Elemzés

A Barának a térben táncoló árnyékokkal nagyon sok csodálatos megfigyelése, képe volt már látható és itt is megint egy zseniális helyzetfelismerést látunk. A kis porcelántáncosnő a zenegépben, ahogy ezt a régi dalt elindítja az ember a kis verklivel, megmozdul, és táncra perdül. Ez nagyon szépen és nagyon érdekesen látható itt az előtérben. És én ezt tartom kulcsfontosságúnak a kép szempontjából. Egy picit úgy érzem, hogy a kép fölső harmadában történő események, árnyékok, játszótér felületek, azok elkezdik kitágítani és másfelé elmozdítani a kép teljes üzenetét. Nagyon szeretem ezt a képet. A koncentráltsága miatt mondanám, hogy ez most két disznó. És újra csak azt kérném a Barától, hogy nagyon jók a ráérzései és a gondolatok kimondása, az elképzelések kimondása önmagunk számára sokat segítene abban, hogy precízebb és pontosabb legyen a képszerkesztési mód, ha ez elfogadható. (szőke)
értékelés:

A fekvő formátumú fekete-fehér kép a városképek sorozatba illik bele, amelyekből nagyon sok jó megfigyelés és nagyon sok jó munka készült már. Hármas tagozású - előtér, középtér, háttér -, amelyben a középtér az maga a Duna, vagy egy szürke folt, az tulajdonképpen egy elválasztó vonal az előtér és a háttér kapcsolatában. A háttér, ami egy szimbolikus üzenetet is hordoz, az Országház látványa, mindenféleképp ez a kulcsa képnek, amely a megfigyelés szempontjából egy nagyon radikális és jó ötletet dolgoz fel, hiszen a közvetlenül közelünkben lévő előtérben amorf felületeket látunk. Kőformákat, sérült mészkőfelületeket és szinte mintegy bombatölcsér, középen egy üreget. Mivel ezek nagyon hangsúlyosan vannak jelen a kép nagyobb hányadában, az előtérben látható felületek, ezért azt kell mondani, hogy ennek a képnek a súlypontozása tehát ez. És ebből a szempontból az előtér részlethangsúlyozottsága fontosabb lenne. Ezeket esetleg tükörrel, reflexekkel, celofánnal, alufóliával egy picit manipulálva föl lehetne erősíteni. Gondolok itt a jobboldali bazalttömb árnyékban lévő felületeire. Valami oknál fogva a háttérben lévő szinte sziluettes Országház és az előtérben fekete-fehérben tartott színvilágban, az előtérben lévő foltfelületek hasonló tónusokat is tartalmaznak. Ezért nem válik le, nem különül el sarkalatosan ez a bizonyos közelünkben lévő látvány és a távolban lévő szimbolika. Ennek a kapcsolódása természetesen egy nagyon jó ötlet és nagyon fontos, ahogy az amorf kőformák asszociatívan utalnak az ember által alkotott hatalmi jelképre, de ehhez jobban ki kellene emelni a kép szegélyét képező sötét felületeket. Egy pici fénnyel játszani kellene. Ugyanúgy, ahogy a világos, napos időben a talapzatot jelentő mészkőfelület sérülései a beérkező fény hatására árnyék foltocskával díszítettek és talán pont ettől van egy olyan érzése az embernek, hogy olyan ez, mint egy bombatölcsér, ami itt középen az elhaladó ember előtt látható. Tehát az ötlet nagyon jó, nagyon jó az irány is, csak megint egy picit azt érzem, hogy amiben a Bara erős érzékelni a párhuzamokat, érzékelni az abszurditást a megfigyelésekben az azonnal, szinte csettintésre megvan, és utána nagyon könnyedén megtörténik egy lezáró alkotói folyamat és aztán kimondódik, hogy akkor a kép készen van. Én itt érzek egy kicsi problémát és pont a Bara érdekében, merthogy szeretném, hogy ezek fejlődjenek ezek az alapvető kérdések, egy disznóra értékelném ezt a képet. Várom a továbbgondolását ennek az üzenetnek, ha elfogadható. (szőke)
értékelés:

Ezzel a képpel arra a kérdésre keresek választ, amit András tett fel: vajon tényleg akarok-e nyomot hagyni. Más kérdések is eszembe jutnak: érdemes-e nyomot hagyni? Mennyi marad a nyomban a nyomot hagyóból? Vagy csak egyszerűen: Itt vagyok-e?

A kép egy tükröződéssel, egy asztal, vagy valamilyen tartófelülettel és az emberi test, a kéz bizonyos részeivel foglalkozik. Nagyon jó kompozíciónak tartom, nagyon jó játéknak és egy jó fénytani helyzetben megszületett képnek tartom az itteni munkát. Vera nem nagyon szereti, amikor egyszerűen csak azt mondják, hogy jó, amit csinál. Vera mindig azt szereti, hogy csavarva legyenek a történetek. Én meg azt mondom, hogy a Vera van már annyira rutinos fotós, hogyha valaki ezt a képet szépen, higgadtan végignézi, akkor ezeket a csavarokat szépen megtalálja és erről nem is kell olyan nagyon beszélnünk. Ilyen például az ujj, a hüvelykujj, amely ráhelyeződne a piperetükörre, de még nem érkezett oda, és valójában a tükör reflexei, a tükör tükröződése a ráhelyezendő hüvelykujj alsó ujjbegyére fényt küldenek és ez a fény aztán megvilágítja a mi számunkra már tükröződő ujjfelületet. Többszörös áttételes játék ez. Természetesen itt ezen a képen, mivel ez megjelenik, jó megfigyelés. Tehát miközben ez az egész szituáció látszólag kevés eszközzel dolgozik, mégis azt mondom, hogy jó és összetett megfigyelések. És én ezt a képet nagyon jónak tartom, az első lecke portré arc nélkül kategóriára egy jó, és ráadásul nem szomorkás üzenetnek. Természetesen, ahogy megállapodtunk pontozni nem pontozom, hanem csak megköszönöm és várom a további munkákat. (szőke)

Tulajdonképpen valamilyen filmrészlet is lehetne, ha kellően jókedvűek humorosak és lennénk, akár azt mondhatnánk, hogy a 60-as évek végén nagyon híres Balázs Béla Filmstúdió Kedd című filmjéből is lehetne, ne adj Isten, egy részlet, ez a barnás-fekete tónusban tartott monokróm kép. Ráadásul a fekete-fehér keret, amivel mi mindig harcolunk és mindig azt mondjuk, hogy nem kell külön megerősíteni ezeket a munkákat, itt most a fekete-fehér keret is azt sugallja, hogy olyan ez, minthogyha egy filmkocka, egy mozgóképi filmkocka kivágását látnánk. Jól elkészített szép megfigyelés és jó arányokkal dolgozó képet látunk itt. Az számomra kérdéses, hogy a cím az vajon mit jelent, mert erre a képre ránézve nekem nem elsősorban a báb fogalma jut eszembe. Egy szép és tisztelettel elkészített munkát lehet látni egy emberi arcról. Picit van a stílusában - talán ha meg tudjátok nézni, egy korai Polanski film, a Kés a vízben, amely még Lengyelországban készült – picit van erre az időszakra utaló érzékisége, bája, visszatekintése ennek a képnek. Az, hogy mindenféleképp manifesztálódik a kép modellje, azt esetleg a kameraszint kezelése is okozhatja, mert a kamera horizontja, az mindenféleképp az itt látható emberi arc alá helyezkedik el és így tulajdonképpen bennünket arra késztet, hogy felnézzünk a modellünkre. Én evvel a képpel abszolút egyetértek, szeretem, elfogadom, hogy a 22-es lecke hétfő délutánra érkezett, nem tudom ugyan, hogy mért, de ezt nem biztos, hogy itt kritizálni kellene. Azt nem tudom hozzácsatolni, hogy a báb fogalom az mit takar, de mint kép én gondolom, hogy helyén van ez az alkotás és a három disznó megvan erre a képre. Itt csak annyi zárójeles megjegyzésem lenne, hogy néha tényleg érdemes a címekkel is játszani, gondolkozni, az is ugyanolyan segítség lehet a néző számára, vagy ugyanolyan vonalvezetés, ami a kép belső üzenetéhez érkeztet bennünket. Most csak hirtelen egy olyan megközelítés jutott eszembe, hogy, ugye nem oly régen én is küldtem be saját képet és ott hosszú és parázs vita zajlott, annak a képnek is a címválasztásánál. És természetesen azt most is szeretném mondani, hogy a saját magam, mint alkotó által beküldött képeknél is ez nagyon fontos, hogy ugyanilyen kritikusan, vagy ugyanilyen összehasonlító módon végezzétek el, vagy végezzük el, vagy mondjuk ki azokat a helyzeteket, hogyha számunkra, mint néző, mint befogadó számára nem érthetőek az alkotó üzenetei. Hiszen nem egymással kell nekünk vitatkoznunk, vagy nem egymással kell nekünk megharcolnunk, hanem a külvilág vizuális üzeneteinek, vagy akusztikai üzeneteinek a megértése miatt hoztuk létre ezt az oldalt, és éppen az talán a hosszútávra ennek az oldalnak az erénye, hogy felkészít, segíthet mindannyiunk, együtt, akik itt vagyunk, a közös beszélgetéseinkkel abban, abban a káoszban, ami a körülöttünk lévő világban akár vizuális szinten is jelen van. (szőke)
értékelés:

Azon az útvonalon keresgél András, amely a Moholy-féle képzőművészeti irányok kapcsolódásait mutatja, és mutatja térgeometria, fotográfia, építészet, ember kapcsolódásait. Bódy világában is ez fölsejlik a 70-es években és a 80-as évek elején, ugyanakkor, ha esetleg a geometria, a mértani játékok szóba kerülnek itt, egy picit talán a tükröződő formákkal, ritmikailag érdemes lenne még egy picit játszani. Jó az ötlet, kollázs, amely bekerül ebbe a képbe, de ahhoz képest talán a kép jobb fölső sarka, bal alsó résznél a fényképezőgép formája, ezek egy picit nekem hevenyészettnek tűnnek. Ráadásul a perspektivikus gyöngysorok, ezek a gerjedések mind-mind a telefonba elhelyezett fényképezőgép felé tartanak, miközben maga a varázsló, maga a kémikus, a feltaláló az középtájékon, sőt talán a szemét előtérbe helyezve néz ránk, helyezkedik el, tehát szétcsúszik egy kicsit ez az irányított középpontozás, mert valami miatt most a képen egy jelentéktelen tárgy felé kellene hogy irányuljon a tekintetünk. A jelentéktelen tárgyat azért mondom, mert ha az ember nem ismeri ezt az eszközt, nincs ilyen, nem használja, akkor a képről nem felfedezhető, hogy mi ez a fura tárgydarabka, ami belóg a kép alján. Ugyanakkor pedig az alkotó jelenléte és az alkotó tekintete egy másik helyzetbe vonzza a szemünket. És emiatt kétfelé tart az üzenete ennek a képnek. (szőke)
értékelés:

A tavalyi értékelés fényében idén újra megpróbáltam.

Gábor egy évvel ezelőtt már foglalkozott ezzel a témakörrel, a kiállításra ellátogatott anno és készített egy képsorozatot ott, egy képriportot. Most is riport megközelítésben látjuk a kiállítást, a kiállítás eseményeit. És azt rögtön a két csomag, a két anyag tekintetében ki lehet mondani, hogy kompozícióban képenként sokkal sűrítettebben fogalmaz a Gábor. Sokkal pontosabbak a rendszerek a képeken, ugyanakkor az előző, egy évvel ezelőtti munkánál is és azt összehasonlítva a mostani képsorozatnál érzésem szerint kimondható, hogy talán az első kép kivételével azok a képek igazán izgalmasak, ahol ezek a kiállítási tárgyak emberi helyzetekkel bővülnek, mint látvány, szituációba helyeződnek. Ilyenformán tulajdonképpen az első kép is hellyel-közzel ebbe a gondolkodásmódba sorolható, mert itt hungarocell-fej portrékra vannak helyezve a fülhallgatók, bár a háttérben látható egy scratchelő DJ, de nagyon sejtésszerűen. Az egész csokor két vonulatba válogatható szét. Az egyik, ahol kvázi tárgyfotográfiákat, tárgybemutatásokat látunk - ilyen például a hármas kép, ahol egy tangóharmonika formája, billentyűzete, szerkezete látszik, ugyanakkor a hangszer tekintetében a kép vág, metsz, tehát az nem mondható el 100 százalékosan, hogy egy olyan néző számára, aki nem ismeri ennek a hangszernek az apparátusát, ebből a képből kiolvasható lenne. Az egész kép, a hármas kép sötét tónusvilágban tartott és a billentyűzetek csontszínű, fehér rendszere világít ezen a képen. Ugyanakkor, ha a fehér billentyűzet és a sötét felületek párbeszéde lenne a kép elsődleges üzenete, ahhoz pedig túl sok apróság szintén fénytani értéket kap. Feliratok, márkanevek, más apró tárgyak, amelyek lehet, hogy nem pontosan kivehetőek, de tónusértékben jelen vannak. Tehát azt kell, hogy mondjam, hogy klasszikus értelemben nem pontosan, jól elhelyezett tárgyfotó a hármas kép abban a sorozatban, ahol a riport megmutat egy helyszínt, bejár újra egy történetet, és vegyítve emberi helyzeteket és a tárgyak értékes megfigyeléseit, mint például az ötös képnél, ezt sorjázva tárja elénk. Most inkább azt mondanám, hogy amelyek kevésbé erős képek kompozíciós szempontból, hiszen nem kereshetünk benne gyakorló szituációt, például a hatos képben sem, ahol különböző típusú citerákat látunk, nagyon szép formájú hangszereket, hanem itt nyilván a kiállítás gazdagságát erősítve az alkotó ezeket a szép formákat rögzíti felénk. Ahhoz pedig az emberi jelenlét nélküli képek nem igazából erőteljes tárgyfotók. Picit, hogy úgy mondjam könnyedén kezelt beállítások. Így, ha az egész képsorozatot vesszük, akkor akár az is kimondható lenne, hogy egy újabb döntéshozatalt, egy újabb szelektálást kellene az alkotónak létrehozni. Pontosan azért, mert maga a képriport és az, hogy egy év elteltével a Gábor újra foglalkozik evvel a témával, az nagyon fontos. Érzékelhető ez elsősorban azokból a képekből, mint az utolsó, a sorozat utolsó képkockája, ahol a hangszerekhez való emberi viszony jól dokumentálódik. Ugye itt egy zongorázó személyt, talán jazz zenészt látunk, a gesztusait. Ezeket a döntéshozatalokat véleményem szerint azért lenne érdemes meghozni, amikor egy képriport létrejön, mert bármennyire is nehéz kimondani, a kevesebb nagyon sokszor több. Nyilván a bőség zavara az azért komoly kihívás, mert az alkotó és az alkotón keresztül mi is szívesen nézzük ezeket a sokszínű, sok stílusú, hangokkal kapcsolatos bemutatott kiállítási helyzeteket. Azonban az Estiskola és az Estiskolán belüli házi feladatok szempontjából, ha az eddigi szemléletet próbáljuk követni, vagy nézni, akkor mégiscsak azt kell, hogy mondjam, hogy az olyan képek adnak most ebben a csokorban fontos kiindulást, mint például a negyedik kép, ahol kicsit szoció jelleggel is, de látható egy fiatal hölgy. Érzékelhető az arcán a figyelem, az elmélyülés, a viszony ezekkel a hangszerekkel. Ezek a képek többről tudnak szólni. Megnyitják ezeknek a tárgyaknak az amúgy mértani és kicsit rideg világát. Nagyon érdekes lenne, ha ezek a citerák, ahogyan a többi helyszínen is emberi mozgással kelnének életre, vagy pedig azok a képek, ahol formákat mutat be, vagy pedig a kompozíciókon kellett volna változtatni, hiszen a hatos képnél, ahol ezek a különlegesen szép formájú citerák láthatók, ott nyilvánvalóan az a fontos, ahogyan különböző tájegységekhez kapcsolódva a hangszerek formavilága változik. Ezek geometrikus megfigyelések lehetnének, de nem teljesen így, ahogy most a kamera tudósítóként egy picit kipipálja ezeket a helyzeteket. Mivel az egész sorozatot, melyet a Gábor elkészíthetett - érzésem szerint sokkal több kép lehet a tarsolyban - nem láthattuk, én egy újabb sorrendet, egy újabb variációt állítanék fel, szem előtt tartva, hogy azok az erőteljes képek és azok az izgalmas üzenetek ebben a képriportban, még egyszer mondom, ahol emberi helyzeteket látunk. De úgy gondolom, hogy pontosan azért, mert a Gábor visszatér egy témakörhöz, újraértékeli egy év elteltével, három disznó megvan erre a munkára és én a Gábor döntésére bíznám, hogy esetlegesen nekifut-e még egyszer ennek a házi feladatnak a meglévő anyagokból válogatva. (szőke)
értékelés:

Most már lassan ki kell mondani, hogy a Bartos Ági egy trükkös nő, mert látszólag egy hármas képsorban, egy triptichonban elindít egy megszokott történetsort, ahol ugye az ősz és a tél találkozását földolgozza az első két képben, és ahogy az ember a gördítő gombocskát a számítógépén mozgatja, még azt sejti, hogy a harmadik kép is ugyanennek egy következő fázisát fogja elmesélni nekünk. És az Ágira jellemző szarkasztikus humorral egyszer csak ott van egy szomorú és rettegő szúnyog, amely a melegből, a forróságból, a nyárból táplálkozott és egyszer csak bátortalanul ott áll egyedül az Antarktiszon és tanácstalan, hogy mi fog vele történni. Ez az érdekes kis szimbolika megint csak azt mondom, hogy a világ nagyon precízen történő megfigyelése eddig az Ágnes erősségei és itt a három képüzenettel egy nagyon jó kis krokit, nagyon jó kis vázlatot, üzenetvázlatot küld. Képriport szempontjából is úgy gondolom, hogy jól áll össze ez a három kép. Én nagyon örülök ennek a képsorozatnak és nagyon sokkoló és nagyon meglepő az utolsó kép és a kép üzenete, amelyet akár még ha a néző kellően, hogy úgy mondjam laza, még magára is érthet. Úgyhogy köszönöm szépen ezt a leckét, ezt az Októberi tél házi feladatot, nagyon szeretem, és nagyon jónak tartom. (szőke)
értékelés: