Egy kis filmetűdöt látunk, amely egy állóképpel kezdődik és tulajdonképpen evvel is fejeződik be. Másrészt pedig egy narráció, egy versfelolvasás hallható. A következő problémáim vannak ezzel a kisfilmmel, hogy ez is többször elhangzott már azt hiszem az Estiskolán a filmekkel kapcsolatban, elsősorban a fikciós munkákkal kapcsolatban, hogy van egy régi alapszabály, ahol ugye a klasszikus filmművészet azt mondja ki, hogyha egy filmben, egy jelenetben megjelenik a pisztoly, akkor ott nagyon nagy baj van, hogyha ebben a szakaszban valamikor ez a pisztoly nem dördül el. Talán egy klasszikus példa erre Marco Ferreri Dillinger halott című filmje, érdemes este esetleg megnézni, ugyanis a képen egy vasúti sínt látunk, nyilvánvalóan várható, hogy itt valami fog történni a vasúti sínen. Maga a vasúti sín szimbolikája az természetesen a vonattal, a közlekedéssel kapcsolatban és innen látva mindig valami veszélyt is jelent. Ilyen értelemben ez a film nem zárul le, nem záródik le, nem lehet tudni, hogy mi ennek az egész folyamatnak a vége. Azt is megjegyezném, azért ez egy technikai hozzáfűzés, hogy természetesen ha ez, mert hiszen hasonló fotókat is láttunk most az Andrástól, tehát ez valahol az életkörnyezetéhez ehhez közel lehet ez az eszköz, azért jó lenne annyi fényt használni videó kameránál is, hogy ne essenek szét a felületek és ne legyen ez ilyen vibráló, színfoltos szakasz. Ami itt érzékelhető, az abból állt elő, hogy nem volt elég fény a forgatásnál. A filmnek véleményem szerint nincs vége, nincs lezárása. Másrészt pedig fontos szerintem a vers, fontos az, amit hallgatunk hozzá, hiszen az értelmezi ezt a hosszú egybeállításos történetet, de azt meg jó lenne esetleg úgy előadni, felolvastatni, megfelelő narrátort találni, amitől még erőteljesebb lesz ez az állókép. Most én igazából egy külön versfelolvasást hallok, egy külön képet látok, a kép nem záródik le. Biztos vagyok benne, hogy az ok amiért elkészült ez a házi feladat az fontos. Értem én azt is, hogy a rezonancia leckére küldte ezt el, csak alapvetően filmtechnikai szempontból nem áll össze a kép, mert ezeket én hevenyészett karcolatoknak érzek. Biztos fontos ezeket megmutatni, de valami parányi hiányzik az egész történetből és azért merem ezt mondani, mert tudom azt, hogy Gimesi András képes nagyon-nagyon jó munkákat és nagyon jó alkotásokat is csinálni, de én úgy gondolnám, hogy nem illendő pont az András miatt, az András felé mondom ezt, félig kész történeteket lerakni az asztalra. Nagyon fontos lenne, hogy legyenek ezek kidolgozott munkák. Én erre nem tudok most pontot adni. (szőke)

Szabadon

ismét egy tükröződés

Amit az előző képnél elmondtam, a Börtön című képnél pontosan azt, mivel egymás után látom itt az alkotásokat, pontosan azt értem üzenetként érthetőnek a Szabadon című képnél, amely a gyermekkor 16-os lecke kategóriájára készült. Ugyanis mindaz, ami látványában, tükröződéssel kapcsolatban megjelenik a képen és ugyanaz végrehajtható lett volna itt is, mint a Börtön képnél, itt mégis belekerül az a pici kis fűszer, az a pici kis íz, az a kicsi kis báj, az a fintor, amely egyrészt a rózsaszín kiscipő a kép alján, másrészt pedig a modell keze, sziluettje, hajszélei a fákkal együtt láthatóvá válnak. Tehát itt létrejön az a fúzió, amit az előző képnél hiányoltam. Úgyhogy ez a kép egy háromdisznós kép és nagyon izgalmas, ahogy a mostani időszakban amennyire látom időről időre az alkotók visszatérnek a víz, a víz tükröződése, vagy ablaküveg, vagy hasonlók, de mindenesetre ezek a félig áteresztő, tükröződő felületekkel való játékukra, ami az én véleményem szerint az Estiskolán egy következő szint, amikor már a látványt nem konkrét, hanem egymáshoz kapcsolódó fénytani jelenségként közelítjük meg. (szőke)
értékelés:

börtön

Két dolgot szeretnék kimondani és ezt igazából Barának, hiszen mindig a képeket az alkotóhoz próbáljuk valamilyen módon értékelni, nem az Estiskola képanyagainak nagy részéhez képest, olyan csak ritkán fordul elő. Nem az a cél, hogy egymással versenyezzünk, hanem az önmagunk történeteit próbáljuk megkeresni kihangsúlyozva, hogy jót akarok. Természetesen ez a kép jó. Természetesen ez a kép korrekt. Természeten a különböző vízszintes felületek mondjuk úgy síkdinamika játéka megvan. Természetesen ez egy tehetséges alkotás. És mondjuk úgy, hogy ebben a 13-as lecke épített környezetben ez egy ötös dolgozat. De ha a Bara történeteket nézem és a Bara üzeneteit, akkor azt mondom, hogy ez a kép azért csak félig kész, mert ezt lehet tudni, hogy a Bara képes csuklóból kirántani egy ilyen expozíciót, meglátni ezt a látványt. És megint azt mondom, hogy a hármas egységből, ami az előző kép kapcsán hosszabban elemződött, akár a Bara modellje, akár az épített környezet és akár a Bara belső világa, ahol ő szereplőként jelenik meg, nagyon jó lenne, hogyha ebből a hármas külön rendszerből fuzionálások jönnének létre. Tehát ebből a képből az én véleményem szerint csak a Bara hiányzik. És a tehetségével maszkolja el azt, hogy maga a feladat az félig van megoldva, mert attól, hogy egy jó képet elkészít, avval a résszel ami a címből adódik, hogy börtön, nyilván azt, hogy ezt valaki meglátja, valaki érzékeli, valakinek ez a filozófiája ezen a képen keresztül, az ő jelenléte hiányzik ebből a képből. Azt had ne én mondjam meg formailag, hogy milyen módon kellett volna megoldani. Én nagyon reménykedem abban, hogy a Bara sejti, vagy tudja, hogy mire gondolok. Ezért én erre a képre egy disznót adnék. Nem azért mert nem szeretem és nem azért, mert a kép nem tökéletes, hanem azt szeretném, hogy a Bara azt az üzenetet értse meg, amit próbálok közölni ezen kívül. (szőke)
értékelés:

Szárnyalók

Hazaúton, a felhők felett...

A pop art színvilágát érzékelhetjük itt a szokásos, hogy is mondjam – repülőgépből kinézek – képek sorozatában. Nagyon sokan készítették ezt el, akik repülőgépen utaztak, ha sikerült az ablak mellé helyezkedniük. Nyilván ezek parányiak, ezek a repülőgép ablakok, úgyhogy nehéz úgy komponálni utazásokon, hogy képzőművészeti szempontból, ritmikai szempontból is minden stimmeljen. Mégis azt mondom, hogyha lehetne, hogyha lehetett volna egy picikét izegni-mozogni avval a kamerával, ez a tűzvörös és acélszürke szegélyes szerkezet, valószínűleg meghajtómotor, vagy ott a háttérben a szárny egy picike széle, ha még erőteljesebben jelen van a képen, akkor ez a folyamatosan izgága világ még jobban számunkra érthető lenne. Ugye az Estiskolán többször beszéltünk a színdramaturgiában elsősorban a plakátfestészet kapcsán, hogy a vörös és a szürke egymásmellé helyezése az többnyire a mozgósító plakátok világában, húszas évek, Uitz Béla és más alkotásoknál felfedezhető ugye az egész modern művészet, főleg a plakátművészet egyik nagy üzenete, a vörös és a szürke egymás mellé állítása. Mert hogy ez nem csak dinamizál, hanem állandóan feszültséget is hordoz a két szín kapcsolódása miatt, vagy éppen a taszítása miatt, ellenpólusai miatt. Ez ezen a képen látható és ez az irány érzékelhető, csak arányaiban a párizsi kék felületeihez képest talán még jelentősebben kellett volna, hogy tömegében több legyen belőle és az alsó képmezőben erőteljesebben ott legyen. Tehát én ezt egy egydisznós képnek értékelem, de várom természetesen az alkotótól a továbbiakat. (szőke)
értékelés:

beton és virág

Nagyon szeretem ezt a képet. Elsősorban a hármas egység miatt. Itt a közelben húzódó, talán valamilyen sóderes felület, amely szinte élesen elvágja a középső traktust, ahol a virágokat látjuk talán egy bodzabokorral a balszélen, és a hátteret, ami lehetséges, hogy valamilyen út, vagy valamilyen felület. Most így attól, hogy valamilyen raszteres és ilyen elmosódott, felhőkként értelmezhetők. Tehát, egy nagyon érdekes trükk, egy fényképészeti trükk látható itt, hogy a térrel egy kicsit úgy játsszon, hogy azok az élmények, amelyekről ha egy kockás papíron, vagy egy fűszerüzletben dekára lemérek mindent és meghatározom, hogy konkrétan melyik felület mit jelent, házfal, sóder, virág, petúnia, levelek, szirmok, ebben a kategóriában mégis át tudja emelni az alkotó az egész történetet egy festőiségbe és egy tájképrendszerbe. Egyszerűen csak annyit csinál, hogy a fényeket, a foltokat a maga érdekében, a maga nyelvezetében átfordítja, kompozíciót keres és azt mondja, hogy igen, lehet, hogy az egy fal, vagy lehet, hogy az egy felület, de így a foltoktól az egy elmosódott felhő tájkép. És ettől nagyon szerethető ez a kép. Nagyon jó, hogy ilyen átalakításokat a Margit észrevesz. És ha a korai Tóth Margit képeket megnézzük elég nagy a változás képnyelvi szintben. Én ennek nagyon örülök, tehát háromdisznósra értékelem. (szőke)
értékelés:

Újra

A kép fekete-fehér és hozza a balett táncosnak a mesevilágát. Hozza a női cipőket és hozza hozzá a költői attitűdöt evvel az eldobott csikkel és a javított betonfelületekkel. Van az egészben egyfajta 70-es évekbeli mozgóvilágos hangulat, az a fajta balladisztikus hangvétel, ugyanakkor mivel ezen a képen nagyon kevés mozgás van, kimondhatjuk azt, hogy ez egy beállított kép. Érdemes lett volna az expozícióval, vagy a fénymeghatározásokkal ezt a látszólag jelentéktelen sérült, foltos felületet, amely ennek a képversnek hátteret ad, egy picit több lehetőséget adni. Most olyan minthogyha ezek a szürkés felületek ad hoc módon lennének háttérként kezelve a hármas egységben. Az elhagyott cipő, a közelben lévő másik párja és a köztük lévő cigaretta. Talán ha egy picit más felületre helyezi az alkotó ezeket a fixen lehelyezhető kicsi felületeket, akkor még sűrűbb lehet ennek a képversi jellege. Úgyhogy én ezt a képet szeretem, de két disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

mechanofília

Tetszik benne a kék csík és a réz színe. Ferihegyi repülőgép emlékpark, 2009. 07. 04.

A kép gépészeti, mechanikai formatanulmány. Elsősorban a 20-as évekbeli avantgard nagyon szeretett dolgozni ezzel, vagy a Bauhaus. És olyan filmek is születtek, némafilmek, amelyekben ezek a szerkezetek nagyon fontos szerepet kapnak. És ráadásul azt kell kimondani, hogy az ember által épített különböző mechanikai szerkezetek tényleg nagyon érdekesek, és főleg, hogyha ez valamilyen archaikus rendszernek tűnik. Az, hogy ez a fényképezőbelső milyen korú, régi avagy új szerkezet, az ilyen értelemben teljesen mindegy, mert a megvilágításból adódóan archaikusnak tűnik. A korrodeált felületek, olyan az egész, minthogyha egy, minthogyha a Gellért szálló fürdőmedencéjének a mechanikáit látnánk. Az én megjegyzésem az inkább az, hogy ebben a nagyon közeli felvételben a döntések nem születtek meg teljesen. Térképészeti értelemben igyekezett az alkotó ezt a felülnézeti lehetőséget használni, ha megnézzük a kép baloldali függőleges felületét, ott van még egy talán negyedujjnyi szakasz, amit ha áthelyeznénk a jobboldalra, akkor a gép különböző kiálló kis fémszerkezetei még a képbe kerülnének jobboldalról. Egy picit kellett volna igazítani a kamerán. A másik kérdés az, hogyha a fémfelületek, a mechanikák, a rajta lévő fénytani hatások a fontosak, akkor vajon szerencsés e háttérként az erőteljes kéket, a sötétzöldet és ezeket a különböző meghatározhatatlan felületeket, amelyek nyilván itt alátétként jelentkeznek, használni. Ugyanis ugyanannyira összetetté válik a gépet körülvevő háttér, ugyanannyira bonyolulttá válik, mint amennyire bonyolult a gép mechanikáját megmutató középponti rész. A középpont sem véletlenül hangzik el, mert a képnek a középpontjában az optikához kapcsolódó furcsa szerkezet középső sötét foltja uralja ezt a képet. Oda vagy valamilyen plusz kis műtermi megvilágítással fényt, vagy valamit, valamilyen ötletet kellett volna még alkalmazni, mert most olyan az egész minthogyha egy varázsszerkezetet látnánk, aminél a varázsszerkezet mechanizmusa érthető, de ahova vonzza a szemet ez az egész üzenet, ott nem történik semmi. Ha az alkotót érdekli ez a fajta mechanikák iránti tisztelet, érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkoznia. Én ezt most pont azért, mert nincs pontosítva, bár ugye a leiratban is írja, hogy tetszik benne a kék csík és a réz színe, akkor ezekre éppen a világításokkal lehetett volna többet foglalkozni, tehát én ezt kétdisznósra értékelem ezt a képet, mert úgy érzem, hogy nem száz százalékosan lettek az exponálás előtt ezek pontosítva, hogy mit miért csinálok. (szőke)
értékelés:

Milán

Nagyon fontos az, hogy Margit odaérkezik Milán világába. Ugye beszéltünk erről sokszor, hogy a szemsík, a szemmagasság hol helyezkedik el és nem egy felülnézetből, nem a felnőttek világából történik egy döntés, és nem onnan mutatja meg ezt a kis játékos eseményt, hanem leguggol, közelébe kerül Milánnak. Nyilvánvalóan ehhez az is kell, hogy Milán ebbe a mesebirodalomba, a játék, a kísérletezés birodalmába befogadja a fényképészt, tehát ezeket szakmai szempontból tartom fontosnak, hogy hogyan készítünk szociót, vagy hogyan készítünk különböző zsánerhelyzeteket. Másrészről pedig ez a szituáció, ami sejthetően egy pici kis gesztenye, vagy valamilyen más apró tárgy, amit Milán az átmenő hídon vagy korlát likain át akar dobni, ez egy nagyon szép kis szituáció, amiben Milán gesztusai előreléptetett bal lába, precízen tartott kis keze, elgondolkodó fejecskéje mutat. Tehát egy jó mozgástanulmány, amihez a jobbról beérkező erős oldalfény egy nagyon szép és izgalmas kis árnyékot is létrehoz. Talán itt is azt mondanám, hogy az árnyék, Milán játékai és az ehhez kapcsolódó öntött beton korlátszerkezet, ez a hármas az, ami érdekes lehet ezen a képen, természetesen a középpontban a valahova a jövőbe, vagy a múltból ideérkező útra koncentrálva, hiszen ennek a középpontja nem Milán, nem az árnyék, nem a korlát, hanem az a fasor, aminek a végében, tulajdonképpen csak egy apró, pici, furcsa, szürkés fényfoltot látni. Tudom én is természetesen, értem én, hogy valószínűleg ennek a fasornak az a vége, de mégis, hogyha az ember egy picit meseien gondolkozik, olyan az, mint hogyha egy fátyolszerű női alak, talán anya, vagy valaki más ott jöhetne. Teljesen mindegy, hogy oda mit rakunk, teljesen mindegy, hogy ki milyen képletet helyez el ott, de jelen pillanatban a kompozíciójában abba a fasorba, oda messzire, a horizont felé hív az optika. És ehhez képest miközben nagyon fontos az, ami itt történik előttünk, a kamera közelében Milánnal, mégis most ebben a kompozíciós rendben hátulra helyezi a hangsúlyt, miközben a történések, az események itt vannak elöl. Magyarul, ha mondjuk ez a kép exponálódik, visszatekint rá az ember, megnézi kamerában, számítógépen, akkor érdemes újragondolni éppen azért, mert ha ezek a válaszok a látható képen keresztül kimondódnak, akkor lehet egy újabb döntést hozni. Abba reménykedem, vagy azt sejtem, hogy Milán elérhető még a későbbiekben, azt sejtem, hogy ezek a helyszínek talán megközelíthetőek, és újra lehet mindezt játszani nagyon jó eredményeket elérve. Megint zárójelesen hozzátenném, hogy természetesen a fényképezés elhatározásakor, döntésekor, hogy én ezt a képet elkészítem, ezeket érdemes pontosítani. Megint csak kimondva, hogy mit miért csinálok. Én ezt egy kettődisznós képre értékelem, de természetesen avval a feltétellel, hogy nagyon szeretnék látni a Milán és a fényképész kapcsolatával és a táj kapcsolatával további kísérleteket bízva abban, hogy a fényképész nagyon szereti ezt a folyamatot, és nem fogja tehernek tekinteni, hanem tovább dolgozik evvel a jó irányú üzenettel, mert az üzenet az nagyon izgalmas. (szőke)
értékelés:

gurul a vas

Alapvetően a környezet és a mozgó szerkezetek párjátékáról van itt szó itt ezen a képen és a mozgás házi feladatban nagyon sokszor láttuk már ezt a megközelítést. Mondhatjuk úgy, hogy a 8-as mozgás házi feladat valószínűleg egy nagyon nehéz házi feladat. Remélem, hogy a későbbiekben, ugyanúgy, ahogy az önportréknál megtörténnek az ismétlések, majd minden alkotó nekikezd újra ezeknek az újraértelmezéséhez. Mert az első lépcsőfok, amely a világgal kapcsolatban történő megfigyelések, ahol kimondható az, hogy az élet egyik alapvető titka, hogy minden folyamatosan mozgásban van. Minden folyamatosan hullámzik, a völgyek után jönnek a hegyek. Minden folyamatosan vibrál. Ezt az alapképletet próbálja megközelíteni a fényképész. Ugyanakkor ez egy A-B verzió, ahol elhelyezhető maga a fotóapparát. Komponálható egyrészt az A szegmens felől a képrendszer a tilefon csavarokkal, a vasúti sínekkel, a háttérben lévő növényekkel. Másrészről pedig nyilván egy nagyon nehéz helyzet, mert egy tovahaladó szerelvény felületeit látjuk itt, amely megint csak, mint egy ilyen festői eszköz átsuhan, átsiklik és egy elmosódott formaként jelentkezik. Ha magukat a konkrétumokat és a fotózás alap nehézségeit leszámítjuk, akkor tulajdonképpen a pontos és precíz éles fénnyel megvilágított formák és ez a festői barnás tónusvilág kettőséből áll a kép. És ha azt is félretesszük, hogy természetesen nagyon nehéz egy nagyon gyorsan mozgó ilyen párhuzamosan, a kamerával párhuzamosan haladó szerkezetet lefényképezni, ha mindezt nem vesszük alapul, akkor csak a kompozíció rendezetlenségét tudjuk ebben a képben kritizálni. Természetesen még egyszer mondom, hogy az tudható, hogy ehhez vagy egy olyan speciális fényképezőgép kell, amely nagyon jól tud exponálni, vagy hosszú időt kell eltölteni ugyanitt a sínek mellett és sok ilyen elmozduló felületet kell, mint egy ilyen kísérleti anyagot lefényképezni. Elsősorban természetfotósoknál lehet ilyesmit látni, hogy napokat töltenek el megfigyelőként és tulajdonképpen ez is egy természetfotó, és aztán egy egynapi termésből választják ki azt az egy darab képet, ahol ugyanez az elmosódott felület kompozíciós rendjében jó tud lenni. Itt a dekomponáltság, az úgy gondolom, hogy nem elsősorban tudatos, hanem az esemény bonyolultságából adódó. Tehát attól bukik, attól csúszik a kép foltrendszere, mert nagyon nehéz volt egy ilyen gyorsan haladó szerelvényt a kamerával párhuzamosan fényképezni. Ezekben a szituációkban esetlegesen az segítség lehet, hogyha valahogy egy picit a kamerát skurcba, vagy perspektivikusan próbáljuk elhelyezni, mert akkor több esély van rá, hogy az elmozgó felületet még azért alapvetően elkaphassuk. Tehát én azt gondolom, hogy itt ugyanazt erősíteném, amit az előző képeknél is ma elmondtam, hogy fontos tulajdonképpen lemodellezni az exponálási helyzeteket, végiggondolni fejbe és az alapján, mint egy valódi filmforgatásra is rákészülni, egyszerű kifejezéssel – gyártási tervet készíteni – amelyek alapján elméletben már kiderülhetnek a majdani problémák és akkor egy kompozíciós szerkezet nem fog elcsúszni. Én ezt egy disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

ARC - 3 az 1-ben

...avagy ki is vagyok valójában.

Bara munkáiban alapvetően az elmúlt időszakokban több irányt lehetett fölfedezni. Nagyon gyors összegzésben: a város, a városi kultúra épített környezetének megfigyelései és abban a különböző geometriai, fénytani jelenségek. Bara kislánya, aki egy csodálatos modell és a kezdeti időszakoktól Bara jelen van itt köztünk, együtt van velünk, tehát a kis szereplőjének a folyamatos fejlődése is látható, nem csak alkotói szempontból, hanem fuzionálva egy anyai megközelítésből is, és ez egy csodálatos napló, amely majd talán 5-10 év múlva lesz nagyon izgalmas. Mindezek a megfigyelések az alkotó szempontjából nőként, barátnőként, anyaként van egy másik nagy vonulat, tehát ez eddig kettő. És a harmadik vonulat maga Bara. Ez a legnehezebb helyzet, hiszen akár az itt látható képnél is, de más alkotásaiban, gondolok itt például arra a képre, ahol egy szobabelsőben egy hajópadlószerű felületen a föld közelében látható egy esemény - tehát minden egyes olyan kép, amely a Bara megmutat, önportréiban megmutatásaiban jelentkezik, az ebben a háromféle csokorban kincsnek tekinthető, mert számszerűen azt hiszem ezek vannak legkisebb példányszámban itt jelen. Az ok pedig az, hogy az alkotó külvilágot megfigyelő, értelmező, szemlélődő habitusa az exibicióban nagyon visszahúzódó. Hovatovább talán azt is lehet mondani, klasszikusan nőies, befogadó jellegű inkább és nem kitárulkozó. Ebbe a harmadik típusú naplósorozatba tartozik bele a második lecke önportré ismétlése. Ilyen értelemben viszont azt gondolom, hogy fontos megjegyezni ennek a képnek kapcsán, hogy természetesen nem ismétlés történik, hanem ha a Bara munkáit megnézzük, az eltöltött itt jelenlévő hosszú időt, folyamatosan mélyebbre és mélyebbre ás az önmaga megismeréseiben és az azon keresztüli közlésben. Logikus, hogy egy többszöri expozíció, vagy egy fátyolos, többlépcsős, szinte zongoraleckeszerű, lektűrszerű képet látunk itt és nem egy konkrét deklarációt, ahol az arcok közeliben, fél közeliben, sejtelmesen kísértetiesen, álomszerűen és esetleg egy félalakos kompozícióban kitárulkozón egymásba olvadnak. Az eszköz amit ide választ az egy jó döntés, átgondolt döntés, hiszen még egyszer mondom, amit az előbb itt próbáltam összegyűjtögetni, fedi ezt a személyiségképet. Nagyon is adekvát ahhoz a habitushoz, ha visszagondolnak a többiek a táborokra, amelyekben Barával lehetett fizikálisan is találkozni, együtt lenni, jelen volt közöttünk, hogy ott is tulajdonképpen nagyon sokszor fátyolszerű volt a jelenléte. Nagyon is erőteljes, de nem a csoport élére kerülve, hanem inkább a melankólia felől és inkább a háttérbe húzódó értelmezés felől jelenik meg. Ebben az értelemben ez a kép egy jó összegzés. A kép pontosságára, a létállapot kimondására úgy gondolom, hogy elfogadhatóak és jók az irányok, de figyelemre is ösztönöznek, mert alapvetően a kép színvilága a barnás és a szürkés és a feketés foltok keverékéből áll össze nagyon kevés vörössel, amely inkább pont a többi egymásra mixelt hatás miatt barnába hajlik. Miközben aki találkozott Barával tudja, hogy az a lángvörös hajkorona, a test alabástromszerű fényei azok nagyon is hoznak egy vitális és egész különleges látványú jelenséget, az emberi jelenlétet, a földi jelenlétet, ahogyan Bara látható és ezt összesűrítve úgy lehetne kimondani, hogy rengeteg vitalitás van ebben a valós jelenségben. Itt viszont egy lelki folyamat van összesűrítve, amely a melankólia mellett inkább valamilyenfajta szomorúbb, valamilyenfajta befelé fordulóbb tónusrendszert hoznak. Annyiban kapcsolódnék, vagy annyiban javasolnék ennek a képnek kapcsán az alkotó további munkáihoz, hogy én száz százalékosan el tudom fogadni ezt a képet, sőt, azt tudom mondani, hogy nagyon szeretem ezt az üzenetet, ráadásul a létállapot is most mondjuk úgy, hogy közel áll hozzám, mégis azt javasolnám, hogy volt lehetőségem megtapasztalni azt az életörömet és azt a vidámságot, amely létezik az alkotói folyamataiban, hogy képzőművészeti szempontból az egy érdekes kihívás lenne, hogyha mindebben a logikai rendszerben – a mixelésben, a kitartott, hosszú expozíciókban – elindulna egy újabb önmegfigyelési kísérlet, amely kifejezetten azt a házi feladatot veszi a maga számára fontosnak, hogy megpróbálok vitalizálni és dinamizálni. Én úgy gondolom, hogy ez a kísérlet, azért is lehetne érdekes, mert az alkotói folyamaton keresztül ez visszahathatna a belső történetekre is. Hiszen, talán nem szemtelenség azt mondani, hogy nyilván ezek az alkotások, legyen az akár a kislánya, legyen az akár a város megfigyelés, vagy az önportré, mind-mind tulajdonképpen önmagunk számára gyógyítások, értelmezések a mindennapokhoz képest. És talán, hogyha a színvilágban elkezdődne egy sokkal érzékibb, életigenlőbb keresés, az visszahathatna talán a hétköznapokra. Ettől függetlenül a kép egy háromdisznós kép és várom továbbra is a következő alkotásokat. (szőke)
értékelés:

patak az új medrében

megérte az ásás, lapátolás...

Egy fekvő formátumú képet látunk, sokszor elhangzik ez a kifejezés, hogy – fekvő formátum: általában, ha az extrém kompozíciókat, formakompozíciókat nem számoljuk, akkor nagyjából három nagy egységben gondolkozhatunk. Ha egy kép álló formátumú, ha egy kép fekvő formátumú, vagy esetlegesen négyzetes szerkezetű. Többségében a fekvő formátumot akkor használják az alkotók, ha valamilyen nyugalmi, valamilyen panno-szerű kiterített állapotot keresnek. Ez a kép elsősorban színvilágában hozza egyrészről ezt az irányt, gondolok itt a sötétbarna, feketébe hajló fölső tónusra, amely a kép fölső egyharmadában balra tolódva picikét helyezkedik el. A nedv-zöld, világoszöld foltrendszert a kép jobb fölső sarkában és a kép kétharmadát pedig többségében egy aranyokker, barnába hajló tónusrendszer uralja. Mivel a képen konkrét tárgyak – bicikli, vödör, talicska – nem fedezhetőek fel, növénymotívumok, formák igen, a nyelvezetében utal a kép arra, hogy nem egy absztrakt formai színjátékot látunk, hogy ez egy reális környezet, amit a fotós fotóz. Mégis én azt mondom, hogy elsősorban irányában egy érzelmi megközelítést láthatunk itt. Talán a hozzáfűzés, a képhez tartozó hozzáfűzés is ezt erősíti, hogy a színek megfigyelése, a színhatások megfigyelése, az egész kép hangulata valamilyen fajta romantikát, valamilyen fajta érzelmes irányt szeretne a néző számára bemutatni. Ebben van egy különleges eszköz, amit a fényképész tud használni, maga a víz, amely ha fénytani szempontból vizsgáljuk, sokszor foglalkoztunk már itt az Estiskolán a tükröződésekkel, tükrökkel, fátylakkal, azokban az Estiskolás táborokban, ahol fénytannal, világítástechnikával foglalkoztunk, ott is többször szóba került ez. A víz egy olyan anyag, amely bár tud nagyon erőteljes lenni, nagy tömegben teljesen zárt fénytani rendszerként is tud működni nem engedve át a fényt, különböző reflexhatásokra, pl. tenger, viharos felületek nagyon drámai fénytani felületként tud működni, de nagy többségében egy bizonyos távolság, vagy tömegmennyiségben a víz egyfajta áttetsző, tulajdonképpen játékos és könnyed eszközként értelmezhető a fényképészetben. Itt is ez történik, hiszen ez a parányi patakmeder, amelyben mozgásban van folyamatosan a víztömeg, az ideérkező, a fák közül beeső fényt elmosottá, pulzálóvá, a kavicsok tükröződései miatt lágy kapcsolódásokkal festőivé változtatja. Sőt, a rajta keresztül átlátszó konkrét felületek, kövek, bazaltdarabkák, mészkövek mind inkább foltrendszerként működnek, mint - megint csak az elemzés elején elhangozva - konkrét felületekként. Tehát az kimondható, hogy ennek a képnek az egyik kulcs üzenete az a víz fénytani jelensége, amihez képest, ha hozzákeresünk még társult mondatokat, akkor egy picit a perspektíva társulna ide, lásd patakmeder útja, ahogy ott a növények között valahova a sötétbe tovahalad, az oldalsó felületei a patakmedernek ez a sötétbarnás tónus - tehát, hogy vannak más járulékos zöngék a képen, de alapvetően ez az aranyokker nagy kétharmados egység uralja a képet. Annyi hozzáfűzés lenne evvel kapcsolatban alkotói szempontból, hogy talán érdemes lenne ezeket a tanulmányokat abban az értelemben folytatni, hogyha kimondjuk, hogy a víz fénytani jelensége érdekel bennünket és ehhez kvázi címként, keretként használunk a valós környezetből és ezt pontosítjuk, kimondjuk alkotói szempontból magunknak, akkor esetlegesen az befolyásolná a kompozíciós rendet. Most én úgy érzem, hogy nincs száz százalékosan eldöntve az, hogy valójában egy kvázi tájképet, egy erdei környezetben lévő zsánert látunk, akkor a történetiséghez sincsenek használva ezek az elemzés elején elhangzott konkrét tárgyi rekvizitumok, lehet az egy emberi láb, lehet, még egyszer mondom egy valamilyen kis tárgy, amit otthagyott a környezet. Ez a vonal nincs megerősítve. Én nem is azt mondom, hogy ezt kellene tenni, csak akkor pontosítani kéne a víz fodraival, a víz játékával való kapcsolódást és lehetséges, hogy változna a kompozíciós rend most. Egy picit esetlegesnek érzem ebben az állapotban a fölső sötét felületet, már csak azért is, mert az a barnákba, szürkékbe és feketébe hajló patakmeder oldalrészleteiben nem gazdag. A növények a jobboldali részen a zöld felületek, azok pedig éppen hogy csak a képben vannak, talán egy nád felületet látunk ott ami behajlik, a többiek inkább csak becsúsznak a kép szélébe. Ezeket arányosítanám én és megint azt mondanám, hogy érdemes egy-egy kép elkészítése előtt az alkotónak önmaga számára szinte – bocsánat, hogy ezt a kifejezést használom – mint egy imát, fölmondani a leckét saját magának, hogy én ezt a képet azért készítem, mert… nekem ebben a képben az a fontos, hogy… én evvel a képpel azt szeretném láttatni, hogy… számomra benne az a kérdés, hogy… Ezek az egyszerű kis mondatocskák abban segíthetnek, hogy a majdani kompozíció szempontjából egyre pontosabbak legyenek az üzenetek a néző számára, hiszen itt az a cél, hogy ezt a képet is megszerettessük, elfogadtassuk a nézővel. Kettő disznóra értékelem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Klimt parafrázis

A kép valószínűleg a címből gondolva, Gustav Klimt festőművészre utal, arra a Bécsben élő csodálatos festőre, aki tulajdonképpen mestere Egon Schiele-nek, de arra a mesterre is, aki akkor, abban az időszakban, abban a városban hatalommal, tudással, kulturáltsággal rendelkezett és azzal a fajta hatalommal is, amely komoly polgárasszonyok részére folyamatos csodálatot váltott ki a mester iránt és a mester átriumos belső műtermében nagyon sok, és különleges portrét, modellhelyzetet hoztak létre. Klimt tulajdonképpen egy Krúdy figura volt, de éppen nem az anyagiakkal küszködve, hanem avval a fajta vérbő, életszerű történettel, amely erre a bizonyos boldog békeidőkre jellemző és egy osztrák környezetben jelen volt. Ugyanakkor magát a képet a képpárt, én nem elsősorban a klimt-i, hanem inkább az Andy Warhol-i pop-art világába postáznám tovább, annál is inkább, mert a vasaló, a vasalódeszka, ez a fajta szürkés tónus, a cipő és a férfi szereplő rock öltözete, farmernadrág, mindezek nem a szecessziót, hanem épp ezt a fura Marilyn Monroe-i világot idézik. Másrész pedig nekem valahogy az az érzésem, hogy a klimt-i világ folyamatosan tele van vibrációval, de folyamatosan tele van érzékiséggel is. Ennél a képnél pedig maga az érzékiség az inkább egy fád, inkább egy eltartott tükörszerű létállapotnak a rögzítése, ráadásul abszurd módon ábrázolva, hiszen minden mondható a vasalóra és a vasalódeszkára, de az, hogy véletlenül került a képbe, az nem. Színvilágában is eltér a két kép. Talán annyit tettem volna, hogy a vasalószerkezet vászon rúd formája, acél meghosszabbítása, ami egyértelműen egy fallikus szimbólum, ezt egy picit mozdítottam volna el jobbra, hogy az X alakú lábak talán ne zavarják a női-férfi attribútum helyezkedését, egy picit ezzel még dolgoztam volna, de én ezt jó iránynak tartom és nagyon remélem, hogy a Tímea foglalkozik még ezekkel a helyzetekkel tovább. Ezek tulajdonképpen színpadi, színházi helyzetek. Rengetek előkészítést, rengeteg lebonyolítást igényelnek. Ezek filmes szituációk, nyilván ezeket gyakorolni kell, nyilván nem mindegy, hogy a szereplők hogyan vannak ezekben a helyzetekben, annál is inkább, mert ugye nem csak egy belső személyes és privát történet zajlik itt, hanem manifesztálódik az egész a fényképezésen keresztül. Tehát ez egy színházi pozíció. Épp ezért ezt zárójelben mondom, hogy nagyon komolyan kell venni, ezekre időt kell szakítani, sok verzió kell létrehozni, hiszen úgy tűnik, hogy fontosak azok a közvetítések, amelyeket az életedből, életedről egy színházszerű helyzetben üzenni szeretnél. Úgyhogy ezekhez további lelkesítést szeretnék adni, hogy dolgozzatok, menjetek ezen az úton és bátrabban, ne ennyire szégyellősen. Úgyhogy ez kettő disznó, de csak azért, mert nagyon remélem, hogy tudtok tovább dolgozni és hogy ez nem csak ennyi volt. (szőke)
értékelés:

Eszter

Ennek a képnek valójában nem az a középpontja, amit mi gondolnánk: Eszter arca, gesztusai, ékszerei, ujjtartása, bár Eszternek nem biztos, hogy tetszene, ha ezt mondanánk, hiszen elég határozott és elszánt és makacs hölgynek tűnik ő, hanem az az ékszer és az a jelzés, amely a nyakékként egy csiga formában megjelenik. Nagyon különleges és szinte arról a síkról leválik ez a furcsa geometria itt a növények között, ezért én azt mondanám - majdan a későbbiekben miközben ezt a képet szeretem – hogy Viktória, ha ilyenkor tudod és ezt tulajdonképpen egy színészi feladatokat is működtető képbe rendezed el, készíted ezeket a helyzeteket és látod a látványt: az ékszereket, a nyakékeket, a ruhát, a jelmezt, a hajat mindent, hiszen a barátodról van szó, ismered minden porcikáját. Én azt mondom, hogy érdemes egy picit odafigyelni és akár egy szépítkező zsebtükörrel egy fényt megcsillantani itt ezen a spirituális mágikus jelen, ezen a csigavonalon, mely a nyakban helyezkedik el, és abban a pillanatban nem egy klasszikusan középről komponált, hanem egy furcsán, a kép legalsó szélére súlypontozott rendszer jön létre, amitől egy csúcsára állított háromszögként elkezd a kép folyamatosan jobbra-balra billegni és ezt a vibrációt életben tartani ennél a fekete-fehér képnél. Én azt gondolom, hogy a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Lebegés

Azt szeretném mondani, hogy ez az, ez az a Bara-i titok, amely azt bizonyítja, hogy Bara nagyon is képes világcsúcsokat létrehozni, a maga kategóriáiban és van, amikor időnként pont a tehetsége által kisujjból rázza ki a történeteket. Én ezt egy nagyon jó képnek tartom. Attól szürreális, mert ő meglátja a reális, valódi világban a szürreálisat és mindezt számunka egy nagyon jó megfigyelőfotósként tálalja is ezt és ráadásul még ez át is van szűrve a Bara-i dizőzön, azon az üzeneten, amelyben ott Marlene Dietrich-i tekintélyt parancsolás. (szőke)
értékelés:

Utazásaim Balatonra

Per Zona Non Grata

Ugye talán itt arra a bizonyos híres útikönyvre is utalunk, az Utazás a Balaton körülre, amely a XVIII. század hírességeivel kapcsolatos, Kisfaludyékkal, Szegedi Rózáékkal. Mindenféleképp egy leíró jellegű történetet kellene elfogadnunk, és a képen is egy leíró jellegű rendszert látunk, talán gyógyszerpapírok látszhatnak, kompjegy, telefonok, napszemüveg, talán valamilyen barnítókrém és más egyebek, nem tudom pontosan fölsorolni, amelyek egy utazás kellékei, és ebben a bizonyos szitakötő-szemüvegben pedig maga az alkotó is rögzítődik. Én a szemüveggel kapcsolatos történeteket, játékokat, amely itt már sokszor megjelent az Estiskolán, jónak tartom, ugyanakkor egy picit rendezetlennek tartom fekete-fehérben a fényhatásait, a szemüveg körüli eseményeket. Azért, mert a rendezetlen szürke és fehér foltok, amelyeken lehetett volna egy picit igazítani, nem felerősítik a szemüvegben való látványt, hanem kaotikussá teszik a körülötte lévő helyzeteket is, nem tud igazából száz százalékosan a bal oldali szemlencsében lévő látvány főszereplővé válni ezen a képen. Egydisznósnak tartom a képet, miközben nagyon szeretem magát a képi üzenetet. (szőke)
értékelés: