Feladatmegoldás

megérte az ásás, lapátolás...

Egy fekvő formátumú képet látunk, sokszor elhangzik ez a kifejezés, hogy – fekvő formátum: általában, ha az extrém kompozíciókat, formakompozíciókat nem számoljuk, akkor nagyjából három nagy egységben gondolkozhatunk. Ha egy kép álló formátumú, ha egy kép fekvő formátumú, vagy esetlegesen négyzetes szerkezetű. Többségében a fekvő formátumot akkor használják az alkotók, ha valamilyen nyugalmi, valamilyen panno-szerű kiterített állapotot keresnek. Ez a kép elsősorban színvilágában hozza egyrészről ezt az irányt, gondolok itt a sötétbarna, feketébe hajló fölső tónusra, amely a kép fölső egyharmadában balra tolódva picikét helyezkedik el. A nedv-zöld, világoszöld foltrendszert a kép jobb fölső sarkában és a kép kétharmadát pedig többségében egy aranyokker, barnába hajló tónusrendszer uralja. Mivel a képen konkrét tárgyak – bicikli, vödör, talicska – nem fedezhetőek fel, növénymotívumok, formák igen, a nyelvezetében utal a kép arra, hogy nem egy absztrakt formai színjátékot látunk, hogy ez egy reális környezet, amit a fotós fotóz. Mégis én azt mondom, hogy elsősorban irányában egy érzelmi megközelítést láthatunk itt. Talán a hozzáfűzés, a képhez tartozó hozzáfűzés is ezt erősíti, hogy a színek megfigyelése, a színhatások megfigyelése, az egész kép hangulata valamilyen fajta romantikát, valamilyen fajta érzelmes irányt szeretne a néző számára bemutatni. Ebben van egy különleges eszköz, amit a fényképész tud használni, maga a víz, amely ha fénytani szempontból vizsgáljuk, sokszor foglalkoztunk már itt az Estiskolán a tükröződésekkel, tükrökkel, fátylakkal, azokban az Estiskolás táborokban, ahol fénytannal, világítástechnikával foglalkoztunk, ott is többször szóba került ez. A víz egy olyan anyag, amely bár tud nagyon erőteljes lenni, nagy tömegben teljesen zárt fénytani rendszerként is tud működni nem engedve át a fényt, különböző reflexhatásokra, pl. tenger, viharos felületek nagyon drámai fénytani felületként tud működni, de nagy többségében egy bizonyos távolság, vagy tömegmennyiségben a víz egyfajta áttetsző, tulajdonképpen játékos és könnyed eszközként értelmezhető a fényképészetben. Itt is ez történik, hiszen ez a parányi patakmeder, amelyben mozgásban van folyamatosan a víztömeg, az ideérkező, a fák közül beeső fényt elmosottá, pulzálóvá, a kavicsok tükröződései miatt lágy kapcsolódásokkal festőivé változtatja. Sőt, a rajta keresztül átlátszó konkrét felületek, kövek, bazaltdarabkák, mészkövek mind inkább foltrendszerként működnek, mint - megint csak az elemzés elején elhangozva - konkrét felületekként. Tehát az kimondható, hogy ennek a képnek az egyik kulcs üzenete az a víz fénytani jelensége, amihez képest, ha hozzákeresünk még társult mondatokat, akkor egy picit a perspektíva társulna ide, lásd patakmeder útja, ahogy ott a növények között valahova a sötétbe tovahalad, az oldalsó felületei a patakmedernek ez a sötétbarnás tónus - tehát, hogy vannak más járulékos zöngék a képen, de alapvetően ez az aranyokker nagy kétharmados egység uralja a képet. Annyi hozzáfűzés lenne evvel kapcsolatban alkotói szempontból, hogy talán érdemes lenne ezeket a tanulmányokat abban az értelemben folytatni, hogyha kimondjuk, hogy a víz fénytani jelensége érdekel bennünket és ehhez kvázi címként, keretként használunk a valós környezetből és ezt pontosítjuk, kimondjuk alkotói szempontból magunknak, akkor esetlegesen az befolyásolná a kompozíciós rendet. Most én úgy érzem, hogy nincs száz százalékosan eldöntve az, hogy valójában egy kvázi tájképet, egy erdei környezetben lévő zsánert látunk, akkor a történetiséghez sincsenek használva ezek az elemzés elején elhangzott konkrét tárgyi rekvizitumok, lehet az egy emberi láb, lehet, még egyszer mondom egy valamilyen kis tárgy, amit otthagyott a környezet. Ez a vonal nincs megerősítve. Én nem is azt mondom, hogy ezt kellene tenni, csak akkor pontosítani kéne a víz fodraival, a víz játékával való kapcsolódást és lehetséges, hogy változna a kompozíciós rend most. Egy picit esetlegesnek érzem ebben az állapotban a fölső sötét felületet, már csak azért is, mert az a barnákba, szürkékbe és feketébe hajló patakmeder oldalrészleteiben nem gazdag. A növények a jobboldali részen a zöld felületek, azok pedig éppen hogy csak a képben vannak, talán egy nád felületet látunk ott ami behajlik, a többiek inkább csak becsúsznak a kép szélébe. Ezeket arányosítanám én és megint azt mondanám, hogy érdemes egy-egy kép elkészítése előtt az alkotónak önmaga számára szinte – bocsánat, hogy ezt a kifejezést használom – mint egy imát, fölmondani a leckét saját magának, hogy én ezt a képet azért készítem, mert… nekem ebben a képben az a fontos, hogy… én evvel a képpel azt szeretném láttatni, hogy… számomra benne az a kérdés, hogy… Ezek az egyszerű kis mondatocskák abban segíthetnek, hogy a majdani kompozíció szempontjából egyre pontosabbak legyenek az üzenetek a néző számára, hiszen itt az a cél, hogy ezt a képet is megszerettessük, elfogadtassuk a nézővel. Kettő disznóra értékelem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Ennek a képnek valójában nem az a középpontja, amit mi gondolnánk: Eszter arca, gesztusai, ékszerei, ujjtartása, bár Eszternek nem biztos, hogy tetszene, ha ezt mondanánk, hiszen elég határozott és elszánt és makacs hölgynek tűnik ő, hanem az az ékszer és az a jelzés, amely a nyakékként egy csiga formában megjelenik. Nagyon különleges és szinte arról a síkról leválik ez a furcsa geometria itt a növények között, ezért én azt mondanám - majdan a későbbiekben miközben ezt a képet szeretem – hogy Viktória, ha ilyenkor tudod és ezt tulajdonképpen egy színészi feladatokat is működtető képbe rendezed el, készíted ezeket a helyzeteket és látod a látványt: az ékszereket, a nyakékeket, a ruhát, a jelmezt, a hajat mindent, hiszen a barátodról van szó, ismered minden porcikáját. Én azt mondom, hogy érdemes egy picit odafigyelni és akár egy szépítkező zsebtükörrel egy fényt megcsillantani itt ezen a spirituális mágikus jelen, ezen a csigavonalon, mely a nyakban helyezkedik el, és abban a pillanatban nem egy klasszikusan középről komponált, hanem egy furcsán, a kép legalsó szélére súlypontozott rendszer jön létre, amitől egy csúcsára állított háromszögként elkezd a kép folyamatosan jobbra-balra billegni és ezt a vibrációt életben tartani ennél a fekete-fehér képnél. Én azt gondolom, hogy a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Per Zona Non Grata

Ugye talán itt arra a bizonyos híres útikönyvre is utalunk, az Utazás a Balaton körülre, amely a XVIII. század hírességeivel kapcsolatos, Kisfaludyékkal, Szegedi Rózáékkal. Mindenféleképp egy leíró jellegű történetet kellene elfogadnunk, és a képen is egy leíró jellegű rendszert látunk, talán gyógyszerpapírok látszhatnak, kompjegy, telefonok, napszemüveg, talán valamilyen barnítókrém és más egyebek, nem tudom pontosan fölsorolni, amelyek egy utazás kellékei, és ebben a bizonyos szitakötő-szemüvegben pedig maga az alkotó is rögzítődik. Én a szemüveggel kapcsolatos történeteket, játékokat, amely itt már sokszor megjelent az Estiskolán, jónak tartom, ugyanakkor egy picit rendezetlennek tartom fekete-fehérben a fényhatásait, a szemüveg körüli eseményeket. Azért, mert a rendezetlen szürke és fehér foltok, amelyeken lehetett volna egy picit igazítani, nem felerősítik a szemüvegben való látványt, hanem kaotikussá teszik a körülötte lévő helyzeteket is, nem tud igazából száz százalékosan a bal oldali szemlencsében lévő látvány főszereplővé válni ezen a képen. Egydisznósnak tartom a képet, miközben nagyon szeretem magát a képi üzenetet. (szőke)
értékelés:

Apámnak van egy festménye, régen a kombinált szobában tartottuk, most a Mogyorók Házában van, egy olajkép, ahol hasonlóan van egy vitorlás. Az ugyan egy éjszakai balatoni kép. Azt kell, hogy mondjuk, hogy a Balaton mind csoda, én is nagyon szeretem, a közelében élek, ugyan ritkán járok arrafelé, elsősorban télen. Mindenféleképp hozza ezt az imázst, amit itt látunk. Ez egy klasszikus képeslap. Talán ott lehetne egy picit megtekerni, és behozni azt a tehetséget, ami, továbbra is mondom, hogy a régebbi Bach Viktória képeknél látható volt, hogy valahogy a Viktória világa, legyen az barát, láb, hinta, Viktória keze, nyaka, bármit föl lehetne sorolni, a felbukkanó úszó a vízből, szóval valami, ami a képeslap-szerkezeteken túl tud lépni. Természetesen mint feladat, mint lecke megoldódott a helyzet, jó az arány, működik. Az a többlet nincs benne, ami a Viktória-féle vibráció, a Viktória-féle íz, báj, különlegesség. Az hiányzik ebből a történetből. (szőke)
értékelés:

Carne vale: a hús "elhagyása"
Nagyböjt előtti vigalom Velencében.
Remélem átjön a hangulat...

Velencéről látunk egy üzenetet, egy történetet, arról a Velencéről, amely szinte minden évben mindenkinek nagyon fontos, nagyon sokan járnak ki és kirándulnak és nézik ezeket a történeteket. Furcsa érzelmeket, furcsa üzeneteket közvetítenek ezek a képek. Tulajdonképpen egy riportdokumentumról beszélünk, és ennek ellenére mégis azt kell hogy mondjam, hogy mondjuk a visszafelé számolva harmadik kép az tulajdonképpen olyan, mint egy filmforgatásnak egy epizódja. Ugyanakkor az elejéről számított harmadik kép, ahol egy úr van beöltözve egy korabeli ruhába szemüveggel, ott mégiscsak hordoz valami többletet a turisztikai képeken és a riportüzeneteken túl. Van az egészben valami furcsa abszurd szocio. Az más kérdés, hogy mennyire volt tudatos az alkotó számára mindebben a gyors megfigyelés. Ugye a riportokban, a fotoriportokban pont az a borzasztóan nehéz, és ebből a műfajból talán a legnehezebb a sportriporteri szakma volt, hogy ott azonnal kell dönteni és azonnal kell elcsípni azt a megismételhetetlen pillanatot. Talán egy kicsit tág, egy kicsit kusza a kompozíciós rend, és ezért maradt bent hátul a mosolygós műbőrkabátos úr a háttérben, miközben valószínűleg az a kettős az izgalmas akár egy Fellini-filmből, amit a félprofilos úr, és a mellette-mögötte lévő idősebb hölgy kapcsolatát is jelzi nekünk. Ez egy izgalmas szocio lett volna, és én úgy gondolom, hogy ha súlypontozni kéne, én azt mondanám, hogy ez a kép egy pici komponáltsággal önmagában is hordozná mindazt, amit Velencéről tudni kell. Ugyanis a képek nagy részét valamilyen formában már láttuk, ismerjük, és az a harmadik kép, az pedig ad egy többletüzenetet. Én ezt egydisznósra értékelem, ezt a képsorozatot, mert bár átjön a hangulat, amit az alkotó kérdez, de a kérdés az, hogy ez a hangulat mennyiben tud túllépni a Velencéről kialakított sztereotípiákon. (szőke)
értékelés:

Nagyon jót tesz ennek a képnek a szűkre vágott szerkezet. Én még azt is megkockáztatnám, hogy még jobban vágnék ott a nyírott bozótosoknál fölül, és még jobban bújnék ide ebbe a párás tócsába, hallgatnám a cseppeket, amelyek lecsöpögnek a fákról, még jobban keresném itt lent ebben a párálló szagörvényben Krúdyt, és még jobban múltat idéznék lekúszva egész ide a föld szaga felé, hogy ez a fajta melankólia, amelyet a fekete-fehér tónus is ad, ez erős legyen. Egy klasszikus képi kísérletet látunk, a vízzel, a víz tükröződésével, és nem is akar ez a kép, úgy gondolom, se többet, se kevesebbet, hanem a természet megfigyelését, a városi természet megfigyelését végzi, és ezért ezt is el kell tudnunk fogadni. Én azt gondolom, hogy ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Bara tud jobbat, tud pontosabbat, tud sokkal erőteljesebb és drámaibb történetet. Bara képes arra, hogy a képnek a Csigusz címet adja, amely egyértelműen egy nagyon személyes kapcsolatot is jelent az éti csiga és az alkotó között, akkor képes legyen ezt a világot, a „Bara-világot”, Bara létezését belefoglalni ebbe. Megint azt mondom: kezek, test, láb és bármi, nem az én dolgom kódokat mondani. Ugyanakkor, ha nem Bara képét látnánk itt, hanem egyszerűen a 6-os lecke: házi kedvenc feladatkörre érkezne ide alkotásként ez a munka, akkor azt mondanám, hogy egy nagyon szép makro-felvétel és nagyon jó megfigyelés, nagyon ügyes az alkotó, hogy élességet tudott állítani a kis csigának a felületeire. Pusztán azért adott egy disznót a képre, mert abban hiszek, hogy azokat Bara meghallgatja, amiket próbálok neki itt üzenni, és esetlegesen pont ő miatta, talán elkezd még ezekkel a feladatokkal foglalkozni egy kicsit. Mondom érhetőbben, hogy természetesen ezek a képek jók. Ezek a képek tulajdonképpen bármilyen biennálén vagy bármilyen fesztiválon megállnák a helyüket. De úgy sejtem, hogy talán azért folytatjuk itt mindannyian a képeink közös megnézését, beleértve engem is, az én próbálkozásaimat is, hogy tanuljunk egymástól és keressük magunkhoz az utat. Ezért mondom azt, hogy egy disznó, mert tudom azt, hogy Bara ahogyan megvalósította anno sok-sok képpel ezelőtt azt a szobabelső vagy fürdőszobai képet, ahol padló közelben voltunk, és ahogy azt tele tudta egy személyes töltéssel építeni, ez ugyanúgy érvényes lehet egy házi kedvenc házi feladatnál is, hogy megismételhetetlenül és csak a Barára érvényes legyen az a kép, és ne egy tökéletes és jó feladat, amit megoldottunk ötösre. Feladatmegoldás szempontjából ez a kép ötös csak az is egy fontos mérce lenne itt az Estiskolán, hogy valahol mindenütt ott legyen a kézjegyünk, ezért egy disznó. Nagyon várom, ha a Csiga az ott van, mint házi kedvenc, akkor dolgozz még vele egy picit tovább. (szőke)
értékelés: