Érdekes kép, mindenképp felhívja magára a figyelmet, részben a fura formákkal, részben a színeivel. Amit nem egészen értek, az a ferdesége. Szeretném a figyelmet felhívni Féner Tamásra. Érdemes elmenni a Mai Manóba, vagy más olyan helyre, ahol lehet könyveit lapozgatni, ugyanis Tamás az, aki jelentős munkáiban, városképeiben rúgta fel a szabályokat és használta a képmezőt úgy, hogy abban a horizontot önkényesen jelölte ki úgymond, és ezzel új rendet épített fel képen belül, újrafogalmazta a formákat és a térélményt, a valós és ismert helyzetet megbolondítva egy új világot tudott kinyitni. Azért mondom őt példának, mert nem kőbe vésett dolog az, hogy a horizont csak vízszintes lehet, ugyanakkor annak indokának kell lennie, hogy miért mozdítom ki a rendet ebből a megszokott mederből és miért ferdítek-fordítok. Az így felálló új kontextusnak éppúgy rendben kell lennie, azaz fontos, hogy azáltal, hogy megbillentem az egyensúlyt, megtaláljam azt a helyzetet, amiben egy új egyensúlyi rend tud kialakulni. Van egy másik érvrendszer, a szubjektív realizmusé, amikor olyan élményt szeretnék átadni, ami épp az élményszerűsége okán indokolja a néző számára elsőre találomra elrontott dolgokat, hibákat és ami épp ezáltal a merevséget elutasítva hozza közelebb a történést, a lírát vagy a szociografikus élményt, hogy vállalja, hogy akkor és ott nem az volt a legfontosabb, hogy minden stimmeljen, hanem hogy az érzést nyakon tudjuk csípni. Bármelyiket is válasszuk, fontos, hogy következetesek legyünk. És bevallom, itt most nem vagyok biztos abban, hogy a kettőből melyik lenne a kiválasztott irány, avagy esetleg egy harmadik, ami arról szól - és ebben hasonlatos a szubjektív naplós, azaz második mesélési módhoz - hogy ebben a formai szigort tagadó rendetlenségben véljük megtalálni a magunk egyéni modorát, azaz minden mozog, a szabályok nem fontosak, az impulzus kell és az igazol mindent. Bevallom, én magam e harmadik csoportba sorolható jelenséggel nem sokat tudok kezdeni, mert nem érzem azt az indokot, ami ezt így és csak így engedi megoldani. Ha pedig nincs ilyen feszítő, kényszerítő indok, akár formailag, akár érzelmileg, akár a történet okán, akkor annyi marad, hogy dől a horizont. Dől, de miért? A kép struktúrája, fényvilága szimpatikus, de épp itt, az épített környezetnél szükségem volna segítségre, miért ez a formabontó (el)borulás? (hegyi)

Régi fodrászüzletek kirakatában volt hasonló beállítású kettősportré, hogy jól lehessen látni, hogy az adott frizura hogy mutat elölről és hátulról egyaránt. A megfigyelés tehát jó, a kérdés, hogy ez volt-e a cél? Mert ha ettől a retró érzéstől eltekintek, akkor nem igazán értem, mi az, ami a háttal lévő Bandiban érdekes lehet így a haján kívül. Ha kevéssé háttal van, akkor talán félprofilból többet értünk, és jellegzetesebb lenne, de a tükörképet meg a polcrendszer veri szét most. A másik, ami nem eldönthető, hogy ez egy élethelyzet ábrázolása akar lenni, tehát szociografikus kép, mert akkor oké, hogy rendezetlen a környezet, bár nem érzem annyira jellegzetesnek amit mutat, viszont ha nem a helyzetábrázolás a fontos szempont, hanem az emberé, akkor meg a környezettel rá kéne segíteni arra, amit ki akarok emelni. (hegyi)

Hajnali három óra magasságában már oda tolom a székem ahová csak szeretném. Akár főnököm asztalán fekve is nézhetem a TV-t, de beértem az amúgy forgalmas folyosó közepével. Azt hittem, hogy valakitől kaptam üzenetet, de csak hírlevél érkezett.

Kedves Tamás, újra köszöntünk, immár a Látszótéren, hiszen régi estiskolás tagunk tért vissza, aminek mindig nagyon örülünk. A kép is jó, bár hogy az egy mobil, nem jött le, de ez nem is lényeges, van benne valami svéd filmes attitűd és ez tetszik. Hajrá tovább! (hegyi)
értékelés:    

[Családi fotó, Szekszárd, rég]

Elsőre is a címre kell mondjak valamit, mert értem én, hogy ott a vöröskereszt jel vagy mifene, és ezért a plusz jel, de valahogy nem tudok mit kezdeni ezekkel a címadásokkal, nem csak Dávidnál, de másnál se. Amikor képforma adja a címet, T, O, + és a többi, az nekem megúszós. Lehet hogy az a baj, hogy túl sok képpel volt dolgom már és amikor katalogizál, kiállítást csinál az ember, akkor jön rá, hogy visszanyal a fagyi. Ha jól látom, a falon egy (szülői) pár, és talán a kép előtti két ember azonos lehet azokkal, akik a képen vannak, és talán az ő fiuk az, aki a kamerát kezeli, talán. De lehet hogy a fali kép és a két ember nem azonos, hanem szintén valami rokoni kapcsolat, talán akkor nagyszülők vannak a falon. Talán. és talán az a bajom, hogy egyrészt sok a talán, másrészt ehhez még az is hozzájárul, hogy van is benne szoció meg nincs is, mert ugye a szocióban azért ennél több a tényszerűség, miközben a dőlő perspektíva nem nagyon értelmezhető, hiszen csak nem vagyunk épp részegek, hiszen ez nem egy esküvő, vagy nem is tudom. Talán. Szóval Dávid, ezt én a korai zsengék közé teszem és jó lenne, ha a mai Dávid mint tanulmányt kezelné ezt, és újra nekifutna. Merthogy a Horus archívum azért abban más projekt, hogy ott ritka a művészieskedés, azok úgy rosszak, hogy közben épp emiatt szépek is, úgy hibásak, hogy közben a totális amatőrség mellett kordokumentumok is, szóval én ebben érzek egy kis csináltságot. (hegyi)

Tényleg érdekes az a hajszerkezet, ami Tünde fején most önálló életre kelt, és jó az is, hogy a rövid expozíció kimerevítette a pillanatot - London, és a frizurám még mindig tart (bocs, nem tudtam kihagyni) - bevallom volt bennem mindig némi irigység azokkal, akik viszonylag egyenes szálú hosszú hajjal rendelkeztek, mert külön szertartási rendje tud lenni a haj babrálásának, a hajászatnak... na de a képre visszatérve jó portré ez, még akkor is, ha a háttér lehetne nyugalmasabb picivel, vagy ha tágabb lenne a képkivágás, hogy értelmezhessük jobban a hátteret, mert így most a néző meg akarja fejteni, mi zajlik a háttérben, de nincs hozzá elég kapaszkodója, így nem tud dönteni, hogy keresgéljen ott is, vagy az csak a szükség hozta formabontás. A sál a nyakban, a katonaira hajazó kabátka, minden erősít és támogatja azt, hogy a nagy hajmedúza alatt igenis vegyem észre a fürkésző szemet. Van ebben némi érzelmi plusz is, hiszen az ember szívesen odamenne és kisimítaná a másik szeméből a hajat a lánynak, és beszélne hozzá, és figyelne a szemébe nézve... szóval jó a meseiség is. Egy picit ennek ellentmond a száj, mert nem eldönthető, hogy mosolyogni fog vagy szigorú lesz velem, szóval ha valami visszatart a hajsimító mozdulattól, az a száj. Köszönöm, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

A könyököt kiküszöböltük, de a páciens meghótt. :) Vagyis: az előző képhez képest most azáltal, hogy valóban fekszik az áldozat, jószerivel ki is pukkadt a dinamika. A másik kérdés, ami most jobban érezhető kérdés, hogy mi a fontos, a portré, vagy az emberábrázolás? Mert ha csak portrét akarunk, mert az érdekel, ahogy mint egy kapcsos zárójel, söndörödik Bandi szakálla, akkor foglalkozzunk ezzel, de akkor nem nagyon fontos nekem ehhez a póló és a takaró. Ha fontos a jelenség is, az a teljesség, amit Bandi mutat képileg, akkor viszont a kis antenna hajait se vágjam le, és akkor érdemes meghagyni könyökig. A harmadik: Bandinak igen erős gigája van. Ez így profilból ha ennyire leszegi a fejét, olyanná teszi, mintha egy gyurmafej lenne, szóval ott nyaknál nem esztétikus, ahogy a gigájából tokaszalonka lesz. :) Ágnes, kérlek dogozz még Bandin. Nem könnyű, mert Bandi se mindig veszi komolyan, ha fényképezik, másrészt aki sokat van velünk és aki közel áll hozzánk, attól néha nehéz azt a szükséges távot tartani, hogy kritikusak legyünk a végeredménnyel. Ismétlést kérek. (hegyi)