Az egyik legerősebb képét küldte el Ágnes, azt gondolom, hogy ezt nem kell túlságosan magyarázni. Nagyon jók a ritmusok, nagyon jó a dinamikája ennek az egésznek, a tömegelhelyezés, az egésznek a szürrealitása. Itt is tudnám hozni példának Magritte-t, nagyon ez a világ érzelmileg, amit Ágnes itt most mutat. A pad nézőpontjából nézve, ez a négy kis pamacs, tényleg érdekes, izgalmas, a realitástól messze van, mert mégiscsak egy temetői hangulatba kellene lennünk, és ezek a gömbformára nyírt formák közben egész mást üzennek. Nagyon köszönöm, nagyon rendben van. Nekem ez a kép nagyon nem a csendről szól, mert ez olyan, mintha négy petárda robbant volna, ha már mindenféle filozófiai áthallást kell hozni, akkor nekem nem a csend jön ebből be, legfeljebb attól, hogy nincs rajta ember, de ez a csend visszahúz ebbe a temetői hangulatba, miközben pont ez a négy szereplő az, aki ebből engem sikeresen kiragadott. Úgyhogy ezen elgondolkodnék, nem vagyok meggyőzve a Csend leckéről, de megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:

Igen, itt van az a kép, aminél azt kell, hogy mondjam, hogy az előző, szatyrot cipelő verziónál voltak problémáim azzal, hogy mennyire van tere, ez most ennél a képnél tökéletesen jól megoldódik. Nagyon szép az, ahogy a háttérből elősejlik ez az árnyékforma, a biciklikerékkel, korláttal, a gesztussal, a libbenő szoknyával, miközben erre még egy réteg csillanás rákerül, úgyhogy ez az, amit várnék, ezt a fajta átgondoltságot, a cipelős képnél ezt hiányoltam. Nagyon örülök ennek a munkának. Hogy ez Vasárnap hajnal, legyen, ezt vegyük úgy, hogy elfogadtam, megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:

Ezek a kedves emberek megengedték, hogy együtt fényképezkedjek velük. Annyi csalás van a dologban, hogy állvány helyett a lányom tartotta a gépet.

Nagyon furcsa ez a háttér, amit István talált itt magának az önportré elkészítéséhez, irónia, humor van benne, egyébként a képen ő engem Nicolas Cage-re emlékeztet. Nem tudom megmondani, hogy mi az oka, de mégis van valami ilyen párhuzam számomra. Jó a megfejés, dinamikus ez a sárga, jók a figurák, a ritmusok, szóval nekem ez abszolút korrekt megoldás, és tetszik az ötlet. Remélem, hogy István ebben a ritmusban folytatja a többi leckét is, várom őket. (hegyi)
értékelés:    

Hogy ez a neve ennek a lónak, vagy a típusa, nem tudom, én nem annyira értek a lovakhoz, nem vagyok velük akkora nagy szerelemben, ezt már elmondtam, engem egyszer megtaposott egy ló, úgyhogy nem az én barátom, de én úgy tudom, hogy ilyen, hogy „fehér” ló, nincsen. Ami a képi ábrázolást illeti, megint azt mondom, hogy az ötletet jónak tartom, a ló, mint házi kedvenc abszolút elfogadható, de most, mintha nem lett volna eldöntve az, hogy engem az árnyéka izgat jobban, vagy maga a tényszerű közlés. Pedig szépek a fények, jól hozzák a struktúrát, az izmokat, a csontokat, jól mutatják a kötéseket, a formákat, tehát ez kifejezetten jó lenne, de az a vágás, amivel most ez a lószerkezet belekerült a képbe, nem telitalálat. Tessék egy kicsit úgy gondolkodni, mint egy hentes, hogy hol végződik az egyes izomcsoport, és ott lehet vágni. Itt most belevágtál úgy ebbe a felső combba, és ebbe a kötésbe a testhez, ami nem jól adja a formát. Visszaadom ismétlésre, ez nem az a szint, amit várok, ennél már kompozícióban erősebb megfogalmazásokat kaptam tőled, ne tessék visszalépni. (hegyi)

