Rádiózz, míg felkel majd a Nap...

Az a helyzet ezzel a képpel, hogy ekkora méretben nem tudom biztosan megmondani azt, hogy mi történhetett, az eredeti képet nem látjuk, csak az utómunkával adjusztált képet és így persze egyáltalán nem biztos, hogy a valóságban is így történt, ahogy most mondani fogom, csak egy megérzést osztok meg. Ha abból indulok ki, ami a modell kézfeje, és az ott látható struktúrákat figyelem, az ereket, a csontokat, az ízületeket, talán ott lehet a valóság. Az, ami a modell hajával, az arcán, a bőrével történik, az nekem úgy tűnik, hogy az utómunkánál elmozdult a glamour irányába, ami viszont ebben a környezetben, amiben ő megtalálható, erősen elüt tónusban is, és stílusban is. Elüt a háttértől, a padtól, és egyáltalán attól a hangulattól, amit ez a kép egyáltalán sugallni szeretne. Olyan érzésem van, és erre a világítás is rájátszik, mintha a modellt lefényképeztük volna, mondjuk blue vagy green box technikával, és utána körberajzolva, utólag helyeztük volna rá erre a padra. Talán a padra is több fény kellene, hogy el tudjon különülni a háttértől, és talán kevesebb smink, vagy kevesebb utómunka hitelesebbé, hihetőbbé tenné ezt a beállítást. Ugyanis itt maga a póz, és az a szerkezet, amit kapunk, a közvetlenségről akar mesélni, arról, hogy itt egy gyönyörű nő, aki csak olyan lazán elhevert ezen a padon, és most tulajdonképpen érdeklődően, kicsit kacéran tekint a kamerába. Erre az irányra segít rá a ruházat is, az, hogy a válláról lecsúszott a ruha, a fölemelt láb, tehát az egész egy spontán hatást szeretne elérni.
   A másik meglátásom a kompozícióval kapcsolatos. Most létrejön egy ritmus, tulajdonképpen egy háromszög: a modell feje az egyik pont, a kezei a másik, és a talpa a harmadik. Ha megfigyeljük, ez a három olyan fontos momentum van, amit a szemünkkel körbe tudunk járni, ezek vannak a többi tónusból kiemelve. Igen ám, csak valóságban távolabb kell legyen a talp, mint a fej, mivel viszont ugyanabban a tónustartományban dolgozunk mint az arc (egyszerűbben fogalmazva: ki lett világosítva a talpa, vagy világosabbra volt hagyva, vagy meg lett világítva plusz fénnyel) ez azért okoz problémát, mert anatómiailag olyan érzésünk van, mintha a teste furcsán ki lenne csavarodva, ettől, hogy a fejével egy magasságban és szinte egy közelségbe kerül a láb, ez ebben az állapotban groteszkül hat, idegen, furcsa. Ha a kezünkkel letakarjuk a talpat, akkor láthatjuk, hogy jobban elkezd élni a szem, a tekintet, és nem figyelem állandóan, hogy most mikor fogja letenni a lábát.
   Még egy dolog: a testékszereknek a használata. Ha csak, mint portré figyelem ezt a beállítást, akkor nekem ez a fülbevaló, amit kapunk ezekkel a strasszokkal, elviszi a modell szeméről a figyelmet. Lehet, hogy azt mondja Attila, hogy konzervatív vagyok, de nekem egy modellnél a tekintet nagyon fontos, mert az viszi el az egészet a vállán. Ha a tekintete hiteles, ha el tudom hinni azt, hogy ő rám akar figyelni, akkor az bevonz a képbe. Bármi, ami innen elviszi a figyelmemet, csökkenti ezt a hatást. Ezekre érdemes lenne odafigyelni. Ha ez megismételhető, akkor szeretném kérni Attilát, hogy egy ismétlést ezzel a helyzettel próbáljon megcsinálni, mert megérné a dolog. Még egy apróságot jegyzek meg, ami nem tisztázott, ha már instruált modellről beszélünk: mindig kérdés, hogy mit kezdjen a modell a kezével. Most a rendezői bal kéz kicsit ernyedten lóg a padról, és ez abszolút rendben van, gyönyörűek rajta a tónusok. Mivel keskeny volt a pad, gondolom, hogy félt a modell attól, hogy leesik, ezért a másik kezével erősen szorítja a padot. Ez a szorítás lehet egy üzenet, de akkor ne takarjuk ki, vigyük erre el a dolgot, legyen ez a fő csapásvonal, hogy ő kapaszkodik valamibe, és akkor ez adhat egy feszültséget ennek az egésznek, adhat neki dinamikát. De most ez inkább hiba, mint erény. Ismétlés. (hegyi)

Ez egy képpár, de olyan érzésem van, mintha ez a barátságnak túl diszkrét ábrázolása lenne. Az első kép az, ami nekem leginkább tetszik azzal, hogy hozod ezt az egész élményt ezekkel a kamillákkal, de azt vegyük észre, hogy a kép jobb oldalán most olyan nyitás van, ami nagyon üres. Tehát vagy oda kellett volna valamilyen virágot erőltetni, hogy ott takarja az utat, vagy ha ez nem sikerül (bár ha letépsz egy ilyen virágocskát, akkor akár a kezeddel is belógathatod), akkor azt ott vágni kellene, mert ott az nekem nem értékelhető. A második kép inkább katalógus kép, itt is intimek vagyunk, nem akarjuk, hogy leolvassák a rendszámunkat, de nekem ebben a személyesség már kevés. Én ezt most visszaadom ismétlésre, miközben tökéletesen el tudom fogadni azt, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember nem tud felmutatni barátokat, vagy nem biztos, hogy olyan erősek még a személyes kapcsolati viszonyai, és akkor tárgyakkal köt szövetséget. Tehát lehet a barátom az autóm, ezt abszolút el tudom fogadni. Én azt kérném Istvántól, hogy próbálja meg ezt az egészet érzelmesebbre venni. Lehet ez ironikus is, kicsit fájdalmasabb is, tehát az ember azért nem biztos, hogy akkor fordul barátként az autójához, amikor olyan nagyon rendben mennek a dolgok, de mindenképpen jó lenne, ha már ez így alakult, akkor megtalálnád azt a helyzetet, amikor egy kép valóban az érzelmeidről tud szólni. Jók ezek a virágok, nekem ez tetszik, hogy bebújt ide az autód, és onnan kacsint ki, egyébként, ha a vészvillogót bekapcsolod, akkor nem is fognak nekimenni az úton, másrészt tényleg egy kacsintásélményt hozhat. Ismétlés. (hegyi)

Az a helyzet, hogy miközben a leckét teljesíted, mert tényleg monokróm, eközben maga a háttér ezzel a fa hánccsal annyira zaklatottá teszi ezt az egészet, hogy nem tudok odafigyelni eléggé erre a bogárra, holott ő a főszereplő. Szóval valahogy jó lenne, ha ezt a leckét kicsit végiggondolnád, hogy nem az elsődleges megoldásban ezeket a bogarakat keresed, mert talán őket jó lenne valahogy úgy ábrázolni, hogy gyönyörködhessünk a természet alkotó erejében. Ismétlés. (hegyi)