Elemzés

Nagyon szép az, ahogy az épületrészbe az ablakon beszűrődő természetes fény árnyékait észrevette, a különböző fémszerkezetek kapcsolódásait, ritmikáját, árnyékait és, hogy mindezt egy egészen szokatlan nézőpontból, ilyen kisegér, vagy kismacska pozícióból lentről, a föld közeléből figyeli ezt meg. Mivel egy nagyon hosszúkás, elnyújtott képet látunk, az egésznek van valami moziszerű, valami filmszínházszerű varázsa. És talán a hatvanas évek-beli alumínium és fémszerkezetekből összerakott fényképészlámpa formája is hozhatta, hogy itt a döntés egy fekete-fehér verzió mellett született. Tehát helyénvalónak érzem itt a fekete-fehéret. Nyilván, ha nem ez lenne, akkor bizonyos színek megjelennének. Szürkék, nem tudom milyen a szőnyeg, nem tudom ott a falfelület milyen. Habár lehet, hogy ezt a képet vidámítaná, vagy könnyeddé tenné. De ennek a képnek éppen ez a ritmusjáték, ezek a traverzek, ezek a formák, ez a fontossága, mert például a vélhetően fényképészállvány, a háromlábú állvány átlépései ide az előtérbe, a másik állvány mögött tartott lábak, ezek mind egy érdekes ritmikus táncszerű kapcsolódást hoznak létre, és ez fekete-fehérben jobban érzékelhető. Én ezt egy nagyon jó kis tanulmánynak tartom és örülök, hogy nem akarta az egész formát értelmezni. Pont attól jó, hogy ilyen kihasított módon egy részletét figyeli meg ezeknek az ipari szerkezeteknek. Ez szerintem három disznó. (szőke)
értékelés:

Sorsod fogja vagy.

Érdekes a kép címének témafelvetése, amire próbál rárímelni maga az a vizuális megfejtés, amit az alkotó itt alkalmaz. Nevezetesen, hogy van egy belső terünk, ahol megjelenik az alkotó, de mindez egy rácson keresztül szemlélődik, a néző számára szemlélhető, a néző számára. Az mondom, hogy nem tudom, hogy a - és ez egy kérdés - képet azt a Szilvia exponálta-e önkioldóval, vagy időzítővel, vagy pedig valakit megkért rá, hogy süsse el a fényképezőgépet? Akár ez, akár az a helyzet, az egy jó döntésnek tűnik, hogy a rácsokból kialakuló négyzetekbe a fej nem egy szétkaszabolt módon jelentkezik, hanem tulajdonképpen komponálva van az egyik ilyen négyzetbe. És az is jó döntés, hogy mindez egy világosabb háttér előtt történik, tehát a fej formái, a haj és a kabát, az tulajdonképpen jól, kontrasztosan jelenik meg. Ami egy picit számomra kérdéses, hogy ahogy látom, valószínű valamilyen vakuval derítve volt ez a történet, merthogy a falon megjelennek ezek az árnyékvonalak. Hogyha ezt valahogy meglehetett volna oldani világításban másképp - tételezzük föl, mondjuk azon a folyosón, ahol az alkotó halad, azon a folyosón helyeznénk el egy lámpát. És én itt nem akarok ötletet adni, hogy milyen magasságban, de mindenféleképp megszűnne ez a kettős keretezés, ez az árnyékvetés. Ennyit a technikáról. Ami a képnek a mondanivalóját illeti és ami a kép drámaiságát adja, az pont ez a kint is vagyok, bent is vagyok érzet. Talán ennek a két síknak az arányrendszerével kéne még foglalkozni. Azzal, hogy hogyan tud megjelenni hasonló értéken ez a két eszmei és vizuális sík. Ugye az egyik a sors, a másik a szabad akarat, hogyha a címet akarom használni. Vagy az egyik az a belső világom, a másik a kintről szemlélt világ, vagy a kintről látható világ, de mindenféleképp valahogy most ezt az arányrendszert azért át kéne gondolni újból. Ez vizuálisan most nem tűnik eldöntöttnek, picit esetleges. De egyet tudok érteni azzal a mondanivalóval, amit itt a Szilvia számunkra közölni akar. Nyilvánvaló, hogy az a zárt testtartás, mert hogy bár zsebre dugott kezeket látunk, de a kabát vonala mindenféleképp egy zárkózott helyzetet mutat, hogy ez a zárt testtartás, és hogy a szereplő nem néz a kamerába, hanem valahová maga elé figyel, még azt is mondhatnánk, hogy olyan távolságba figyel, ami valószínűleg nem is biztos, hogy a valós tér számára megadatik. Tehát minthogyha egy falon átnézne, vagy egy nagyobb távolságba nézne, mint maga a lehetséges folyosó, ez mind azt mutatja, hogy van egy belső küzdelem, van egy belső koncentráltság ennél az üzenetnél, csak ezt valahogy még erősebben kéne megjeleníteni, mert most ez a rácsrendszer a maga vékony rácsaival és rózsaszínre módosult színével – nem tudom, hogy a valóságban is ilyen rózsaszín-e, vagy csak a vakutól válik ilyenné – ez most így csökkenti a drámaiságot, kevésbé tűnik határozott döntésnek. Úgyhogy én megadnék rá egy disznót azzal, hogy szeretném, ha a Szilvia foglalkozna még ezzel a kérdéskörrel és pontosítaná ezeket az irányokat. (szőke)
értékelés:

Nem vagyok benne biztos, hogy ez így érvényes próbálkozásnak számít-e... Sok-sok évvel ezelőtt készítettem ezt a képet magamról, szerintem nem is vagyok felismerhető, de a második leckében talán pont ez is része a feladatnak. Vagy mégse? Talán túl direkt?

Andy Warhol szitanyomatai, tán Marilyn Monroe-ról is készített ilyen nyomatokat és ez egy hosszú, nagy sorozat volt, ahol egészen kiégett grafikai megközelítéssel híres alkotásai készültek. Többek között magáról is. Erre az időszakra és erre a pop-art stílusra utal Tamás képének címe. Ugye egy szójáték – endi bárhol – Andy Warhol. A leiratban a Tamás írja, hogy régebben készülhetett ez a játék. Az előző képéből sejtve, talán körülbelül abból az időszakból, amikor a mi korosztályunk, akár még egy Pajor Tamás zenét is hallgathatott. Volt egy olyan időszaka, elsősorban a rendszerváltást megelőzően, de még talán a rendszerváltás környékén is, amikor az a generáció, az a fiatal generáció, amely egy váltás időszakában volt, folyamatosan befelé is, kifelé is lázadt. Ezek a lázadások nem mindig voltak látványosak a társadalom felé, hanem inkább olyan kérdésfelvetések zajlottak ezekben a lázadásokban, ahol a kelet európai alkotó önmaga felé irányította vissza a kérdéseket és nagyon sokszor nem ironikusan, hanem drámaian. Annak ellenére, hogy grafikai formajátékot látunk, az arcból, az emberi arcból mégis azt lehet látni, hogy ez nem egy vidám helyzet, nem egy vidám pillanat. Mégis a foltocskákkal is úgy tűnik, hogy a szem felénk tekint, a grafika szemformája, és még ha jövőbe is tekint, nem száz százalékosan pozitív az a léthelyzet, amit ez a grafikus megoldás mutat. Nyilván annak van oka, hogy miért egy régi kép érkezik ide hozzánk. Talán az egyik, mert úgy tűnik, hogy Tamás komolyan veszi a házi feladatait. Dolgozik, foglalkozik vele. Talán az egyik oka az lehet, hogy ez a létállapot valahol a humor ellenére ugyanúgy jelen van a mindennapjaiban. Ha a szójátékot próbáljuk értelmezni, a bárhol szót, akkor esetleg még erőteljesebben az lehet a sejtésünk, hogy ez az állapot most is jelen van a mindennapjaiban. Ilyen értelemben pedig a kettes lecke önportré kategóriájában elfogadható mindez. Az ugyanakkor kérdés számomra, hogy ezek a türkizkékek, ezek az aranysárgák és ezek a rózsaszínek vajon tudatos díszítései ennek a szolarizált folthatásnak, vagy pedig valamilyen elektronikai zaj? Ez valószínű egy TV, mert sejtem, hogy itt van egy Sony felirat, és csak annyi, hogy ha ez egy akkori technikai probléma, mint a például a xeroxozás, fénymásolás, amiről beszéltünk, talán mai technikával érdemes lenne ezt megismételni. Bár lehet, hogy az arc ma már nem ezeket az anatómiákat mutatná. Ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Egy enteriőrt, egy épületrész belsőt látunk, ha nagyon konkrétan akarom mondani, akkor ez a Marton háznak az egyik részlete. Igazándiból ez egy kettős osztatú kép. Van egy kinti és egy benti világ. Ez nem csak formaiságában jelenik így meg, hanem tónusrendjében is. A kinti világ, ahonnan jön a fény és a benti konkrét helyzet, ami ezáltal a fény által válik értelmezhetővé. Szeretem ezt a képet, de van benne valami félénkség, van benne valami olyan távolságtartás, ami még nem a megélt élmény, hanem a megfigyelő szerepe. Amikor egy vendégségben vagyok, és nem merek odamenni a vitrinhez megfogni a nippeket és kézbe fogni a kis aranyhalat, meg a kisbáránykát, hanem csak nézem vágyakozva, hogy mi lesz akkor majd, hogyha esetleg ez megtörténhet. Nekem ez egy ilyesmi helyzet jelentése egyébként, hogy maga a kamera nézőpontja, ami tulajdonképpen a szemsík, a horizont, az lejjebb van ezeknél a tárgyaknál, tehát ezzel ez egy vágyakozó, fölfelé tekintő állapot. A távolság is, tehát, hogy nem egy makrót, nem egy közeli felvételt látunk, mint hogyha egy kisgyerek állna és nézne fölfelé a szülők fölső világába, ahol a csodák történnek és vágyakozna arra, hogy valaki vegye le neki azt a Flóra szappant onnan, hogy hadd játsszon már egy kicsit vele. Ilyen érzés nekem ez a kép. Kedvelem egyébként. Annyit talán, hogy ott érzek egy pici bizonytalanságot itt a döntésnél, hogy a Flóra szappan az ott most a határon billeg. Egyrészt egy kicsit össze is van mosódva azzal a szélcsengettyűvel, kagylóhéjakkal, másrészt pedig formájában is vágja ez az ablakkeret ezt az egész történetet. Én tudom, hogy azt szerette volna a Mariann, hogy legyen benne az a kis függönyrészlet és azok a kis ornamentikák, de valahogy most ez a három forma nincs összekapcsolva nekem egymással. Nem tudom, hogy honnan kellett volna, vagy honnan lehetett volna ezt jobban megcsinálni, de valahogy ez formailag nekem most nem áll össze egésszé. Úgyhogy én azt mondom, hogyha lesz majd mód, akkor ezt itt lehet, hogy meg kéne ismételni, ezzel még kéne foglalkozni. Egy kicsit közelebb kéne kerülni ehhez, nem csak fizikailag, hanem élményként is. (szőke-hegyi)

Láttunk a Barától itt, ebben a vasúti kocsi közegben már egy tükröződéses felületet, amely egy nagyon jó ötleten alapult. És ugyanebben a közegben egy másik próbálkozás is jelen van. És azt kell, hogy mondjam, hogy a tükröződés és a tükröződéssor, ugye sokszor említettük már Bódy kísérleteit és itt is több ilyen, tükörben a tükör és az Esterházy kastély tükörterme és ezek mind-mind sokszor voltak már említve, valójában, amitől ugyanakkor ez a kép mégis megáll a lábán az a második lecke önportré megfejtésében is benne van. Barától működik ez a kép. Amitől nem működik a másik, ugyanattól működik ez a kép. Az ő személyiségétől, attól a gesztustól, attól a nézéstől, attól a hajtól. És pont. Ez a kép helyén van, míg a másik képnél valami hiányzik, pedig az is egy nagyon jó út. Nyilvánvalóan csak annyi történik, hogy nagyon is tudja, hogy milyen üzenetet, mit akar ezzel közölni és ez tőle, az embertől és attól a tekintettől és attól a nézéstől – természetesen hozzákapcsolódóan, a csíkos pulcsitól – mindettől működik, mindettől lesz Herkules fürdői emlék. Ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Az a sejtésem, hogy a mozgás házi feladatra azért érkezett ez a kép, mert hiszen bizonyos fázisok egyszerre jelentkeznek ezen a képen. Minthogyha valami furcsa kollázs lenne, akár ollóval kivágott felhőszerű kezek, testek, mellkas és fejek. A talán párnafelületnek nagyon fontos szerepe van ezen a képen, de éppen az egymásra mixelt, egymásba olvadó felületek miatt, és a különösen az alsó fej tekintete enyhén szólva nem örömet, hanem valami egészen rettenetes kétségbeesést mutat. Olyan, mintha egy emberi fej valahova, valami furcsa, mocsárszerű vízbe elsüllyedne. Miközben ez a vízfelület tulajdonképpen egy furcsa, mint egy ilyen bonctani asztalszerű helyzetben egy testbe fulladna bele. Attól, ahogyan a kamera, tulajdonképpen a modell felé van fordítva és torzít a kamera optikája az egész test valami életszerűtlent, valami rendőrségi, nyomozati jelentésszerű anyagot sugároz. Nem életet, hanem valami furcsa, víziószerű rossz álmot. Nyilvánvalóan a párna, amely talán egy ágy, vagy akár egy betegágy részlete, attól, hogy ilyen pici kis díszítések, festett pontocskák vannak rajta, ad egy egészen fura, de drámai, szatirikus hangvételt. Mert olyan, mintha ez a szakállas férfifej egy kendőt viselne. Olyan minthogyha egyszerre a nagymama, vagy maga a farkas találkozna itt. Ennek ellenére viszont mégsem lehet azt mondani – valószínűleg az egész kép szürkés és zöldes hangvétele miatt – hogy a benne lévő irónia az pozitív irányba mozdítaná el ezt a képet. Ez egy nagyon jó kép véleményem szerint, de nem mondhatjuk, hogy békesség van, különösképpen, hogy a háttér és ez a kollázs felület viszonylatában a bal fölső sarokban valamilyen felület lezárja ezt és azok sötét, és szürkék és feketék, mindenféleképp egy lelkiállapot rögzítéseként, híranyagaként nagyon vészjóslóvá teszik a képet. Evvel az üzenettel viszont azért nem lehet igazából vitatkozni, vagy mit kezdeni, mert nyilvánvalóan a szerkesztési módból, a formavilágból őszintének tűnik ez a létállapot közvetítés, de a jövőt tekintve nem nagyon megnyugtató. Mint kép, mint alkotás tehát egy borzasztó erős önvallomás, de mint egy élethelyzetet bemutató üzenet eléggé jól érthetően közvetít egy borzalmasan fájdalmas és fulladás előtti létállapotot. Nagyon remélem, hogy ez csak egy kísérlet, egy bizonyos képi technika bemutatására. Három disznó, de legyen igazam. (szőke)
értékelés: