Feladatmegoldás

Ez egy nagyon jó képi megoldás az önportré leckére, ami a formai beállítását illeti, és egy nagyon határozott gondolat. Abszolút nem tudok mit kezdeni, és nem értek egyet azzal, hogy rátetted ezt az effektet, ami ezt a rücskös, falfesték hatást adja. Azért nem, mert úgy szétvered az egésznek a finomságát ez által, annyira markáns ez az egész, és annyira mű, hogy ez nem tesz ennek a dolognak jót. Miért nem kaphatjuk meg azt a finomságot, ami a bőröddel létrejön? Gyönyörű az, ami a kulcscsontnál, nyaknál, vállnál formailag megjelenik, de az egészet átradírozod ezzel az effekttel. Most azt mondom, hogy ez egy 3 csillagos leckemegoldás, de remélem, hogy megvan ez a kép enélkül az effekt nélkül, és ha igen, akkor legalább töltsd már fel nekem ahhoz, hogy értsem, hogy ez hol siklott ki neked, hogy szükségét érezted ennek rátételét. A kép bal oldalánál egyébként egy kicsit szűk, a fülnél, a homloknál nekem az az ív még egy kicsit íródhatna tovább, oda egy fél ujjnyi nekem még elférne, de mondom, minden mással egyetértek. Várom a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Az a helyzet, hogy ezt a képet nem nagyon értem. Van rajta fény, meg van rajta árnyék, de ennél több nem nagyon. Lehet, hogy ott a buli hevében a második margarita után már értelmezhető lenne nekem is, de így most a számítógép előtt ülve vasárnap délután, ha a dübörgés át is jön, ez a tuc-tuc, de ettől még a dolog nem válik számomra érthetőbbé, mint közlés. Ez most benne maradt a szatyorban, nem sikerült átadni nekem. (hegyi)

Nem tudom, lehet, hogy ott a atmoszféra olyan volt, ami ezt a csendet egyértelművé tette számodra, nekem nézőnek ez most nem az. Azért minden magányos helyzet, amikor olyan kiürült terekben ülnek emberek, hát, nem mindegyik oldja meg a magányt, meg a csendet, és az egésznek ezt a furcsaságát. Csússzunk vissza a közhelyből, jó? Mi kell ahhoz, hogy ez működjön? Az, hogy te magad eldöntsd azt, hogy a viszonyrendszerük az, ami fontos neked, mert beraktad őket szinte középre, vagy maga az a tér, ami itt létrejön? Ennek ellentmond most az a ritmus, ami itt ezzel a lánccal van. Maga a helyszín nem biztos, hogy erre alkalmas. Ettől ez a kép még megfotózható, bár ez a lánc itt most szétvág mindent, de tulajdonképpen, ha egy kapcsolatról akarnék mesélni, hogy hát, itt van egy szerelmes pár, és ők itt most éppen összekötötték az életüket, akkor az a lánc még jól is jöhet. De hát, most nem erről van szó. Ezzel most én nem nagyon tudok ennél többet kezdeni, ezt most nem érzem megoldott feladatnak. (hegyi)

Az a harsányság, és az az erő, amivel ez a növény itt élni akar, és hozza a maga őrületét a színeivel és a formáival, az mindent visz, és ehhez képest inkább már képhibaként jelentkezik ez a pókhálószerű valami, meg ez az állatka, ami oda talán bele van ragadva, vagy nem tudom, hogy ő most kicsoda. Az a helyzet itt most, hogy a természet ereje jócskán felülírta azt, amit te ezzel mutatni akartál. Ami ezzel a pókhálóval, vagy ökörnyállal, vagy nem tudom, hogy mi akar ez itt lenni történik, az itt most mellékesnek számít, miközben, ahogy látom a címben, ez lenne az, ami neked felkeltette az érdeklődésedet. Valószínű, hogy olyan helyzetet kell világításban keresni, hogy erősebbek legyenek ezek a vonalak, vagy egy olyan pillanatot, amikor a harmat ezt megpettyezi, nem tudom, de valami olyat, ami felveszi a versenyt, és méltóvá teszi őt a képi ábrázolásra, mert most ez inkább csak valami rondaság, mintsem hogy akarnám nézegetni. Olyan, hogy hát, miért nem takarítottad le? Miközben neked meg ez volt a fontos. (hegyi)