Ez a kettes verzió, teljesen más az üzenet lényege a két üres kerettel, mint az előző üzenetnél volt. Az egy nagyon nyugalmasan, jól ritmizáló kép, és az üres keret szerepe viszonylag könnyen dekódolható. A mostani képnél térbeli viszonyrendszert alakított ki Feri, és ebben szerepel ő ezzel a portréval. Ha értelmezni szeretném, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy izgalmas kérdés, hogy van egy keret, amin keresztül kinézek, tehát van tér, ahonnan és ahová nézek, és ott van egy másik keret, ami egy falon van, mintha egy vakablak lenne. Ez nekem a bezártságot, az útkeresésben valamiféle lemondást is jelent. Erre rímel az a tekintet, ahogy a portrén Feri szerepel. Az ötletet nagyon jónak tartom, az üzenete nagyon erős. Nem egy vidám üzenet, az biztos, de Feri ezt pontosan érzi, hogy mi miért történik ezen a képen. Azt is jónak tartom, hogy jól választotta meg az öltözéket, tehát nem egy nagyon kontrasztos, fekete inget vett föl, ami túldominálná ezt a szituációt, tehát én ezt egy nagyon jó megoldásnak tartom. Érdekes a két képet összehasonlítani, mert míg az előző inkább a társas viszonyokról mesél, ez inkább az alkotási, gondolkodási helyzetekről. (hegyi)
értékelés:    

Egy képi humort látunk, egy ajtót, amin egy figura kopogtat, és mintha egy névnapi köszöntés lenne, vagy anyák napjára menne a kis csokrával, vagy a szomszédasszonyhoz próbálna átmenni, és bekopogtatni, erre utal az cím is, és a gesztus is abszolút jól érthető. Ami ebben az izgalmas, hogy mindezt egy mezőre vitte ki Feri, és maga a gesztus maradt meg, és a képzeletünkre bízza azt, hogy a történetet mi hogyan folytatjuk. Ez egy nagyon jó ötlet, a világítási, fénytani helyzetet is nagyon jól megtalálta Feri, mert olyan, mintha az ajtó mögött élet lenne, mert a fény úgy süt át az üvegen, amit akár fölfoghatnánk egy belső térben a szobabelső világításának. Talán annyit tudnék hozzátenni, hogy a kint és bent érzékeltetésére most a figurát, saját magát használja, mert ugye egy egész alakos portrét látunk, és az alkotó az, aki a külső helyzetben van, és a belső helyzet az maga a nagy mező, üresen. Ezt az ürességet is el tudom fogadni, bár lehet, hogy valamit én a belső tér-élményből is érzékeltettem volna, ha már egy ajtót kivittem erre a mezőre. Egy üres fotel, vagy egy üres asztal, szék, lehet, hogy még hozzárímelt volna ehhez a képhez, és erősítette volna ezt az üzenetet. Ami az egész alakos portré jelleget illeti, én ezt abszolút el tudom fogadni, mint megoldást, egyetlen egy kérdés merül föl bennem, hogy Feri érzelmileg miért ebben a kontextusban ábrázolja saját magát. Ez a várakozó, bebocsájtást kérő dolog jellemző lehet az alkotóra, de az üzenetét érdemes lenne végiggondolni, hogy ez mit jelent. Ezt is el tudom fogadni, érdekes sűrítés, hogy saját magamat, mint egy várakozó ajtó előtt álló idegen ábrázolom, egyedül, kint, magányosan. (hegyi)
értékelés:    

Kicsit értetlenül állok ez előtt a kép előtt, ugyanis nem tudom, hogy most lentről fel, vagy fentről le, nem tudom, hogy Ágnes föltette a plafonra a lábát, és ott van ez a kis maci összeszorítva, vagy ez a föld, vagy fal. Nem értem az üzenetet se, hogy miért van a lábánál a maci. Első nekifutásra azt hittem, hogy Ágnesről van lecsúszva a bugyi, és az van lecsúszva a lábához, csak utána vettem észre, hogy ez egy manó. Jóskát segítségül hívtam, aki megfejtette nekem ezt a képet, és azt mondta, hogy gyereket is így hintáztatunk, hogy a lábunkon, és Ágnes is ezt itt hintáztatja. Az a baj, hogy ez erről a képről csak annak jön le, aki hintáztatott már gyereket a lábán. Nem biztos, hogy mindenki hintáztatott, én sem, sőt, engem sem. Ebből kifolyólag nekem ez nem egyértelmű üzenet, viszont az a rövidülés, amit itt látunk, az nem tesz jót ennek a lábnak, egy ilyen barokk fotellábnak tűnik ez a két láb, és nem az Ágnesének. Én láttam Ágnest, nem kell megijedni, nem ilyen a lába. Másrészt az a háttér, amit választottál, aminek nekitámasztottad a lábad, hogy kényelmesen tudd fotózni, lestoppolja ezt a vízszintesekkel. Ha még lett volna is utalás arra, hogy ez mozgásban lehet, hogy itt játék lehet, mindent megtettél annak érdekében, hogy ez leálljon. Kényelmesre vetted a figurát. Tessék nekikészülni ennek az egésznek, és tessék utána csinálni ezt az egészet, mint mozgás, pörögni vele, ficánkolni, rúgkapálni, és közben fényképezni, elkapni azt a pillanatot, amikor ennek a dinamikája megvan. Így, ilyen kis kényelmesbe ez nem jön be. Ismétlés. (hegyi)