Feladatmegoldás

Szeretem! Ez egy bevállalós, vagány kép. Értem én, hogy várod a többieket, nem nagyon nézel ránk, még a kezdetén vagyunk egy kapcsolatnak, úgyhogy itt integetek, hogy hahó, hahó, majd vegyél minket is észre, de ettől függetlenül ez egy 3 csillagos leckemegoldás. Én ennek nagyon örülök, azért, mert keresetlen, tehát nincsen túldumálva, nincs vacakolás, arról szól a dolog, amit itt látnunk kell. Bizony, bizony, van egy lány, aki vagányul várja a haverokat a híd alatt, és én ennek nagyon örülök. Annak meg kifejezetten, hogy bár nagyon nagy szünetekkel jöttek itt eddig a munkák, de megint jelentkezel nálunk, és én remélem, hogy ez most már egy tartósabb munkafolyamat lesz, és nem egy év kihagyás jön a következő képpel, mert volna értelme ezzel foglalkozni szerintem. (hegyi)
értékelés:    

Nem tudok túl sokat hozzáfűzni ehhez a képhez, mert ez úgy jó, ahogy van. Szeretem ezt a képet. Talán annyi, hogy egy kicsit kevésnek érzem körben a szélét, tehát, ha ez a ritmus nagyjából ott folytatódik a többi résznél is, akkor én nagyobb teret adtam volna, magyarán meghagynék annyi húsát ennek oldalirányba, mint ami két ablak között van, és akkor az egésznek kevésbé lenne ilyen körbevágott érzete. Ez természetesen akkor igaz, ha ez megvan ezen a képen, vagy ha ez megoldható. A megfigyelés tökéletes. 3 csillag, leckemegoldás, minden megvan. Itt mondanám el azt, hogy nagy divat mostanában, főleg műszaki beállítottságú embereknél, én pont a Műszaki Egyetemnek láttam ilyen játékát megvalósulni, amikor a világításnak az elektronikus vezérlésével létrehozzák azt, hogy attól függően, hogy melyik szobában ég a villany, vagy melyikben nem, különböző feliratok, vagy szmájlik, vagy jelzések jöhetnek létre. Legutóbb amikor ilyet láttam, ott tetris-t jelenítettek meg, úgyhogy van ennek létjogosultsága, de hát, ez azért ennél egy kicsit több. Tehát itt az idő, a koszossága a megfolyások miatt egy nagyon szép gondolat. Köszönöm szépen! (hegyi)
értékelés:    

Nekünk is van kertünk, és az én megfigyelésem szerint ezek a méhecskék akkor, amikor ott van az idő, és megőrülnek, hogy akkor most össze kell gyűjteni a virágport, akkor eléggé hipnotikus állapotban vannak ahhoz, hogy akár még egy kicsit lehet rendezgetni is a környezetet, mert úgyis vissza fog oda mászni ez a méhecske. Mert most nekem sok ez a zöld vadság, ugyanakkor meg nem elég határozott. Tehát, ha a mélységélességgel ennyit játszunk, amivel nekem semmi bajom nincs, akkor az előtérbe ide behajoló két nagy levél baromira zavar, mert ez a cserje, ennek a virága nem tud abban a formában érvényesülni, ahogy az optimális lenne. El kell döntenünk, hogy mi a fő téma, annak kell a legnagyobb hangsúlyt kapnia, és ehhez képest előteret, hátteret ennek értelmében kell rangsorolni. Ez a rangsor most felborult. Kérek egy ismétlést! (hegyi)

Nagyon tisztelem azért Endrét, mert az archaikus technikákkal foglalkozik. Nem mondom azt, hogy ezek száz százalékig kiérlelt dolgok, sem technikailag, sem a fotó leképezésében, de az viszont egy rendkívül fontos ügy, hogy ezeket ne engedjük el, ne engedjük ki a kezünk közül, ne süllyedjen el a feledés mocsarába. Már csak azért sem, mert nagyon érdekes, hogy a végeredmény szempontjából baromira hasonló ügy jön létre, mint amiért küzd és kínlódik az instagram teljes közönsége, a fb-t is belevéve, meg az összes ilyen képmegosztó oldalt. Szerintem kezüket-lábukat törnék, ha ilyen effekteket tudnának rávarázsolni az elkészített fotóikra. (Zárójel: ez a veszélye is a dolognak, hogy a roncsolódásba beleszeret az ember és farkasvakságot kap) Az erő ott van ebben a dologban. Ami az én kritikámat illeti, amiről egyébként én Endrével a kép elkészülte után is beszéltem, hogy az a helyzet, hogy itt a technikából adódik az, hogy amit nagyon köszönöm, hogy Endre leírt, az, hogy itt hosszút kell exponálni, ehhez a hosszú exponáláshoz különböző technikai trükköket kell bevetni úgy is, mint nyaktámasz ahhoz, hogy ne mozduljon be a modell, mert hogy nem érzékeny a hordozó. Magyarán nem csak, hogy hosszút kell exponálni, hanem nagyon nagy fényár az, amit létre kell hozni.
   Van egy olyan térbeli képlet, ami több tényezőből áll össze, és a végeredményből, mint egy ilyen nyomozati anyag következtethető ki az, hogy hol lehet esetleg a megoldás ahhoz, hogy természetesebb maradjon a közlés. Azt, mint a helyzet átélője elmondhatom, hogy eszméletlen sok a fény, amit ott el kell viselni. A lámpák is, meg a kamera is rendkívüli módon beletolakszik az aurámba, tehát, még akkor is, ha ebbe semmiféle ezoterikus dolgot nem akarok mondani, fontos az, hogy mekkora teret hagyunk a modellnek ahhoz, hogy ő kényelmesen, komfortosan érezze magát. Megint jön a Zsolt-féle barokkos elágazás, nem kötelező, hogy kényelmesen érezze magát a modell, mert érezheti magát kényelmetlenül is, az is egy irány. Utalnék itt Yousuf Karshnak a Churchill portréjára, amikor kikapta a szájából a szivart, de ott arról volt szó, hogy egy egyébként elég unott helyzetet fel kellett valamivel dobni. Ez egy eszköz. De az, hogy valakit már az első pillanattól kényelmetlen helyzetbe hozunk azáltal, hogy bele van szorítva 2000 W fénybe 40 cm távolságról, az szerintem eléggé meghatározza azt, hogy mennyire lesz sikeres a gesztus rendszer. Mennyire lesz az a mosoly őszinte, hogy fog ez a dolog megtörténni a valóságban. És ennek nagyon egyszerű a megoldása, ráadásul a mélységélességen is nyernénk egy kicsit, mert itt most nagyon vékony a mélységélesség sávja. Magyarán én azt mondom, hogy inkább exponálj még hosszabbat, mert az, hogy 8, vagy 20 másodpercet exponálsz, az már szinte mindegy, az sem baj, ha bemozdul egy kicsit a modell, mert hát, hiszen nem az élességet üldözzük, és nem azt kell megszámolnom, hogy mennyi mitesszer van a homlokán. Ugyanakkor, ha felemeled az exponálási időt, akkor távolabb kerülhet a modell az objektívtől is, és a lámpáktól is. Még valami, ha ezekre a lámpákra valami tüllt, vagy valamilyen pausz-, vagy rizspapírt ráteszel, akkor nem lesz négy fénypont az ipse szemében, tehát lehet, hogy ez is segít egy kicsit, mert ennek így van egy ilyen elmozdultság érzete, mintha az a szemgolyó beleremegett volna ebbe a történetbe. Magyarán túl közel vagyok hozzád, és ez a nagyon nagy közelség nem tesz jót.
   Még egy dolgot hadd mondjak, hogy az sem baj, és annak is van ám hatása, ha azáltal, hogy megnöveled a tárgytávolságot, azzal azt is eléred, hogy egy atmoszférát kap az egész, egy olyan érzetet, ami a személyiségből többet elárul. Mert amikor mint egy ilyen tárgylemezre kipreparálva oda kerül az ember, és amikor ennyire nagyon boncolni kezdünk valakit, akkor lehet, hogy pont a lényeget vesztjük el, mert ő akkor már csak szerepelni tud, nem jelen van, hanem valamit túl akar élni. Túl akar lenni azon a diszkomfort érzeten, amit ez az egész helyzet teremt. Én azt mondom, hogy ez az egész történet sokkal jobban mutatna akkor, ha ez egy ilyen mellkép szintig hátrálhatna, és ez szerintem jót tenne a modellnek. Egyébként 3 csillag, leckemegoldás, szerintem ezen nincsen vitánk, amiket elmondtam, csakis azért mondom, mert fontosnak gondolom, hogy megtaláld azt a ritmust, ami ezt az egészet utána már neked beindítja. Ráadásul, ugye nagyon frontális a világítás, tehát itt most minden szinte egyformán kilóra ugyanannyi a két oldalon, lehet, hogy ezen is módosítanék valamit valamelyik oldal előnyére. Endre, hajrá, várom a többi áldozatról is a képet. Próbáld ki azért ezt, hogy mi van akkor, ha távolabb kerül a modell. (hegyi)
értékelés:    

Az van, hogy ez a kép két fotós irány határán van, de egyik mellett sem teszi le a voksát, és itt a problémám. Az egyik a szociografikus megközelítés, amikor történetet mesélünk, szituációban vagyunk, amikor az egésznek az atmoszférája a fontos, az, hogy benne voltam egy helyzetben, és ott ez a helyzet ott akkor épp miben csúcsosodott ki, és ezt nem csak megörökítjük, de megpróbáljuk univerzálissá tenni az által a közlési forma által, amit alkalmazunk ahhoz, hogy a néző átélhesse ezt az élményt. Az egyik irány ez az élményátadás iránya. A másik irány pedig mondhatóan inkább a portré felé elmozduló, annak is inkább a glamourosabb, a divathoz hajazó iránya, tehát, ahol nem a személyiség az elsődleges feltárandó terep, hanem egy gesztus, aminek tulajdonképpen a mozdulattal együtt van dinamikája. Láttunk ilyen fotókat, az utóbbira lehet példa valóban a reklám világában az a kép, amikor a nő áll a repülőtéren, és a haját fújja a szél, és a hajlakkot reklámozza, de akár a videoklipek műfajában is benne van ez a csajos, hajrázós kacérkodás. Ez eaz egyik irány, a másik irány pedig az, amikor azt mondjuk, hogy ez a személyes kontaktus a nézővel, ami most a kamera által létrejön, ez a személyes kontaktus egy nagyon erős érzelmi kötődést kellene, hogy adjon. Most a kettő határán vagyunk, van egy ilyen divatos, csajos ügy, meg van egy szociografikus vonal is. A divatos csajos a gesztusban benne, a szociografikus pedig a megformálásban. Divatos az ügy attól, hogy ebben a hajba túrásban van egy kis szexi, ilyen erotikus kacérkodás, a tekintet is erre utal, a száj is. Ugyanakkor a megfogalmazása viszont az utómunka hiányával, a környezet megválasztásnak és a világításnak a találtságával inkább a szociografikus vonal erősödik. A bizonytalanság abban van, hogy a végeredmény nem érzem, hogy igazolná a dolgot. Nem sokat tudok meg a lakótársról, mert egy pózban van, és nem derül ki, hogy ez a póz mennyire a sajátja, vagy mennyire szól egy egyedi szituációnak, ugyanakkor ahhoz, hogy ez, mint portré jól működjön, bizony elkelne az utómunka. A bőrhibákat ki kellene javítani, nem ártott volna előtte azt mondani ennek a modellnek, ha ez egy modellel történő munka, hogy igazítsuk meg a hajat, nem tudom, hogy tényleg azt a dússágot, azt a ritmust tudja adni. Valahogy ez nekem ettől kérdéssé válik. Portrénak nem igazán tartom jó portrénak, mert a portré a személyiségről kellene, hogy beszéljen, vagy legalábbis valamilyen vélt, vagy valós elvárásról. Ez most nekem nem csak a felszínt tartalmazza, a mélysége hiányzik, miközben a modellben ott van. Sokszor szoktam mondani azt a trükköt, hogy takarjuk le a szemét, és nézzük meg, hogy miről beszél a száj, és takarjuk le a szájat, és nézzük meg, hogy miről beszél a szem. Ha ezt a trükköt eljátszuk, akkor azt látjuk, hogy a szájban megnyilvánul egy gesztus, és van egy mélység, ami a szemben van, és nem is biztos, hogy ez vidám. Nagyon érdekes az az ellentét, ami a szem fáradtsága, kicsit keserű törődöttségével ábrázolódik, és ami a száj gesztusával, ezzel a puszi dobással. Ez egyébként valószínű, hogy egy gondolati kettősség is lehet akár, hogy mennyire gondolom komolyan ezt a gesztust, mennyire gondolok ebbe bele, mennyire játszom vele, ugyanakkor lehet, hogy játszom, de belül komolyan gondolom, nem tudom, ennek sokféle iránya lehet. Egy biztos, hogy ez most tetten érhető a képen, ami ad egy dinamikát neki, ugyanakkor, ha ehhez a dinamikához hozzáveszem a színeket, a környezetet, és az egésznek a megformáltságát, az viszont ezt a dinamikát lecsökkenti, visszarántja. Valami elindulna, de az a valami nem tud kiteljesedni. Ezt tudom elmondani. Én azt gondolom, hogy jó lenne, ha a lakótársadról készítenél egy olyan portrét is, amit valóban portrénak terveztek, és nem ökörködés van, mert megérdemelné ő is, te is, és mi is. Másrészt, ha meg ökörködünk, akkor az legyen végiggondolt, a spontaneitás majd jön utána, de legalább a környezettel adjuk meg annak a lehetőségét, hogy olyan formában kerüljön becsomagolásra, hogy az a néző számára időt álló maradjon. (hegyi)

Két gondolatom van, egyrészt engem nem azért tartunk, hogy mindent csak dicsérjek, vagy legalábbis erősítsetek meg abban, hogy ugye nem azért. Mert ha az kell, akkor én mondom, hogy ez nekem egy nagyon szimpatikus kép, és mennyire tetszik, de ezzel nem megyünk sokra, mert biztos, hogy sok más embernek is tetszik, és akkor hurrá. Most akkor Robi mennyivel van ezzel beljebb? Én mondom azt, ami nekem ezzel a problémám. Olyan dolgokat fogok mondani, ami szerencse kérdése, és sajnos valamikor az ember mellé szegődik, valamikor meg nem. De ugye, azt keressük, hogy hol van az út a tökéletesség felé vivő irány, és hol van az a lehetőség, ahol ezt meg tudjuk ragadni, és mi az, ami az útjában áll ennek. Most két ilyen dolgot tudok mondani. Az egyik az, hogy sajnálom, hogy az a hölgy szereplő ennyire kiment a képből, pontosabban nem is azt sajnálom, mert jó helyen van, hanem azt, hogy a képhatár elvágta őt. Abból, ami az előtérben van, én simán el tudnék felejteni egy ujjnyit, miközben jó lenne, ha neki a karja meglenne még. A másik az, hogy a nő az jó, kicsit kicsúszott, de jó, a tangóharmonikás bácsi kiváló, előtte a pénz miatti zsák szintén jó, még a kis sámli is jó, amin ül, meg a járda is jó, meg a téglafal is, meg a mögötte lévő plakát is jó, de az a kerekes kocsi bajos. Ha az ott nem lenne, akkor azt mondom, hogy ez a kép készülhetett volna 1896-ban is. És egyetlen dolog lenne akkor, ami visszahúzna a valóságba, az a plakát lenne, és ez tökéletesen egyensúlyban lenne, és harmóniában, és izgalmas lenne minden. Sajnos az a kocsi a maga idétlenségével, vagy azzal a formával, amivel ott van, gyengít ezen a helyzeten. Kérdés az, hogy mi ilyenkor a teendő. Az egyik ugye az, hogy azt mondjuk, hogy ez van, tehát, hogy sajnos így adta, így jött ki a lépés, ott volt ez a bigyó, gyorsan kellett dolgozni. A másik pedig az, hogy az ember beledob egy fontot, vagy nem tudom, milyen pénznem van ott, és azt mondja, hogy uram, megengedi, hogy arra az időre, míg ezt a fényképet elkészítem, odébb menjen az a kis kocsi. Megengedi, te odébb teszed, lehet, hogy ő nem fogja érteni elsőre, de majd amikor látja a képet, igen, és már meg is oldódott a probléma. Igen ám, mondhatod azt, hogy addigra ez a nő kimegy a képből. Igen, itt több dolognak kell egyszerre szerencsésen megtörténni, de sajnos a fotó ilyen zsonglőrködés. Ezért mondom azt, hogy az utcafotózás látszólag egyszerű kérdés, mert onnantól működnek ezek a dolgok, hogy minden egyes képalkotó elem indokkal van jelen, semmi sem véletlenül. Persze, lehet mondani, hogy azt a nőt nem számoltam bele, véletlenül mászott bele a képbe, de te voltál az, aki azt a döntést meghozta, hogy exponálsz, és hogy benne hagyod. Magyarán, még akkor is az irányítás a te kezedben van, ha a véletlen rásegít. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert akkor, amikor mondjuk egy Salgadot megnézünk, hogy ő hogy dolgozik, vagy hogy mi a végeredmény, de akár mondhatom magyar viszonylatban Gárdi Balázst, az ő helyzetükben, azokban a szituációkban, amiket ők megfigyelnek, nem az a kérdés, hogy mennyi idő alatt kattintanak el egy képet, mert nekik is ötvened, vagy hatvanad, vagy harmincad másodperc. Hanem az a kérdés, hogy előtte mennyit készül, meg hogy hány ilyen utcasarkot hagyott ott, és nem csinált meg. Hogy mikor nem fényképezem le, mert ez nem lett tökéletes. ezt most nem azért mondom, mert ide csak ilyet kell feltölteni, ami kész. Még egyszer mondom, minden tök jó, megkapja a 3 csillagot és a leckemegoldást is, mert tökéletesen jól működik a dolog, csak azért mondtam mindezt el, hogy ha továbblépést keresünk, ha azt az irányt keressük, hogy hogy lehet valami még erősebb, hogy lehet akár kortalan, időtlen, hogy ne mondjam műalkotás, akkor ilyen nüanszokon múlik, hogy minden szép, minden oké. Persze, van olyan iskola, aki azt mondja, hogy mindezzel, amit most elmondtam nem kell törődni, mert ez az egész a maga találtságában is működhet. Igen ám, de ami miatt azt gondolom, hogy te nem ezt az iskolát keresed, az a színezés. Amit én egyébként nem szoktam szeretni, de ennél a képnél abszolút helyén van, mert eltalált a kor, és eltalált a szituáció, erősítik egymást, ritka ellenpélda. Ha pedig archaizálunk, ha pedig belehelyezkedünk a korba, és azt a szituáció is megadja, mert a nő haja, ruhája, a bácsi, a harmonika, a cipő, a kis kitérdelt nadrágja, minden-minden egybe vág, hát akkor igen, akkor ezeket a rezgéseket csökkentik ezek a problémák. Száz szónak is egy a vége, a kép jó, és ez az irány talán az, ami majd gyakorlással és türelemmel megtörténhet, hogy kiteljesedik, és én nagyon remélem, hogy ide hamarosan eljutunk. (hegyi)
értékelés: