Elemzés

Fiók

Porcelángomb

Azért örülök ennek a képnek, mert amikor ez a lecke feladásra került, akkor az én fejemben egészen más irányok indultak el. És ez attól jó, hogy a Gábor egy egészen új irányt nyitott ezzel a fajta fotográfusi meglátással. Nagyon szeretem azt, hogy a Gábor egy ilyen kis apróságnak is tud örülni, mert az látszik, hogy ő ennek örül, hogy megtalálta ezt a kis fióknyitó gombot. Nagyon szeretem azt, ami ennek a színével, formájával létrejön. A kompozícióval is abszolút egyetértek, és nagyon jól komponál Gábor. Egyetlenegy dolog van, amiért egy csillagot talonban tartok az az, hogy jelen pillanatban nem teljesen értek egyet, és nem teljesen értem azt, hogy miért ez a mélység élesség játék lett kiválasztva, ráadásul nekem ettől olyan, mintha szemészeti vizsgálaton lennék, szemüvegfelírás előtt. Tehát, hogy fókuszálnék én, fókuszálnék én, de valahogy mindig máshova megy a fókusz. Ettől egy kicsit elkezd jojózni a szemem. Gyanítom, aztán a Gábor majd elmondja, hogy mi valóság, hogy ebben azért van egy utólagos, elektronikus belenyúlás. Nagyon úgy tűnik nekem a háttér életlensége, hogy nem optikai, hanem elektronikusan létrehozott életlenedés. Lehet, hogy nincs igazam, de nekem nagyon furcsa ez a mélységélesség kiválasztás. Lehet ezzel játszani, nagyon szépen létrejönnek ezek a dolgok, csak most a képnek a nagyon nagy része ebben az életlenben van tartva. Ugyanakkor az a térélmény, amit ezzel létre lehetne hozni, a vágás miatt nem jön létre, mert ez a fiók, a maga kis össze-visszatöredezett, repedezett felületével megbolondítja ezt a perspektíva játékot. Tehát, amit egyébként el lehet érni, azt épp a vágás miatt nem értük. És még egyszer mondom, nekem nagyon erős ez a lágyítás, ez az életlenné elmosás. (hegyi)
értékelés:

Tanulmány

Az volt a kérés a Ferihez, hogy kezdjen el klasszikus csendéleteket fényképezni, és én nagyon örülök annak, hogy Feri elindult ezen az úton. Nagyon remélem, hogy Feri érti, hogy mit, miért mondok, és nem ért félre. Nagyon jó kezdeti lépés ez a csendéletek műfajában. Önmagában a tárgyak kiválasztásával én egyetértek, nincs vele problémám. A beállítás is tulajdonképpen belefér ebbe a metódusba, de azért apró bajaim vannak, és ezeket most azért mondom el listaszerűen, mert ezek azok a részek, amik még ott, a helyszínen megvalósítandóak, kijavítandóak azért, hogy még inkább erős legyen ez az egész formai játék. Hiszen a csendéletnek az egyik értelme és értelmezési helyzete az, hogy formákkal, tömegekkel, helyzetekkel játsszon. Ez a helyzet nagyon izgalmas tud lenni, olyan, mint egy kirakós. Az egyik ilyen meglátásom a képpel kapcsolatban, hogy kusza a világítás. Egyrészt az látszik, hogy valószínűleg két fényforrásból kap derítést ez a kompozíció, és egy külső fényforrást is használ Feri. Ez a külső fényforrás egy szórt fényt ad, nagyon szépen indítja el ezt az egész mesét, és közben a térbeliséget Feri a kamera mögül két lámpával próbálja megoldani. A lényeg a következő. Most, ezeknek az elhelyezésével van problémám, ugyanis a vetett árnyékok azon a hátsó, nagyobb edényen csúnyácskák, és a jobb oldali edényen a duplázódás nagyon erősen látszik is, ami zavaró. Az nem baj, hogy valami fény megcsillan ezen a felületen, ez a máz ezt adja, viszont az nem mindegy, hogy mindenütt kettő van a fényekből. És ez ettől nekem nincsen kész. A másik, hogy most igazándiból, ha a fényértékeket veszem, akkor középre mentünk: a főfény és derítést nagyjából hasonló fényértékkel bír. Ezzel sikeresen kivasaltuk a teret kétdimenziósra. A cél ugye az, hogy a formákat térbe helyezzük azzal, hogy több irányból világítunk meg egy tárgyat, de ezeknek a megvilágítás értékét kell úgy beállítani, hogy ez a térbeliség létrejöjjön. Hogyha minden fény egyforma erős, akkor azt fogjuk kapni, hogy olyan lesz az egész, mint egy rajz. Egyedül most a kis jobboldali kancsónak az oldalán és a fülén kezd el ez a térbeliség jól látszani, a többi résznél nagyon laposra sikerült a világítás. Még egy ilyen helyzet, hogy itt megjelennek formák. Egyrészt a tömegelhelyezés fontos a csendéleteknél. A tömegelhelyezés ezzel az háromszög formával jól megvalósul, miközben a formák ütköznek. Tehát a kis kiöntő csőre belevág a nagy, hátsó edénybe, a nagypapába, a nagypapa füle csak félik érvényesül, a kisgyerek csészének a kis fülén van is átlátás, meg nincs is. Szóval esztétikailag ez most itt nem nagyon van rendben. Ahogy az sem igazán szerencsés, hogy ezek a csőrök nagyjából egy irányba mutatnak, de a csészikének a füle is nagyjából ebbe az irányba van, tehát minden, tulajdonképpen masíroz jobbról balra a képen, és ezt nem fogja meg semmi. Kicsit olyan most, mintha ezek elindultak volna vándorútra. Van egy harmadik rész, amit Feri nagyon szeret, ezek az utólagos fény manipulációk. Most én a talapzat és a háttér találkozásánál, jobb és bal oldalon is, tehát tulajdonképpen ahol a horizont találkozik a fallal, ezen a két részen ezt a sötétítést én nem nagyon értem és nem is tudom, hogy mi a cél vele. Sőt, azt mondom, hogyha ennyire túlvilágítok egy helyzetet – ez is elfogadható – , akkor világítsam olyan szinten túl, hogy egészen tűnjön el a semmibe a háttér. De most a háttér visszahúz minket, és próbálja ezt a teret érzékeltetni, amit a világítással sikeresen kétdimenziósra vasaltunk. Nem tudom, hogy ezekkel, amiket elmondtam mennyire tud Feri azonosulni. Én azt mondom, hogy ezek azok a türelemjátékok, mint egy kirakós, ami nagyon izgalmas tud lenni. Ha az ember egyszer rákap az ízére, akkor olyan szinten bele tud feledkezni, hogy egyszer csak azt veszi észre, hogy este lett és még nem reggelizett. És ezek szerintem tök jók, mint amikor a gyerek építőkockázik, ebbe is gyerekként bele lehet szállni. Én ezt kívánom mindenkinek, aki a csendélettel elkezd foglalkozni, mert a csendélet olyan, mint egy mese. Ezek nagyon jó játékok, nagyon finom, nagyon jó érzés lehet ezzel foglalatoskodni. Én most azt mondom a Ferinek, hogy köszönöm ezt a tanulmányt, kettő csillagot megadok rá azért, mert a tömegelhelyezés rendben van, a tárgyak kiválasztása is oké, és egy csillag azért marad talonba, mert a világítás egyenlőre még nincs átgondolva, legalábbis az én meglátásom szerint. (hegyi)
értékelés:

Parti séta

Együtt szabadon

Bevallom férfiasan, én nagyon kedvelem ezt a képet, mégpedig azért, mert ez az egész a transzpozícióval együtt, a kompozíció, a téma, mind-mind – nekem – egy irányba mutat. A kép aláírás meg a cím lehetne ennél egy picit elvonatkoztatottabb, mert ez így most lehúz a földre, miközben az egész kép hatásában, lehet, hogy ostobaság, amit mondok, de nekem a prerafaelitákat juttatja eszembe. Nagyon kedvelem ezt a képet, és engem abszolút nem zavar, hogy egy ilyen színtranszpozíció történt a zöld felé. Hogyha ezt a képet akár fejünkben elképzeljük, akár áthúzzuk a photoshopba és ott elkezdünk vele bindzsizni és visszahozzuk az eredi tónusokat és színeket, akkor ez szerintem nem annyira érdekes. Ettől válik érdekessé, hogy az egész víziószerű, pont annyira rugaszkodik el a valóságtól, amennyire kell. Én a kompozíciót is kedvelem, érdekes ez az egész. Annyit talán hozzá tennék, hogy annak az úriembernek, aki a kék farmerdzsekiben van, én azt a kék farmeringet én levetettem volna, és vagy egy fehér pólót vagy valami ilyesmit kitalálok neki is, akkor ez az egész még jobban meseszerűvé válik. Én azt mondom, hogy még egy árnyalatnyi halvány kis zöldet én még el tudnék viselni. Pontosan az tetszik benne, hogy egy átlagos képet ezzel a megoldással sikerült olyanná formálni, amitől az egész olyan, mintha Jamie-nek a kutyája lejött volna a csodalámpával ide közénk és elkezdődik az esti mesénk. (hegyi)
értékelés:

Azt előre leszögezem, hogy azt, hogy erre a leckére hogyan került ez a film fel, abban azért van némi részem. Magyarán, Ádámnak ezt én javasoltam, hogy ez leckébe kerüljön be. Azt, hogy melyik leckébe kerüljön be, már rám bízta Ádám. Én azért az Ágy leckébe tettem, mert azt hiszem, hogyha ezt a filmet megnézzük, akkor két fontos irány között mozgunk. Az egyik a bemutatkozás, bemutatás, egy helyzet elmesélése, a magány, és ilyen elven bekerülhetett volna a magány leckébe is, de ezzel felesel és erre válaszol az, hogy a filmen belül többször visszatérünk az ágy motívumára, mint hogyha kerülgetnénk egy témát, amit nincs bátorságunk felvállalni, beszélni róla, de azért ott van, oda-oda kacsintunk. Láthatóan ez egy kétszemélyes ágy, tehát ez egy történetet elindíthat, ugyanakkor ez még csak felvezetése, előzetese ennek a témakörnek. Azt tudom Ádámnak mondani, hogy akkor, amikor elkészítünk egy ilyen filmet, akkor azt pontosan látjuk szerintem, hogy hol van az, ahol nem sikerült megoldanunk egy feladatot. Nevezetesen, Ádám nagyon szépen bemutatja a képregényeit, amiből mi csak az ő leírását látjuk két okból. Egyrészt gondolom fél attól, hogyha kiveszi a képregényt, akkor elfelejti, hogy honnan vette ki, és nem tudja, hogy hova kéne visszatenni, és akkor ebből egy rendezetlenség jön létre. Másrészt pedig vannak részek, ahol feketét mutat a kép, tehát nagyon észrevenni azt, hogy mi történik nem lehet. Itt két eset van. Az egyik, hogy azt mondjuk, hogy ez humoros, és vicces az, hogy beszél valamiről, amit nem látunk. Csak akkor azt mondom, hogy ennek akkor valami ritmust ki kellett volna találni, mert ez így önmagában még nem indítja el azt, hogy én elkezdjem fogni a hasam a röhögéstől. Tehát, hogyha az a cél, hogy viccesek akarunk lenni, akkor ezt a geget fel kell építeni. Ez egy komoly munka, hogy egy ilyen poént az ember úgy oldjon meg képileg és szövegileg, hogy az a néző számára az újdonság erejével hasson és nevetni tudjon rajta. Most ez ebben az esetben, nálam legalábbis nem történik meg. Ha pedig nem ez volt a cél, hogy nevessük Ádámon, Ádámmal, akkor pedig azt mondom, hogy ez egy baki, és ezt ki kéne javítani, mert jelen pillanatban egy kicsit csálén sikerült. Én eltekintek attól, hogy mit tud ez a kamera, mert a kamera azt tudja, amit, de ezt ki lehet próbálni, hogy hoppá, ha csak egy hatvanas izzó van betekerve, akkor nem fogja a kamera azt mutatni, amit látni akarunk. És ha erre rájöttünk, akkor vagy a fénymennyiséget növeljük, vagy pedig egy olyan időpontban ismétlünk, amikor ez a rendszer már abban a helyzetben mutatkozik meg, ami a néző számára is értelmezhető. Magyarán, a film leforog úgy, ahogy leforog, és azoknál a részeknél, amiknél úgy érezzük, hogy billeg, azoknál újra forgatunk és kijavítjuk ezt a helyzetet. Ez ennyire egyszerű. Egy kicsit emellett szigorúnak is kell lennünk, nem biztos, hogyha egy történetet elkezdünk mesélni, akkor az abban a hosszúságban fog megélni, ahogy azt a valóságban elmeséltük. Vágás. A vágás nagyon fontos, hogy hol és mit hagyunk meg, és hol és mit hagyunk ki. Én ezeket a javaslatokat tudom Ádámnak mondani, miközben a filmje nagyon személyes, és a személyessége miatt a leckék közé került. Adok az Ádámnak erre 4 csillagot főleg biztatás képpen, másrészt azért, mert ez a személyesség nagyon is értékelendő. De azt is kérem Ádámtól, hogy ne legyen rest, és ezt a filmet forgassa le újból. Ne is egy filmet forgasson, ha lehet. Forgasson az ágy leckére felkészülten, és meséljen arról az ágyról, másrészt pedig ez a magányos helyzet, amit felvetett gondolom nem egyszeri szituáció, de várnám, hogy ez az eleve elgondolt is ismételje. (hegyi) értékelés:

Szemünkfénye szemében

előre szólok, a képkivágáson kívül, nincs más "belenyúlás"...

Nagyon érdekes ez a kép, amit a Béla beküldött, egy nagyon jó megfigyelés. Túl sokat én ehhez hozzátenni nem tudok. Nem is akarok, mert mindent elmond, amit látunk. Egy jó összefoglalás, hogy ennek a kisembernek a szemében tükröződik anya és apa, és a hármuk közötti kapcsolat ezzel a tükröződéssel jön létre. Köszönöm szépen. Kérném szépen azt filmet, amit Budáról készített Béla. (hegyi)
értékelés:

Végtelen történet

Jennyvel

Egy enyhén szépia tónusú képet látunk, egy természeti környezetben lefotózott helyzetet, ami – hogyha elolvassuk a barátság lecke felhívását, akkor mondhatnánk azt is, hogy – nagyon didaktikusan teljesíti a leckét. Anno azért is lett házi kedvenc kategória a leckék között, mert viszonylag sok kutyás, macskás megoldás érkezett a barátságra. Hogyha ebből indulnék ki, akkor azt mondanám, hogy tegyük át a házi kedvenc leckére, és ott majd én leelemzem és mondok róla szépeket. De igazándiból ennél a képnél akár a kutya, akár a modell, mint szereplő csak jelzésértékkel van jelen és nem rájuk van kihegyezve ez a fajta gondolatiság, amit a kép tükröz, hanem nagyon fontos, ezzel egyenértékű szerepet kap a környezet, az a táj, az a helyzet, ahol ez a kapcsolat létrejött. Ha ez el tudjuk fogadni, hogy itt a táj és a tájból kimetszett részlet fontossága egyenértékű azzal a közléssel, amit ez az ölelés mutat, akkor ebből kell elindulnunk, és a kompozíció ebben a tekintetben fontos, hogy mit mutat. Most, hogyha megnézzük, akkor a képnek a jobb oldalán vannak olyan ágak, amik abszolút kifelé visznek a képből, másrészt pedig az a fajta ritmus, amit ezek a vízparti fák adnak, és tulajdonképpen be is keretezik ezt a párt, aki a víz partján ül, a kép jobb oldalán ez a fajta keretezés kifut. Tehát, ha a képből annyit vágunk amennyi a kép fölső, jobb oldali részén, ahol a fa hozzáér úgymond a képhatárhoz, ott még megmarad, tehát hogyha ezt a rész levágjuk, akkor egy sokkal feszesebb kompozíciót kapunk és jobban fókuszálunk erre a helyzetre. Ugyanis most, a centrális kompozícióval „vitatkozik” a modell és az a fa, aminek a tövében ők ülnek. Nem tudok odakoncentrálni erre a baráti párra. Nem engedi meg az a képrendezés, amit most látunk. Ha ezt a vágást megcsináljuk, akkor, bár kimozdítjuk a kompozíciót a centrális rendjéből, de ettől a kimozdulástól válik az egész egyrészt bensőségesebbé, másrészt pedig jobban tudunk ezen a megmaradt képhatáron belül az ember és kutya kapcsolatára fókuszálni. Én ennyit tudok ehhez hozzáfűzni. A gondolat abszolút szép. Lehet, hogy én azért ezt a fajta lágyítást nem használnám, amit ez a szín most ehhez a képhez hozzá ad, ugyanis érzelmes a téma egyébként is, és ettől egy picit érzelgőssé válik, és a kettő nem ugyanaz. Én ezt megnézném fekete-fehérben. Azzal egyetértek, hogy monokróm a rendszer, csak ez a vöröses, szépiás színtónus ez nekem nem kellene. Azt mondom Szilviának, hogy kezdjen el azzal is foglalkozni, ami a lecke eredeti célja, hogy ez a történetet, amit a barátság jelez, saját magán átszűrve fogja meg, kevésbé tárgyszerűen, mint ahogy most ez itt történt. Szeretnék látni majd egy ilyen képet is. (hegyi)
értékelés:

Gino (Dzsínó) Bonnyán

Az öreg spániel. Bőven elmúlt 13 éves, de még mindig csak akkor lehet lencsevégre kapni, ha már kifáradt a rohangálásban...

Szeretem ezt a képet. Kedves a kutya ezen a képen. Rozinak segítséget szeretnék nyújtani abban, hogy még jobb lehessen ez a portré. Egy kicsit talán próbálja meg úgy nézni ezt a kutyát, mintha nem ismerné. Tudom, ez nehéz. Most ennek a kutyusnak nincsen szeme. Van két luk a szeme helyén, és nem látszanak a szemei – legalábbis az én monitoromon. Az kell mondjam, hogy az állatokat is ugyanolyan fontosnak kell tartanunk, és ugyanolyan megközelítéssel kell őket is fényképezni, mintha embereket fényképeznénk, mert ők abban is társaink, hogy szabadon fényképezhetjük őket, nem fogják azt mondani, hogy „márpedig engem ne fényképezz le”, vagy „várjál, megigazítom a hajam”, „várjál, kitörlöm a szememből a csipát”. Ők abban a formában mutatkoznak meg, amiben, és ez a mi feladatunk, hogy ezeket az előkészítési dolgokat megtegyük, és utána olyan helyzetet állítsuk be, amiben ezeknek a kis modelleknek az alapvető testrészeik látszódjanak. Itt a szemet hiányolom, a kis tappancsa is jó lenne, ha meglenne. Nem nagyon látom indokát, hogy ez miért lett levágva. Még egy dolog. Ha Rozi elmozdult volna, az én szemszögemből nézve, balra, akkor az fa, meg az a kis fészer, ami a kutya mögött látszik kikerülhetett volna a képről. A kutya valószínűleg követte volna az ő mozgását a fejével, és mivel a fény is ebből az irányból érkezik, máris lett volna fény a szemében. Tehát ilyen kis apróságokkal ez a helyzet megoldható. Egy csillagot tudok erre adni, és megoldható, akkor nagyon várnám az ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Lelkem mélyén

Szobortestet öltött gondolat

Hát... lehet én leszek most a büdösbogár, de én ezt nem értem, hogy mi akar lenni. Van ötletem, hogy ez valami rizsszemből faragott női forma lehet, nem tudom, de összességében nem tudom megfejteni. Azért nem, mert az élesség nincs beállítva. Ezt körbeveszi valamilyen másik forma, amiről ténylegesen nem tudom, hogy mi akar lenni. Tehát, ha ennyire bizonytalanul hagyjuk a nézőt, hogy nem tudja eldönteni, hogy ez mi, akkor el is veszítettük őt, mert nem fog vele tudni mit kezdeni. Az, hogy lelkem mélyén, hogy szobortestet öltött gondolat, az kevés ahhoz, hogy az „aha” élményt hozza a nézőnél. Ez egy olyan feladvány, amire csak találgatások fognak jönni megoldásnak. Ennél az érdemes egy picit konkrétabban fogalmazni, és az élesség az, amit jól kell tudni megválasztani. Szóval én ezt most visszaadnám ismétlése, hogyha megoldható ennek az ismétlése. Ha nem, akkor egy csillagot adok rá, de erről azért kommunikáljunk, és ha megoldható az ismétlés, akkor várnám, és arra fogok akkor majd csillagokat osztani. (hegyi)

Nemtudommilyennevű virág

Bonnyán, a sziklakerten.

Szeretem ezt a képet, jó képnek tartom, olyan fűbehasalós, életteli, vidám. Itt szeretném a Rozi figyelmét is felhívni arra, hogy amit találunk, az úgy, abban a formában általában még nincs kész. Ő most megtalálta ezeket a virágokat, nagyon aranyos, ahogy ezek bujkálnak a zöld fűszálak és a növények között, és onnan próbálnak kitörni. Ugyanakkor ennél a képnél az lenne a fontos, hogy tisztítsuk, nyugtassuk meg ezt a kompozíciót. Most ebben, van egy elszáradt inda, ami keresztbe fut. Ezt, oda kell menni, ki kell venni, ennek ott nincs helye, nem tesz hozzá ehhez a tavasz érzethez. Ráadásul nagyon durván vágja át ezt a képet. És még egy, hogy a kép alsó részében szintén van egy olyan keresztbe futó növényszál, amit érdemes lett volna kihajtani. Az egy élő növényszálnak tűnik, de az is egy ilyen szürkés színben megy keresztül, és vágja keresztbe ezt a képet. Ezek nem nagy melók, viszont ennyit érdemes beletenni pontosan azért, hogy ha ezt megfigyeli Rozi, és elképzeli, hogy milyen lenne, ha kivette volna ezeket, akkor ő is látja, hogy sokkal élettelibbek, dinamikusabbak lehetnének ezek a formák. Ráadásul nem viszi el a figyelmet arról, amit ő mutatni szeretne a nemtudomilyennevű virágról az a fajta csúnyaság, ami ezekben a télről ott maradt, elszáradt növényi részekben látszódnak. Nem kell teljesen kitakarítani, de érdemes arra odafigyelni, hogy mi az, mint rendezetlenség hozzáad a kompozícióhoz, és mennyi kell meghagyni ebből, és mi az, amit ki kell ebből takarítani. Erre most két csillagot adok. (hegyi)
értékelés:

Bonnya

BONNYA Húsvétkor. Szeretek a dombunk tetejéről végignézni a szabályos kis falun. Ilyenkor, kora tavasszal látszik igazán a szabályos szántások, földek határvonala. Nyáron még szebb, ahogy a búza aranylik, a kukorica zöldell, a napraforgó sárgállik.
"...Szívják be az eső illatát és
Élvezzék a tavaszi szellő simogatását."

13-as leckére tettem én ezt át, mert Rozi ezt csendéletre küldte. Fel nem foghatom, hogy számára ez mitől csendélet, jó lenne, hogyha Rozi elolvasná, és megnézné ezeket a leckefilmeket, és elolvasná az alá írt szövegeket, netán az Estiklopédiában is utánanézne a fogalomnak. Nem akarom én ezt túlragozni, ez nem csendélet, ez egy tájkép. Mivel tájkép leckénk nincs, ezért az épített környezetbe tettem be. A kép maga nagyon is szerethető, és érzelmileg jól feldolgozható az az üzenet, amit Rozi szeretne nekünk átadni. Vissza fogom adni a képet ismétlésre mégpedig azért, mert ez a hely, ez a helyszín, mivel számára nagyon fontos, és ezt tudhatjuk abból a rádióadásból is, amit csinált, ezért érdemes olyan időben is lemenni, és olyan időt kivárni, amikor a fényviszonyok jobbak. Most ez a szürkeség nem erősít rá arra az érzelmi megközelítésre, amit Rozi szeretne nekünk átadni. A leiratból tudjuk, hogy miért most, tavasszal készítette ezt a képet. Én ezt el tudom fogadni, tényleg nagyon szépek azok a formák, amiket nekünk megmutat. Ugyanakkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen tájképnél, ilyen távolságból már az is izgalmasan a képre tud kerülni, amikor nem tökéletes verőfény van, hanem kis bárányfelhők úsznak az égen, mert ezek e felhők bizony meg tudnak jelenni azokon a domboldalakon árnyék formában. Tehát érdemes kivárni ezt az állapotot pontosan azért, hogy egyrészt élettelibbek legyenek a színek, másrészt ne egy szürkeség legyen az ég, harmadrészt, hogy ezt a játékosságot megfigyelve erősítsük ezt a vonalat. Úgyhogy én ezt visszaadom ismétlésre. A kompozíció egyébként abszolút rendben van, jó helyet is talált magának Rozi, ahonnan ezt a képet elkészíti, csak más időpontot kell találni. (hegyi)

Marajd még

London, Hyde park

Azt kell mondjam, hogy ez szinte egy tökéletes kép. Azért mondom, hogy szinte, mert ha én vagyok, akkor én egy-két centivel lejjebbről fényképezem mindezt, pontosan azért, hogy a madár szárnya ne keveredjen ennyire össze a háttérben lévő fákkal, és ezzel azt is elértem volna, hogy ez a szobor egy picit nagyobb hangsúlyt tud kapni. Most, nekem ez az egyetlen javítási észrevételem, mert egyébként ez egy nagyon erős kép. Pontosan attól izgalmas, hogy egy olyan helyzetet mutat be, amiben ez a szobor életre tud kelni, és olyan, mintha ő dobta volna el, mint egy papírrepülőt ezt a madarat, és néz ránk, hogy „ügyes vagyok? Jól dobom?” Szóval mindenképpen nagyon jó meglátás, nagyon tetszik. Megadom rá a három csillagot. A tanácsom a jövőre nézve az lenne, hogy a képalkotó elemeket nem árt egy picit mindig tisztább körvonalakkal megtartani. Most itt nem indokolja semmi, hogy a háttérrel ez ennyire össze legyen olvadva. Merthogy itt most a repülés, ami ebben izgalmas. Az, hogy ez a madár szabadul ebből a helyzetből, és kifelé repül ebből a képből. A cím is erre utal, maradj még, mintha ez a szobor szerette volna még, ha ez a madárka ott ül a karján, Igen ám, de ebből most olyan, mintha ez a madár épp leszállna majd valahol a földön. Tehát ezt a fajta felszabadultságot, amit sugallni szeretne, pontosan ezek a formai összeragadások teszik egy kicsit bizonytalanná. (hegyi)
értékelés:

királyLány

Van egy Kisherceg szobor a Duna parton, ami nagyon is hasonló ehhez a képhez, és én nagyon örülök annak, hogy ezt a fajta a párhuzamot a Bara megoldotta nekünk. Én egy picit kevesebb belső fényt hagytam volna a modell mögött, mert az most nagyon elviszi a fókuszt a modellről. Tehát most nem a kislánnyal foglalkozunk, hanem ezzel párhuzamos a háttérben bebukó napfénnyel. Próbáljátok meg letakarni valamennyit ebből a beszűrődő fényből, és rögtön lehet látni, hogy elkezd élni a modell. Ez meg lehet oldani utólag vágással, de én azt mondom, hogy egy picit mozdul a fényképész, akkor az a fajta építészeti helyzet, ami abban az erkélyben látható, mint ritmusjáték bekerül ebbe a képbe. Lehet, hogy csak egy 5 percet kellett volna várni, amíg a nap még lejjebb bukik, és akkor ez a fajta formai játék is rákerül a képre , és még sincs ennyire erősen jelezve a nap. De a három csillag megvan, jó az átirat! (hegyi)
értékelés:

fényKépészek

Picit konkrétnak tartom ezt a megközelítését a barátság témának, erről már beszéltem azt hiszem a barátság lecke felvezető filméjben, meg az elemzésekben is elhangzott, hogy jó lenne, ha magatokon keresztül szűrve tudnátok megmutatni azt, mit gondoltok a barátságról. Most egy olyan helyzetet látunk, amikor egy fotós fényképezi a modellt, és közben egy harmadik személy vagy egy állványra tett másik fényképezőgép az, ami elkészíti ezeket az úgynevezett werkfotókat. Azért mondom ezt így, hogy ezek werkfotók, mert nem vagyok 100%-ig meggyőzve, hogy végig lett gondolva az, hogy milyen háttér, milyen képi környezet fogja ezt az egészet körbevenni. Az első képen engem kifejezetten zavar az a fajta építési területeknél használt kordon, ami nagyon kettémetszi a képet. Másrészt pedig érdekes ez a fajta helyzet, ahogy ennek a felső képnek a két modellje, a fényképész és a fényképezés alanya ezekre a kis beton kinövésekre ráül, de mindez azzal a járdaszegéllyel, amit itt most látunk, nagyon határozott vágást hoz létre. Ezzel nem lenne baj, csak ezt érdemes akkor tudatosan komponálni. Ha a cél elérésénél tulajdonképpen csak egy mímes helyzet az, ahogy én fényképezek valamit, és az igazán fontos az a kép lesz, amin ez a fényképezési helyzet látható, akkor nem arra kell koncentrálni, hogy a fényképezés elsődleges megközelítése az milyen lesz, hanem azzal kell foglalkoznom, hogy milyen lesz a leleplező werkfotó. Itt most a werkfotó került beküldésre, tehát ennek a kompozíciós helyzetét kell jól megoldani. A következő képen szintén egy ilyesmi helyzet állt elő. Ez talán a Hilton lehet a várban, nem tudom, és látunk ott egy épületet, a fényképész mögött látunk egy vödröt, ami elég érdekesen támogatja a modellt, az egész horizontban dől, de ez nem teljesen indokolt. Szóval én azt mondom, hogy maga a kép nagyon izgalmas, nagyon jó ez a fényképezem a fényképezést helyzet, de ebből azért többet kell kihozni. Ez most egy kicsit olyan, mintha elmentünk volna egy fotós sétára, amik a táborokban is szoktak volt lenni, és ott az első nap a megszeppent fotósok, más ötletük nem lévén, elkezdik egymást fényképezni. Ezek a képek általában másra nem is jók, mint arra, hogy lazítják a szorongást, és közelebb viszik egymáshoz a tagokat, hogy másnap elkezdődhessen az érdemi munka. Nagyon ritka, hogy ilyen helyzetből időtálló kép jöjjön létre, és mégis mindig, minden egyes helyzetben ezek az expozíciók megtörténnek. Nincs is ezzel semmi baj. Ugyanakkor ebben a helyzetben ez egy önálló döntés volt a Bara részéről, hogy ezt a fajta történetet szeretné elmesélni nekünk. Ha ez így van, akkor nincs indoka annak, hogy miért billeg ez ennyire kompozícióban. Én erre várnék egy ismétlést, mert maga a téma azért érné meg a kifejtést, hogy végre láthassunk egy olyan fényképész fényképezi a fényképészt szituációt, ami túlmutat az esetlegességen. Épp ez lenne benne az izgalmas, hogy tudatosan, megrendezetten rákészülünk erre a szitura. (hegyi)

Anna

Hálás téma gyereket fotózni, mert bizonyos tekintetben, jó esetben, humoros vagy vidám helyzeteket kapunk általuk, másrészt pedig nyitottak, őszinték és kitárulkozóak tudnak lenni a kamera előtt. Nincs még meg az úgynevezett kamerafrász bennük, hogy elkezdjenek szerepelni, elkezdjenek szerepeket felvenni a kamera előtt, hanem adják azt, ami éppen van, azt érzelmi- és élethelyzetet mutatják, amiben éppen vannak. Ez ezen a képen is nagyon jól látszik. Egy vidám kislányt látunk, aki egy játékos helyzetből kifordulva, örömmel kezd el velünk kommunikálni. Ez egy nagyon jó meglátás. De én azt mondom, hogy világításban azért itt ezen volna mit javítani, legfőképp azért, mert ez egy ellenfényes kompozíció. Ellenfényesnek mondjuk azt, amikor a háttérből érkező fény lényegesen erősebb fényértéket képvisel, mint a modellünk arcán lévő fénymennyiség, és ettől ez egy picit be tud bukni, sötétbe tud kerülni. Itt most a szemekkel, bár látjuk, hogy velünk kommunikál, de nem nagyon tudunk vele mit kezdeni, mert nem látjuk a tekintetet. Nagyon szép a természet adta fény helyzet, de hát azért csak volt ott valami fehér papírlap vagy egy fehér póló, hogy deríteni tudjuk a fényeket. Hogyha a kislány arcának baloldali része felől visszatükröztetünk egy pici fényt a szemébe, az arcához, akkor egy nagyon izgalmas képet kaphatunk. Tehát én azt mondom, hogy miközben ez egy kedves, szerethető portré, azért fontos lenne a világítással is foglalkozni. Zsu ott volt a világítós táborban, ő ezekkel tisztában is van. Ezeket az ismereteket kell előhozni, ezeket a tapasztalatokat, és alkalmazni a gyakorlatban. Én most azt mondom, hogy ezt visszaadom ismétlésre azért, mert amikor Anna megint készséges modellje lesz Zsunak, és lehetőse lesz megismételni, akkor tegye meg, pontosan azért, hogy ezt a világítási történetet begyakorolhassa. Tehát, ha lehet kérni, akkor egy ilyen ismétlést várnék, ami hasonló fényviszonyok között készül, és alkalmazza a derítést. Érdemes kipróbálni, hogy milyen fényt ad egy papírlap, milyen visszatükröződést tud adni egy póló, vagy milyet egy alumínium fólia. Ez mind más és más és mindegyiken keresztül más érzést fog tudni közvetíteni. Úgyhogy a gyakorlás miatt én ezt most visszaadnám ismétlésre, és várnám a megfejtést. (hegyi)

Bábu

Örülök neki, hogy ez a lecke elindította a fantáziátokat. Itt van egy ilyen kis Pinocchio, egy ilyen kis hegyes orrú baba. Szemmel láthatóan valamilyen kirakati helyzetben lehet ő, és úgymond figyeli a külső világot, miközben be van zárva egy üvegkalitka mögé. Kedvelem, és ezért nagyon is jól hozza azt az élményt, amiről itt beszélni kell. Ugyanakkor megvan benne az a fajta szemérmesség, hogy egy másik modellen, egy halott tárgyon keresztül mutatom meg a magány élményemet. Ez azért jó, mert Bara hagy magának időt arra, hogy a későbbiekben – nagyon remélem – beljebb juthasson. Amivel nem teljesen értek egyet, az a kompozíció. Most azért elég erős vágások vannak a kis sapkán, ez kevésbé fáj, de a két kézen, ott inkább. Jól lehet ez valamilyen kirakati díszlet, és ezért belekomponálódott volna olyan rész is, ami már lerántja a leplet erről a helyzetről, nem tudom de valamilyen megoldást jó lett volna erre találni, hogy kompozícióban jobban sikerüljön. Most egy kicsit esetleges az, amit látok. Ráadásul nem teljesen érzem indokoltnak a centrális elrendezést sem, mert a modellünk a képből kifelé kommunikál. Most a modell mögötti tér nem igazán értelmezhető, túl sok információt nem ad ehhez hozzá. Tehát mindezzel együtt én azt mondom, hogy az irány jó, abszolút értem azt, hogy a Bara miről akar most beszélni, de egy csillag, és ezt most Barához képest mondom, hogy egy csillag. Baránál megfigyelhetőek ilyen kis körök, vagy bugyrok, amibe ez a kommunikációs helyzet nála bekerül. A legkülsőbb kör, amikor tárgyakon keresztül kommunikál velünk. Az eggyel belsőbb kör, amikor Hannán keresztül mesél nekünk történeteket, Hannát választja modellnek. Nagyon ritkán történik meg az, hogy a legbelsőbb körbe engedjen be minket, amikor ő, saját maga a modellje a képeinek. Én azért azt mondom, hogy ebbe az irányba kéne elmozdulni, mert az utóbbi időben nagyon sok első és második körbe tartozó képet kaptunk, de ez a harmadik egy kicsit el van hanyagolva. Szeretném azt mondani Barának, hogy egy picit próbáljon nyitni felénk azáltal, hogy beenged minket ebbe a harmadik körbe. (hegyi)
értékelés: