Ez egy jó ritmus, egy jó meglátás, tetszik az, hogy valami, ami ennyire felkapott, és ennyire emblematikus ünnepi helyzet, azt Ágnes ebből a nagyon szubjektív kameraállásból ábrázolja. Ez eddig jó, jó, hogy a nagyon jellegzetes fenyők megjelennek, a domb megjelenik, az egész szituáció jó, megmutatkozik a sok ember, tényleg mintha egy virágos mező lenne, miközben azok mind-mind emberek. Aminél még egy kicsit gondolkodtam volna ott, hogy biztos-e, hogy ez a kopaszodó bácsi az, aki itt a kicsit kihízott öltönykabátjával a fő alakként megáll a lábán. Nem lehet, hogy valaki olyat találtunk volna, aki esetleg érzelmileg közelebb áll ehhez a történethez? Mert ott lett volna az igazi geg lehetősége, hogy mondjuk a fűben elhever az egyik legény, aki ezekbe a műnépi dolgokba beöltözik, és onnantól kezdve megvan az egésznek a húzása. Vagy ha már néző, akkor valami egészen extrémet keresni, és akkor az egésznek megvan a humora. Ha szociografikusra akarjuk venni a figurát, akkor a jellegzetesség fontos, tehát ennek a humora maximum a kopaszságnál van, de annyira nem jellegzetesek az egyéb vonások. Ez az egy billeg nekem egy kicsit, miközben minden más rendben van. Megadom a három csillagot erre, azzal együtt, hogy szeretném, ha a jövőben ezekre a nüanszokra is kezdenénk egy kicsit figyelni. (hegyi)
értékelés:

- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
(Antoine de Saint-Exupéry)

Kapunk egy nagyon szépen összevizeződött rózsáról egy érdekes felvételt. Nem vagyok biztos abban, hogy fényviszonyban optimális volt a helyet akkor, amikor exponáltál. Feketék a levelek, kicsit döglött ennek az egésznek a tónusa. Nyilvánvaló, hogy ezzel lehetett volna mit kezdeni utómunkában is, lehetett volna bele életet lehelni akkor, ha ez az egy kép van, és nincs több, és mondjuk ez a nagyapám rózsája, aki már azóta nincs közöttünk, és a rózsája is kipusztult. Akkor ezzel kell valamit kezdenünk. Egyébkén azt mondom, hogy ismétlés azért, mert ahhoz a műhöz, amiből te a részletet adod, ahhoz hozzátartozik az a fajta szinte szerelem szintű érzelem, ami a kishercegnek az ő rózsája, hogy csak az a fontos, és maga az a döbbenet, amikor rájön arra, hogy de hát itt a földön millió rózsa van, mikor neki csak egyetlen egy volt. Itt van a kutya elásva, mert az illusztrációnál fontos az, hogy valami közünk legyen ahhoz a darabhoz, amihez az illusztrációt készítjük, és annak megfogjuk azt a pillanatát, ami a legfontosabb pillanat, vagy a kulcsmondat, és utána a körül kezdjünk el mozogni. A Kishercegben a rózsás történetnél az egyik a vizuálisan jól megfogható kulcsmondat pontosan ez, amikor megtalálja azt, hogy a földön sok rózsa van, és közben meg van az ő egyedüli rózsája. Én ezt a problematikát kezdeném el kibontani, ha már a Kisherceghez akarok nyúlni, akkor próbáljunk meg erre valamit ötletelni. Ismétlés. (hegyi)

István, én azt gondolom, hogy a gyerekkorodat én szeretném átélni, de ezzel a kutyával ez nem sikerül. Lehet, hogy ő plüsskutya, lehet, hogy igazi, én inkább az igazira szavazok, mert ennyire jó utánzatot ritkán csinálnak, de ennyi. Beleolvadunk a háttérbe, ami nem lenne baj, de itt van egy rongyszőnyeg, ami megint nem lenne baj, de levágtuk a lábait, ami nem lenne baj, ha fényben ez az egész rendben lenne, de fényben sem nagyon vagyunk rendben. Ez egy tanulmánynak felel meg, az ismétlést várom. (hegyi)

Bara, az a baj, hogy azzal, hogy ilyen egymásra fotózásokat csinálsz, azzal tulajdonképpen kellően művészi hatást érsz el abban a tekintetben, hogy a néző nem tud nagyon kritikát mondani, mert azt mondja, hogy ez milyen érzékeny, ez milyen jó. Én is azt mondom elsőre, hogy hú de jó, de aztán rájövök, hogy nem értem, hogy ez miért jó. Azok a képelemek, amikből ez összeáll, azok nincsenek pontosan végigvive. Nézzük meg a saját portrédat csak: ezt a második leckébe küldted be, tehát a portré része a legfontosabb, minden más elvileg ehhez viszonyítva jelenne meg. És mit látunk? Látunk egy csajt, akinek gyönyörű a haja, gyönyörűen fújj a szél, szemüveges lányról beszélünk, valamiért fontosnak tartja a fotós, hogy ábrázolja ezt a szemüveget, én azt mondom, hogy ez nem minden portrénál kötelező, hogy ezt ábrázoljuk, még akkor sem, ha az alany szemüveges. Én ezt el tudnám úgy is képzelni, hogy szemüveg nélkül legyen, sőt. Mindezzel együtt, ez még a kisebbik kérdés, a nagyobbik kérdés az, hogy megyünk lefelé a képen, és látunk egy pólót, ami szépen kiemeli a vállat, na de ott van egy pánt is. Ez megint egy olyan dolog, hogy nekem ez kicsit mindig az illúziórombolás, de a legnagyobb gáz az, hogy a pánt mellett van még egy pánt, és akkor a pánt a pánton egészen extra dolgokat tud létrehozni, de az nekem nem nagyon jó. Nem fog leesni az a melltartó akkor, ha egy kicsit odébb teszem a vállnál a pántot, ha már ezt a nagyon decensen erotikus vonalat akarom mutatni. Ez egy nagyon fontos dolog, a nőiségnek egy nagyon szép jele, egyébként nagyon gyönyörű lenne, de most ez az egész ott bicsaklik. És van egy fotós táskád is, és ezt keresztbeveted a válladon, ami nagyon fontos dolog, hogy a városban nehogy levegyék az utcán, hogy nehogy valaki elvigye a fotós cuccomat, de egy képkészítés erejéig, ha van valaki segítséged, aki vigyázzon rá, lehet, hogy érdemes lenne ettől megszabadulni. Most ez a csat meg a szíj az egészet szétveri. Ha már líráról beszélünk, akkor oké, de a portréd nekem találtnak tűnik, és mintha ehhez kerestél volna valami párhuzamot ezekkel az orgonákkal. Az egész nekem egy kicsit ilyen beállítottan csinált, szóval az a része, hogy hazavittem a valamit, voltam egy fotós sétán, nem teljesen minden úgy sikerült, ahogy akartam, de azért valamit otthon csinálok vele, és ez milyen érdekes így. Ebben most nem nagyon értünk egyet, visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Amikor kigondoltuk a leckerendet, akkor arra gondoltunk, hogy a magas számú leckéket akkor kezdjük el csinálni, amikor már az elejével megvagyunk, és még az elején elég nagy hiányok és lyukak vannak. Én most ezt arra mondom, hogy ne ugráljunk egy ismétlő leckébe ennyire előre. Én most ezt átteszem a Portré leckébe, a 43-as leckéből a sima portréba, attól, még, hogy ez fekete-fehér, és hagyjuk meg ezeket az ismétlő leckéket arra az időre, amikor már a többi lecke megoldásra került, és az ismétlés van soron, mert az egy összegzés. Én nem érzem azt, hogy ez egy összegzése lenne bárminek is. Megint kapjuk ezt a kollázs-technikát ezzel a pitypanggal, nem teljesen értem, hogy ez miért kell erre a képre, nem nagyon látom magyarázatát. Persze, a gyerekkornak ez egy fontos növénye, nincs olyan gyerek, aki ne gyönyörködött volna benne, vagy ne fújkálta volna, sőt már láttam olyan videót is, ahol meggyújtják, és akkor másodpercek alatt leég. Én ezt gyerekkoromban nem próbáltam ki, ez nekem kimaradt, de minden esetre érdekes megközelítés. Ez a kép önmagában a buborékkal jó lett volna, annyit hozzátennék, hogy lehet, hogy ezt a buborékfújó berendezést valahogy ki kell gyakorolni, hogy hogy lehet kihagyni a képből: tehát megfújom a buborékot, földobom, és amikor megfelelő helyen van, akkor exponálok. Ugyanis ez így most egy kicsit olcsó megoldás, úgy értem, hogy odatartotta a szeméhez, de az igazi trüváj ott lenne, ha a buborék tényleg a levegőbe repülve kerülne valahová a képre. Nem nagyon látom itt a képszerkesztésben való értelmét a véletlennek. Ez itt egy egy csillagos portré. (hegyi)
értékelés:

Elég sokat vívódtam, mert viszonylag sok látszik az arcomból (jobboldal), de mégsem teljes arc... remélem befér az első lecke kereteibe, hanem... sebaj, se Tóbiás.

Cím: Tükör. Ha elég sokáig nézzük magunkat, arcunkat a tükörben, olyan dolgokat is megláthatunk magunkban, amiket egyébként nem. Amit viszont látunk, az velünk együtt alakul, az is mi vagyunk, legalább félig.

Alternatív cím: Ne emészd magad! A mai világ sok (magyar) emberének valószínűsíthetően napi 1-2 órája azzal megy el, hogy emészti magát, mert nem keres eleget, mert nem felel meg, mert lemarad, mert egyedül van. Ne emészd magad! Nem visz előre, nem megoldás, nézz tükörbe, tegyük fel a jó kérdéseket és álljunk talpra.

Megint ez a graffiti-s világ, a koponya, a tükröződés és a valós világ, a képzelet és a valóság határa, az önmegfigyelés és az önelfogadás, szóval sok minden hozható itt példának, a lecke is egy kicsit a határon van abban, hogy teljesíti-e az első leckét vagy nem, mennyiben tekinthető ez megoldásnak. Én el tudom fogadni, és a három csillag is megvan, ez egy jó geg, tetszik az, hogy ezt így idehozta nekünk János. Talán az élességgel érdemes lett volna úgy bánni, hogy ez az egész megmaradjon élességben a rajznál is. Talán egy kicsit több fényt kellett volna adni az arcra, és akkor exponálásban is a blendével még mehetünk tovább egy kicsivel, nagyobb mélységélességi határt szabva magunknak. De az ötlet tetszik, megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés: