Elemzés

camera obscuraval készült

A leiratban kapunk egy segítséget, egy támpontot, hogy camera obscurával készült a felvétel. Számomra ez egy picit érdekes, mert én úgy tudom, hogy a camera obscurában az a lényeg, hogy ha elkészítünk egy ilyen szerkezetet, és pici lukat fúrunk rá, akkor ott egy nagy mélységélességet fogunk kapni, tehát a közel lévő és a távol lévő dolgok egyaránt élesek lesznek. Valószínű itt is ez lett volna a cél, a kompozícióból azt látom, hogy pontosan ezzel a térjátékkal szeretett volna a Bara játszani az által, hogy ha jól sejtem saját magát több példányban is szerepelteti ezen a képen. Ugyanakkor pedig azt mondom, hogy ha azt a döntést elfogadjuk, hogy a képekre, amiket a hiba leckére küldünk be, a rontásokkal is valamilyen esztétikai helyzetet feltételezünk, akkor én ennél a képnél pontosan azért, merthogy az életlenség egy nagyon erős hiba ezen a képen, nekem ez kérdéses, hogy belefér-e a hiba leckébe. Mert ez az első kategória, amikor valamit elcsesztem aztán kész. Én áttenném szorgalmiba. (szőke-hegyi)

Az első leckének a nagyon pontos meghatározása az, hogy olyan önportrét kell készíteni, amin valamilyen testrészünk szerepel, de mi magunk nem vagyunk rajta, vagy portré, noha az arcunk nincs rajta, mégis jellemez valamilyen szinten bennünket, tehát egy bemutatkozásról van szó. Én kétfelé venném ennek a képnek a jelentési irányát, merthogy azt gondolom, hogy bemutatkozásnak én el tudom fogadni azt, hogy én lefényképezek makróban egy virágot, és készítek egy felvételt a virágszirmokról, de valahogy van még egy feltétel, és ez pedig a személyes jelenlét. Az a személyes jelenlét, hogy valamilyen testrészünk mégiscsak legyen a képen. Ezt pedig, én legalábbis, ahogy próbálom ezeket a formákat fölfejteni, hacsak ott a háttérben az nem egy sísapkás maszk akar lenni ott a két virágszirom között, nem tudom innen megállapítani, hogy az mi akar lenni, akkor én nem látom azt, hogy itt bármilyen fölismerhető testrész vagy annak valamilyen formája jelen lenne. Tehát a képet, mint bemutatkozást abszolút jónak tartom, jellemez egy helyzetet, jellemez egy habitust, de mégis én azt kérném a Gabriellától, hogy ha lehet, és nem egy szemtelen kérés ez tőlünk, akkor valahogy ezt az első lecke portré arc nélkül megoldást próbálja meg újraértelmezni. Még egy dolgot szeretnék mondani, amiről sokat beszéltünk. Ez a keret a keretben, kép a képben helyzet, amikor duplán, vagy akár triplán is keretezünk. Egyrészt mivel hogy technikai adottságaink a hétszáz pixel képszélességet engedik meg, ahhoz, hogy a képet jól tudjuk értelmezni, ezt célszerű kihasználni. Ez az egyik indokom a keretek ellen, vagy a keretekkel szemben. A másik indokom pedig az, hogy valamilyen grafikai helyzetet mi létrehoztunk itt az oldalon, ez olyan amilyen, Andrásnak a rajzaival meg a Zsoltnak a betűivel, de erre a grafikai helyzetre valószínűsítem, hogy nem szükséges ráerősíteni még egy plusz keretezéssel. Az más kérdés lenne, hogyha ez egy kiállítási darab lenne, és falra teszem ezt a képet, és fekete paszpartuval paszpartuzom le. Ott a paszpartunak van egy anyagszerűsége, és az az ő szerepe, hogy kijelöljön egy teret a kép körül, és úgymond kontextusba helyezze esetleg, valamilyen helyzetbe a többi képpel kapcsolatban. Úgyhogy én azt kérném a Gabriellától, hogy ismételje ezt a leckét. (szőke-hegyi)

az Élet avagy Másikbéla barátom humora modell fotózáskor.

Egy álló formátumú képet küldött be a Béla. Azért is csúsztunk időben ennek a képnek az elemzésével, mert mindenféleképp értelmezni szeretnénk azt, hogy számotokra is a megközelítés elfogadható legyen, követhető legyen, hogy mit értünk a hiba fogalmán. A fényképészetben azok a jelenségek, amikor egy alkotó akár egy beállított helyzetben, modellel dolgozva létrehoz egy teret, egy szituációt, és ebben valamilyen módon a természeti jelenségek résztvevővé válnak - a mechanikus gépeknél hogy nem továbbítja a gép a filmet, egy szendvicshelyzet jön létre, vagy egy filmvégre exponál a fényképezőgép, és kicsi beszűrődések keletkeznek rajta, szóval olyan jelenségek, amelyek a környezetből, a külvilágból, a természetből akarat nélkül kapcsolódást hoznak létre a manipulált alkotói verzióval, és létrejön egy közös fúzió. Ebből két irány jöhet létre. Az egyik, hogy annak ellenére, hogy az alkotó ezeket a külsődleges jelenségeket (fényt kapott, alulexponált, bemozdult) nem akarta, mégis a dolgok véletlenszerű összeesése miatt eléri a kép az alkotás folyamát, megmarad az idő múlásával egy olyan önálló értékű képnek azért, mert a különböző eseményeknek a kapcsolódása minőséggé válik, akár kompozíciós rendben, akár színvilágban, vagy akár pont az idő fogalmától. Ez az egyik irány, amely tulajdonképpen valamilyen fajta kreatív, a véletlenen is alapuló játékos munka. Ez nem hiba. Vannak olyan képek, amelyeknél ugyanezek a jelenségek oly módon avatkoznak bele az alkotói létrehozásba, hogy az elképzelt alkotói folyamatot nem erősítik, hanem összekuszálják, szétzilálják, nagyon erősen esetlegessé teszik, és nem érik el azt a minőséget, hogy a klasszikus, kerettől keretig tartó felületen képpé rendeződjenek. Többnyire ez a hiba. Vannak olyan alkotások, ahol az első meghatározásban említett jelenségek, ilyen például az, hogy egy képbe véletlenül élességhatáron belülre kerül egy tárgy, egy emberi alak, adott esetben egy kéz, ezek a megszokott rend szerint, amit az előbb említettem, hibaként jelentkeznének. Ezekkel ugyanúgy, mint minden más stílussal és minden más formanyelvvel, játszani is lehet, tehát tudatosan is lehet ezt használni laborálásnál különböző fázisaiban a fotó elkészültekor. Ezek ekkor manipulatív eszközökké válnak. Itt pedig az a kérdés, hogy a manipulatív eszközök használatával a látszólagos hibás jelenségeken keresztül – és újra csak az a kérdés, mindig csak egy a kérdés - képpé válik-e ez, önálló erejű képpé válik-e ez. Ha a harminckettes lecke hiba kategóriáját - és ez egy kérdés felétek is, a pedellus felé is - úgy határozzuk meg, hogy egy olyan gyűjtemény, ahol az akarat nélküli külsődleges események összességéből olyan képeket akarunk itt látni, amelyek nem érik el azt a szintet, hogy alkotásnak nevezzük őket, ezt gyűjtjük, akkor erről is érdemes beszélni. Vagy mivel próbálunk folyamatosan magunknak, mindannyiunknak, én is, ti is, lépcsőket állítani, azt a folyamatot keressük, hogy a hiba fogalmán keresztül a fényképészeti hiba fogalmán keresztül, vagy a filmes hiba fogalmán keresztül hogyan tudjuk azt beépíteni a későbbi alkotási folyamatba, tehát egyfajta elemzői, megfigyelői munkát végzünk, akkor ez is egy lehetőség. A kettő között kellene igazából döntenünk. Az én sejtésem szerint ez az utóbbi verzió a járható út, hiszen az Estiskolán azért készítünk képeket, hogy folyamatosan a kiválasztásainkban, a külvilágról való gondolatainkban továbblépjünk, tovább fejlődhessünk. Amennyiben pedig így vizsgáljuk ezt a képet, az én véleményem szerint függetlenül attól, hogy véletlenül kerül-e be jobbról itt ez a kinyújtott tenyér a képbe avagy sem, az előtér és háttér viszonylatában, ahol az élesség a háttérben van elhelyezve, a kéz jelenléte nélkül ez a kép billenne, dekomponált lenne, de nem annyira, hogy a kép önjáróan működhetne. Jelen pillanatban amiket itt látunk, no foto címmel, annak az életlenben tartott kinyitott tenyérrel együtt van meg a kompozíciós ritmusa a háttérben lévő, felülnézetben ábrázolt női figurával. Tehát ilyen értelemben ez egy egységes kompozíció, és mint olyan, jobbra és balra húzva bár mozog a kép, tulajdonképpen egy harmonikus alkotásnak tekinthető. Azzal a döntéssel, hogy ez a kép így beérkezett, azzal ráadásul mivel az előbb mondtam, hogy a minőségét eléri, az alkotás minőségét, tudatos választásnak tűnik, ami itt van. Mint önálló kép, a három disznó az érvényes erre a képre. Ami miatt nem tudok ebben száz százalékosan dönteni, az az, hogy kérném, hogy ez alatt a kép alatt, vagy más fórum lehetőségeken keresztül kezdjünk el beszélgetni arról, hogy nektek a hiba fogalma igazából mit jelent, és melyik irányba, melyik szakasz felé induljon el ez a házi feladat.
   Az András fölvázolta azt, hogy milyen irányokba lehet elindulni a hibával kapcsolatban, mint értelmezés – szól a Pedellus hozzáfűzése -, és azt mondom, hogy erről lehet egy vitát nyitni, akár itt, akár a fórumban. Engem személy szerint az érdekel, és az izgat, amikor az embernek van egy szándéka, és ez a szándék egyértelmű és világos, hogy mit szeretnék megcsinálni, és ahhoz a szándékhoz hozzárendelődik egy véletlen, a sors, a történések, a természet beavatkozása, a technika beavatkozása, a technika ördöge, ami felülírja az én döntésemet, és ez a véletlenszerű külső beavatkozás létrehoz egy új minőséget. Én azt mondom, hogy ez az izgalmas irány, tehát sem az nem izgalmas, amikor én tudatosan kreálok egy hibás képet, mert azok a roncsolások nagyon ordítóak, és extremizálások, és azt gondolom, hogy annak megvan egy szerepe, de azt nem kezelném hibaként, mint ahogy azt sem, amikor földobom a fényképezőgépet, és valahol majdcsak leesik, vagy pedig hát valamit rosszul csináltam eleve, és azt mondom, hogy nem tudok komponálni, vagy nem tudok világítani, és készül egy tulajdonképpen technikailag rossz kép, és azt mondom, hogy akkor ez hiba. Hát igen, ez egy hiba, de azt ki kell küszöbölni, mert ott az én képességemmel, vagy az én tudásommal, ismeretemmel van még tennivaló. Én azt mondom tehát egyszerűsítve, hogy azt a vonalat kéne követni, amikor az alkotói döntés felismerhető, egyértelmű, és ebbe az alkotói döntésbe szól bele a véletlen vagy egy külső tényező, és írja azt felül, és létrehoz egy új minőséget.
   Nem az új minőséggel van baj, Zsolt – reagál az Osztályfőnök -, a másik is új minőség, hanem az, hogy ennek eléri a minősége a képzőművészeti alkotás fogalmát.
   Oké, erről akkor még fogunk beszélni, mi az a hiba, ami fontos vagy izgalmas a mi meglátásunk szerint. (szőke-hegyi)
értékelés:

Pincében.

Én kedvelem ezt a képet. Ugyanakkor ez egy színházszerű, tudatosan beállított, szinte Ladik Kati korabeli performanszait idéző színházi helyzet. Esetleg az Estiklopédiában érdemes egy-két információt olvasni, megnézni a vajdasági színésznő munkáiról, ha az fölfejthető. Ugyanakkor azért hadd mondjam, hogy a borospincében hátul az eredeti gyertyatartó helye, ahol szintén van valami kis parányi fény, ott a jobb vállnál érzékelhető, azért nem száz százalékosan van itt a kameraállás kitalálva. Tehát picit esetleges az, hogy a kamera itt van, mert a tonett szék, vagy ez a bőrszék is egy picit a szélen van, és Tamás mögött azok a gyertyafények és az a kazettafelület, amely ilyen oltárként jelentkezik mögötte, ott a koponya-nyak-oltár találkozása az picit esetleges. Ettől függetlenül a képnek van egy nagyon jó hangulata, és van egy jó üzenete. Csak két széket látunk, ez ketté is vágja a képet, és a két fél között nem látok kommunikációt. Nekem ez a problémám, hogy ez a kommunikációs hiány, az üres szék hiányt jelölő állapota ebben a helyzetben egyedül marad, vagyis a képen szereplő modell nem ad utalást az üres székre, a két forma nem beszél egymással. Hiányzik innen a nő, vagy a másik ember - de ez a hiány inkább marad kompozíciós hiány, mint valóságos vagy érzelmi hiány. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ugye az előző képnél, amit a Csaba beküldött, elhangoztak olyan kérdések, hogy azon kívül, hogy egy külső és belső, egy kék és sárga, egy nagyon jó osztást látunk, azon kívül azért valamit a személyességgel kellene kezdeni, azzal a személyes üzenettel, amik mi vagyunk, az alkotók. Itt ébenfából faragott kis állatokat látunk amik felvonulnak itt valami téglán vagy valami ágyneműn, vagy én nem tudom, hogy az mi akar lenni. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez az irány nem rossz, tehát ezzel az iránnyal érdemes foglalkozni, én azt mondom a Csabának, hogy ha ilyen mikrotörténeteket szeretne feldolgozni, akkor hajrá, gyerünk tovább és lássuk a medvét, én erre adnék még plusz egy disznót az előző képpel együtt. (szőke-hegyi)
értékelés: