Elemzés

Ez egy négy éve készült kép, bevallom töredelmesen.

Nagyon, nagyon, nagyon szeretem ez a képet. Nagyon szép párbeszédet figyel meg a fotós. Nyilvánvalóan a szoros barátság az nem csak a két képen látható szereplő – talán nagymama és az unoka – kártyajáték közben, hiszen ha jól látom ott magyar kártya van, hanem ide értendő maga a fotográfusos is ebben a hármas kapcsolódásban; ő is ennek az intim helyzetnek a birtokosa, hiszen ha őt nem fogadná be a két szereplő, akkor nem láthatnánk ezeket a nagyon finom kis lektűr szituációkat, érzelmes helyzeteket. Ezáltal, hogy a dokumentum fotózásba úgy tud belehelyezkedni, hogy tulajdonképpen ő nem zavar senkit és szinte beleolvad az ott történő eseményekbe, lehetősége van rá, hogy megfigyelhessen ilyen és ilyen fajta szituációkat és ebből egy jó ötlet, egy jó viszony válik láthatóvá. Például az, hogy a kisfiú ezen az ülőpadon föláll és a kis termete ellenére a nagymamánál vagy dédnagymamánál sokkal magasabb. Egy nagyon érdekes kapcsolati helyzetet fényképez itt le a fotós és nagyon érdekes a kép ritmizálása is, mert miközben az egész kép balra szeretne dőlni a kerítésekkel és mindennel együtt, mégis valahogy pontosan a nagymama az, aki ezen a mérlegnyelven a sötét ruházatával, ülő pozíciójával jobbra visszahúzza ezt a képet. Nagyon szeretem és három disznósra értékelem. (szőke)
értékelés:

Nem lehet kutyám, ezért csak ilyen jut.

A képnek ez a beállítása, módozata a plüss állatkákkal, talán ha jól látom Zsunak még a hajában is mászik egy ilyen plüss egér vagy manó vagy pekenóca, mindenütt jelen vannak ezek a mesefigurák és – talán egy szobában lehetünk egy ágyon – ebben a beállításban a fölső megvilágítás miatt a test rózsaszínei, a perspektivikus kar, a fakó kék póló, ezek is ugyanazt a stílusvilágot erősítik, mint ami a is plüss állatokon jelen van: egy furcsa, abszurd marionett valóságot. Valahogy olyan ez, minthogyha egy Harry Potter történetből, talán az egyik szereplő mesebeli környezetét látnánk. Adódik ez a beállításból is, hogy a kamera egészen közel, ide az ágy vagy talajfelülethez van elhelyezve. Talán csak annyit megjegyzésként, hogy a jobb oldali kép kivágásnál, mint akár egy Boticelli képben, a kar rövidülései, egymásba hajlásai, ívei miatt a kéz, a csukló formái jó lett volna, hogyha megmaradnak képen belül, és nincs csonkolva itt a plüss kutyuska háta környékén. Talán még erősebb lenne ez a kép, hogyha a Puttó-szerű karforma az teljes egészében megmarad. De én ezt egy fontos önvallomásnak tartom, úgy gondolom, hogy én ezt most jelen pillanatban előbbre is helyezném a kompozíció beli kritikákkal szemben és ezért a kettő disznó megvan a képre, mert fontosabbnak tartom most a privát üzenetet, mint hogy most képzőművészeti, kompozícióbeli megközelítéseket kellene keresni. (szőke)
értékelés:

Bálint Endre Franciaországban, Párizsban töltött időszakában készültek a híres kollázsai, újságpapír kivágásokból, Paris Match-ból, l'Humanite-ből más híres francia újságokból, ezek nagyon fontos és nagyon szép kollázsok. A kollázsról az Estiskolán már többször beszéltünk. Több hasonló technika van, amelyet Max Ernst és a szürrealisták nevéhez is fűzhetünk, erről is talán többször beszéltünk, - A százfejű, avagy a fejetlen nő – kapcsán, a frottázs technikát is Max Ernst népszerűsítette - ezt a gyerekkorunkból is ismerjük: egy papírlapocskát a fém egyforintosra ráhelyeztünk és a ceruzánknak a végével dörzsölgettük és a grafitpor ezen a domborzati felületeken rányomódva kiadta a pozitív képét az egyforintosnak, vagy az ötvenfilléresnek. A frottázs is és a kollázs is egy új szimbolikát hozott létre. Tulajdonképpen a kollázs módszernél borotvapengével, sniccerrel, késsel, ollóval körbevágva naturális felületek egy egészen más térbe helyeződnek, méretarányban is eltérő különböző formákkal. Egyrészt ezeknek a szerepe a képzőművészetben a kiemelés is lehetett egy fontosabb figyelemráirányítás, másrészt a térbeliséggel való szürreális játékot hozta ez létre. Később aztán a festészet is alkalmazza ezt úgy, hogy nem konkrét ragasztásokkal, papírfecniknek az összeillesztésével, hanem festői módon is ezt ugyanúgy használták. De igazából akár még a nagyon divatos és nagyon ismert patchwork eljárás is tulajdonképpen egyfajta kollázs módszer, ahol már nem használt és maradék anyagokból egy új képzőművészeti alkotás – pokróc, függöny, ruhák – jönnek létre. Úgy kapcsolódik ide, Béla képéhez ez a hosszú bevezetés, hogy valójában az exponálással, a sziluettes formákkal a női alak, a kövek sziluettes formáival és valahol a távolban látható hajóval ezt a bizonyos kollázs nyelvet követi az álló formátumú kép. Nagyon jó számomra látni ezt az alkotást, mert amivel már sokat vitáztam talán a Béla képei kapcsán és a Béla tehetsége kapcsán, a régi képekre gondolok itt, ahol mindig is, minden képén látszott a tehetség a Béla munkáiban, de mindig valahol ott volt egy kompromisszumkeresés is, hogy egy kép legyen szép. Egy kép legyen jó. Egy kép legyen trükkös. És ez a mostani munka talán egy olyan létállapotban, egy olyanfajta nyugalmi helyzetben, vagy egy olyanfajta környezetben fogalmazódhatott meg, amely mindenféleképp bátorságot ad a mostani alkotó Bélának és ez egy bátor vállalkozás véleményem szerint. Mert puritán, mert egyszerű, mert tőszavakban fogalmaz, viszont ezek a megfogalmazások jól értelmezhetőek. A meseiség természetesen megvan, a líra megvan, ami Bélának az egyik fontos lételeme, viszont ebben a képben nincs meg az a fajta képzőművészeti védekezés, amelyik mint egy fátyol nagyon sokszor a régebbi munkákra ráragadt. Ezt a képet én nagyon szeretem. Őszinte, érthető az üzenete. Azt hiszem nektek, az Estiskolásoknak nem kell magyaráznom ennek a képnek az üzenetét, hiszen sokat szoktatok beszélni képekről. Itt is látom, hogy már egy hozzászólás érkezett a képhez. Nyilván sokat fogtok beszélni és ezeket a megfejtéseket elfogjátok mondani egymásnak. Én úgy gondolom, hogy ez a kép egy háromdisznós kép és nagyon szépen köszönöm. Nagyon szeretem ezt a fajta mesét, amit most a Béla küldött. (szőke)
értékelés:

Az a témafelvetés, amit Ádám ebben a környezetben megmutat nekünk, egy nagyon jó út az önismereti játékoknak egyfajta állomása, amikor nagyon is kézzel fogható kép jelekkel azt közli felénk, hogy egy gyermekkori helyzetben tartva, ő ezzel valamilyen szinten dacol azáltal, hogy a maci feje leszakadt, ugyanakkor ez a nyakig betakaródzott helyzet pedig azt mutatja, hogy mégiscsak kényszerből vagy megszokásból, de elfogadja ezt a helyzetet, hogy ő ebben a kis virágos, rózsás ágyikóban fekszik a macival, de mégis magát helyezi bele ebbe a maci szerepbe. Érdekes kérdés, ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, a kérdésfelvetés jó, de a kivitelezéssel vannak problémák, mégpedig az, hogy az a fajta világítás, ami itt most ebben a helyzetben megvalósul, ez a vakus bevilágítás, ez nagyon is kétdimenziósra redukálja ezt a képet. A térbelisége tökéletesen eltűnik, minthogyha föl lenne kasírozva egy falapra az egész helyzet. Én azt tudom javasolni, hogy minden egyes ilyen beállításnál célszerű egyrészt lepróbálni magát a helyzetet normál világítással, akár a kis íróasztali lámpámmal, vagy éjjeli lámpámmal, vagy más hagyományos világítási metódussal, ez magát a próbát is segíti, másrészt pedig a vakut esetleg lehet ezekkel helyettesíteni. Nagyon csúnya fényeket tud a vaku létrehozni, főképp úgy, hogy a háttérben lévő ágynemű is világos szín és ettől ez az egész nagyon sápadttá válik. Úgyhogy maga az ötlet nagyon jó, egy disznót mindenféleképpen megér, viszont a kivitelezést visszaadnám ismétlésre. El kéne gondolkodnia Ádámnak azon, hogy hogyan tudja megvalósítani ezt más eszközökkel. Még egy dolog, egy picit szűkre vágottnak érzem ezt a képet, azáltal, hogy ennyire szűkre van vágva, az a perspektíva játék, ami a kamera helyzetéből adódik, az most nem teljesen jól értelmezhető, tehát azok a torzulások, amik a perspektíva adottságaiból adódnak, ezek most nem jól értelmezhetőek. Én azt mondom, hogyha ez a magam fölé helyezett kamerával az alávetettséget akarom erősíteni, akkor ennek egy picit több helyet kell hagyni, hogy egyértelművé váljon a nézőnek. Most ezzel a szűk vágással az arcnak kellene elmesélnie mindent, amit a tágabb kivágásnál a környezet mesélhet, de az arc kifejezése nem sokat mesél. (szőke)
értékelés:

Ágnesnek volt egy hasonló képe nem sokkal ezelőtt, amin egy hóban eltévedt szúnyogot ábrázolt egy képhármasban, és azért is hozom ide ezt az előzményt, merthogy talán ezáltal érhetővé válik az, hogy ez a kép ahhoz képest – és saját magához mérjük – miért nem képviseli ugyanazt az értéket, mint az a kép, amire képes volt. Annál a képnél egy nagyon egyszerű történetből egy nagyon meghökkentő végeredményre jutottunk. Ez a mutatvány akkor jól sikerült és most is valami egészen furcsa állatkát – biztos vannak köztünk olyan biológiával foglalkozók, akik meg tudják mondani, hogy milyen kis nünüke ez – hát egy ilyen állatkát mutat Ágnes. Viszont olyan szinten redukálta a bogarat, a környezetet – nyilvánvaló azért, hogy meg tudja mutatni ennek a kis rovarnak a szárnyait, meg a kis csápjait, de olyan szinten redukálta magát a környezetet, hogy ez a kiemelés most már nélkülöz mindenféle kötődést, ahhoz a történethez, ami itt a háttérben esetleg megbúvik. A cím arra utal, hogy „ablakom”, tehát ez egy saját szoba lehet, ahonnan mondjuk Ágnes kinéz, ugyanakkor ebből a szobából semmit nem érzékelünk. Valamennyit érzékelünk a háttérben az utcán lévő lakótelepről, a parkoló autókról, a házról és a boltsorról, de ez is tulajdonképpen amiatt, hogy életlenben van tartva, kevésbé érzékelhető. Tehát, ha egy döntést kéne hozni, akkor vagy az a döntés, hogy az ablak a tükröződését használjuk arra, hogy a belső térből valamennyivel többet megmutassunk, vagy pedig a hátteret a mélységélesség megválasztásával élesben tartjuk, és egy olyan háttérhelyzetet választunk, amibe mint történetbe ez a kis rovar beépülhet. Most azáltal, hogy ennyire kicsi a mélységélesség, ezáltal ez a képalkotó elem önmagára utalva megmarad itt a kép közepén nekünk, mint egy lepkegyűjteményben, de ennél nem tud többet most ez a kép, tehát ez a jövőre nézve most egy javaslat, hogy önmagában egy ilyen történet nem biztos, hogy megáll a lábán, valamivel meg kell támogatni. Úgyhogy ezt a 13-as lecke, épített környezetre köszönjük szépen, de nem tudunk rá disznót adni. (szőke)

Édesanyámmal.

Három tagozódása van a képnek, mint ahogy egy család is, egy klasszikus család három elemből áll. A táj, a város, a környezet, anya és lánya. Ez a hármas tagozódás uralja a fekvő formátumú képet és függőleges ritmizálásban jól is osztódik mindez, mert a télikabátok, a télikabátok sötétjei, a hajkoronák árnyékai, amelyek körbeölelik az arcokat mint egy ikon formában, kiemelik a két arcot, amely beletekint a kamerába. A hármas tagozódásban a harmadik nagy egység pedig mint egy ilyen prágai látkép a város, a mögöttes táj felülnézetből, valamilyen várfalról, akár Veszprém is lehetne. Tehát a háttér és az előtér jó kapcsolódásban van együtt. Nagyon érdekes a címválasztás. Hozzátéve, hogy fontos az is, hogy a kép fekete-fehérben van tartva. A fekete-fehér forma az anzix jelleget, az emlékjelleget erősíti, mint ahogy a legtöbb múlt századi, vagy század eleji emléklapoknál, fényképeknél is ugyanígy házak előtt a családfők, családtagok beletekintenek 100 évvel későbbre az időbe. Ez az anzix jelleg jól van eljátszva és jól van manifesztálva. Ettől személyes ez az egész. Nagyon jó a gesztusrendszere, amiben érezni lehet a kapcsolódásokat. Tehát maga az üzenet, a család házi feladatban jó érzékelhető. A címre vissza kell térnünk egy picit, mert pont a címválasztás az, ami ironikussá és önironikussá teszi a képet, amely természetesen egy védekezést is jelent, önmagunk megmutatását, önmagunk színpadra helyezését, hogy ez mennyire nehéz dolog és mennyire veszélyes sokszor kimondatlanul, hiszen megismernek bennünket, látnak bennünket. Ezért gondolom azt, hogy az állig begombolkozott emberi alakok is ugyanezt a címet, amelyben természetesen lehet a humort érzékelni, erősítik. Ezt a képet egy jó képnek tartom, nagyon szeretem és ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Egy kedves ismerősöm naalijának részlete

A szobarészlet, ahol talán egy kis tálaló, mögötte borospohár látszik és egy japán esernyő és valamilyen állólámpa rúdja, egy posztó, takaró egy asztalt fedve, picit kaotikus annyira, amennyire az ember intim terei, belső terei is azoknak tűnnek. A talán fémfelület, vagy a tálalónál elhelyezett kis mécses sokszorozza meg magát a borospohár felületén és ezek a ragyogások, ezek uralják elsősorban a vöröses-barnás tónusban tartott képet, amelynek van egy nagyon jó belső hangulata. Hozzá kell tennünk, hogy a mi önös döntésünk volt az, hogy a szorgalmiból Katalin képét a csend leckére emeltük át, mert úgy gondoltuk, hogy fontos, hogy a kép itt a házi feladatok sorában legyen látható. És az érzelmi megközelítése ennek a témakörnek véleményem szerint nagyon jó. Természetesen azt szeretnénk lelkesíteni evvel a képpel is a Katalinban, hogy ásson mélyebbre ezekben a történetekben és egy picit a kompozícióval, a kompozíciós renddel többet kellene foglalkozni. Ennél a képnél elsősorban a bal alsó sarok és az ott található üres tér a többi formavilághoz képest az, amivel egy picit többet kellett volna foglalkozni, amely helyrerántaná a kompozíciós billentést, de ettől függetlenül a kép szerethető, mert a személyessége ott van ebben az üzenetben. Kettő disznóra értékelem ezt a képet és várom a további feladatokat. (szőke)
értékelés: