Feladatmegoldás

Nem tudom, hogy abban a képszerkesztőben, amit Laci használ, vannak-e segédvonalak arra, hogy a függőlegest vagy vízszintest tudja ellenőrizni, de az az 1-2 fok, amennyit ez is dől, azért bosszantó, mert amúgy ez egy jó kép lenne, leszámítva a szürke tónusok fád jellegét. Hogy a kontraszton, a középtónuson vagy min kéne másképp állítani, ezt mivel nem ismerem a szoftvert, nem tudom megmondani, de nagyon fáradt az a tónusrend, ami most látszik. Így mintha azt a mondanivalót is csak zárójelben mondanánk ki, ami egyébként kiváló meglátás, a környezetszennyezés, a pusztulás, a rombolás mementója... Mivel hozott anyagból dolgozom, így amit ide be tudok tenni illusztrálni, az csak egy megközelítés, de talán jól jelzi, mire is gondolok a tónusokat illetően. (hegyi)
értékelés:

Bevallom elolvastam a kommentárokat is, és meg kell mondjam, engem nem zavar se a szín, se az, hogy a rács hol vág vagy hol takar, ez egy kirakós, és nem minden kiküszöbölhető benne. De az érzés, a szürreális fejek, a dacos nődarabok, mindez mintha egy ablakban lenne, nem is egy kirakatban, ez nagyon jó megfigyelés. Aztán hogy ez kinek milyen vágy irányt hoz, hogy a csajok vágynak kifelé, vagy mi befelé, vagy így van jól, hogy ezek a fejek rács mögé kerültek, ezt eldöntheti maga mindenki, nekem mindenképpen az az út a fontos, hogy ez a megfigyelés ebben a formában jellemzően Tamástól jön, és érzek rajta tamásosságot, ami fontos. (hegyi)
értékelés:

Hívogat és félelemmel tölt el egyszerre. Ez jutott először eszembe a képről. Olyan érzés, mintha valami titkokat hordó helyszínen lennénk, és csak az ment meg bennünket, hogy nappal van, és be is lépcsőznénk a kápolnába, de mégis inkább kívülről szemléljük, mert mi lesz, ha ránk sötétedik. Ezek a fák is... úgy hajolnak a képbe, hogy az nem csak óvó keretet ad, de ki tudja, lehet, hogy később ránk borulnak, és belénk akaszkodnak? Ha még vészt jósló felhők is lennének, teljes lenne a rémület. Szóval azt kell mondjam, hogy bármennyire is egyszerűnek tűnik ez a kép, de minden belső rémálmunk, feszültségünk is benne van, nem csak mesél, nem csak hív, de riaszt is, és ez az, ami nem hagyja a nézőt nyugodni, ha a képet szemléli. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Sziasztok! Sajnos nagyon messze áll tőlem az első három lecke, talán azért mert folyamatosan keresem önmagam, éppen ezért nehéz is megmutatni ki is vagyok. Remélem mindennek ellenére a jövőben sikerül megmutatni ki is vagyok, és tanulni a fotóról és önmagamról a ti segítségétekkel.
Üdv, Gábor

Kedves Gábor, köszöntünk a Látszótéren, és remélem, hogy meg fogod szeretni az első három leckét, mert bár nem a legkönnyebb magunkat megfogalmazni, de mindenképpen hálás téma és jó gyakorlási lehetőség, ráadásul önismereti tréningnek sem utolsó. Finomak a tónusok, jó ez a rajzos játék, nekem gyerekkorom jut eszembe róla, a napköziben az akasztófázás (gondolom más tájakon más a neve ennek a játéknak), amikor papíron feladványt kellett kitalálni, és minden egyes rontás egy-egy kis emberalak-részlet felrajzolásával járt. De más mesét is mondhatnék a lámpagyújtogatóról, szóval mindenképpen érzelmes kép. Várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Erénye a képnek a szépen megtartott tónusrend, hogy a sötét részekben is van részlet, ez mindenképpen figyelemre méltó. Azonban a képpel önmagával, mint egésszel nem tudok mit kezdeni, hogy mi az ok, ami miatt lefényképezésre került. Vagy az a valami, ami az indokot szolgáltatta, nincs most a képen, képkereten kívül rekedt, vagy valami olyan asszociációs rendbe tartozik, amit nem sikerült dekódolnom. A tónusokért jár az egy csillag. (hegyi)
értékelés:

Nos, amikor először láttam a képet, gondoltam a hiba leckébe küldte Dávid, de aztán láttam a leckebesorolást, és elvesztettem a fonalat. Aztán elolvastam a kommentárokat, és bevallom, nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az a helyzet, hogy ha sok asszociációs kapun kell átjutni az alkotó elképzeléséhez, akkor egyszer csak elveszítjük a nézőt. Ez a kép egy lyukkamerával készült fotó, valószínű, hogy vagy bejutott valami nem tervezett fény is, vagy lejárt lehetett a hordozó, nem tudom, de érdekes színek és foltok bonyolítják a helyzetet, viszont ha az alap képet nézem, egy nő néz velem szembe, és tart a kezében vagy virágot vagy tortát, nem tudom, viszont így most, ebben a végeredményben leckebesorolás nélkül is azt érzem, hogy az alkotó játszott egy technikai játékkal, lett valami eredménye, de bármi lett volna az eredmény, annak is örülünk, és aztán miután meglett az eredmény, elkezdett gondolkodni, mi is lehet a dolog üzenete, került köré ideológia is, hogy mi miért van úgy, de maga a folyamat esetleges és nem volt kézben tartva, vagyis a véletlen komponálta készre a képet és nem az alkotó. Vannak divatok, amiknél például feldobunk gépet a magasba, közben az szegény exponál egyet kínjában, aztán lesz ami lesz alapon, utólag eldöntjük, hogy kép ami kép vagy sem. Én ezt nem gondolom (kevés tudatos kivételtől eltekintve) alkotói folyamatnak. Számomra az alkotás bentről jön kifelé, persze van impulzus, ami visszhangot ver az emberben, de alapvetően a főnök én vagyok, az alkotó, és nem a gép, és nem a jósiten, és nem is a véletlen. Ezek mind lehetnek segítőtársak, de ha a gyeplőt átadom nekik, akkor ott vagyunk, hogy mi is van akkor, ha mondjuk egy robot vagy a macskám nyomja meg a gombot - filozófiailag érdekes kérdés, de alkotói értelemben számomra gyorsan romló matéria lesz a végeredmény. Azért mondom ezt így most ennél a képnél el, mert láttam már azt, amikor a belső feszítő közlési vágy és a sok felgyűlt élmény, tudás és információ kereste a formáját, és azért nem találhatta meg, mert az alkotó türelmetlen volt, és nem adott időt, hogy a tartalom behívja a formát is a képbe. Egyszerűbben fogalmazva: amikor felugrasz a magasba a tüllszoknyában, ott van tartalom, ötlet és forma egyensúlyban és mégis benne tud maradni a véletlen fűszere, de az irányítás nálad marad, ezért határozott az üzenet, amit a néződ meg akar fejteni. Itt a néző ránéz, ha tud azonosulni az esztétikai végeredménnyel, akkor gratulál, ha nem, akkor kritizál, ötletel, mit lehetne másképp, de egy dolog szinte biztos: nem fogja falra tenni, nem fogja nézegetni, mert nincsenek ritmusban a tudatos és véletlen rétegei. Nem tudom, hogy ez így mennyire lett értelmes, én azt mondom, hogy ne engedj a külcsín és a forma csábításának, az archaikus technikák fontosak, de csak ha helyén kezeli őket az ember, amúgy csak egy szerep marad, amibe iszonyatosan könnyen lehet beleragadni, és baromi nehéz belőle időben kikászálódni. (hegyi)