Ugyanazt tudom elmondani, mint a színesnél, azzal megspékelve, hogy ez már ilyen kínai írásjelekhez hasonlít, de a döntést neked kell meghozni, hogy mi az, amiről mesélni akarsz. Fontos, hogy a gondolat előbb legyen a fejünkben, mint ahogy a kép elkészül, és ne utólag akarjunk valami elkészült képre ráhúzni egy sztorit. Látszólag nincs különbség, de gyakorlatilag óriási van. Az egyiknél van egy előkoncepció, az visz téged, és ha az nem is volt teljesen kidolgozva, de a végeredményed erős lesz. Ha meg valami készült, lőttünk egyet, és utána kezdünk el azon gondolkodni, hogy ezen hogy tudnánk csavarni még kettőt, annak lesz egy stichje. (hegyi)
Ez olyan, mint egy totemoszlop, ha akarom. A keretezésre nincs semmi szükség, azt felejtsük el, hogy digitális képeket elkezdünk keretezni, tudom, vannak olyan nagy pályát bejárt fotóamatőrök, akik ebbe beleszerettek, és a mai napig ezt bőszen használják. Nem akarok nevet mondani, de rá lehet keresni az interneten és piros sálban szokott járni, és János a keresztneve. Tudom, hogy emberek szoktak ilyet csinálni, ez abszolút a digitális kor hülyesége, és semmilyen értelmét nem látom annak, hogy imitáljunk valamit, amikor ott a valóság is. Tehát a keretezést felejtsük el. Majd amikor a falra kerül, akkor ezen lehet gondolkodni, a képernyőn nincs szükség erre. Ami a képet illeti: érdekes ez a totemoszlopos játék. Nekem akkor érdekesebb lenne, ha nem lenne ekkora tónuskülönbség a kettő között, mert akkor olyan lenne, mintha két ilyen UFO jönne velem szembe a fekete éjszakában, szóval akkor jobban összeállna a történet. Így most nem annyira. (hegyi)
Pista, sok mindent nem tudok mondani. A 365-be is betettél ebből, itt is van, szociónak ez nem szoció, fotónak valamennyire fotó lenne, ha technikailag ez egyben lenne. Ez most nincs egyben, mert a fickóról nem sokat tudok meg a kép által, és az a bajom, hogy te mész a magad feje után, holott, lehet, hogy érdemes lenne odafigyelni arra, hogy mit mond valaki, legalábbis mivel nem adsz visszajelzést, ezért nem tudom, hogy egyáltalán átmennek-e a mondataim, eljutnak-e hozzád. Senkivel nem kommunikálsz. Én elhiszem, hogy sok a meló, meg fáradt vagy, de a saját magad melója megérne ennyit. Ez olyan, hogy faragsz valami szépen, vagy igazat, akkor annak az igazságához nem csak az tartozik hozzá, hogy jól álljon a kezedben a fafaragó eszköz, meg hogy az nagyjából legyen megcsinálva, hanem valószínűleg vagy annyira igényes a saját munkáddal kapcsolatban, hogy az az utolsó simításig rendben legyen, olyan legyen, amilyet akarsz. Persze ez nem azt jelenti, hogy le kell csiszolni gömbölyűre, hanem hogyha szálka maradt a szélén, akkor azt nem hagyod ott, hacsak nem tartozik hozzá a tárgy mondanivalójához. A fotó nem másabb ügy, nagyon ugyanolyan, mint bármelyik más kézműves szakma. (hegyi)
Miközben a Körös partján leül a csend, velünk, addig csillagok millió húznak el. Talán a második ilyen képem, de sokkal jobban tetszik, mint amennyire nem akartam ilyet. Úgy maradt.
Én lentről felfelé nézegetem a képeket, tehát nem volt egyértelmű, hogy egy ugyanilyen kép fog érkezni, de az az érdekes, hogy ennek ezt a címet adtad. Még az is lehet, hogy mellényúlok, és ezt az estét te tök egyedül csináltad végig, de abban egészen biztos vagyok, hogy a hatás valahonnan kintről jött, még akár egy közösségi oldalról, vagy ilyesmi. Megint azt mondom, hogy érdekes, de ez így ebben a formában nincs kész. Nyugodtan levághatsz a kép bal oldaláról két ujjnyit is akár, és akkor az egy feszesebb ügy lenne, komponálni, komponálni, komponálni. Ez a legfontosabb, minden mást ez mögé lehet helyezni. Mindig szoktátok kérdezni, hogy vannak-e ökölszabályok, és hogy melyik szabály erősebb, mint a másik. A legerősebb szabály a kompozícióé. Ha ez nincs rendben, akkor semmi nincs rendben. (hegyi)
Ez tizenvalahány állóképből van és zajos is. De hangulatos. Pont mint éjszaka ücsörögni a parton és a csillagokat nézni.
Zolikám, megint itt vagyunk a 16:9-es képaránynál, és megint azt mondom, hogy indokolatlan ez számomra. Most még erősebben fogok fogalmazni: Zoli, szeretnélek kiszakítani téged a fotóamatőrök társaságából. Ők azok, akik ilyeneket elkövetnek: kimegy, fotóséta van, lehetőleg sokan legyünk, visszük egymást bele a hülyeségbe, és csinálunk valamit, 12 egy tucat, de egymásnak örülünk, utána örülünk a képnek is, ebből nem lehet mit gazdálkodni. Persze, rá lehet csodálkozni, és az elején ennek nincs hibája, de akinek van tehetsége, és képi érzékenysége, az jó, ha ezekből egyszer csak kikerül, és elkezdi a saját útját járni. Mondhatnátok, hogy akkor mi van a Látszótérrel? Én azt gondolom, hogy itt nincs ilyen egymásra hatás, mert ritkán dolgozunk együtt. Amikor együtt dolgoztunk is, akár én, akár András volt ott éppen a felügyelője egy-egy szituációnak, pontosan arra vittük a társaságot, hogy ne egymás seggébe gyalogoljon. Ezt azért mondom most el, mert ez a kép egy nagyon izgalmas kép lehetne, ha döntést meghozod, hogy téged ebből mi érdekel, de azért nem hoztad meg a döntést, mert nem ezért készült, hanem azért, hogy kipróbáld, hogy milyen a hosszú expozíció, meg hogy mi van az éjszakai fotózással, és majd mi lesz a fényszennyezéssel, és az hogyan fog megjelenni a képen. Értem én, hogy mi az, ami elvitte a figyelmedet, de ez akkor is egy fotográfia lesz a végeredmény szempontjából, és pont nem érdekel engem, hogy téged mi érdekelt akkor, amikor olyan közel van a megoldás, hogy akár még kis se kell érte nyújtani a kezed, mert ott van az orrod előtt. El kell dönteni itt, hogy téged ebből mi érdekel, mert teljesen más a történet, ha például megfelezed a képet. Akkor azt mondom, hogy a jobb és a bal oldali része teljesen másról mesél. A kettő együtt viszont nem tud mesélni semmiről. Próbáld meg, hogy nagyjából a felénél elvágod a képet, és nézegeted az egyiket, és a másikat, hogy mi történik. Itt két képet összemontázsoltál, értem,hogy tizenvalahány állóképből van, de nem kell. Vagy ebből a sok képből legyen egy olyan döntés, hogy mit hagysz le. Tessék az egészet úgy kezelni, hogy minden, ami a technika, minden, ami az ilyen trükközés, bindzsizés, az legyen ott elég, és utána legyen ahhoz az embernek kellő távolságtartása, és rálátása, hogy azt mondja, hogy „aha, jó volt ott együtt, de engem nem ez érdekel, hanem…”, és utána mondja el, hogy mi. (hegyi)
Kicsit furcsa helyzet nekem a Demeter képeit elemezni abban az értelemben, hogy jelen vagyok, másrészt meg persze benne van az is, hogy a mesteremről beszélek, hát hogyan jövök én ahhoz, hogy elemezzek. Aztán mindig úgy vagyok vele, hogy ezen nekem kell túlemelkednem, mert a nézőnek, vagy a látszótereseknek ez a fajta problematikához, amit nekem ez jelent, semmi közük. Ők látnak egy képet, meg van egy csávó, aki itt mondogatja az elemzéseit, most mit szerencsétlenkedik? Úgyhogy ennek értelmében fogok ennek a képnek neki. Szerencsére sok idő eltelt a készítés óta, itt most pozitív az, hogy nem tudtam az elemzésekkel foglalkozni az elmúlt időben (remélem ez már nem így lesz), mégpedig azért, mert ez a kép egy beszélgetés kapcsán készült el. Én kérdeztem rá Demeternél arra, hogy hogyan fotózná le ezt az inget, mert ott volt ez az ing ledobva, bár nem teljesen így. Ez egy nagyon érdekes helyzet volt abban, hogy először elkezdte mondani Demeter, hogy ő mit csinálna, és akkor mondtam, hogy ne mondja, hanem csinálja. És innentől volt érdekes, hogy ugyanaz a tűz, lelkesedés, ugyanaz a megrögzöttség jött elő Demeterből, mint amit én régen is ismertem nála, hogy megszűnik a külvilág, és elkezd dolgozni. Megszűnt az, hogy 84 éves vagyok, az, hogy nehéz felállni a fotelből, és elkezdte csinálni a dolgot. Először is változtatott az ingen, és ő azt már az elején megmondta, hogy kell hozzá macska, tehát változtatott azon, ahogy ez az ing le volt dobva, mert nem egészen így volt, ennél kevésbé volt dinamikus. Tehát mi a tanulság? Hogy hozzányúlt. Mert neki megvolt a fejében, hogy ennek hogy kell kinéznie, és a valóság nem olyan volt, és ezt alakítjuk. Tudom, ez sokatoknak nehézség, vagy valaki rossz tanácsot adott, és ezt elutasítjátok, de én azt mondom, hogy már az maga beleavatkozás a valóságba, hogy előveszed a fényképezőgépedet, mert ennek a jelenléte is változtat a valóságon, van erre ugye filozófiai és méréstani kifejezés, amikor a mért értékekbe a mérőeszköz is beleavatkozik, vagy bonyolítja azt. Itt is erről van szó, tehát ha már elfogadom azt, hogy a fotózás maga valóságtorzító dolog, ha elfogadom azt, hogy a három dimenzióból kettőt készíteni is valóságtorzítás, és ha elfogadom, hogy egy folyamatból kiszakítani egy időpillanatot is ilyen torzítás, akkor onnantól kezdve miért, hol kell megállnom? Maga a fotográfiai valóság az lesz, amit én létrehozok képkivágással, a pillanat megragadásával, mindennel. Tehát nyugodtan hozzá szabad nyúlni, megtörtént. Oda le volt dobva a szemüveg, és az érdekes az volt az egészben, hogy egyszer csak a macska tudta, hogy hol a helye, és Demeter exponált. Miközben ott van a rendezettség, aközben ott van a véletlen is, és nekem ebben a képben ez a zseniális, hogy az egésznek a dinamikáját a macska természetes formája, és a macska jelleméből adódó dinamika fűszerezi azzal, ami az ingnek a formai játéka, a rendezettsége a rendezetlenségben. Még egy dolog, amire itt utalnék, amit már sok elemzésben mondtam: hogy a káosszal nem ábrázoljuk a káoszt. Itt nagyon fontos az, hogy ha csak az ing lenne macska nélkül, akkor ez lehetne akár egy káoszos helyzet is, de a macska billenti helyre. Nagyon örülök ennek a képnek, főképp azért, mert ennek a képnek a kapcsán elmondhattam a fentieket. (hegyi)
Örülök annak, hogy visszataláltál hozzánk, Attila, ha még csak rövid időre is, és remélem, hogy ez az idő hosszabbodni fog. Sok vitánk volt már a képekkel, főképp a glamourral kapcsolatban, és annak örülök, hogy ebben a képben ez már nincs jelen. Valahol utolérted magad, vagy párhuzamba kerültél saját magaddal, legalábbis eljutottál arra a szintre nálam (nyilván ez egy szubjektív gondolat), hogy azon a szinten vagy, ami ahhoz kell, hogy őszinte legyen a képed. Amikor a glamourt annyit ostoroztam a képeiden, ezeket a nagyon elmaszatolt tónusokat, formákat, akkor tulajdonképpen mindig az őszinteség volt az, amit én célkeresztbe vettem. Ez nem attól van, hogy te magad ne lennél őszinte, hanem a saját belső bizonytalanságunkat vetítjük ki. Ez a kép egy nagyon nagy előrelépés ebben az értelemben, mert hagytad, hogy a haja olyan legyen, amilyen, hagytad, hogy az egészen legyen egy esendőség, ugyanakkor konkrét és határozott elképzelésed volt arról, hogy mit csinálsz. Lehet ezzel nem egyetérteni, de nekem egy kicsit a dolog elcsúszott, tehát ha már a tömegelhelyezést nézem, akkor én még néznék ebből a hajból a jobb oldalon, és inkább a bal oldalból nyugodtabban lehagynék egy ujjnyit, azt hozzárakhatnám a jobb oldalhoz, de a lényeg az, hogy van miről beszélni, mert ez egy tiszta fogalmazás. Nem tudom mennyire vagyok érthető, beszéljünk erről Attila, gyere vissza. (hegyi)
Feri, én ezt nagyon kedvelem, és csak remélem, hogy ezeket az önkép-sorozatokat folytatni fogod. Bele-belecsípsz ebbe a témába, holott én azt gondolom, hogy ha egyszer belefogsz, akkor vegyél egy nagy levegőt, mint a búvár, bent tartod, és elkezdesz a korallzátonyokon bóklászni, és keresni azt a gyöngyöt, vagy kagylót, mert lenne értelme, szerintem visszahatna a többi munkádra, ha ebben haladnál. Tudom azt, hogy az ember félti a fényképezőgépét, azért fontos ez a pánt, de a képen nem jó. Úgy kellene megoldani, ha ilyen önképet csinálsz, hogy ezt valahogy levenni, persze óvatosnak kell akkor lenni, jobban oda kell figyelni, de ez ne szerepeljen a képen, mert egyébként ez egy izgalmas kép lenne. Én arra bíztatlak, hogy kezdj el magaddal dolgozni, mert egy csomó problémát fel fog hozni a felszínre, amiről fogunk tudni beszélni, és szerintem ezek fontos ügyek, és még mindig jobb, ha veled kapcsolatban beszélek arról, hogy vedd le a kis csíkos pólót, és vegyél föl helyette mást, vagy fésüld meg szépen a hajadat, mint ha ezt egy modellel kapcsolatban mondanám. Ott a modell integritását is célkeresztbe veszik akarva-akaratlanul is a dumám, tehát én inkább kritizállak benneteket a képen, mint egy idegent, ott mindig nehezebb helyzetben vagyok, mert az a modell nem tehet arról, ha a fotós bénán csinált valamit, és nehogy bántódás legyen belőle, ott az ember visszafogottabb. Ha ti magatok vagytok a képen, ez is értelme az önarcképezésnek, akkor könnyebben mondom el az alapproblémákat. Úgyhogy hajrá, hajrá, várnám a folytatást. (hegyi)
Ezek a pléh Krisztusok zseniálisak tudnak lenni, én azért nem vagyok nagyon meggyőzve erről a képről. Azért nem, mert az a villanyoszlop konkurál tónusban azzal, amit a kereszt mutat. Nem tudom, mert erről még nem nagyon beszéltünk, vagy csak érintőlegesen, hogy Zsuzsa mit gondol az utómunkáról. Nagyon félnék attól, ha azt mondanád, hogy nincs rá szükség, mert akkor az egy komoly vívás lesz kettőnk között, hogy ezt lebokszoljuk. Én szeretném, ha az utómunkát fontosnak tartanád, és ehhez a tónusok rendezése is hozzátartozik. Takard le az ujjaddal ezt a villanyoszlopot, és egyből élni kezd az egész, ugyanakkor ha lehagynád, nem lenne jó. Tehát kell az oda, mert ad egy nagyon határozott zárást, és ettől lesz dinamikus a kép. De ebben a tónusban, hogy ennyire veri a nap, nem tudok odafigyelni erre a Krisztusa, holott annak az összes kis koszossága fontos lenne. (hegyi)
Ez volt úgymond az előzmény, amit miután megmutattam, azt mondta Demeter, hogy segít a derítésben, csak ismételjem meg, és vigyem közelebb a vázát és töltsek bele vizet. Ez lett utána a végeredmény, amit a 365-be tettem fel.
Egy vazanyi liliomot latok lagy arnyalatokkal, ami szepen illik a viragokhoz. A vaza szeles szaju, a viragokon minimalis elrendezettseg sem latszik, es ez szep, szabad es konnyed erzetet kelt bennem. Latok egy szep formaju kancsot, ami kiemel egyetlen viragot - ez a reszlet onmagaban is megerdemelne talan egy kepet, ugyanakkor kicsit borit az elrendezesen, amit a bal felso sarok fele nyulo liliomok igyekeznek ellensulyozni. Latom meg a korabbi locsolasok maradvanyait a vaza mogott az uvegen, aminek nem sikerult jelentest vagy kompozicios szerepet talalnom (:p).
Nem tudom nem emliteni azt a feszesseget, amit a kep jobb es bal szelet erinto kancsoful ill. virag ad, nem tudom ezt osszhangba hozni a fent irt konnyed es talan kisse vad eleganciaval. Talan fel koromnyi plusz hely jobbra es balra ezt enyhitene.
Az hiszem, mind a vilagitas, mind az expozicio es az utomunka kellett ahhoz, hogy az arnyalatok hatarozottak es beszedesek, de ne harsanyak legyenek. Gondolok itt a hatter enyhen strukturalt sotetsegere, a viragszirmok szinte tapinthato anyagara, az uvegek kemenysegere, es ezek viszonyaira.
Kellemes kep, egy jol megvalasztott es bemutatott szelete a mindennapokban talalhato szepsegnek, amik feldobjak a pillanatokat. (bobák)
Ez a mi nyári fogasunk, a mi nyári Lacink, a nyári tükörben, a nyári fényekkel. Nem mondom, hogy nagyon el vagyok tőle ájulva így tónusrendjében, de ilyen az, amikor az ember lő egy képet, ami el is van csavarodva, olyan furfangos. Tudom, Laci, mert látom, hogy te mit csinálsz, hogy ezek ilyen talált helyzetek, és ezeket emeled föl magadhoz, de nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy ez egy fél év múlva is megáll a lábán, ha ennyire nem nyúlunk hozzá utómunkában. Nekem a talált kép egy vállalható dolog, de a talált kép plusz a talált tónusrend, és a talált technika, és minden, ami csak úgy van, hogy talált, és a fellelt állapotban továbbadjuk, abban nem vagyok biztos, hogy oké. Legalábbis az én, eléggé beszűkült szellemi világomnak ez nem az iránya, én igényelném azt a gondosságot, hogy törődj ezzel a képpel még egy kicsit mielőtt közzéadod. Nem kell itt nagy dologra gondolni, de a tükörről azokat a hapcizás-foltokat le lehet venni, kicsit lehet egyenesíteni az egésznek a perspektíváján, hogy ne legyen ennyire torz az alja, akkor már le is kerülne róla az a cipő, tónusban picit visszahozod a kabátokat, a csíkosakat, és az egész egy nagyon klassz kis kép lenne. Én nem vagyok most ettől hanyatt dőlve. (hegyi)
Ehhez a hídhoz valahogy mindig visszatérek. Szeretem ezt a helyet. Bár most lépten nyomon sátrazókba botlottam. Meg is lepődtem. Vagyis lepődtünk, mert barátnőmmel voltam. Szóval inkább ittunk két sört Józsi kocsmájában és hazatekertünk. (tudom, hogy baj lesz a tömegelhelyezés, de többet már nem akartam levágni :) )
Igen, Zoli ehhez a hídhoz gyakran kijár, és nagyon örülök neki, hogy ennyire beleszeretett egy helybe. Az egy idő után fontos lehet, hogy miket látunk meg, és mik azok a mozdulatok, amik viszik a kezünket, és mik azok a lelki rezdülések, mert saját magunk fejlődését, a gondolkodásunk változását is nyomon követhetjük egy ilyen melónál, ha évente 2-3-szor ugyanarról a helyről csinálunk képet. Ez egy abszolút rendben lévő ügy lenne, ha nem kezdenéd ezt a 16:9-hez hasonló képméretet használni. Ezt több embernek mondtam már, megint határozott leszek: ez a méret a filmhez kell, a fotó nem ilyen, nem ezt a látásmódot kívánja, nem erről szól. A filmes hangulat azért ilyen, hogy legyen bevezetése és kifutása egy mozdulatsornak, vagy legyen egy szituációnak egy olyan környezeti rezdülése és hatása is, ami ott van a képen, nem kap hangsúlyt, ott pezsegnek az emberek mondjuk egy bálban, de ad a tömegnek egy olyan hatást, erőt, ami kiemeli a főszereplőt. Erre itt nincs szükség, mert ez egy állókép, és idétlenné válik, olyan, mintha megnyúlt volna, mintha nem a rendes méretekben dolgozna, hanem torzítottál volna ezen a képen, holott valószínűleg erről nincs szó. Fognám, és lehagynék legalább egy-másfél ujjnyit a kép bal oldalából. Az az oszloprész nem annyira fontos, mert most elvitte az egésznek a súlyát: az tömör, nehéz, sötét, és ez ellene dolgozik annak a finom játékosságnak. Kell belőle valamennyi, mert az a támaszték, de nem ennyi. Egyébként a dolog szép, és nagyon finom lehet, ha nagyban néznénk, akkor valószínűleg jobb látnánk a madarat, az egésznek lenne egy hangulata. Még egy dolog, amit hozzátennék: bátrabban bánj a mélységélességgel. Nem a divatos papírlap vékony mélységélességre gondolok, mert az egy tájképnél nem biztos, hogy megáll, de valamennyit vegyél visszább a mélységélességből, ez lehet egy 22-es blende is, mert elég lenne itt egy 8-as blendével, ahhoz, hogy az egésznek a tere jobban megjöjjön. Nem kell nekem mindent élesen látni, nem szükséges. Az egy döntés is utána, de ez határozottabbá teszi a képet, hogy maga a te döntésed lesz határozottabb, hogy mit akarsz élesen mutatni, és mi az, amit hagysz kimenni az élességből. Van amit itt még dolgozni, úgyhogy hajrá, várom a folytatást. (hegyi)
A régi "hiba" leckébe tettem volna, de szerintem ide is jó.
Azt mondja Laci - ő is rendelkezik elég önismerettel - hogy a Hiba leckébe tette volna, ha lenne ilyen lecke. Nem csodálom, hogy oda tetted volna, de ez még hibának se igazán jó, mert a Hiba leckének ott van az erénye, hogy az 1+1 az 3 lesz, amikor a hiba, meg a valós akarat úgy dolgozik össze, hogy egy új minőség jön létre. Itt nem érzem ezt az új minőséget, sőt, a primer minőséggel is bajom van. Nem elsősorban arra gondolok, hogy ez hogyan van exponálva, bár azzal is van probléma, hanem azzal, hogy mit is akarok mondani, mi ez az őrület. Én értem, hogy a hangulatban van benne az őrület, ugyanakkor nincs elrendezve az ügy a fejedben. A tiédben, nem az enyémben, mert az enyémben csak akkor lesz elrendezve, ha a tiédben már rendben van. Elvitt téged az az elsődleges élmény, hogy „hú, de bolond ez a kép, akkor ez jó lesz”. Nem biztos az. Vannak a képnek jó részei, de vannak olyan dolgai, amik már nem kellenének. Itt van a jobb oldalon a fickó, aki a kezét föltartja, Engi van ráírva, gondolom ez nem az ő neve. Nála az a baj, hogy annyira kiabál, hogy az összes többit agyonveri. Takard le őt, és máris jobban működik az egész kép. Tehát nem kell mindenbe beleszeretni, még inkább kritikusnak kell lenni, és azt mondani, hogy ha nem jön össze, akkor kidobom, ha meg le lehet vágni belőle azt, ami zavaró benne, akkor meghagyom. Az a baj, hogy ha az Enginek levágod a teljes kezét, akkor sajnos még ottmarad a kólát tartó kéz, ami furcsa lesz, akkor a lányt is le kellene vágni, és csak a kecskeszakállas fiú marad, hívjuk most Olivérnek. Tehát Olivér megmarad, a lány eltűnik, és onnantól kezdve egy egész feszes kis ügy lenne. (hegyi)
Eredetileg 1. leckének indult, de ahhoz még túl kiforratlan - nem is olyan egyszerű az ember saját kezét (a kezeit meg pláne) fotózni.
Azt mondja Gábor, hogy eredetileg első leckének indult, és saját magával nem nagyon elégedett ez ügyben. Azt megértem, hogy miért nem. Tudod miért? Mert nem kell rá ez a csillanás. Értem, ettől lett E.T. , haza, E.T., de bízz abban, amit csinálsz annyira, hogy ez nem kell rá, ezt ledobja magáról. Ettől lesz primér, egyszer használatos. Ha időtállót akarsz, akkor ott van az ujjaknál, a tenyereknél az a finomság, ami ide kell, az a vibráló tónusgazdagság. Az egésznek van egy remegése, egy nagyon furcsa érzete, kortalanná válik, mert ez lehetne akár egy öregember keze is, vagy egy afro-amerikai ember keze, tehát ettől működik. De ha azt a kivilágosítást, vagy a fénygyűrűt odateszed, akkor mindez már nem érdekes, mert az uralja a képet olyan erősen, hogy már másra se figyelek, de ez önmagában nekem nem annyira fontos. Gábor, nagyon el vagy tűnve, tudom, én is el voltam, de most rákapcsolunk, te is kapcsolj rá, és várom ennek a dolognak az újraértelmezését. (hegyi)
Ez egy nagyon izgalmas játék. Gondolom kapott egy vörös szűrőt a paprika, ettől az egész bekeményedett, befeketedett, nem baj, mert nagyon jó játék lett ezekkel a párhuzamos csíkokkal. Úgy emeli ki ezt a növényt, hogy közben bele is simul – ennek a kettőssége adja ennek a képnek a dinamikáját. Gratulálok, ez a kép abszolút tíz pontos. (hegyi)
Hozzászólások
Török József
2024. 06. 21. - 23:06
"Nagyon kúl ez az AI-muzsika...döbbenet. Mondhatnám, ijesztő." "-Menj el Madeirára, és a…
Török József
2024. 06. 21. - 22:37
"-Jóska tényleg meghatott a hangja alapján. -Meg, hát." "-Kétélű fegyver, hogy a hidat akkor…
Hamar Ramóna
2024. 06. 19. - 07:31
Kedves Ingrid! Részemről az öröm! ;)
Alexovics Ingrid
2024. 06. 18. - 22:27
Kedves Ramóna, örömmel használnám ezt a nagyszerű képet a holnapi rádióműsorom borítóképeként.…
Aureliano
2024. 06. 17. - 23:08
Boch: -jajj, igen, a szél. az durva, amikor levágod. én egyszer csináltam ilyet, de úgy néztem ki…