6. Impresszió, hangulat

Bara, ez egy kitüntetett pillanat, szuper tónusokkal, nagyon szerethető, de azt nem értem, miért maradt a dolog ferde. Oké, a járda a hidakon egy picit mindig ferde, de itt most a torony is az, egy leheletnyit balra dől minden. Ha a fickó a korláthoz közelebb van, ezt még talán ki is egyensúlyozhatja, de így most ez nem kerek. A helyszínen nem biztos, hogy ezt az ember egyből észreveszi, de a képszerkesztőben lehet segédvonalakat használni ahhoz, hogy a függőlegesek rendben legyenek. Ez a kép belső értékéből nem von le semmit, de érdemes korrigálni publikálás előtt. (hegyi)

Érzékeny szemre vall ez a kép, nem csak egy téli hangulatot kapunk, bár az se lenne kevés, de egy látásmódból is ízelítő az, amit a kép mutat. A szokásosnak mondható javaslatom talán itt is segítene: ha picit lejjebb mégy a kamerával, guggolsz akár, vagy térdelsz (nekem is nehéz ez már pocakkal, de olykor meg kell tenni), akkor az arányok úgy változhatnának, hogy egyrészt az előtér bár megmaradna, de a hangsúlya kisebb lenne a közép- és háttér javára, másrészt talán a három főszereplő kevéssé tapadna össze. Ez főképp a kőkereszt esetében lenne szerencsés, ő most ebben a buliban nagyon beszorul. De ez olyan kérdés, ami másodlagos abban a tekintetben, hogy meg kell állni, ki kell szállni a kocsiból, el kell hagyni a komfortzónát és a lustaságot ahhoz, hogy a kép egyáltalán rögzítésre kerüljön és ne csak fejben maradjon meg emlék gyanánt, és ez mindenképpen dicséretes. Úgyhogy Feri én erre megadom a 3 csillagot, és egyben arra is felhívom a figyelmed, hogy a magadról készített önportré esetében is erre a fajta figyelemre és fogalmazásbeli szintre kell eljutni, mert aki ilyet tud, annak ezt a többi esetben is meg kell mutassa. (hegyi)
értékelés:

A leckére ez egy tökéletesen rendben lévő megoldás. Nagyon érdekes az, hogy ezek a fadarabkák hogyan porladnak el, hogyan válnak semmivé. Ráadásul, ami az előtérben történik, az olyan, mint egy test torzója. Nekem ez tetszik! A kompozícióval nem vagyok kibékülve, érdemes lenne az aranymetszést tanulmányoznod, hogy mit hova helyezünk el, mert egyértelműnek tűnik számomra, hogy ez a test forma a főszereplő a képen, és hogyha ez így van, akkor őt kell úgy elhelyezni, hogy ezt a szerepet meg is kapja, és ne csak a forma, hanem annak az elhelyezése is előtérbe emelje őt. A kérdésed az volt, hogy ez érdekes ahhoz, hogy elgondolkodjunk, hogy fekete-fehér, vagy sem. Igen a tónusok rendben vannak, a színekkel nincsen gond, ez a része tökéletesen megoldott a képnek, itt a kompozícióval kell tovább dolgoznod. (hegyi)
értékelés:

El tudom fogadni ezt a képet a rezonancia leckébe, ugyanakkor mint kompozíciós meglátás annyit tennék hozzá, hogy ha lentről felfelé elindulunk, akkor van egy nagyon szép átmenetünk ebben a pocsolyában az égből, a felhőből, aztán eljutunk a madárig, ahol ezek a vízgyűrűk létrejönnek attól, ahogy tapicskol a vízben, aztán elérünk a partra, a járdára, és ott van egy olyan rész, ami nekem már egy picit sok. Ha jól gondolom, hogy az ott egy járda, akkor nevezetesen a járda utáni rész, tehát mondhatom azt, hogy a kép felső részéből majdnem egy ujjnyi vágható lenne. Ha ez megtörténne, akkor az egész jól indulna el, mert van egy sötétebb szürke, egy kevésbé sötét szürke, és aztán jön megint egy sötétebb szürke rész, én ezt az újabb sötétebb részt levágnám, és akkor ez rendben lenne. Erre én most megadom a 3 csillagot, mert mint megfigyelés abszolút pontos a dolog, ugyanakkor a megoldásnál érdemes lenne ezt a vágást megejteni. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, lehet, hogy ott a atmoszféra olyan volt, ami ezt a csendet egyértelművé tette számodra, nekem nézőnek ez most nem az. Azért minden magányos helyzet, amikor olyan kiürült terekben ülnek emberek, hát, nem mindegyik oldja meg a magányt, meg a csendet, és az egésznek ezt a furcsaságát. Csússzunk vissza a közhelyből, jó? Mi kell ahhoz, hogy ez működjön? Az, hogy te magad eldöntsd azt, hogy a viszonyrendszerük az, ami fontos neked, mert beraktad őket szinte középre, vagy maga az a tér, ami itt létrejön? Ennek ellentmond most az a ritmus, ami itt ezzel a lánccal van. Maga a helyszín nem biztos, hogy erre alkalmas. Ettől ez a kép még megfotózható, bár ez a lánc itt most szétvág mindent, de tulajdonképpen, ha egy kapcsolatról akarnék mesélni, hogy hát, itt van egy szerelmes pár, és ők itt most éppen összekötötték az életüket, akkor az a lánc még jól is jöhet. De hát, most nem erről van szó. Ezzel most én nem nagyon tudok ennél többet kezdeni, ezt most nem érzem megoldott feladatnak. (hegyi)

Az a helyzet, hogy miközben az egésznek van egy nagyon plasztikus érzete, ami ezt a növényzetet illeti, ami nem tudom milyen tarló lehet, de nem is akarom ezt megfejteni, mert nézzétek el nekem, én pesti csávó vagyok, nem vidéki, úgyhogy ezt nem tudom, de ami ebben anyagszerű, az már sok az égen. Ettől az egész olyan, mintha kis körömollóval kivágtad volna a felhőket, és utána újból összeraktad volna. A valóság nem ilyen, és már pedig itt az a baj, hogy ha ennyire elrugaszkodunk a valóságtól, akkor eljutunk oda, ahova Boris Vallejo eljutott, igen ám, csak ott neki megvoltak a hősei. Ott azok a hősök voltak azok, akik miatt a dolgok túl lettek rajzolva, mint egy képregénynél. Ez most egy képregényi helyzetté vált, és ez nem tesz neki jót, mert nem tudom, hogy mit kezdjek akkor vele, hogy hogy a francba meditálunk mi egy képregényben. Vagy mindjárt jön a kengyelfutó gyalogkakukk, és bele bip-bip-pel ebbe az egészbe. Szóval nekem most ez a problémám. Az jó, hogy az az út benne van, egy kicsit határozottabbnak kellene lennie, Isten ments, hogy levágjuk, sőt, én még rátennék egy 10 dekával, de felejtsük el, én legalábbis azt mondom, hogy el kellene egyszer csak oda jutni, hogy kezdjünk valamit az élességgel, mint fogalommal. Az a helyzet, hogy az élesség olyan tünemény, amit amikor megveszi az ember a legújabb gépet, akkor el van ájulva, belehabarodik, és ott is marad, mert hogy minden annyira éles, hogy a legutolsó szőrszál is látszódik egy hangya kislábujján, de ez nem igaz, mert a valóság nem ilyen. A preraffaeliták használták talán utoljára azt, hogy a festményeken is minden egyformán éles, az előtér, a középtér, és a háttér is, miközben a szem, amikor befogad valamit, csak egy élességi pontot képes megragadni a térben, az összes többi, az előtte és a mögötte lévő nem éles. Ennek megfelelően, ha egy fotón rá akarom valamire irányítani a figyelmet, akkor csak azt állítom élesre, mert az összes többinek a homályban, vagy életlenségben tartásával érem el azt, hogy arra az egyetlen területre koncentráljon, vagy adott esetben, ha fordítva komponálok, akkor a lényeget tartom életlenben, és valami lényegtelenre fogok ráfókuszálni. Ezzel járatom folyamatosan a lényegtelen és a lényeges között a szemét annak, aki nézi. Kell tudni, hogy ez egyik eszköze a kompozíciónak, és kell tudni alkalmazni azt, hogy mikor és hol kell annak az élességnek megjelennie a képen. Még egy dolgot hozzátennék ehhez, mégpedig azt, hogy fárasztó. Amikor valami nagyon éles, vagy nagyon túl van élesítve, ráadásul ezt még szoktátok utólag bizergálni a képkezelőben, akkor nekem ez jutott az eszembe, hogy fárasztó vizuálisan. Egyszerűen a szemgolyóm, de még az agyvelőm is kifárad, hogy nincs nyugalom, hogy minden kapargatja a retinámat. Nem tudom ezt máshogy mondani. Értem, oké, de tőlem ez a világ nagyon messze áll. Egyébként azt gondolom, hogy ez így, ebben a formában nekem még egy színpad. Ha meg lenne az az út, és az mutatna valahová, és történhetne ott valami, vagy legalább odaképzelhetnék valamit, akkor talán működhetne, de most ez így nekem csak színpad. (hegyi)
értékelés:

Elhiszem azt, hogy ez a valóságban egy nagyon izgalmas fénytani helyzetet mutathatott, de amit ezen a képen látunk, az számomra nem felismerhető. Nem nagyon látom, hogy mi történik a kép nagy részén, amit nem indokol semmit. Ez a forma, ez a tömegelhelyezés nem indokolja azt, hogy ekkora üres flekket hagyjunk. A valóság becsapós. Mert amikor képen szeretnénk ábrázolni valamit, akkor sokszor nem azt látjuk, ami ott és akkor történt. Ez annak köszönhető, hogy a szemünk teljesen máshogy érzékeny, mint ahogy egy fotográfiát rögzítő eszköz, mindegy, hogy analóg, vagy digitális, az érzékenysége teljesen más határokon belül mozog. Ezért még normál fénynél is sokkal szűkebb mezsgyén járunk akkor, amikor képet rögzítünk, mint ami a valóságban megtörtént. Én most itt ülök a szobában, viszonylag van fény, de a velem szemben lévő szobában le van eresztve a redőny. Ha ezt most figyelem, akkor tökéletesen tudom értelmezni azt, hogy mi van az ablakpárkányon, hogy nincsen beágyazva az ágy, meg ilyesmi, de ha ezt le akarnám fényképezni, akkor valamennyi fényt oda be kellene tegyek ahhoz, hogy az értelmes maradjon, mint kép, mert valószínű, hogy nagyon alul lenne exponálva, és a nagyon kevés fény miatt értelmezhetetlen lenne az egész. Sokkal kontrasztosabb, sokkal kopogósabb lenne a képi megformálása, mint a valóság. Ha arra törekednék, hogy azt az élményt kapjam vissza, amit most én itt látok, akkor ahhoz hozzá kell tennem, és abba a leképezési lehetőségbe kell belevonnom őt, ami működni tud. Tehát, ha tudom azt, hogy a fényképezőgép tónusterjedelme mondjuk egy 0-100-ig terjedő skálán 20-80 között van, akkor a valóságot ebbe a 20-80 közötti sávban kell elhelyeznem. Mert tudnom kell azt, hogy minden, ami 20 alatt van, tehát kevés fény, az el fog veszni, és minden, ami 80 felett van, azaz túl sok fény, az meg ki fog égni.
   Visszatérve erre a képre, azt gondolom, hogy a megfigyelés fontos, de ne elégedjünk meg azzal, hogy valamit leképezünk, kontroláljuk vissza, hogy mit kaptunk végeredménynek, és próbáljuk egy kicsit idegen szemmel nézni a saját munkánkat, hogy vajon az, aki nem volt ott, az fogja ezt érteni? Fogja tudni, hogy ez micsoda? Mert ennél most, hogy ez egy stúdió, beszűrődött a napsugár, és ott egy vízzel teli váza van, nekem ebből semmi nem jön le. Se vázát nem látok, se stúdiót, se napsugarat, semmit. Bocsánat! (hegyi)