettől létre. Magyarán én most azt érzem, hogy a Nórát az izgatta ebben, ami a fára tekeredő kígyóval és az arra lerakódott hóval létrejön - ez valóban érdekes és izgalmas -, de ehhez teret kell tudni adni és ezt a teret kell tudni megtalálni, hogy honnan tudom ezt dinamikailag érvényessé tenni. Most olyan, minthogyha egy nagy meséből kivágtuk volna a főszereplőt, körbevágtuk volna kisollóval és beragasztottuk volna az emlékkönyvünkbe. Ha ezt a képet igazán föl akarjuk emelni, akkor ahhoz ennél nagyobb tér kellene, igényli ezt a méltósága az egésznek és a lírája, oldal irányba. Nóra, én szeretném, hogy mesélj arról, hogy mik voltak jobbra és balra, hogy merre lehetett volna esetleg ezt megoldani. Azt is el tudom fogadni, hogy semerre – akkor így jártunk… Ettől függetlenül ez egy abszolút 3 csillagos kép, pontosan attól, hogy az a finomság amit a tónusokkal Nóra megoldott, és az a finomság, mikor azt a ritka esetet látjuk, amikor a hónak is kellő mélységű tónusa tud maradni, ezek a színek amik itt létrejöttek nagyon finomak, tehát ezzel abszolút jó irányt mutat. Várnám Nóra válaszát. (hegyi)
értékelés:

Ahogy nézem a képet, az benne a furcsa, hogy olyan, mint hogyha ezek a mozgások különböző rétegekben jöttek volna létre, mintha filmlemezek egymásra lennének helyezve. Három ilyen lemezt lehet tulajdonképpen felfedezni. Az egyik ilyen lemezréteg jól érthető. Ez a réteg az út menti fa, bokrok, a zöldes – sárgás – barnás - feketés elmosott, enyhén átlós irányba futó rendszere. Aztán van egy másik réteg, ami lényegesen halványabban van jelen, nagyjából a kép közepén. Valószínűsítem, hogy ezt a réteget a tükröződés hozta létre, ami az ablakon látszik. Ezek nagyon finom vonalakkal meghúzott elmozdulások, főképp az égnél fedezhetőek fel. A harmadik réteg ami a mozgásirányra merőlegesen lévő, tulajdonképpen horizontnak is mondható képsík, itt egy viszonylag kis elmozdulás látható. Gondolatom szerint ez abból adódik, hogy maga a fényképezőgép is elmozdult, nem csak a vasúti kocsi. Ettől egy jól dinamizáló struktúra jön létre, izgalmas képi rendszer. A kép valamiért várakozással teli, de a várakozást nem teljesíti be. Egyszerűbben fogalmazva; hol a főszereplő, ez a kérdés. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy egy mozgás közbeni fotót elkészíteni, bár nagyon könnyű dolognak tűnik, azért nem egyszerű elérni, hogy ez az exponálás optimális pillanatban jöjjön létre. Erre tudom azt mondani, hogy minden egyes fotográfiai területnek megvannak a szintjei - azok a szintek, amiknél már mint időtálló alkotásról beszélhetünk. Hogyha ezeket a szinteket meg kellene fogalmaznom, akkor azt mondom, hogy a belépőszint, amikor rácsodálkozunk egy jelenségre, és maga a jelenség kerül rögzítésre. A második szint, amikor már van úgymond főszereplője a témának, tehát elkezdtünk történtet mesélni, és a harmadik szint az, amikor ez a kettő a tudatosságnak azon a szintjén lép életbe, ahol mindez esztétikai formában tud megjelenni. Én most ezt a képet az első szintnél megállni látom. Maga a mozgásélmény megvan, a rácsodálkozás megtörtént, hordoz esztétikai értéket a kép, de nem történik meg a csoda abban, hogy elinduljon egy történetmesélés. Kell keresni főszereplőt! Hogy ezt hogy hozom létre, magában a tájban találok főszereplőt, vagy elindítok egy újabb közlési síkot a belső tér mozgásából, dinamikájával és a tükröződéssel, vagy a belső térről való gondolataimmal fűszerezem ezt a dolgot, már másodlagos és ez abszolút az alkotói szabadság témakörébe tartozik. Mindenféleképp igényelné ezt a kép. Amikor egy képi szenzációt önmagában úgymond megtalálunk, akkor ennek az érvényességi ideje az ami nem elég hosszú. Amikor arról beszélek, hogy a fotográfia ledobja magáról a verbalitást, akkor arról is beszélek, hogy ezeket a szinteket érdemes végiggondolni, hiszen a fotográfiánál az idő többféleképpen jelentkezik. Egyrészt az expozíciós időnél - itt például nagyon jól megfigyelhettük, hogy egy hosszabb expozíció mit hoz létre és mennyire dinamizálja a helyzetet, mennyire valószerűvé tudja tenni az élményt -, másrészt az a belső idő, ami a képen belül történik, ami úgymond a sztorinak ideje, a harmadik idő pedig a kép élettartama, úgymond kihordási ideje, ameddig ez a kép hatni képes a nézőre, aztán van egy negyedik idő ami legfőképp arról szól, hogy egy üzenet mennyire kortalan. Akkor beszélünk igazán maradandó fotográfiai alkotásról, amikor ez az összes idősík valamilyen szinten megjelenik a képen - tehát hogy ez az abszurd befagyott pillanat rögzítéséből adódó furcsaság, vagy pedig az hogy mint dimenzióelem bekapcsoljuk az időt (esetlegesen egy hosszabb expozícióval). Fontos, hogy ennek az egésznek legyen történetisége és súlya, melyben olyan üzeneteket és olyan esztétikai meghatározásokat is tartalmaz, ami nem csak a mának szól. Ha ez mind együtt jelen van, akkor a kép a falra kerülhet és nem fog onnan lepotyogni. Még mielőtt az összes Látszóteres legyintene, hogy mit akarok én ezzel a dologgal és akkor az egész egy megmászhatatlan Mount Everest lenne, nem megkerülhető és nem megspórolható ennek az egésznek a lépcsőzetes felépítése. Magyarán azt az időt, amit a tapasztalással töltünk, nem lehet lerövidíteni. Sokan azt gondolják és sok helyen tetten érhető, legfőképp a városfotósoknál, hogy azt gondolják, van egy jó masinám, jó felszerelésem, van kellő türelmem és kitartásom, valami történik a városban és majd azt lekapom, és ha a szerencse is mellém áll, fantasztikus képeket fogok készíteni. Ott hibázik a dolog, hogy a képeinél nem érthető, hogy miért fotózta le. Ez a miért az, amit az idő fog megadni. És én azt gondolom, hogy ebben nagyon jó úton járunk, János is nagyon jó úton jár. Tehát miközben azt mondom, hogy ez a kép jó megoldás és ezért egy csillagot mindenképp megérdemel, közben a történetiségét nem értjük (csak a leiratból), mivel ez a helyzet felcserélhető bármilyen más szituációval (nem egyedi, nem kiemelkedő és nem különleges), ezért nem tud ez a kép tovább lépni. Ez nem hiba! Ha kellő energiát fordít János arra, hogy mozgással kapcsolatos tanulmányokat folytasson, akkor az idő meghálálja majd a befektetett munkát. Egyszer csak varázsütésre elkezdenek a történetek is mesélni és létre fog jönni ez a következő minőség. Úgyhogy én csak arra tudok sarkallni mindenkit, hogy ne csak bele- belekapjunk egy-egy témába, hanem pittbull agresszivitással maradjunk is rajta egy-egy témán, ne engedjük addig, amíg nem érezzük azt, hogy tovább tudtunk lépni, hogy megvan a kellő tapasztalás. E nélkül nem fog menni. (hegyi)
értékelés: