Elemzés

Az a kép, amit Eszter beküldött nekünk, valószínűleg abban a környezetben, amiben készült jobban érthető, mint kiszakítva ebből a környezetből, és így egy oldalra föltöltve, azzal a képkivágással, amit kapunk. Mondjuk mesélek most egy történetet, ez egy fikció: gyerekkoromban elmentünk Zamárdiba táborozni az iskolával, nagyon távol voltam otthontól és minden olyan nagy volt, végtelen, sok, és féltem attól, hogy nem lesz egy barátom se, ezért nagyon sokat járkáltam az erdőben, ami körülvette a tábort, és ez az erdő akkor nekem, a gyereknek egy óriási, hatalmas erdőnek tűnt, ami magához hívott, amiben el tudtam bújni, le tudtam ülni egy kis farönkre és nézni a lemenő napot, és várni, hogy a szüleim mikor jönnek már végre értem, és visznek innen haza. Azért meséltem most ezt a történetet el, mert ebből talán érthető, hogy vannak szituációk, amikor az adott helyzet más megítélés alá esik, lényegesen nagyobbnak, többnek, szebbnek, végtelenebbnek tűnik, mint amilyen az épp a valóságban. Még akár saját magunk is, ha bizonyos idő elteltével ugyanarra a helyre visszalátogatunk, mosolyogva, és egy picit értetlenül állunk előtte, hogy miért tűnhetett nekünk ez olyan végtelennek, olyan óriásinak. Ugyanis ez most így, ebben a formában nagyon szép fényeket ígér, próbál mutatni ezekkel a hosszú árnyékokkal, és nagyon érdekes az, ahogyan a fák között átsüt a fény, de hadseregnek nem igazán mondható. Szinte megszámolható, hogy hány fa van ide ültetve, ami egy hadseregnél ennyire nem igaz. Tehát itt valószínűleg van valamilyen olyan történet, amit most nem kapunk meg, ami miatt Eszternek ez ott, akkor fontos volt, ezt a képet ott, akkor elkészítette. Mi most, nézők nem biztos, hogy megtaláljuk az okát annak, hogy ez a kép miért készült. Hogy mi a megoldás, azt nem tudom, mert nem ismerem a sztorit, de valahogy segíteni kéne a nézőnek, hogy ugyanazt élhesse át, mint amit Eszter átélt. Én ezt a képet most visszaadnám ismétlésre, akár azzal, hogy ha lehet, akkor ezt a történetet egészítse ki Eszter kompozícióval, vagy magát a Csend leckét próbálja meg magán másképp átszűrni, mert most ezt a csendet, ezt a hadsereget, ezt az élményt a néző nem biztos, hogy könnyedén át tudja tőle venni. (hegyi)

Idén is köszönöm az élményt!

Egy triptichont, egy képhármast kapunk Ágnestől. Itt most kétféle megfejtést tudok mondani. Az egyik megfejtés annak a megfejtése, aki ott volt a Maratonon, az pontosan tudja, hogy Ágnes miről beszél, és alapvetően jól fogja ezt értelmezni, sok kérdése nem is lesz, sőt van ebben egy pici összekacsintás is arra nézvést, hogy mi történt akkor éjjel. Tehát aki úgy gondolja, az majd hamarosan meghallgathatja ezt az összeállítást, amit mi ott létrehoztunk. Ezt az irányt tökéletesen teljesíti a képhármas. A másik irány az a Vasárnap hajnal lecke, amiben az első képnél keresném azt a fajta megoldást, ami a másik két képnél megvan. Talán valamennyire a ház ott van, de ott van egy kicsi bicsaklás. Ugyanis a második és harmadik kép attól izgalmas, hogy nagyjából hasonló helyen készült, és annyi változás történik, hogy nem csak az, hogy a nap felkel, hanem a kép előterébe bekerül ez a függöny. Így időben is jól demonstrálja Ágnes azt, hogy azzal, hogy felkelt a nap, a külső világ megszűnik, csókolom, bezár a bazár, kicsit fordítva éltünk azon az éjszakán, tehát reggel mentünk aludni. Ez a két kép viszonylatában tökéletesen jól működik, a bevezető kép tekiktetében ott van a kicsi problémám, hogy beáldozta ezt a fajta ritmus megfelelést azért, hogy rajta legyen a monitor a képen. Nem ismerem Ágnes szobáját, hogy mennyire lehetett volna ott mobilizálni a helyzetet. Talán valahogy megoldható lett volna az, hogy egy pici módon szerepeljen ez a monitor, de mégis az a toronyház nagyjából hasonló helyre kerüljön mint a második és harmadik képen. Ez a pici problémám van ezzel, és ennyi, egyébként tökéletesen rendben lévő képsornak gondolom. Én azért adok erre kettő csillagot, mert szeretném, ha ezzel ösztönözném, és sarkallnám arra, hogy ezekre a dolgokra koncentráljon a jövőben, hogy ha kitaláltunk egy ötletet, akkor annak az ötletnek nem csak a tételes véghezvétele történik, hanem ezek az apró nüanszok azok, amik ezeket a képeket egymás után fűzik, tehát amik az emlékfotóknál magasabb szintre emelik. Ezt Ágnes egyébként pontosan tudja, itt az első képnél nem volt száz százalékosan végiggondolva, hogy mit hova teszek. (hegyi)
értékelés:

A képen szereplő modellel mi már dolgoztunk Estiskolás táborokban, akit érdekel, az Táboroknál, az Akt táborok menüben megtalálja ezeket a képeket. A mostani felvételnél az irányt én elfogadhatónak tartom, és izgalmas az a kérdés, amit itt Béla felvet, de ha a tábori, úgymond tanuló irányon egy kicsit túllépünk, és azt mondom, hogy na jó, én ezeket ott megfigyeltem, dolgoztam vele, most egy picit továbblépek, mivel Béla is jelen volt ezekben a táborokban, akkor már szigorúbbnak kell egy picit lennünk. Megmondom mire gondolok: az irány azért jó, mert a női test formáit ezekkel a régies formákkal, amit a karosszék itt mutat, jó dolog összehasonlítani, közös térbe helyezni. A háttérben lévő csíkok abszolút kiemelik ezt a formai játékot, tehát nekem ez az irány elfogadható. Az is tetszik, hogy Béla nem egy színes fotográfiát küldött, hanem egy fekete-fehéret. Nagyon szépen lehet a tónusokkal játszani, bár itt a középtónusoknál mintha valami kicsit elmeszelődött volna, lehet, hogy a színkonverziónál valami hiba történt. De az irány jó, sőt azt mondom, hogy ha a modell hajlandó Bélával tovább dolgozni, akkor ezt az irányt kéne tovább folytatni, mert a képet vissza fogom adni ismétlésre. Azért mert szeretném, hogy ha Béla a tanultakat, az elsajátított, ellesett helyzeteket, amiket a táborokban megfoghattunk - gondolok itt akár a Világítós táborra is, ott vannak a képek, lehet őket nézegetni - jó lenne, hogy ha alkalmazná a gyakorlatban. Mondom tehát felsorolásszerűen azokat, amikkel problémám van azzal együtt, hogy a megoldásokat is próbálom hozzá megadni. Ez ne azt jelentse, hogy akkor ezt kéne elismételni, amit Hegyi mond, csak a most kapott képnél próbálom ezeket elmondani. Az egyik maga a póz és a beállítás. Azért kérdéses számomra, mert részben torzó, azáltal, hogy a kép bal oldalán és alján egy erőteljes vágást használ az alkotó, de a helyzet, a beállítás nem indokolja ezt a torzót. Akárhogyis nézem, ez egy klasszikus, archaizáló beállítás, a fények is abszolút klasszikus, megfigyelői helyzetet mutatják, nem valami artisztikus félhomályt kapunk, hanem azért jól telibe van ez világítva. Ebből kifolyólag a test teljes felületére szükség volna. Be lehet állítani olyan pózokat, amiknél instuáljuk a modellt, és azt mondjuk, hogy húzd fel a lábad, tedd ide, tedd oda, ebből kifolyólag viszonylag jól lehet a képhatárokat úgy is feszesen tartani, hogy közben nem vágtunk le semmit a testből. Ha Béla mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy vágásokat használjon, akkor a modellel is tudatni kell, hogy az a kezed nem lesz rajta, tehát azt tessék kinyújtani valamelyik irányba, hogy a vállnál ne legyen egy ilyen pukli. Tehát ha amputálok, akkor amputáljak úgy, hogy az formailag ne okozzon kérdéseket. De ez a világítás, és ez a környezet leveti magáról a torzót. A másik kérdés számomra az, hogy ebben a képben most a köldök piercingnek a szerepe most stílusidegen. Én nem gondolom, hogy abban a korban, amibe Béla ezt helyezi, ez ott szerepelt volna. Tehát én azt szoktam mondani, hogy az aktfotózásnál ritka helyzet az, amikor ezeknek az ékszereknek helye van, az akt nagyonis kényes téma ahhoz, hogy ne menjünk el a pornó vagy a szexfotók irányába, és ezek az ékszerek, (és nem csak a piercingre gondolok, hanem akár fülbevalókra vagy ruhakiegészítőkre), mindig kérdésessé teszik azt, hogy mennyire lesz tiszta a fogalmazás. Márpedig azt gondolom, hogy ennél a klasszikus beállításnál, főképp abban a helyzetben, amiben most talán Béla instruálta a modellt, nem hiszem, hogy a vágykeltés lenne az elsődleges célpont. Nekem a cím is nagyjából ezt igazolja. A harmadik kérdés a világítás kérdése. Most a mell alatt eléggé érdekes háromszögek jöttek létre. Ettől a mell ívét ez bizonytalanná teszi. Ott lehetett volna deríteni, egy kicsit mozdítani a lámpán, mert ez a világítási probléma a nyaknál éppúgy megjelenik. Én nem azt mondom, hogy szemből le kell fényezni a modellt, de mindenféleképp célszerű lett volna ezeket az árnyékokat valahogy gyengíteni. Aztán a másik kérdés az a modell gesztus-rendszere. Mivel dolgoztunk már Vikivel, ebből kifolyólag ismerjük azt, hogy Viki, hogy ha a fotós nem elég határozott, akkor ő maga a saját kis ridikülljéből előveszi azokat a számára biztonságot nyújtó, és jól bevált kliséket, amiket az aktmodell munkái során már megtapasztalt. Eléggé határozottnak és keménynek kell lennie a fotósnak ahhoz, hogy Vikit ebből az állapotból kibillentse. Itt van egy póz, amit beállítottak, és van egy arckifejezés, ami egy színházi megfejtés. Jelen pillanatban ez az arckifejezés nem erősíti azt a beállítást amit Béla mutat nekünk, ugyanis ez egy mímelés, és ez nagyonis látszik az arcon. Viki figyel, összeszedett, figyel arra, tudja, hogy egy lehelletnyit ejteni kell az ajkakon, ne szorítsd össze a szád, mert akkor csúnyább lesz, ő tudja, hogy ez a szemnél is igaz, hogy ha lehúnyom a szemem, akkor épp csak egy picit érintse a szempillám a másikat, mert ha szorítom, akkor ráncok lesznek. Ezekkel ő pontosan tisztában van, és ezeket ő alkalmazza is. De adott esetben ez a hátrányára megy a kép összhatásának, mert nem elég az, hogy a háttér és a berendezés archaizál, de még közben egy színészi gesztust is kapunk. Ettől idegenné válik a kép. Ha ezt a beállítást alkalmazza Béla, hogy megfigyelem, hogy a kedves hogy szenderült el a szalonban a vasárnapi ebéd után, akkor ennél természetesebb arcmimikát kéne alkalmazni. A következő kérdés számomra az, hogy amikor a hajat eligazították, és beállították ebbe a pózba, akkor mennyire volt tudatos, hogy a hónaljhoz ebből a hajzuhatagból viszonylag nagy mennyiség hozzácsapódik. Én preferálom, amikor a másodlagos nemi jegeket hordozó szőrt és testszőrzetet meghagyjuk úgy, ahogy azt a jóisten adta, azért mert az is hozzánk tartozik, és nem kell valami rosszul értelmezett babapózba kényszerítenünk magunkat és nekem ez igaz az aktra is, én tudok ezzel mit kezdeni, hogy ha kell, ugyanakkor jelen pillanatban ez most úgy tűnik, mintha oda valami nagyon erős hónaljkutya lenne nőve. Számomra ez is egy kérdés, hogy ez mennyire volt tudatos, vagy mi volt az ok, ami miatt takarni kellett ott a hónaljnál. Megint zárójelben jegyzem meg, hogy azért jó, és az első lépésekben azért is könnyebb hosszú hajú modellekkel dolgozni, mert a haj maga bizonyos kérdéses helyeket, anyajegyeket, bőrsérüléseket, akár tetoválást, ezt-azt jól el tud tűntetni. Ha valami nem illene a képhez, akkor a hajjal, mint eszközzel tudunk dolgozni.
   Nagyjából én ezeket tudnám elmondani, hogy itt most ez egy nagyon jó irány, ami fele Béla elindult. Nagyon nehéz dolga lesz a modellel, mert nagyon határozottnak kell lenni vele, nagyon céltudatosnak, és a belső elképzeléseit határozottan le kell tudni rombolni ahhoz, hogy ezt az eszköztárat elfelejtve, utána már instruálva, a modellből ki lehessen hozni azt amit a fotós szeretne. Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ez most egy olyan helyzet, hogy én kritika alá vonom a modellt, nem erről van szó, mert az egy nagyon fontos helyzet volt a táborokban, hogy a kezdeti, bizonytalan, szemérmes lépéseknél igenis legyen határozott a modell, mert át tudta segíteni a fotóst azokon a helyzeteken, ahol megremeg a kamera, és nem is biztos, hogy az az expozíció elkészül, merthogy úristen, én még nem fotóztam aktot. Mindkét modellünknek, akikkel dolgoztunk, nagy köszönet érte, hogy saját kedvességükkel, közvetlenségükkel és szakmai rutinjukkal, segítettek nekünk. Amikor elkezdünk egy önálló munkát, tehát nem egy ilyen tábori helyzet van, akkor ez a szakmai rutin az, amit le kell tudni vetköztetni a modellel. Minél nagyobb a szakmai rutin, annál nehezebb dolgunk lesz, már ha a saját akaratunkat akarjuk átvinni a képre. Picit hosszabb lett ez az elemzés, elnézést érte, de azt gondolom, hogy a téma nagyon fontos, és szeretném azt, ha elindulna egy munka az aktokkal. Azt is fontosnak tartom, hogy amikor egy ilyen helyzet van, akkor őszintén tudjunk erről beszélni, mert szerintem csak annak van értelme, és csak abból tudunk tanulni, ha ezek a problémákat az ember föltárja. Ha egy mondattal kéne ezt az egészet minősíteni és értékelni, akkor azt mondom, hogy ez a kép tökéletesen rendben van abból a szempontból, hogy Béla végre újból nekifogott az aktnak. Jó lenne, ha egy picit tovább tudnánk ezen az úton haladni, én kérném Bélát az ismétlésre. (hegyi)

Lemenőben a nap, s a büszke lovas mozdulatlanul áll, csak áll, csak áll...

Szeretem ezt a képet, el tudom képzelni, el tudom fogadni a Csend leckére. Nagyon szépek a fények, nagyon szép ez az egész játék. Én a képnek a fölső egyötödét levágnám. Ez a kép számomra addig izgalmas, ami a kép fölső részét illeti, ameddig ezek a felhőcsíkok tartanak. Ami utána kékbe átfordul, az nekem ehhez a képhez nem nagyon ad hozzá. Ezt azért is mondom, mert úgy kompozíció is erősebb lesz. Azok a felhő- és fényjátékok, amik a háttérben vannak, ezzel a sziluettes tömbbel jobban harmonizál. Tömegelhelyezésében is izgalmasabb lesz. Tehát én ezt a vágást megcsinálnám. Mindezzel együtt a kép az tökéletesen rendben van, megkapja a három csillagot, és próbálja ki Rozi azt, hogy ezt a vágást ő megcsinálja, ha egyetért. (hegyi)
értékelés:

Nem tudtam eldönteni hogy jó-e ez a kép, ezért hát beküldtem.

Hogy ez milyen bevásárlóközpont lehet, ahol ilyen kerti helyzet van, azt nem tudom, feltételezni sem merem, hogy ez a bevásárlókocsi valami egészen más célt szolgált. Én remélem, hogy ez egy kertészeti osztály, ahol ez az esemény megtörténik. A lényeg a lényeg, hogy egy vicces helyzetet látunk. Részben maga a beállítás, hogy ez az irokéz punk hajú fiatalember benne ül a bevásárlókocsiban, akár utalás is lehetne a Gyemekkor leckére is, mert amikor így járunk-kelünk az ilyen bevásárlóközpontokban, nem egy olyan helyzetet látunk, ahol a kisgyerek bele van szuszakolva ebbe a kocsiba. Amikor kisebb a gyerek, akkor még úgy elvan, dobálja ki és be a holmikat, amiket anya vagy apa vásárol, aztán ha már nagyobb gyerek, akkor eléggé érdekes arckifejezéseket is láthatunk. Nem is biztos, hogy ő annyira akarta azt, hogy oda berakják, csak egy ilyen kis kalodaként tud működni a bevásárlókocsi. Tehát visszatérve a képre ez az utalás is erős és nagyon fontos, és hát a bevásárlókocsit toló fiú arcán látszik az a fajta öröm, az a felszabadultság, hogy ő most átélheti ezt az élményt, hogy valaki kiszolgáltatottabb neki. Azért érdemes megnézni a két fiatalember arckifejezését: az egyik egy felszabadult, úgymond ördögi mosoly, a másik, lehet ennek a tojó póznak is köszönhető, eléggé félelemmel vegyes, ő is örül, de látja, hogy itt, ha valami probléma lesz, akkor ennek a helyzetnek ő lesz az, aki a kárát fogja látni. Zárójeles megjegyzés, hogy én nem olyan rég borítottam föl egy ilyen bevásárlókocsit, tudom, hogy ha magasan van a súlypont, akkor elég nagyon tudnak ezek borulni. Nekem áruk voltak benne, aztán segítettek is összeszedegetni az arra járók. Amiért mozgalmas ez a kép, és a Mozgás leckében abszolút jól működik, az az, hogy ez a fajta felszabadultság érzet főleg ebben az életkorban általában mozgással kapcsolatos. A fiatalok, kamaszok javarésze a szabadságát a mozgással teszi egyenlővé, akár a zenében, ha a zenére való táncolást figyeljük meg, és azokat a mozdulatokat, akár a szabadidős tevékenységeket, tehát ez abszolút jellemző helyzet. Persze lehet azt mondani, hogy a hátsó zöld pólót fiatalembernek bokánál lemaradt a lába, de azt is kell mondani, hogy tessék megfigyelni, hogy itt azért egy tudatos fotós helyzetről beszélünk, mert ez egy hosszabb expozíciós idő, amiben a fotós követte az eseményeket. A háttér van elmozdulva, és a mozgó tárgyak állnak úgymond. Ez azt jelenti, hogy a célpontot mint egy vadászpuskával, a fényképezőgéppel követte az alkotó. És ebben a helyzetben elő-előfordul az, hogy lemaradnak ilyen testrészek, én nem tartom ezt olyan nagy problémának. Az egy másik kérdés, hogy ha már lemaradt, akkor lehet, hogy ott egy fél centit, a másik láb bokájáig érdemes lenne vágni, hogy ez a csonkolás ne legyen ennyire fájó. Akkor inkább tudatosnak tűnne a szerkesztés, és nem is árt az, hogyha egy kicsit több van a kép elején, tehát amerre elmozdul a ez a kocsi. Amerre a mozgás iránya történik, akkor mindig célszerű egy kicsit több teret hagyni, és akkor ez jobban megvalósul. De nagyon jónak tartom az ötletet, vidám megoldás. Én azt mondom Csillának, hogy ha őt a mozgás érdekli, és márpedig nekem úgy tűnik, hogy ez számára is egy élmény lehetett, akkor tegye meg azt, hogy ezzel még egy kicsit foglalkozik. Izgalmas dolgokat lehet létrehozni, akár azzal, hogy váltogatja azt, hogy mi a fix és mi az elmozduló, mint ennél a képnél, akár azzal, hogy az expozíciós idővel játszik. (hegyi)
értékelés:

Béla, ha megpofozol, se értem, hogy mit látok. A címből persze próbálom érzékelni, hogy ezek valószínűleg valami sörrel kapcsolatos helyzetek, talán lehetnek söröskorsók is, de nem tudok mit kezdeni azzal a felirattal, hogy "no signal", hogy az most ott mit csinál, az az egyetlen értelmes és éles pont, de az nekem nem mond semmit. Mi az, hogy "no signal"? Itt sorakoznak ezek a törpikék, de ők életlenek, egy sincs köztük aki éles lenne, tehát nem azzal játszottál, hogy mélységélességgel kiválassz egy szereplőt a sok kis sörös törpe közül. Az egész egy ilyen fád, szürke színnel van ábrázolva, szóval én ezt nem tudom. Béla, ez nekem nem oldotta meg a leckét, ezt visszaadom. Ugye nincs harag? Ismétlés. (hegyi)

Bill Evans - Conversation with myself albuma nem csupán egy személyes inspiráció de kedves barátom és tanárom, Robin Gillanders befolyása is. A fotó Edinburgh, Portobello tengerpartján készült, digitális felvétel. Két, különálló fotó a kamera software-vel lett összeillesztve majd Lightroom 3 ban lett egyénileg f/f-re konvertálva.
   A kep személyes, az elmúlt öt évre visszatekintő önportré és egyben tisztelgés a jazz zongorista előtt, aki először vállalta fel az 'overdubbed' zongora szólókat.

Üdvözöljük Ádámot az Iskolában. Én nagyon örülök neki, hogy személyében, ha jól érzem, egy olyan embert kapott az Estiskola, aki tudatosan lépdel ezen a fotográfusi ösvényen, amin mi is keressük a magunk útját, és ráadásul a technikával is tisztában van, tehát tudja, hogy mit miért és hogyan csinál. Erről a leirat is tanúskodik. Annak meg még külön örülök, hogy nem csak fotográfiában, hanem zenében, festészetben is, úgymond a művészet más területeire is vannak kikacsintásai, magyarán azt a problémakört jó irányba veszi, ami arról szól, hogy ne legyünk szakbarbárok, és ne csak egy téma érdekeljen minket, hogy csak fotó, fotó, fotó, fotó. A leckét, azt most rögtön az elején mondom, hogy vissza fogom adni ismétlésre, azért, mert szeretném, hogy ha Ádám, ha ennyire pontosan tud fogalmazni, akkor szeretném, ha pontosítaná a lecke felhívását is. A lecke arról szól, hogy egy olyan önportrét készítsünk, ahol valamilyen testrészlet van jelen rólunk, márpedig, itt, ha arc nélkül is, de ez egy egész alakos portré helyzet. Szóval jó lenne, ha megkaphatnám az első leckének az úgymond "vegytisztább" megoldását is, mert érdekel, hogy mit gondol erről Ádám, érdekel, hogy hogyan oldja meg ezt a feladatot. Annak külön örülnék, ha az a kép a mostani felhívásomtól számítva készülne el - rajta, Ádám, és most állj neki ennek az ismétlésnek. Azért mondom ezt, mert kíváncsi vagyok a mostani gondolatodra, és érzésem szerint ez a kép valószínű, hogy nem teljesen most készült. Aztán legfeljebb Ádám fejbever, hogy de márpedig de, és én el fogom fogadni ezt a választ.
   A kép nekem személyesen René Magritte festőt idézi, az ő világa jut nekem erről a képről eszembe. Sőt, ha még tovább megyek, picit talán még Dali is ott a háttérben mosolyog, mert az a játék amit itt látunk, olyan mintha két szem lenne egy arcon. Annak külön örülök, hogy itt nem egy egyszerű kis fotosop-trükkről van szó, hogy na készült egy kép, aztán azt tengelyénél elforgattam, vagy tükröztem, aztán ezt a kettőzést létrehoztam (voltak ilyen játékok, rejtvények az újságban, hogy hány különbséget vesz észre a két képen, tehát aki kevésbé figyelt, annak föladnám házifeladatnak, hogy tessék ezeket a különbségeket megkeresni). Én nagyon örülök annak, hogy Ádám foglalkozik a saját önmeghatározásával, és annak is örülök, hogy meri azt bevállalni, kimondani, hogy nem vagyok kész, hogy nem vagyok biztos, hogy nem kijelentő mondatokban beszélek. Mert ez a kép nekem legfőképpen arről szól - és itt valami érzelmi megközelítés fog következni -, amikor azt mondják a szólásban, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem tudunk belelépni, és az ember úgy próbálgatja a maga életét, és különböző helyzetekben szerepel, különböző helyzetekre megoldásokat keres, és akkor néha úgy rájön, hogy lehet, hogy ugyanabba a folyóba nem lépünk bele kétszer, de azért majdnem ugyanolyanba sikerült. Azért izgalmas ez az önportré, mert azt látom rajta, és erről beszél, hogy bár ugyanaz az ernyő, ugyanaz a kabát és sétapálca, de teljesen másról szól a két test, teljesen másról beszél. És bár ugyanarra a helyre jöttem el, mint egy zarándok, erre a tengerpartra, de mégis más mesét tudok mondani, más a tapasztalat. Szóval én nagyon is érzem azt a fajta időbeni kettősséget, ami ennek a képnek szerintem a célja volt. Szép a nagyítás is, nagyon jól odotta meg ezt a technikai feladatot. Én bevallom férfiasan, örömmel olvasom azt, hogy ez hogyan készült, és hogy hogyan lett szoftveresen összemanipulálva. Ezt más esetben az ember hagyományosan megoldhatja vagy szendvicsnegaként, vagy duplaexpozícióval a papírra maszkolással. Ezt csak azért mondom el, hogy nem kötelezően csak elektronikus formában lehet ezt a képet előállítani. Várom a folytatást Ádám, és maradjunk abban, hogy ha egyetértesz, akkor egy ismétlést is várok a három csillag mellé. Szeretném, ha tényleg készítenél egy olyan önportrét, ami jellemző rád, jellemző azokra a mindennapokra, ahogyan az életedet éled, és ténylegesen csak egy része van a testednek rajta. Hogy melyik tesrészed, az rád van bízva. (hegyi)
értékelés: