Frida Kahlo Törött oszlop című képét használtam föl.

Egy olyan képpárt kapunk, még ha egy képre is van ez applikálva, amiben egy kapcsolódást vagy kapcsolatkeresést érzékelünk. Nyilvánvaló, hogy ez azért izgalmas, mert akárhogyis nézem, mind a két kép visszatekintés. Sejtésem szerint a jobb oldali képen Tamást látjuk, ahogy ebben a jógaülésben van. Lehet, hogy nagyon mondvacsinált a képi párhuzam értelmezése, ugyanakkor én azt érzem ebben, hogy a lényeg nem csak abban mutatkozik meg, hogy a két kép egymás mellé kerül, hanem, hogy a két kép most kerül egymás mellé. Ez egy háromszög, és ennek a harmadik csúcsa maga Tamás, az alkotó, a mostani helyzetében, amikor átértékeli a saját útját. Nekem ebben benne van az is, hogy egy kicsit fölülről nézi a fiatalkori saját magát, aki a külsőségeket és a meditációnak az ilyen fajta megnyilvánulási formáját tartotta esetleg elsődlegesnek, és a párhuzamot ma vonja meg azzal, hogy ezt a két képet egymás mellé, egymásba applikálja. Azt nem tudom teljesen ebből a képből biztosan kijelenteni, hogy pont Frida Kahlo képe az, ami erre alkalmas. Ehhez alapvetően ismerni kell Frida Kahlo életét. Róla annyit mindenféleképpen szükségesnek tartok elmondani, hogy egyrészt van magyar vonatkozása, mert a nagyszülei magyarok voltak, másrészt fontos az, hogy a mexikói festészetnek egy nagyon meghatározó alakja lett úgy, hogy az ő elhivatottsága a festészet iránt egy balesetnek köszönhető. Ő eleve sérülésekkel született, és az a fajta férfias vonal, amit ő képviselt az öltözködésében, megjelenésében, és akár a viselkedésében, tulajdonképpen ennek a sérülésnek a kompenzálása volt. Utána egy elég súlyos baleset érte. Ez a 20-as évek, tehát egy 18-20 év körüli lányról beszélünk, akit egy közlekedési baleset ért, ennek következtében az időben nem kezelt sérülései miatt ő nagyon sokáig feküdt gipszágyban, fűzőkkel, stb. Ennek óriási hatása van a művészetére, mert ő ágyban fekve tükörből festette legfőképp saját magát. Ezen a képen is fűzők szerepelnek. Ez a törött oszlop is elsősorban az ő gerincére utal, ami ennél a balesetnél megsérült. A fűzők is egyértelműen jelen vannak, ugyanakkor az is látszik, hogy minebből egy szabadulni vágyás jön elő. A dinamikája ennek a képnek ebben mérhető. Látszik az is, hogy a 20-as évekről beszélünk, amikor Dali és Picasso is a maga szürreális világát megalkotta, de teljesen más a két világ tapasztalati szintje. Abban a pillanatban, amikor valaki a saját nyomorúságán, bezártságán, fogvatartottságán keresztül szűr egy élményt, akkor máris értelmezhetőbbé válnak ezek a szimbólumok. Ezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert fontos, hogy egy ilyen párhuzamnál értelmezzük ezt a helyzetet. Itt azt is hozzá kell tenni, hogy Frida Kahlonak egy nagyon neves festő a férje, később, akit Diego Riviera-nak hívnak, és ez is befolyásolta Frida alkotói hozzáállását. Az ő életének a kerete mindenféleképpen a sérült ember önértékelése, önképe. Ez az élete végén vissza is tér, mert akkor már le is vágták a lábát, tehát volt egy bizonyos életszakasz, amikor a lehetőségeihez mérten szabadon tudott élni, de ez a szabadság is csak időlegesnek tűnt, miközben egy nagyon dinamikus és aktív emberről beszélünk. Akit ezt bővebben érdekel, annak javaslom a Frida című filmet megnézni. Nagyon jó életrajzi játékfilm, én nagyon fontosnak tartom, hogy ilyenekkel legyünk tisztában. Visszatérve a képelemzéshez: azt a fajta párhuzamot én értem, és elfogadom, ami arról szól, hogy van egy kényszerű helyzet, ami Frida képén látszik, és van egy önként vállalt aszkézis, ami Tamás képén látszik. Ezt a fajta ellentétpárt értem, de azt gondolom, hogy Tamás megállt egy pontnál, és megelégedett azzal, hogy a párhuzamfelállításig eljutott, de ez még csak az előszobája a végeredménynek. Én most arra szeretném Tamást sarkallni, hogy ha ő szereti ezeket a festészeti párhuzamokat, akkor ne elégedjen meg azzal, hogy fotosoppal egymás mellé tesz két képet. Ebből el lehet indulni, de akkor tessék venni azt az ecsetet, ami lehet akár a fotosop ecsete, és tessék ezt egyenrangú szintre emelni. Nem kell megijedni, ha már egyszer hozzá merünk nyúlni valakinek a festményéhez, és elkezdünk ezzel dolgozni, akkor ott ne álljunk meg félúton. Mert most ott érzem ennek a dolognak a különbségeit, hogy a két dolog csak össze van maszatolva egymás mellé, ennek a kompozíciónak a saját alkotás része nincsen fölemelve arra a szintre, ahol ez el kellene helyezkedjen ahhoz, hogy ez a fajta párhuzam művészi szinten is elinduljon. Én most nagyon profán dolgokat mondok: meg kell találni Tamásnak formailag is azokat a megoldásokat, amivel adott esetben ő tényleg azonosulni tud Fridával. Én arra bíztatnám őt, hogy merje a saját képeit is akár roncsolni, festeni, átalakítani, módosítani. Ne álljunk meg ennél a szintnél, lépjünk kicsit följebb. A kézfogás rész ügyes, és jó megoldás, de a többivel nem értek annyira egyet. Kicsit sprődnek tartom ezt a fekete-fehéret, ebbe színekkel bele lehetett volna nyúlni, akár kézi festéssel is. Nem azt mondom, hogy össze kell festeni, és átvenni azt a fridai vonalat, amit ő képvisel, hanem egy akár grafittis, mai világba is be lehetett volna ezt hozni. Most én itt inkább a formai egyezést látom, mint az eszmeit. Nem tudom, hogy haragszik-e Tamás azért, ha ezt visszaadnám továbbgondolásra. Nem ismétlésre elsősorban, hanem továbbgondolásra, persze csak akkor, ha egyetért azzal, amiket itt elmondtam neki. Van egy másik út is, hogy a forma marad a maga naturális fotóformája, de akkor a tartalomhoz kell a mostani Tamást megkeresni, és érzelmileg kerülni közel Kahlohoz, avagy akár ellenpontba is, opponálni őt. Hogy a kettő közül melyiket választja Tamás, az az ő döntése, de félúton le álljon meg. (hegyi)

Humoros kép, és a humorosságának az a fűszere, hogy van egy elég szomorú felhangja is ennek: a pusztulás, a gondozatlanság, de mégis formailag megvan ez a játékosság, ahogy ezek az oszlopok billegnek ebben a térben, és nagyon idegenül is hatnak, a természeti környezetből nagyon erősen kipöckölődnek. Én ennek azért örülök, hogy Tamás ezt észrevette, mert ennek a képnek a finomsága pont abból van, hogy viszonylag jellegtelen fás vidéket sikerült találni, ami keretezi ezeket az ember által idepakolt útjelzőket, és látszik az is, hogy itt a természet is megtette a hatását, az idő, az ember gondatlansága, és ez úgy szép lassan az enyészeté lesz. Hogy ez 22-es lecke, Hétfő délután, azzal nem biztos, hogy tudok mire menni, nem tudom, hogy Tamásnak a hétfő délutánjaihoz ez mennyiben kapcsolódik. Lehet, hogy az Eltűnő világ leckében tartanám ezt inkább jó megoldásnak, pontosabban abból a filozófiai alapvetésből kiindulva, amit az előbb ecseteltem. Úgyhogy én ezt a leckét, mint leckemegoldást visszaadom, mint kép, kedvelem, és nem is nagyon tudok semmibe belekötni, megadom rá a három csillagot, ugyanakkor a leckemegoldásra várnék egy ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Egy három képből álló sorozatot látunk. Én nagyon szeretem ezeket a képeket, bár azt kell mondjam, hogy nem száz százalékig értek mindennel egyet. Minimális dolgok azok, amiket most szóvá fogok tenni. Az első képnél izgalmas maga a nézőpont, ahonnan ezt az egész építményt látjuk, és nagyon kedvelem azt, ahogy az a kis figura áll azon a járdán a kis botjával. Valószínűsítem, hogy az is egy szobor, de olyan, mintha egy ilyen kiránduló egyszer csak megjelent volna itt a téren, és bolyong, keresi az útját, hogy most merre van a Mátra. Ugyanakkor ezzel a képpel egyetlen problémám van: valamiért elfordul most az óramutató járásának megfelelő irányban, tehát van egy csavarodás benne. Erre még pluszban rájátszik az is, hogy az objektív is torzít. Ezzel a torzítással sok mindent nem tudunk kezdeni, mert gondolom ennél sokkal magasabbra nem tudott Bara fölmenni, és szerette volna a lépcső struktúráit megmutatni nekünk. Ide beidézném Maurits Cornelis Escher aki ezeket a térjátékokat alkalmazta, mint illúziókeltés, vagy mint optikai csalódás. Ennek egy jó példáját mutatja ez a kép is. Ez nagyon tetszik nekem, de ez az elfordulás korrigálandó lenne, mert most nincs semmi indoka ennek, ez maximum 2-3 foknyi visszafordítást jelent a bal irányba, és máris helyrekerül ez az egész. A második képnél kicsit hasonló a problémám. A tömegelhelyezés majdnem helyrehozza ezt az elfordulást. Itt is az objektív megválasztása az, ami egy képpé tudta varázsolni ezt a fogatlan harcos oroszlánt és a két másik szobrot, ami a képen látszik. Én az objektív megválasztását abszolút helyénvalónak tartom, de az elfordulás ilyen mértékben nem teljesen érthető. Akkor lenne indokolt, ha Bara elmozdult volna egy picit önmagának bal felé. Egy kicsit akkor szétválna az oroszlán és az épület egymástól, és az oroszlán tömege billentheté ezt a súlyt annyira, amennyire most billen. Ha ezt a kompozíciót veszem, és innen készült a kép, akkor ezt is vissza kellene fordítani valamennyit. Lehet, hogy én ennél feszesebben meséltem volna, ha visszaforgatnánk, akkor a képnek a jobb oldalából még vágnék körülbelül egy ujjnyit, és akkor még dinamikusabb ez a tömeg, ami itt ordít. Ez a kiáltás még hangsúlyosabb lenne. A harmadik kép viszont teljesen rendben van, kikezdhetetlen ez a megfigyelői szemlélet, és nagyon örülök annak, hogy megint egy szereplő a képre bekerült. Olyan, mintha megelevenedett volna az első képen lévő vándor, és őt láthatnánk akár. Ez egy teljesen rendben lévő kompozíció, nagyon szeretem. Lehet, hogy dinamikailag megfordítottam volna a sorrendet, ezt tettem volna középre, és a második képet tettem volna a végére, és akkor van egy erős húzása ennek az ügynek. De így is el tudom fogadni. Az elfordítások és a tömegelhelyezések egy kis pontosítást igényelnének. Saját magához mérem Barát, hogy amikor ő azokat a téli meg talán tavaszi tájakat lefényképezte a garázsfeljárókkal, akkor ennél lényegesen pontosabban fogalmazott. Azt a precizitást várom most is tőle, úgyhogy én erre most csak kettő csillagot adok. (hegyi)
értékelés:

Ez egy kettős portré, a hangulat abszolút adott. Itt valószínűleg valamilyen előadáshelyzet lehetett, vagy egy olyan instrukció, ami ezt a színpadi megjelenést erősíti a nézőben. Itt a kellékekre is gondolok, és a gesztusrendszerre. Azért is izgalmas ez a kettős portré, mert a két modell megválasztásával, bár hasonlatos felépítésű, hasonló ruhában lévő modelleket látunk, mégis létrejön egy hierarchia. Ez a kapcsolati helyzet érzékelhető abból, ahogy az egyik modell a másikat magához vonja, de abból is, hogy ez az egész fejtartás, ahogy ez a kommunikáció köztük létrejön, hogy egyik sem néz a másikra, de mégis van köztük valamilyen kapcsolat. Tulajdonképpen attól, hogy a kép bal oldalán lévő modell kifele és levele néz a képből, mindenféleképpen fölérendeltségi helyzetet mutat. Ezt erősíti az, hogy ő vonja magához ezt a másik figurát. A kép jobb oldalán lévő modellnél a kicsit szögletesebb karakter nagyon jól érvényesül. Ezek nagyon jó jelzések, nagyon finom utalások. Nagyon örülök annak, hogy Viki ebbe az irányba elindul, mert ezek megfigyelések, és ezek nagyon fontosak lesznek majd a későbbiekben neki, amikor ezen az úton továbbhalad, és a portrékkal fog dolgozni. Dinamikus a kép, viszonylag hosszabb expozíciót látunk, és annak külön örülök, hogy vannak éles pontok a képen, látszik, hogy nem a kamera mozgott be, hanem a modellek. Egyetlen dolog, ami nem teljesen tökéletes: a magasabbik modell karjának csonkolása, ami kilóg a képből nem igazán szerencsés. Nem tudom, hogy hozzá lehet-e ezt csapni, vagy itt a valóságban is megtörtént ez a vágás. De nagyon szeretem ezt. Nem tudom mennyire ellesett, megfigyelt pillanat, és mennyire irányított helyzet. Mindenesetre ezek a finomságok fontosak. Viki, köszönöm, és három csillag. Örülök ennek, hogy ebbe az irányba mozdulsz. (hegyi)
értékelés:

Nagyon kedvelem ezt a képet, legfőképpen azért, mert a kézen kívül sokat kellene gondolkodnom, hogy rájöjjek, hogy mit is látok. Ez most valami gép, vagy valami kiskocsit húz, vagy valami lomtalanításon készült kép, erre nem tudnék válaszolni. Ugyanakkor maga az ötlet nagyon tetszik. Meglesz erre a három csillag, mert egy nagyon dinamikus kezdés. A kompozíció jelentőségére szeretném Mirian figyelmét felhívni: a kevesebb néha több. Most egy kicsit sok nekem, főleg a képnek a bal felső részén az a sok kis mütyür, amit ott látok. Ez elviszi a figyelmemet a kézről, a kéz és a láncok kapcsolatáról, a pulóverről, az a fanyélről, amit fog a kezében. Ezeket hatásában csökkenti az a rendezetlenség, amiből ez kimetsződik. Ennyit tudok hozzáfűzni, de nagyon örülök annak, hogy Mirian elindult ezen az úton, köszöntöm őt, és várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Ez egy iskolás helyzet, az egyértelműen látszik. Modern iskolás helyzet, a mi korunkban még nem voltak ilyen írásvetítők, középiskolában már elvétve előfordultak, de azt is lehetett tudni, hogy a tanárok nem nagyon szeretik használni, mert bonyolult volt fölállítani, el kellett hozzá készíteni a fóliát, tehát nem nagyon volt használatban, bár egyszer-kétszer elkerülhetetlennek tűnt. Ezt most egyszerűbben megoldják a számítógépek és a projektorok, ez biztos, hogy segít a tanárnak is. Ebben a képben, ami érdekes, az pontosan az, hogy akár a diák-tanár viszonyt vesszük, akár a tanár magyarázását vesszük, mert ezt a kezet kétféleképpen is értelmezhetjük. Jó az a kapcsolódás, ami itt létrejön, pontosan azért, mert a modern megoldások, az ilyen home-made helyzetekkel szórakoztató geget hoznak létre. Persze ezt egy profi előadásnál lézer mutatópálcával oldja meg a tanár, hogy a diák lássa, és ne a kezét használja. Ez fölveti azt is, hogy mi a hatékonyabb, én szeretem azt, ha ilyennel találkozom, szerethetőbb, és könnyebben megjegyezhetőbb lesz az az információmennyiség, amit az előadó átad. Ennyit a kép hátteréről. Amit a képen látunk, azt én el tudom fogadni. Amit a képen látunk, azt el tudom fogadni. De itt technikailag azért vannak gondok, itt kellett, hogy legyen elég fény, úgyhogy én erre kettő csillagot adok. Egy könnyed megfogalmazás nem azt jeleni, hogy arra nem kell rákészülni. Nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy ennél a képnél megvan az az összefogottság, ami például annál a pados képnél megvan. (hegyi)
értékelés:

Azt rögtön elárulom, hogy ez a kép általam került besorolásra a 13-as leckébe. Ugyanis az Épített környezet arról is szól, hogy ebben az épített környezetben emberek élnek. És ezek az emberi viszonylatok is ábrázolhatóak, mint amit itt most a képen látunk. Valószínű, hogy az úriember mobiltelefonál, és erősen gesztikulál, ugye ilyet látunk az utcán meg autóban is - mmikor ezek a kicsi mobiltelefonok elkezdtek elterjedni, akkor eléggé szokatlan látvány volt ez, hogy emberek magukban beszélnek, ma már ezt megszoktuk, és nem hívunk hozzájuk mentőt, de a szürrealitása a helyzetnek még mindig megvan. Az egy nagyon jó meglátás András részéről, hogy egy olyan párbeszédi helyzetet hoz létre a nézőpont kiválasztásával, azzal a nézőponttal, amit ő elfoglal, mint fotográfus, amiben a plakátarc és a bácsi, aki gesztikulál, egy történetbe kerül. Ezek mondhatóan apró gegek, és még azt is lehet mondani, hogy jó, de hát a város, nem ilyen, és nem ettől fontos, mert szép épületek vannak, de én azt mondom, hogy az épített környezethez azért tartoznak hozzá erősen ezek a kis gegek, mert az élhető környezetből nem vonható ki a szemlélő, és az azt funkcionálisan használó személy. Arányításban is fontos. Nem is tudok ehhez túlságosan sokat hozzátenni, mert ez a kép teljesen kész van, és rendben van szerintem. Annak is örülök, hogy legalábbis e kép alapján kimondható talán, hogy András kezdi a fotosop módosítások tetszetős, ám viszonylag rövid életű köreit levetkőzni magáról, és kezdi ezeket elhagyni. Én ennek kifejezetten örülök, köszönöm ezt a munkát. (hegyi)
értékelés: