Elemzés

szárnyaimból hullott a toll...

Gábor tud néha nagyon erősen fogalmazni, és én nagyon örülök ennek a képnek. Egyrészt azért, mert már magam is megfigyeltem ezt a helyzetet az ebédlőben, ahol most ülök. Sajnos nagy üvegfelületek vannak, és ezek a madárkák valamiért azt gondolják, hogy át tudnak ezen repülni, és akkor szembesülnek azzal, hogy mégsem olyan könnyű ide a bejutás. Ha jól megfigyelem, akkor látok én most is egy ilyesmi nyomot, sokkal kevésbé rajzos, mint amit a Gábor talált. Ugyanakkor pontosan ez az, ami ennek a képnek az erénye, hogy olyan, mintha mozgásfázisok lennének lefényképezve. Olyan, mintha ezek a szárnycsapások többszörös expozícióval kerültek volna a fényképezőgépbe, miközben a leiratból meg a helyzetből is adódik, hogy ez egy lenyomat. Nagyon lírai, nagyon jó a kompozíció. Lehet, hogy én egy picit kevésbé szűkre komponáltam volna, nem tudom, hogy mennyi van még ebből a képkockán. Érdemes lenne megnézni, és egy picit tágabb kompozíciót hagyni, de így is tökéletesen elfogadom ezt a megoldást. Sok-sok más leckére is be lehetett volna küldeni, visszafogottnak és jónak tartom azt, hogy ez a mozgás leckébe került. Túl sokat nem tudok erről mondani, pontosan azért, mert a kép mindent elmond, és tényleg csak azt, hogy a sapkám megemelem. Örülök annak, hogy a Gábor olyan időpontot és olyan nézőpontot keresett magának, ahonnan ezt jól tudta ábrázolni számunkra. Ehhez az kell, hogy foglalkozzon ezzel a témával, időt töltsön vele, és ne csak rögzítse, hanem érzelmileg is valamilyen kapcsolatba kerüljön az adott szituációval. És itt a lényeg, amitől a kép Gáboré. Ugyanis miközben a kép formai megoldásai szépek és artisztikusak, eközben tudatosul a kép drámája is a nézőben, és e kettő, tehát a baleset tényszerűsége és az ábrázolás szépsége az, ami a nézőben kavargó érzéseket ébreszt. Mindennek a közös eredője az, ami Gábor filozófiája is, hogy a tények makacs dolgok, és az érzelmek mögé kerülnek valamiféle biztonságot nyújtó matematikának. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:

Értem ezt a képet, abszolút tisztában vagyok vele, hogy mikor, hogyan, miért készül el. Ez most személyes lesz, de gondolom ennyi személyesség belefér. Én ezeket a képeket nem kedvelem. Biztos van, aki erre van kihegyezve. Én ennél a képnél sokkal többet nem látok, mint azt, hogy valakinek a kiszolgáltatottságát használjuk a saját céljaink elérése. Megint azt mondom, hogy valószínűsítem, hogy ilyenkor az ember nem nagyon szokott kommunikálni azzal, akit éppen fényképez, hanem kihasználja azt, hogy ő most ott éppen alszik. Hogyha kompozíció szempontjából nézem, akkor térhetnénk ettől el, hogyha a környezetből és a környezeti helyzetekből többet tudnánk adni. Azt is megmondom miért. Így, most, csakis kizárólag ez az úriember az, aki a képnek az alanya, és rajta keresztül kéne értelmeznünk ezt, hogy ez egy nehéz nap éjszakája, megy a fülünkben a Beatles, miközben ez a kép másról is szólhat. Ez a kép nem kötelezően arról szól, hogy neki valami bulizós hangulata lett volna, és most megfáradt, hanem sok minden más értelmezést is megenged. Hogyha mondjuk ennél a helyzetnél, ebből a buszból még többet adunk, akkor azt máris helyzetbe hoztuk, és így a környezettel való kapcsolattal tudjuk intimebbé, általánosabbá tenni ezt a fajta képi megoldást. De még egyszer mondom, én nem vagyok ettől elájulva, én ezt nem tartom egy fotográfiai csúcsnak, hogy kiszolgáltatott embereket fényképezünk. Akkor tessék fölébreszteni ezt az ember, és úgy fényképezni. Abba van kakaó. Ez most így nem erős. Ráadásul rávillantottunk, rávakuztunk. Lehet azt mondani, hogy az expozíciót nem tudtam volna másképp megoldani, mert nem volt nálam állvány, és ezt még el is tudnám fogadni. De ez, így, együttesen, a szűk kompozíció, a direkt világítás, a kiszolgáltatott helyzet, nekem ez így primer. Az, hogy utazom ezen a járművön, ott van egy másik ember, jajj de vicces. Őt már rögtön el is könyvelem valamilyennek, tehát nem is adom meg a lehetőségét, hogy a történet esetleg másról szóljon, hanem a saját értelmezésemmel tulajdonképpen beleszorítom a modellt egy szerepbe. Ez a szerep nem egy pozitív szerep. Ez még idáig elfogadható lenne, hogy én őt ebben a negatív szerepben szeretném ábrázolni, de nincs meg a kiút, nincs meg az a fajta kifelé mutató helyzet, amivel az esendősége és a humánuma ennek a történetnek megfogható lenne. Köszönöm, erre én most nem nagyon adnék csillagot. A magány leckét az András próbálja meg először magán átszűni, mert nagyon gyorsan elkezdünk fényképezni másokról, akár a barát leckébe, akár a portré leckébe, miközben saját magunkkal még nem vagyunk tisztában. Ahhoz, hogy ilyen képet az ember megcsináljon, ahhoz saját magát kell tudni fotózni. Még durvábbat mondok. Ha az András ülne ott ugyanígy, akkor el tudnám ezt fogadni, és azt mondanám, hogy bravó, megemelem a kalapomat, de nem ez történik. És ettől az áttételezéstől nekem hiányérzetem támadt, hogy András, meg tudnád te csinálni ezt saját magaddal is. Úgyhogy én most azt mondom, hogy ismétlés. (hegyi)

Vége a munkaidőnek

Kedvelem ezt a képet, bár azt kell mondjam, hogy engem kevésbé izgat az a struktúra ilyen mennyiségben, amit a tetőn felgyülemlett hó tud nekem mutatni. Ennek a fele is elég lenne. Kompozícióban számomra nincs ez most befejezve. Valamennyit visszahúz és helyreránt ez a függőleges oszlop, amit a kép jobb fölső sarkában láthatunk, de sokkal izgalmasabb a képnek az a része, ami a kép aljának és közepének részén látható, mégpedig az, hogy ott valaki, mintha állna azon a folyosón és mögötte van valamennyi fény. Nem tudom, hogy térben a Gábor mennyit tud mozogni, de lehet, hogy érdemes lett volna, ezzel a komorságot ellensúlyozó figurával foglalkozni. Tehát most elviszi ezt az egészet értelmezésben és kompozícióban is a tető, és az a fajta magányosság, amit ez a megoldás hozni tudni azzal a figurával és azzal az egyetlen pici sárga folttal, az most nem igazán kap hangsúlyt. Mégpedig a tér ábrázolás miatt nem. Hogyha kiterítve tudom ezt szemlélni, akkor is azt mondom, hogy kicsike az a pontocska, de annyira határozottak ezek a vonalak, hogy nem engedik síkba redukálni ezt a felületet. Úgyhogy – miközben én ezt nagyon kedvelem – megint azt mondom csillagozva, hogy jó lenne egy ismétlést látni esetleg ebben az értelmezésben is. Most nekem ez egy kicsit esetleges. Semmi nem párhuzamos semmivel, minden valahová fut, de igazándiból nem érthető, hogy hová, ez nem kerül bele a képbe. Tehát nekem ez egy kicsit zavaros, billeg egy kicsit ez a kompozíció. Jó lenne látni valami ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Nagyon kedvelem ezt a képet. Mégpedig azért, mert egy olyan történetből, ami egy mindennapi történet, viszonylag sokszor találkozhatunk vele, villamos megy az utcán, ami önmagában nem túl sokat mondana nekünk, két fontos megfigyeléssel komponál képet András. Az egyik az, hogy a ház és a villamos sárgája nagyon jó ritmusban válaszol egymásnak, a másik, hogy azokkal a csíkokkal, amit valószínűleg valamilyen reluxa vagy fényvédő hozhat létre, a mozgás érzetét is kelti számunkra, és olyan, mintha segédvonalak lennének berajzolva az ún. perspektivikus ábrázoláshoz. Nem tudom ki volt, aki rajz órán ilyet tanult, mit tanultunk perspektivikus ábrázolást, és ahhoz hasonló segédvonalakat húztunk anno, aztán magát a fő témát kihúztuk erősebben tollal, filccel, tintával és aztán a segédvonalakat kiradírozva szemünk elég kerülhetett maga ez a perspektivikus megközelítés. Úgyhogy én nagyon szeretem ezt a képet, és nem is akarnék erről sokkal többet mondani. Tömegelhelyezésben is helyén van. Talán, talán a kép jobb oldalából, ott a két ablaksor után következő, talán lépcsőház ablakoknál én már vágtam volna ezt a képet, kicsit akkor feszesebb lenne a kompozíció, de így is el tudom fogadni. (hegyi)
értékelés:

Mi városi emberek ismerjük ezeket a képeket. Szerencsére idén, viszonylag gyorsan túllettünk ezen a latyaktároló állapoton. Amikor a tél szépségeiről beszél valaki, akkor számomra, aki a városban lakik, az sem elfelejthető, hogy ezek a szépségek viszonylag rövid ideig vannak meg, és ha bemegyünk a városba, akkor főképp ezekkel a feltornyozott gúlákkal találkozunk. Ez érthető és logikus, bár ismerek olyan helyet a világon, ahol ezeket, amikor összeszedik, el is szállítják, mintha szemetet szállítanának. Arról nem is beszélve, hogy amikor ezek elolvadnak, akkor marad utána sár is meg szemét is, mert jó szokással az emberek ide dobálják a szemetet azzal, hogy ami nem látszik, az nincs is.
   A kép nagyon tetszik, pontosan azért, mert viszonylag nagy részét elfoglalja ez a szürke, koszos hókupac, és közben mögötte látjuk azt, hogy az élet megy tovább. Itt nagy magányában áll ez a téli emlék, és közben már a fiatalok birtokba vették a teret: bicikliznek, görkoriznak, rollereznek, élik a maguk szabad életét. Ebben pontosan a mozgás, és a mozgás sokszínűsége miatt van benne egy nagyon erős életigenlés. Úgyhogy egy öröm, és én nagyon szeretem, és nagyon fontos ez a fajta kontraszt. Nagyon köszönöm azt, hogy ezt is megtapasztalhatjuk, és nem csak azt, amikor gyönyörűen nyílnak a virágok, vagy amikor szentimentálisnak mondható téli tájképeket kapunk, hanem azt a helyzetet, amit a városi ember élhet meg. A városban is megtalálható minden, ami a természetben körbevesz minket, csak itt minden egy kicsit másképp. Erre persze lehet azt mondani, hogy a városi embernek a koszos hó jut, bezzeg vidéken a tiszta, ropogós hó van. Ez sem teljesen igaz, egyrészt, másrészt más kihívások azok, amikkel a városi ember szembesül, de ez még nem jelenti azt, hogy ő ne találná meg az örömét. Pontosan erről szól a kép fölső része. Köszönöm szépen! (hegyi)
értékelés:

Én nagyon szeretem ez a házi feladatot, és nekem abszolút működik is ez a képi megoldás, mint rezonancia. Ugyanis, ha jól látjuk, itt nagyon valószínűsíthetően Ágnes a tetőről lelógó havas struktúrát hozta párhuzamba az ablak előtt húzódó ráccsal, ráadásul felesel vele a háttérben, a tükröződésben lévő ismétlődés. Tehát ez, mint rezonancia, tökéletesen működik, van ennek egy nagyon is zenei ritmusa. De a kép nekem nem ettől szerethető, hanem attól, hogy mindemellett szembenéz velünk egy hölgy, aki láthatóan kapcsolatban van a fotográfussal, rá figyel, általa ránk is, és van valami bölcs belenyugvás ebben a mosolyban. Tehát hogy fényképezik, elfogadta, azt is látja, hogy a fotográfus kint áll a hóban, és mindjárt a fejére omlik a jégcsap, és ez a hölgy itt ebben a belső térben, ebben a fehér köpenyben a maga szigorúságával és ezeknek a vonalaknak a szigorúságát oldja a személyiség, és oldja az a mosoly, ahogy ő ebben a rendszerben megjelenik. Ágnesnek annyit tudnék mondani, hogy ha egy kettő millimétert elmozdulsz balra, vagy csak egy nagyon picit mozdítasz a kamerán, akkor a hölgynek a szemüvegje is bekerül oda a két hullámforma közé, meg az arca is, és nem vágjuk ketté a fejét ezzel a ráccsal. Vagy pedig, ha ez nem megy – látom, hogy van kommunikáció a modell és a fotós között – akkor megkérem, hogy bent lépjen egy lépést vagy egy fél lépést oldalirányba, és akkor ő maga mozdul nekünk és segíti ezt a helyzetet. Ennyit az instruálásról, tehát ezt is meg kell tanulni. Fontos, hogy rutinszerűen az ember, amikor a fényképezőgépe elé, úgymond hús-vér objektum kerül, akkor, azzal valamilyen szinten vegye fel a kapcsolatot, és a neki tetszi módon és irányba állítsa be. De nekem nagyon tetszik, és rezonanciára tökéletesen elfogadom. Amiatt marad itt egy csillag nálam, mert itt nagyon konkrét vonalak vannak, amik mint egy szerkesztőháló, segítenek, és ezeket jó figyelni, és a képhatárokkal összehozni, mert most nincs eldöntve, hogy mi legyen párhuzamos mivel. (hegyi)
értékelés:

Láncreakció Nádasdy Nóra - Kilógok című képére

Ugye a leiratból tudjuk, hogy ez elvileg láncreakcióra lett küldve, mint Nóra megfejtésének a képére egy válasz. Én azt mondom, hogy ez a kép önállóan is megállja a helyét, még akkor is, ha nagyon fontos az, hogy a Nóra leckéje a Gergőben visszhangot vert. Ugyanis nagyon hasonló az a formai megfeleltetés, amit a Gergő itt észrevett, és amiért ez a kép elkészülhetett, viszont másról szól ez a helyzet. Tehát teljesen más az értelmezése annak a fajta magánynak, amikor tömegben vagyunk magányosak, és teljesen más, amikor egyedül, ottfelejtve, mint ez a lufi, maradunk egyedül. Ebből a szempontból, mint impulzusadó működik, de én sokkal inkább önálló lecke megoldásként tekintek erre a képre, és nagyon kedvelem, attól függetlenül, hogy azért szeretnék a Gergőnek néhány dolgot elmondani, amin érdemes lenne elgondolkodni, és netán a jövőben jobban odafigyelni rá. Az egyik az, hogy van egy nagyon durva karcszerű belógás pont ott a lufi magasságában. Ez gondolom valamilyen ág, ami ott benyúlik, az ilyet azért érdemes kivágni a képből, ez nem szervül most hozzá, kifejezetten zavaró. A másik, hogy a horizont dől. Ennél a képnél ez azért számít, mert ezek a formák nem indokolják azt, hogy ennek miért kell dőlnie, és igazándiból nem tudom felülírni a történettel magát ezt dőlést. Igazából zavar, hogy az úgy folyik lefelé, ott a hátsó falnál lehet ezt egyébként észrevenni, ott lehet jól lemérni ezt a dőlést. Aztán van egy harmadik, ez már tényleg szőrözésnek tűnhet, hogy hát lehet, hogy ilyen esetben én pl az a sárga feliratot, hogyha az leszerelhető, akkor én azt leszereltem volna. Sőt, azt mondom, hogy ennyit retusálni is szoktunk esetleg, tehát ez még belefért volna a retusba is, hogy utólag az ember leretusálja. Nyilvánvaló, hogyha ez egy analóg fotográfia, akkor sokkal több meló pepecselni vele, de hát ez elektronikusan megoldható, nem szentségtörés. Úgyhogy ez a néhány megjegyzés, ami ehhez hozzáfűzhető, de maga a meglátás nagyon jó. Én erre is megadom a három csillagot attól függetlenül, hogy szeretném, hogy Gergő azért ennél komolyabban venné ezeket az apróságoknak tűnő megjegyzéseket, és ezeket maga is alkalmazná, amikor fotografál. (hegyi)
értékelés: