Feladatmegoldás

Jó, hogy megmutatod a sorozatot, mert abból lehet tanulni, ha látunk több képet, hogy hogyan jutottál el a végeredményig. A kép, ha nem lenne több belőle, rendben lenne, de te is érzed, hogy nem ez a csúcspont. Minden fotós más és más eszközt használ ahhoz, hogy a modellje közreműködő legyen és a bizalom is meglegyen a fotós felé, ez nagyon fontos kérdés, és azt látom, hogy az alap megvan, tehát jó munkát végeztél, a modelled átadta magát neked. Hogy nem ez a csúcspont, az abból érződik, hogy erősebb hatása van a fotó formai megoldásának, a félrekomponálásnak, és ez nem nagyon fontos dolog, ha a modell a kezedre játszik, hiszen a többi képen is látható, hogy az ő jelenléte nem igényel ilyen komponálási trükköket, hogy érdekessé tegyük, megvan a maga kisugárzása enélkül is, ahogy azt a többi képen nagyon jól felismerted. Szóval ez se rossz, de itt még a rutin működik, van jobb. (hegyi)

Örülök annak, hogy igazolod, hogy nem csak futó bolondság, véletlen fejlövés eredménye volt az előző kép, hanem volt itt meló, volt itt ötlet és hangulat, de legfőképp volt itt együttműködés. Nem ez a kedvenc képem, mert a gesztus a pillanatnak szól és nem az örökkévalónak, egyszerűbben mondva olyan dolgot rögzít, ami nem csúcspontja valami érzelemnek, csak mellékvágánya. Nem sokon múlik, de úgy érzem, hogy a fintor nem a nézőhöz, hanem a szituációhoz és a fotóshoz beszél. Ellene dolgozik a modellnek az is, hogy az ő bőrtónusainál közelibbek lettek a távoli tájrészletek, az a víz vagy gáztorony, meg az ég, ott az ettől megtekeri a teret, mert előbbre érződik a fejnél. Ha ezt visszaforgatnád, azaz az arc kapna több fényt (akár utómunkában maszkolással javítva), és a háttér bal oldala kevesebbet, akkor kevéssé lenne a dolog esetleges. De annak kifejezetten örülök, hogy a modelleddel nem csak futó ügyet csináltatok, hanem figyeltetek egymásra. Inkább azt mondom, hogy itt túl alámentél a modellnek, magyarán a kezébe adtad a gyeplőt és te lekövetted őt, viszont ha nincs a fotós kezében a szitu, mivel ő magát nem tudja direktben kontrollálni, így előfordulhat olyan gesztus, ami nem végpont. A fotós a főnök, még a legegyüttműködőbb szituban is, mivel ő lát, a modell dolga a jelenlét, a fotósé az instruálás, visszajelzés, ezt nem szabad felcserélni, annyira nem kell a modellt szolgálni, hogy megforduljon a helyzet, mert a dominancia nem ellene van, hanem a közös célért. Mondok valami furcsát. Civil a modell itt. Az azt jelenti, hogy olyan gesztus jelenik meg, ami belső marad. Nem egyetemleges. A civilség nem tesz jót egy portrénak. A leglazább, úgymond keresetlen, elkapott vagy instruálatlannak ható kép őszintesége nem egyenlő a civilséggel. A civilség a kulisszák mögé látás. Ez a fintor totálisan őszinte lehet neked, mert neked szól, de a nézőnek nem tud, mert ellene dolgozik a környezetnek, és annak az atmoszférának, amit teremtettetek. (hegyi)

Nem tudok mit írni. A kísérlet sikerült, a beteg meghalt. (hegyi)

A kompozíció nekem teljesen rendben van, viszont azáltal, hogy meghagytad ezeket a fátyolos pasztel színeket, és még bele is van vignettálva, az egész átesett az édeskeserű álom kategóriájába. Kipróbáltam, ha ez fekete-fehér lenne és nem lenne vignettálva, akkor egy olyan kép lenne, ami időtállóbb és finomságait megőrizve mégis határozottabb lenne, lekerülne róla a máz. (hegyi)

Féltem, hogy ez a kép is sorra kerül, láttam anno valahol a web óceánján és már akkor is azt gondoltam, hogy nincs benne kegyelem és tisztelet a modell iránt. Ez egyfajta kukkolás nekem, leszámítva azokat a hibákat, amik a világítás esetlegességéből adódnak, most erre nem térek ki, mert a legfontosabb probléma az, hogy mit gondolunk a modellről és az mennyiben érvényes vagy mennyiben időtálló. Persze, egy kandúr és az ő sérülései benne vannak a pakliban, de fel kell tenni a kérdést, hogy miért mutatom meg ezt így? Tehát ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne őt lefotózni. De ahogy egy ember esetében sem a sérüléseit akarjuk mutogatni, így igaz ez egy állat esetén is. Nem szépelgésről van szó, isten ments. Csak arról, hogy a formát meg kell találni ahhoz, hogy ne hazudjam el, ami van, de ne is emeljem a fókuszba, hanem a maga természetességével és humánum által vezérelve közvetítsek. Mi a cél? Elrettenteni az állatkínzókat? De akkor mi ez a meleg téglaszín, ez a bájos póz? Portré egy harcosról? Csináld meg fekete-fehérben, és lehet húzása, ha úgy világítod, hogy a sérülés csak adalék legyen és ne a fő téma, hiszen ő túlélő. Witkin elment a falig, nem muszáj követni, de ha akarod, akkor meg állj bele, terítsd ki a dögöt és vedd górcső alá a nyomorúságát. De kuncogni a sérült macskán, az nekem kevés. (hegyi)

Nem nagyon értem, miért kell ennek ennyire kopognia, ennyire keménykednie, a labdarózsa játékosságát, finom csipkézetét és egyáltalán, azt a világot, amit képvisel, átforgatod valami drámává, de nem kapok hozzá több infót, hogy miért történik ez. Olyan, mintha a saját érzelmeid ellen akarnál dolgozni, mintha drámázás nélkül nem lenne fotó, vagy nem lenne bizonyosságod. A váza, a letottyadt darabok az asztalon, a kontraszt, ez sok. Javaslom neked Mapplethorpe csendéleteit, abban is van határozottság, de nem megy ellene a formáknak, hanem erősíti azokat. (hegyi)

Feri, ennek van egy nem túl jó tónusterjedelme, a középtónusokban nagyon lapos, annyira, hogy eltűnik minden valószerű az arcról, ráadásul a kékítés ellenére is koszos tónusban, a képkivágás pedig mivel a fejtetőnél erősen vágtál, még előnytelenebbül tolja bele a képünkbe a modelled fejét, anatómiailag problematikusan. A haj éles, a fej bemozdult, a gesztus pedig nem nagyon barátságos, inkább valami kényszeredettség van benne, mintha a modelled nem győzted volna meg arról, hogy képet fogsz róla készíteni. Nem tudom, hogy mobillal lőtted-e ezt a képet, vagy az utómunkában sikerült ilyen brutálisra a tömörítés, de komoly információvesztést érzek. (hegyi)