Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy lefordítsam a címet, nem is biztos, hogy szükséges. A megoldás nem rossz. Itt vannak nagyon izgalmas részletek. Például az a kanálcsepegtető részlet az esszcájgokkal és a kis kávéfőzővel egészen izgalmas lett, mint ahogy egyébként az a vágódeszka is a mosogatóba helyezve. Ez is egészen extra. Az nem árt, ha valami, amit éppen csinálunk, az átalakítás előtt is a helyén legyen. Ha ezt a képet megcsinálta színes fotográfiaként, gondolom akkor is fölkeltette a figyelmét az, hogy ez egy jó kiindulási alap lehet, és akkor elkezd ezzel foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy ha kiragadok ebből egy részletet, mondjuk a tányért, a mosogatót, a vágódeszkát, ez önmagában izgalmas. Mindehhez képest egy teljesen másik kép a kanálszárító a kanalakkal, a kávéfőzővel. A kettő között nincsen párbeszéd. Az irány abszolút izgalmas, csak akkor azt kell tudnom mondani, hogy egyik irány az, hogy elkezdek foglalkozni a vágódeszkással, a másik irány az, hogy a kanálcsöpögtetővel kezdek el foglalkozni. Vagy, ha mindenféleképpen ehhez a kettőhöz ragaszkodom, akkor ezt a kettőt megpróbálom összekötni, akár azzal, hogy ezt a vágódeszkát picit eldöntöm a kanálcsöpögtető felé, és akkor a formák elkezdenek összekapcsolódni. Most valahogy ez kettő kép külön. Hozzám közelebb áll az a képi játék, amit az hozott volna létre, ha csak a mosogató van a vágódeszkával néhány tányérral és pohárral. A kép széléről lepakoltam volna a kávéfőzőt és minden egyebet, és a szárítónak a csíkozása még meglett volna. Az ötlet nem rossz, hajrá Tamás, kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

próbálkozás - soha életemben nem készítettem magamról képet, és azt sem szeretem, ha más fotóz le. Épp ezért számomra elég nehéz volt a feladat: szembe kellett néznem az arcommal.

Ez a kép mindent visz. Mariann, ez az, ami miatt érdemes az első három leckével foglalkozni, mert előbb-utóbb eljutunk arra pontra, amikor a sztenderdektől, az elvárásoktól távol kerülünk, és saját magunkkal kezdünk el foglalkozni. Általában, ha az ember kellő ideig kínozza önmagát, akkor eljut addig a pontig, amikor kifárad, és a figyelme is lankad, és a nagyon beállított megoldásokhoz képest egyszer csak jön valami. Arra kell odafigyelni, hogy azt a pillanatot megfogjuk. Én úgy érzem, hogy ennél a képnél ez jól sikerült. Nagyon kedvelem a képet, azzal, hogy ebben a képben többféle réteg is jelen van, mint üzenet. Jelen van egy picit a magány, jelen van az is, hogy azért az ember akármennyire is fáradt, mégis reménykedik abban, hogy tud valamilyen kapaszkodót keresni a továbblépéshez. Nekem ez az üzenet rajta van a képen. Én ezt egy nagyon erős képnek tartom, és nem tudok kritikát se mondani a képpel kapcsolatban. Jó a kétharmad-egyharmad arányban lévő párna és fej viszonylat, nagyon örülök neki, hogy fekete-fehérben van. Három csillag, Mariann, hajrá! (hegyi)
értékelés:

Javítás.

Gábor küldött egy javítást egy előző leckére, ami egy ablakról készült. Én azt gondolom, hogy ennek a két képnek csak Gáboron keresztül van köze egymáshoz, egyébként ha bárkinek, aki nem ismeri Gábort, oda tennénk az orra elé, az nem biztos, hogy rájönne arra, hogy ez az ablak ugyanaz az ablak, és ugyanott készült. Úgyhogy én ezt a javítást, mint javítás, nem fogadom el, mert én ott az elemzésben elég határozottan leírom, hogy mire gondolok. Ami miatt viszont a kép izgalmas, és önálló alkotásként értékelem, és kapni is fogja a csillagokat, az az, hogy a kinti és benti világ már eleve formailag egy jó játék, ráadásul kompozícióban is egészen rendben van a megoldás. Még ez meg van spékelve azzal, hogy az ablaktükröződésben ott van egy hölgy, aki fésülködik, tehát látunk egy embert. Ez így együtt válik izgalmassá, hogy a kint, a bent tükröződés elindította ezt a fajta Gerlei mesét. Annyi hozzáfűznivalóm van, ha egy centit mozdít az ablakszárnyon Gábor, akkor nem metsződik ilyen csúnyán el a karja a hölgynek. Vagy ha Gábor nem az ablakhoz akar hozzányúlni, akkor ő maga egy picit elmozdul, és már mást is látunk. De a kép maga tetszik. Ami miatt kettő csillagot fog kapni, és nem hármat, az az, hogy Gábornak van keze meg szeme, és ez a kettő elégséges ahhoz, hogy amit lát, azt kontrollálja, és utána a kezikéjével elkezdje átrendezni a belső világot. Gondolom, hogy van valamilyen kapcsolatban azzal a hölggyel, tehát, ha ő ott fésülködik, akkor megkérheté arra, hogy fésülje még egyszer meg a haját, mert a rendezéssel eltöltötte az időt. Mert most értem a gyufásdobozt, abszolút jó, majdnem minden képelemet értek, kivétel az a szütyő, ami a függöny alatt begyűrődik. Azt nem értem, hogy az mi, és zavaró az ott. Egy kicsit a belső világon én még machináltam volna valamit. Az irány abszolút jó, kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Lehet, hogy az én 43 éves terhelt agyam az, ami sokféle asszociációs irány elindít. Nem kötelezően egyértelműen csak az jut erről a képről eszembe, hogy nekünk is van egy kandalló itt az ebédlőben, és télen milyen jó abba begyújtani. A kép, és a képalkotó elemek nem teszik lehetővé azt, hogy itt mi történik: hogy melegszünk ennél a kandallónál, kenyeret sütünk ebben a kályhában, vagy ez most egy iskolának a kályhája, ahol ipari mennyiségben tüzelnek el hulladékot, sok minden felé lehetne menni, nem egyértelmű most az irány, miközben az ötlet nagyon jó. Ezt viszonylag kis dologgal létre lehetne hozni: a környezetből egy picit többet adunk, és akkor jobban lehet érteni, hogy itt mi történik. (hegyi)
értékelés:

Gerlei Gábor: Vízöntő éve, 10. képére reagálok :)
Ma délután a kedvenc tavamnál ücsörögtem, és a molnárkák táncában gyönyörködtem. Eszembe jutott Gábor hasonló képe. Elővettem a gépem, és "meghúztam a ravaszt". Itt az eredménye.

Irigylem ezt a képet, ez egy nagyon szép kép. Olyan, mint egy Chopin darab, ebben Gerlei talán jobban otthon van, hogy melyik komolyzenei szerzőt említhetem, de mindenféleképpen zenei hasonlatot érzek idevalónak. Engem nem nagyon zavar az, amit itt a kommentekben olvastam, hogy melyik molnárkának melyik lába van meg, és melyik nincs, mert itt a molnárkák tulajdonképpen csak illusztrációk. Itt a lényeg a hullámzáson van, a kis pontokon van, tehát a formákon. Ilyen elven én még a Rezonancia leckébe tenném be ezt a képet, persze értem én, hogy ő most a Gábornak a képére reagál, de inkább ötletadó lehet az, hogy ő is a vízzel foglalkozott, ugyanis a két megoldás között óriási különbség van. Nem minőségi különbség van, hanem formai. Teljesen másról mesél ez a kép mint a Gáboré. Sokkal emocionálisabb, nőiesebb megközelítés ez, mint a Gáboré. Ez így persze természetes is, bizonyos szinten. Szóval nagyon szeretem ezt a képet, három csillag. (hegyi)
értékelés:

Milyen hülyeség, hogy a Butterfly - azaz pillangó - tulajdonképpen azt jelenti, hogy vajlégy, nem?

Egy önfeledt hétvége Mátraházán.

Kedvelem ezt a képet, mindazzal együtt, hogy körülbelül azt az irány erősíti, amit néhány képpel ezelőtt elmeséltem, hogy van egy ilyen technikai irány, ami a 80-as, 90-es évek elejére igaz. Én annak nagyon örülök, hogy Hajnalka újra közöttünk van, és annak is, hogy az előző időszakában készült képekhez képest sokkal közvetlenebb, közelebb enged magához, még akkor is, ha ezek a láncok még mindig jelzésértékkel, mivel nagyon határozottan rajta vannak ezen a képen, odakötnek minket a valósághoz. De olyan egy kicsit az egész, mintha egy éjszakai fotót látnánk, egy infrakamerával készült fotót. Benne van a játékosság is, de mégis az egészben, mindezzel együtt, amit eddig elmondtam, van valamennyi kis pici fájdalom, szomorúság. Ezt én azért tudom átérezni, mert saját magam is a magam 43 évével olykor megélem ez. Amikor belekezd az ember egy játékba, de már elfárad közben, pedig azt hitte, hogy végig tudja csinálni. Vagy közben a környezete ad egy visszajelzést arra, hogy "Hát talán, Zsolt, 43 évesen nem kellene mérleghintázni, mert ostobán nézel ki abban a hintában", vagy Zsolt maga jön rá, amikor leesett róla, és megy a baleseti ügyelet felé a kificamított bokájával, hogy "hát bizony-bizony az idő nem nekünk dolgozik". Valahogy ennek az élményét érzem itt is, hogy ott vagyok ebben a hintában, mosolygok is, veletek is vagyok, de azért mégsem az az önfeledtség jellemző már erre a képre, ami mondjuk egy 10-12 éves gyereknél olyan evidensen adja magát. Én ennek nagyon örülök, hogy ez a képre tudott kerülni, mert ettől válik ez az üzenet személyessé, és ez ír felül minden technikai nyavalyát: a túlvakuzottságot, azt, hogy tulajdonképpen lehet, hogy ennél többet kellett volna adni a kézből. Mindezt feledteti az, amit ez a kép üzenetként tud sugallni. Én megadom rá a három csillagot. (hegyi)
értékelés: