Mariannak több olyan munkája volt már, amelyeken az emberi testtel foglalkozik, nem csak itt a táborokban, hanem különböző önportrékban, amely egy nagyon szisztematikus és alapos munka és ezekből nagyon szép alkotások is születtek. Itt is nagyon ígéretes az ahogyan a test torzót használja, ugyanakkor talán egy picit azt lehetne mondani, hogy jó lett volna, hogyha a képen valamennyi konkrétum megjelenik. Valahol van egy élesség, ahol megtámaszkodik az emberi szem, valami, ami az előtérben háttérré varázsolja az elmozgást; vagy egy másik szereplő vagy valamilyen tárgy az előtérben, ami felerősíti ezeket az elmosódó formákat. Véleményem szerint a Mariann erre képes és a Mariann fog tudni még ezzel dolgozni, egyrészt azért, mert remélem, hogy érdekli ez a témakör. Ezeket a fajta munkákat akár meg lehet próbálni a kettősökben, lehet szereplőket keresni; lehet hogy ebből arrafelé lesz majd a továbblépés. Nem tudom, és nem is akarom eldönteni, de az biztos, hogy egy nagyon jó irány van itt elindítva, ami nincs teljességgel befejezve. Van egy kis félelmem, hogy elsősorban a bemozdított kép és a kar, nyilvánvalóan a női szemérmet is jelzi, az emberi felsőtest védekezését, amivel semmi gond nem lenne, csak akkor ki kell találni egy olyan kreatív ötletet még a képhez, amely nem biztos, hogy ezt a következtetést hozza a néző számára. Várom a további kísérleteit, mert úgy gondolom, hogy van értelme foglalkozni ezzel az úttal Mariannak. (szőke)
értékelés:

Nagyon szerethető munka ez. Kicsi félelmem, hogy az elkövetkezendő időkben Magyarország tekintetében az a fajta, talán a westernt is kapcsolhatnánk ide, az a fajta hőskorszak, amit akár ha Cseh Tamás Bereményi Géza szövegeire gondolunk és a ’70-es ’80-as évekre, a vonat, a vasútállomás és a megérkezések elutazások egészen emblematikus része volt az életünknek - a félelmemet az erősíti, hogy valószínűleg a közeljövőben nagyon sok ilyen és ehhez hasonló létezésforma el fog tűnni, az autózás miatt és még nagyon sok mindent lehetne felsorolni. Tehát ilyen értelemben lelket melengető az, hogy itt egy tájképszerű kompozíció, ráadásul egy jól elrendezett kompozíciós rend látszik, még egyszer mondom, mintha egy western filmből, vagy egy Wim Wenders anyagból látnánk itt képkockát. Talán csak annyi lenne a megjegyzésem, mindamellett hogy nagyon szeretem ezeket a felhőket és ezeket a felületeket, hogy nagyon jó lenne ha ezekben a felületekben átszűrődne a szubjektum. Vagy a Juli, vagy valamilyen módon az emberi jelenlét kompozíciós szinten megjelenne. Gondolok itt a bal alsó sarokra, ahol lehetőség lenne még elhelyezni valamit. Ha ebben a szituációban ez egy plakát fotó lenne, akkor a szerkesztők nagyon könnyen azt mondanák, hogy a bal alsó sarok azért van üresen hagyva, mert ott lesz a hirdetés vagy ott lesz a reklámszöveg. Még egyszer mondom, hogy én szeretem ezt a képet, és az utolsó megjegyzés miatt két disznó. (szőke)
értékelés:

G.G.-nek

Látod a tavat?
Nem látod?
Na látod!
Hát ez az!

Zöld erdőben jártam... egy szép rétet láttam...
   Egy réthez értem... Lábaim nem értek a talajhoz, felette suhantam, és így belebegtem a virágokkal és dús fűvel borított tisztásra. Egy erdőben volt a hely, de ez most lényegtelen.
   A rét egész méretes volt, nagyjából akkora, mint mondjuk a Hősök tere Budapesten, s a közepén egy fa állt, erős, de hajlékony, sok ággal és dús lombbal. Későtavasz, vagy koranyár volt...
   Belebegtem a fához, és bebújtam a lombja alá, ami lent sátor-szerűen hajlott a környezete fölé. Ezért itt kevés napfény érte a talajt, így nem volt igazán se fű, se virág, volt azonban vastag levélszőnyeg és moha is. Mindez puha volt és szép. Egy kis kalyibát eszkábáltam képzeletben a fa köré úgy, hogy a fa volt a közepe, a kalyiba kör alakú, és kényelmesen tágas. A réten végigfuttattam mind a négy évszakot, egymás után többször is, szépen, lassan, megfigyelve, hogy miként változik a látvány, az élet... Bebújtam a kunyhóba, és onnan is kinéztem az ablakon, az ajtón, így is megnézve az évszakok váltakozásait.
   Bebújtam a fába is, és eggyé váltam vele, és így most egy teljes, 360 fokos körben láttam a rétet, ami egy érdekes élmény volt, hiszen bár közel 180 fokban látok egyébként is, ez meglehetősen szokatlan volt. Elmerengve néztem az évszakok körtáncát. Most gondoltam egyet, és felosztottam négy egyforma részre a rétet, és sorban tavaszt, nyarat, őszt és telet varázsoltam beléjük, majd ezt kezdtem el forgatni körbe a réten.
   Ezzel elszórakoztam újabb pár évet, majd eltüntettem a kunyhót és ismét egy koranyári időt teremtettem, és kibújtam a fából, amitől most pár méterre növesztettem egy érdekes virágot. Furcsa egy képződmény volt, mert volt benne rózsa, pipacs, tulipán, őszirózsa, kamilla, nefelejts, meg még egy s más. De nem több virága volt, hanem egyetlen egy, és abban voltak benne mindezeknek különböző jegyei! Finom kicsit édeskés, de leginkább szabad szellő illata volt.
   Belebújtam a virágba, és belőle néztem ki. Néztem a Napra, a Holdra és a csillagokra, ahogy váltakoztak a nappalok és az éjszakák, és néztem, ahogy ismét körbetáncoltatom az évszakokat, ami közben a virág élve maradt, és olyan tapasztalatokat szerzett, amivel gyakorlatilag mindent túlélhet.
   Kibújtam végül a virágból is, és elkezdtem emelkedni. Egyre magasabbra, s a virágot már alig láttam. A fa is egyre kisebb lett a rét közepén. Érdekes volt, hogy a rét egészen szabályos kör alakú volt. Ahogy tovább emelkedtem, a fa a közepén már csak egy pöttyként látszódott a kör közepén, és így egészen olyan volt az egész, mint a Nap egyiptomi szimbóluma, amit ma is használnak a csillagtudományokban: (.).
   Még tovább emelkedtem, s már a rét látszott egy pöttyként, majd el is tűnt, a s Föld látszott az űrből. Tovább haladtam... S egyesültem a Nappal, belőle tekintettem a Földre is, és a többi égitestre, hiszen egy vagyok a Nappal és a Fénnyel...

Budapest, 2009. június 30.

A házi kedvenc kategóriában, amikor ez a házi feladat annak idején útjára indult, akkor nagyon sokszor az volt a nehézségünk, hogy rengeteg állatos kép érkezett. Kiskutya, kismacska, kisteknős, kisnyuszika, meg rengeteg más kis élőlény, halacska. Ami miatt én úgy gondolom, hogy ez fontos, ez a munka, és ugyan hosszú idő eltelt már a hatos lecke színrelépése óta az estiskolában, hogy egy folyamatnak egy részállomását lehet itt látni, egy fejlődési szakaszt. Szerintem amiatt értelmezhető így, mert nem csak egyszerűen egy háziállatnak a fotografálása, annak a közelije, a megfigyelése zajlik itt, hanem egy viszonylatot látunk. Itt is, mint ahogy most jópár képnél, azt a kifejezést kell használnom, hogy van egy szociológiai megközelítése is. A házi feladat nevéhez is nagyon jól passzol a képrendszer, az, hogy van a házigazda, vagy van az állatbarát, és van a társ, a kisállatka. Ez a viszonylat van külső megfigyelőként megfigyelve. Mivel az emberi arc és a kisállat is érzékelhetően nagyon közeliben van tartva, így az valószínűsíthető, hogy maga a fotós is ebben a közjátékban részes, még ha passzív jelenlévőként is, de benne van ebben a közös játékban, és ugyan mint megfigyelő, de mint részes megfigyelő van itt jelen. Azt tartom fontosnak, hogy a kép továbbítja, közvetíti azt az intim hangulatot, amelynek természetesen vannak áthallásai is, ami főleg a városi kultúrában az állatokkal való kapcsolódása az embernek. A falusi kultúrában ennek azért van egy picit más szerepe, miközben én a kettőt nem használnám ellentétpárban, mert a falusi ember számára a háziállatok, talán pont azért, mert a természet közelsége jobban jelen van a falusi kultúrában, más minőséggel szerepelnek. Nem annyira jellemzőek a nagyon intim helyzetek. Ebből visszatérve erre a képre azt a következtetést szeretném levonni, hogy nagyon sokszor a háziállataink ezeken a kis üzeneteken manifesztumok. Nem jó szó ez, de mégis talán így érthető lesz, segédeszközök, társak, vallomást tevő érzelmi hátterek. Itt egy ilyen szituációt látunk, hiszen a női arc hozzásimul, hozzábújik ehhez a szőrmés kis szerkezethez, amit nevezhetünk macskának is. Ez egy nagyon intim helyzet. Ezt a fajta érzelmi pótlást jelzi, ábrázolja, véleményem szerint nagyon jól ez a kép. Különösképpen gondolok itt a szépen díszített, lakkozott körmökre, amely a külvilág számára egy jelzés, itt pedig egy belső, emberi, privát helyzetbe érkezünk, ahol a köröm gazdája nagyon is esendő helyzetben látható együtt a házi kedvencünkkel. Ha ehhez a címet is megpróbálom hozzákapcsolni, akkor pedig az, amiről az előbb már próbáltam beszélni, áttétel, furcsa csavar, talán finoman ez is jelen van ebben a képben, hogy igen, itt a macska valamilyen fajta eszköz, mégpedig burkolt formában a párkapcsolatra vonatkozó eszköz is, egy behelyettesítés. Vagy valaminek a hiányaként, vagy valaminek a megerősítésére, amiben az is benne van, hogy én a macskát dédelgetem, a macskát ölelem. Véleményem szerint ez akár így van, akár nem, a többféle olvasat mégiscsak jelen van ezen a képen. Ezt a képet én nagyon szeretem, nagyon jónak tartom, különösen azért, mert hogy ha Gulyás Ákosnak a régebbi szociológiai vagy megfigyelő jellegű fotóit nézzük, akkor az Ákosnál egy erőteljes fejlődés tapasztalható, egyre többet mer vállalni, érzelmi helyzeteket, érzelmes helyzeteket. Ez itt a Dörögdi Fesztivál fotós munkáiban is, dokumentációs munkáiban is látható volt, hogy az Ákos az elmúlt évekhez képest, ugye többször dolgozott már itt a Fesztiválon, most már kifinomultabb és másfajta technikával dolgozik. Tehát a hatos lecke házi kedvenc Már megint egyedül hagytál egész nap! című képe a véleményem szerint háromdisznós. (szőke)
értékelés: