120km/h, 4.5 G. Ülve pisilős, sikoltozós móka.

Idegen nyelvű címet látunk, aki nem tudja, a G erő a gravitáció magyar megfelelője. Valószínűsítem, hogy valamilyen hétvégi, vagy valamilyen szabadidős programban készülhetett ez a kép és azt kell, hogy mondjam, hogy egy viszonylag jól megválasztott pillanatot látunk. Éppen azért, mert hogy a fotósnak talán azt mondhatom, hogy volt ideje kiválasztani azt a pontot, hogy honnan fogja ő ezt a képet elkészíteni - tehát most én egy feltételezett sztorit mondok - gondolom a barátok fölmentek erre a vasútra és aztán a fotós pedig lent maradt, és Roland várta mint a pecás, azt hogy na akkor honnan tudok a barátokról készíteni egy képet. És ez egy jó kép, mert szép az ív, szépen mozgatja be magát a képnek a ritmusát is ez az ív. Egyetlenegy ami, amivel még foglalkozni kell és ez a zársebesség kérdése, az expozíciós idő. Mert hogy az expozíciós idő az, ami a mi döntésünk, hogy megfagyasztunk egy pillanatot, vagy pedig mozgásba hozunk. Tehát, hogy az az abszurditása egy képnek, hogy bár 120 km/órával megy ez a szörnyeteg, de mi egy teljesen készre fagyott pillanatot adunk, mint egy kimerevített képkocka, vagy pedig érzékeltetjük ezt az elsuhanó nagy sebességet. Itt most azt lehet látni, hogy a kép éles, tehát nem az történt, hogy az alkotó ijedtében, vagy izgalmában bemozgatta, de mégis maga a fő motívum az életlen. És csak annyit mozdult, hogy életlen legyen. Határán van ennek a döntésnek. Tehát vagy egy hosszabb, vagy egy rövidebb expozíciós idővel ez egy eldöntött kérdés lenne, míg most ez a kérdés nem dőlt el. De ettől még a két disznót én megadom rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Elnézést, elemzés utáni kiegészítés: Dóczy Feri képe adta az ihletet arra, hogy ezt a képet beküldjem. Az úton amikor kereszteződéshez érünk, nem kötelezően egy irányba haladhatunk tovább. Az újrakezdés lehetősége adott, függetlenül attól, hogy nem láthatjuk, mikor jön majd újabb keresztút.

Mielőtt elkezdeném a képet elemezni, szeretném ugyanúgy elmondani, hogy a 28-as lecke láncreakció egyre jobban azt mutatja, hogy nagyon is, nagyon is komolyan gondolják az alkotók, nagyon erős érzéseket indítanak el. Kérném, hogy jegyzeteljék a mostani kép alkotójától is kérem, az előzőtől is és a többiektől is, hogy akik láncreakciót már csináltak lábjegyzeteljék a képeiket visszamenőleg, hogy ki kihez akar kapcsolódni és nagyon kérem, hogy szövegbe próbáljátok ezt kapcsolni. Természetesen lehet asszociálni, hiszen egy kórházzal kapcsolatos témájú kép már ebben a sorozatban látható volt, de én mégis azt kérném, hogy ne nekem kelljen ezeket a képeket összekapcsolni, hanem tegyétek ezt meg ti, hiszen a szabadság, a történetkezelés szabadsága a ti kezetekben van.
   Magát a képet nagyon jónak tartom, bár ha egy picit lehetett volna baloldalra mozdulni akkor Balla Demeter pizsamája, vagy az a hajló forma az talán egy picit jobban látható lett volna. Annak nagyon örülök, hogy az ápolónők, vagy azok a hölgyek ott a háttérben láthatóak. Ettől nem csak egy magányos szóló látható itt egy furcsa pozícióban. Önmagával a képpel egyetértek. A problémám még egyszer az, hogy a láncreakció fogalmát azok, akik küldtek már be, egymással a fórumrovatban egyeztessék. Evvel segíteni fognak a többieknek is, hogy majdan később ez egy önálló történetté összefűzhető legyen, de a három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

A nagyobbik fiam pacsizik a kutyával. Ez egy elsietett kép, de a szemkontaktus miatt siettem el.

Azokra a típusú képalkotásokra is igazak az alapvető szabályok, ahol valamilyen emlékképet, valamilyen memoárt próbálunk elkészíteni, visszaemlékezést talán, hiszen ezek a típusú képek amiatt fontosak, hogy majdan évek múltán a kertünkben, a környezetünkben, a privát létezésünkben olyan fénykép alapján, olyan jelzések, olyan üzenetek maradnak, ami alapján majd a képet sok-sok évvel később megtekintjük, fel tudunk idézni fontos érzelmi pillanatokat. Ez tulajdonképpen egy ilyen kategóriájú alkotás. Azonban ha az Estiskola szempontjából az eddigi kifejezések szempontjából is nézzük, azt kell mondanom, hogy a Stefi című kép ugyanolyan fontosnak kell, hogy legyen kompozíciós szempontból, képalkotási szempontból minthogyha egy valamilyen művészeti, vagy valamilyen ritmikai alkotást küldenénk be. Ez azt is jelenti, hogy ugyanolyan szigorúan kell tekintenünk egy ilyenfajta üzenetet is minthogyha beállított modellel létrehozott, megvilágított, stúdió körülmények között készült képnél járnánk el. Az itt látható kép az egy home-fotó sok olyan rekvizítuma van, például az előtérben látható műanyag kerti szék, a talán valamilyen köteleket, vagy valamilyen szárítórendszer tartó zöld oszlop, a bokrok mögötti takarófal, mind-mind olyan apróságok, amelyek a home-fotó kategóriájába sorolják ezt a képet. Két út között billeg maga a megfogalmazás. Egyrészt hogy egy olyan úgynevezett talált fotót látunk, vagy egy olyan ellesett helyzetet látunk, ahol akár semmi nem illeszkedik egymáshoz, dőlnek benne a tengelyek, a formák, a figurák félig dekomponáltak, félig metszettek, ugyanakkor maga a kép mégsem annyira határozottan dönt e felé az irányvonal felé, mert mégiscsak pontosan a kép szereplői miatt a nagyobbik fiú, vagy akár a kutyus miatt mégiscsak valahol egy rendes vizsgafeladat is szeretne lenni, hogy a kutyus is, a kisfiú is látszódjék ezen a képen és az a szituáció is, a mancs és a kéz találkozása is meglegyen a képen. Tehát egyszerre szeretne egy klasszikus fotó lenni a maga szabályaival, amely nyilvánvalóan azt követelné, hogy az emberi figurának a koponya része, a hát, és az egész meghajolt test látszódjék, ez a fleur szék vagy nem tudom, ez a műanyag szerkezet ne takarja őt ki, mert ez azt is jelenti ezek alapján, hogy nem tiszteljük annyira a modellt és a kutyust, hoyg teljes formájában megmaradjanak, a támaszkodó mancsával például, ahogy a hátsó lábain ül. Ez nyilván azért sikerült így, mert egyik pillanatról a másikra hirtelenjében kellett az embernek, a fotósnak döntenie és gyorsan elkattintania a gépet. Másrészről pedig, hogy érthetőbben mondjam, nem elég vad a rendezetlensége, a kaotikussága ennek a rendszernek. Gondolok itt a középtájékon balra dőlő zöld színű műanyag, vagy talán vasoszlopra, amely furcsa módon pontosan ugyanúgy metsződik a kutyus feje környékén, hogy ha egy láthatatlan vonalzóval és egy rostironnal továbbhúznánk ezt a ferdülő vonalat, akkor a kutyus testén keresztül a kutyus jobb lábánál folytatódna ez a láthatatlan vonal és így ketté is vágja a képet. Ezek mind valószínűleg véletlenszerű események, mint ahogy véletlenszerű az is, hogy a képet jobb oldalról határolja ez az életlenben tartott előtérben lévő szék, véletlen az is, hogy a fiút kitakarja ez a kerti alkalmatosság. Én mégis azt mondom, hogy az iránynak, annak a fajta érzelmességnek, annak a fajta romantikának, amelyet ez a kép képvisel és azon belül Rolandot, az iránynak örülök. Ugyanakkor azt kérném, hogy amikor ilyen döntéseket meghozol, hogy exponálsz és egy házi feladatra elkészítesz egy munkát, a két irány között legyen egy döntésed, hogy rendesen és szépen szeretnél mesélni és meglépni lépcsőfokokat, vagy játszani és zabolátlanul rendszereket felrúgni. Úgy érzem, hogy ez a kép a hezitálásról szól azon túl, hogy mit látunk a modellekkel. A hezitálás egyik fele, hogy szalonképes szeretnék maradni, a hezitálás másik fele pedig az, hogy igen, vállaltam így ezt a kompozíciós rendet, mert hogy szeretnék formabontó dolgokkal is foglalkozni. A maga a fotózás és az itt látható fotó az egy forma, annak a létállapotnak a segédeszköze, hogy mi zajlik bennem. És én azt mondom, hogyha magadban le tudod tisztázni a formát, abban a pillanatban meg fogod találni, hogy egy lázadó és avangard képet, vagy egy nagyon is szabályokkal, ritmikákkal fölépített alkotást hozol létre. Tehát én egy disznót adnék, de kérném, hogy esetleg ezzel a házi kedvenc házi feladattal foglalkozz még. (szőke)
értékelés:

test nélküli állapot...

Itt egy fikciós, majdhogynem azt mondhatnánk játékfilmes helyzetet látunk és mint ilyennél, vannak szabályok. Nem azért mert hogy a címválasztás mit üzen, nem azért mert hogy megint valamilyen szolarizációs, vagy nem tudom, valamilyen manipulált felület van, amit látunk, hanem azért, mert ez egy rendes játékfilmes helyzet. Úgy tűnik egy műanyag kis játék pisztoly van a szájba helyezve. Nem jó a megvilágítása, azért nem, mert ennek az egésznek a hengerformája, vagy a fegyver azonosíthatósága így nem egyértelmű. Márpedig ahhoz, hogy a drámaisága, az abszurditása meglegyen egy ilyenfajta abszurd üzenetnek, lásd a cím megválasztása, fontos, hogy a néző tudja követni ezt, és a félelem, mint eredmény így tud létrejönni. Tehát szakmailag nincs jól elkészítve a kép, merthogy következtetni kell. Nagyon kell rá figyelni, hogy most igazából a cipőfűzőnek a madzagjai lógnak-e itt, hogy mi ez tulajdonképpen, és a rutin hozza meg az eredményt, hogy igen, itt valószínűleg egy fegyvert tartanak egy szájba. És ezért én visszaadnám ismétlésre ezt a házi feladatot. (szőke)

Jópofa az a humor, ahogy a tükröződésekkel mostanában, abban a közegben, ahol Mariann gondolom él, az épületeket, ezeket a lakótelepi épületeket megfigyeli. Erre egy jó kis csehes gesztuskép ez, amit látunk - mondja Szőke.
- Örülök, hogy a Mariannak van humora, és itt ez megcsillan. És én ezt fontosnak tartom, és most én mondom azt, amit András szokott mondani nekem, hogy nem kell mindig borongani, hanem így lehet ezt a humort is mutatni, lehet örülni és én ennek ezért örülök ennek a képnek, mert ezt érzem benne. Három disznó, hát ezért három disznó. Egyébként nagyon könnyű kis darab, mint egy ilyen kis futam a zongorán, de nagyon örülök neki, hogy Mariann ezt is fölfedezi. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kedves Anita, nem elemezzük a képet, mert valami félreértés lehet: ha ismétlésre adunk egy képet, egy leckét, az ismétlés, a javítás a legritkább esetben annyi, hogy körbevágom ollóval, valamit piszmogok még a photoshoppal, és visszaküldöm. Egy fotós, egy alkotó úgy tanulhat, ha néha önbünteti magát és épp a begyakorlás miatt igenis elmegy és megismétli a felvételt, akkor is, ha hideg van, akkor is, ha kényelmetlen, ha utazni kell miatta, mert ezzel rögzül a javítás benned. Azt is mondhatjuk, hogy nem a Szőkének vagy a Hegyinek kell javítani, hanem magatoknak. (szőke-hegyi)

Több kérdés is fölvetődik bennem ennek a képnek a megtekintésénél. Most azt hiszem, hogy valamit ki kell mondanunk és ez mindenkinek szól, nem csak a Camillának, minden leckére érvényes, hogy az nagyon nem mindegy, hogy akkor amikor egy fotót exponálunk, benne van úgymond a fejünkben az az indíttatás, hogy ez most valamelyik lecke, vagy valamilyen tételmondat kimondása - vagy pedig elkészül egy kép és utólag megnézzük és azt mondjuk, hogy jaj, de jó akkor ezt most beküldöm ide. Ugyanis addig, amíg az elsőnél, amit oly sokszor mondunk, hogy legyen benne az alkotó, jó eséllyel benne lesz, addig a másodiknál nem. Csúnyábban is fogalmazhatok. A második esetben, akkor amikor csak úgy beküldésre kerül egy kép és utólag húzzuk rá azt a ruhát, hogy most akkor ez melyik lecke, azt én, lehet, hogy jövő évtől - mert most december 31 van, amikor elemzünk - jövő évtől ezt egyből berakjuk a szorgalmiba, és ezen ne legyen megbántódva senki. Ez a kép ez egy fontos pillanat, ha jól látom egy kisember születése a világra. El tudom fogadni azt az asszociációs rendet, hogy ez a megérkezés, bár a lecke az utazás és hazatérés, és a lecke és a lecke felhívása teljesen másról szól, de ezt át lehet transzponálni ez a szabadság megadatik. Ugyanakkor hogyha van egy ilyen helyzet, akkor az viszont fontos, hogy legyünk tisztelettel azok iránt a modellek iránt, akik a képen szerepelnek, és a tiszteletet nem tudjuk máshogy megadni, minthogy törekszünk arra, főképp egy ilyen fontos pillanatban, hogy legalább olyan technikai rontások, vagy olyan helyzetek ne legyenek rajta, mint ennél a képnél, amit látunk, hogy életlen, hogy erőltetve van az, hogy egyáltalán legyenek rajta tónusok, mert a világítás sem volt tökéletes. Én tudom azt, hogy ez abban a helyzetben egy intim pillanat és nem biztos, hogy mindenki örül annak, hogyha egy fotós ott lábatlankodik - akkor nem kell megcsinálni a képet. Nem biztos, hogy mindent le kell tudni fényképezni akkor, ha pedig mégis úgy döntünk, hogy megcsináljuk a képet, akkor nem lehetünk tekintettel abban a pillanatban, amikor exponálunk a környezetünkre, mert mi vagyunk a tudósítók.
   Arra kérem a Camillát és arra kérek mindenkit, hogy mielőtt nekifog egy leckének nézze végig és gondolkodjon el azon, hogy mi van abban leckében leírva. És egyébként van egy gyanúm, hogy minthogyha nem néznétek meg azokat a filmeket, amik a leckéket elmondják. Mert ott is még vannak abban azért ízek és hangulatok, tehát nézzétek meg a filmeket és olvassátok el és gondolkodjatok el, hogy miről szól ez a lecke. Ehhez a leckéhez ugyanis van egy hanganyag, amit föladtunk és azt a hanganyagot azt nem használja senki. Sem átvitt értelemben, se gyakorlatiakban sem. (szőke-hegyi)