Ez egy nagyon érdekes, és nagyon jól megfotózott helyzet, ugyanakkor olyan ez, mint egy feltartott mutatóujj, egy figyelmeztető ujj, amit én abszolút jónak gondolok, csak engem zavar az, ami a környezetével történik. Van egy ilyen füves mező rész, talán virágocskák azok a fehér pontok, a háttérben van valami magas épület, ami régebbi, van egy modernebb valami a másik irányban, közben vannak más fák is, hát, nem tudom. Valahogy az egész nekem ott problematikus, hogy olyan érzetet ad, és remélem, hogy Tamás fogja érteni, még ha elég ostobának tűnő mondat lesz is, hogy olyan ez, mint amikor az ember el akar mesélni egy olyan történetet, ami nagyon személyes titok, és közben félúton meggondolja magát, mert úgy érzi, hogy az a másik, akinek ezt a dolgot meggyónná, vagy elmesélné, az nem alkalmas, vagy nem méltó rá. Így félig mesélten marad meg a történet, mert belekezdtem, de aztán legömbölyítem, elengedem, és reménykedem abban, hogy nem kérdez rá, hogy de hát, miért hagytad abba az első mondat után, és miért nem mondod tovább. Miközben mindennek a csalódottságát és fájdalmát abszolút értem. Most ez egy ilyen félig mesélt történetté válik nekem. Kérlek Tamás, segíts nekem abban, hogy ezt most én jól érzem, vagy rosszul érzem, valahogy próbáljunk erről beszélni jó? Fontos lenne! (hegyi)

Nagyon örülök, és nagyon köszönöm Erika azt, hogy komolyan vetted a kérést, és újból foglalkozol ezzel a képpel. Én erre most megadom a 3 csillagot, és ezután most elkezdek beszélni arról, hogy miért is fontos az, amit itt most látunk, mert nagyon finoman, de azért terelgeted a nézőt az értelmezésben úgy, hogy nem rágsz szájba dolgokat, magyarán hagyod azt, hogy a néző botorkáljon ebben a szobában, amit te, mint vezető kinyitottál a számára, és ő maga jusson el a maga végkövetkeztetéséig. Semmi nem véletlen. Nem véletlen a lábujjhegyre állított láb sem, a világítás sem, és az sem, ahogy a két karoddal tulajdonképpen feszíted magad a képen, mert az a két kar tónusban van, azért ezt itt tessék megfigyelni. Tehát, ez nem egy nyugalmas helyzet. Ha ez csak egy balett szituáció lenne, vagy egy táncra való felhívás, vagy magának a tánc örömének az ábrázolása, akkor nem így ábrázolta volna a szerző ezt a két kezet, merthogy megfogom a két lábamat, szépen odateszem a két kezemet, gyönyörű struktúrák jönnének létre. De valamiért ő fontosnak tartotta azt, hogy ez a két kéz a test előtt összekulcsolva szorítsa a két lábat. És ez nem csak a szeméremről szól, mert nyilvánvaló ez is egy fontos kérdés, hogy olyan dolgokat ne ábrázoljunk, amit nem akarunk megmutatni, ugyanakkor az óhatatlanul leolvasandó üzenet itt most, hogy van egy szégyen, vagy fájdalomérzet ebben az egészben. És én ezt fontosnak tartom, mert ha az ember hozzárakja a pipiskedő lábujjhoz, akkor nem akad meg azon a szinten, hogy akkor most ez egy táncos üzenet. És akkor választ kap arra, hogy miért is van lábujjhegyen. Azért, mert minél inkább magzat pózba, minél inkább elbújva akarja magát mutatni. Hogy mindez a földön történik a fal előtt egy lakótelepi lakásban, az szerintem még pluszban hozzáad ehhez az egészhez, mert nem teremt valamilyen elvont helyzetet, vagy valami nagyon furcsa lebegést ennek, nem misztifikálja túl. Még a világítással sem. Viszonylag egyszerű eszközökkel dolgozik, és ezekben az eszközökben keresi azokat a megoldásokat, amik az ő lelkiállapotát a legjobban tükrözik. Ezt fontosnak tartom azért elmondani, hogy ne akarjunk valami olyat erősíteni, ami nem biztos, hogy olyan erővel van jelen, viszont másról meg ne akarjunk nem tudomást venni. Fontosak ezek az üzenetek, a testbeszéd, mint olyan, nagyon fontos jelzéssel bír. Szerintem, az emberábrázolásnál ezek megkerülhetetlen dolgok. Előrébb vannak, mint a forma az, hogy a karunkkal, a lábunkkal, a testünkkel, a vállunkkal miket mutatunk. Köszönöm, 3 csillag, várom a folytatást Erika! (hegyi)
értékelés: