Egy újabb remek önportré, melyben a fények, az árnyékok, a gesztus és a forma olyan egységet mutat, amiben a néző számára részben könnyen dekódolható, részben többrétegű üzenetek egyaránt megtalálhatóak, ez is lehet az ok, hogy újra és újra megnézhető, nem csupán egy pillantással elintézhető önképet látunk. Egyetlen továbbgondolásra érdemes gondolatot fűznék hozzá: a támasztott fej ökölbe szorított kézzel az nem egyértelműen a nehéz napot, nem a töprengést vagy elmélyülést, inkább a fáradtságot, netán az unatkozást mutatja, ebben némi ellentmondást érzek a képben. Érdemes lenne megpróbálni valami más kéztartást alkalmazni, ami nyitottabb kézzel, kevéssé feszülten jelez, és ami a csukott szemekkel együtt nem viszi el esetleg tévutakra a nézőt. De érdemes a maszkos portrét emlékezetünkbe emelni, mert az a várakozás, zártság itt jóval meghittebb, barátibb közléssé alakult, megőrizve ugyanakkor mégis a titokzatosságát az előző képnek. (hegyi)
értékelés:    

Matatok, keresgélek, mert keresek egy képet, erre ez akadt a "kezembe". Emlékszem, amikor készült (talán 2 vagy 3 éve) már nagyon vártuk a tavaszt, Gabikámmal sétálgattunk Szentendrén, amikor egyszer csak előbújt a nap...

Ezt csak kiegészítésnek szánom a Jégzajlás c. képhez, ami lágy rajzú objektívvel készült, ez meg egy nagylátószögű "modern" anasztigmáttal (meyer weitvinkel aristostigmat). Talán érdekes összehasonlítási lehetőség f64 vs. lágy fókusz képi ügyben (hogy üssek egyet Hevessy Iván szellemén:-) ).

Jó kis korrekt kép ez, arról nem te tehetsz, hogy a hídhoz képest ez a korlát itt az elején inkább az imitáció kategóriájába esik, sajnos az utcabútoraink, korlátjaink korántsem mutatják azt a gondos kivitelezést, amit egyes épületek, hidak igen. Szóval korrekt, de ha már ilyen szürke, ködös tél, akkor jobban izgatna, ha a olyan időpontban készült volna a felvétel (hogy technikai manipulációt ne említsek), amiben a csúcsdíszei a hídnak már erősebben ködbe vésznek, ez helyettesítheti a felhőket, és igazolhatja, alátámaszthatja a jeges téli zord időt. Azt nem tudom eldönteni, hogy érzelmileg merre mozdulunk el a képpel, mert most a korrektségen kívül egy nagyon távolságtartó, tárgyilagos közlést kapok. És még valami: Endre, ne hagyj minket kép nélkül, várjuk az önportrékat is, ha már egyetértünk abban, hogy a városfotó nem épp a legnehezebb fotós feladat, ne hagyj minket kiéhezni. :) (hegyi)
értékelés:

Ez az ötlet is kifejezetten tetszik - itt is mondom, az új masinával érdemes lenne megismételni. Apa, anya, és az utód, akire akkor és ott, az esküvőn jóllehet még nem is gondoltak. Van ebben egyfajta büszkeség, és az sem baj, hogy a díszes ruhákkal a képen nincs párhuzamban István sport felsője. Ami miatt azt mondom, hogy ismétlés, az a világítás. Ha mindenképpen muszáj a vaku vagy erős lámpa, akkor úgy kéne megismételni, hogy a fény ne ennyire oldalról jöjjön, hogy a falra ne rajzoljon szellemképet. Másrészt ez a kép centrális kép, tehát nem sok magyarázata van annak, miért lett ez kibillentve oldalra. Az egy másik kérdés, ha a családból mondjuk valaki hiányzik, nincs a képen, akkor az ő helye jelezhető az ürességgel, de akkor az az űr nagyságrendben embernyi legyen, ne csak épp egy kis elmozdulásnyi. (hegyi)

Fény és árnyék leckének ez nagyon darabos, nem is jó oda, viszont ami felkeltette az érdeklődésem, itt is az arc, a gesztus, tessék megfigyelni azt a koncentrációt, ami megjelenik István gesztusában. Ez fontos, ezért egy csillag jár, mint leckemegoldás, nagyon csiszolatlan ez az ötlet. (hegyi)
értékelés:

Picit feszesebb lett a kompozíció, de ez nem oldja meg azt a problémát, amit az előző képnél leírtam, nevezetesen azt, hogy a környezet megválasztása fontos abban a tekintetben, hogy ne maradjanak egy portré esetében olyan elemek a képen, amik bár jól láthatóak, élesek, de mégis értelmezhetetlenek, és elé tolakszanak a modellnek. (hegyi)

Talán a James Bond sorozat lehet, amiben arcrészletek voltak a főcím alatt, nem emlékszem melyik volt a sorban, de ez a kép arra emlékeztet, ha első benyomásomra hallgatok. De minél többet nézem, annál erősebb az, hogy van ebben valami szomorú tárgyilagosság, valami magány, egyedüllét. Érdekes, mert nem tudom megmondani, mi az, ami miatt ez az érzés kerekedik bennem felül, lehet, hogy a sötét tónusok, lehet, hogy a szem, a tárgyilagos, szigorú száj, lehet, hogy a kéz. Ez utóbbira külön is felhívnám a figyelmet, mert nem csak a bőrtónusok azok, amiket jól ad vissza a fekete-fehér itt, hanem a gesztus egyszerűsége is erőt ad, elgondolkodtat. Tehát miközben - mint a régi Bizottság számnál - megvan a leltár is, de mindez nem egyszerű maszkolás, nem csak egy formakereső játék, hanem egyben önjellemzés is. Kíváncsian várom, hogy Zoli küldjön még önportrékat, mert ahogy érzem, sok réteg van, sok fátyol, amit érdemes felfejteni. (hegyi)
értékelés: