Hónap képe

Ablak

egyre laposabb szögben éri a reggelinapfény az ablakunkat

Mondhatni viszket a tenyerem, hogy Feri visszakapja, amit az én hasonló tónusban elkövetett képemnél kaptam tőle, de be kell valljam, hogy nekem ezzel a tónussal nincs semmi bajom. Mondjuk jobb alul nem tudom, mi az a dolog, talán valami kihalófélben lévő virág, de végülis ez is elmegy, bár nekem a szemem mindig húzza oda le. Szóval persze lehetne finomítgatni, de azt gondolom, hogy kivétel erősítő, hogy ha a hangulat ilyen erővel van jelen, akkor szükséges-e ezt pakolászással és rendezgetéssel javítgatni, vagy akkor elvész vajon az a varázslat, ami pillanatokig van jelen csak? Ki-ki maga döntse el, én elfogadom ezt a verziót. (hegyi) értékelés:    

cím nélkül

Diane Arbus kézigránátos fiúja nekem előkép, de nem abban a primer értelemben, hogy itt valamiféle ismétlésről lenne szó, hanem úgy, ahogy Arbus is a saját életében eljutott egy olyan pontra, amikor elkezdett elesett, furcsa, nyugtalanító figurákkal dolgozni, mert ha hangulati előképet kéne keressek, akkor inkább Leibowitz jugoszláv háborús képei lehetnének, de talán abban is az a közös pont, hogy egy maga útján mindent elérő fotós asszisztencia nélkül nekivág, elmegy egy háborús övezetbe, és eszköztelenül, keresetlenül elkezdi feldolgozni azt, ami ott élményként éri. Nem mentesül, sőt, éppen hogy a saját előző útjai által válik mássá, személyében személyessé, és itt is az az érdekes számomra, hogy amennyit ismerhetek Márti útjaiból, ez nekem egy teljesen új világot nyit meg, ami jóllehet könnyűnek tűnhet, hiszen egy mobiltelefon kell és semmi más, de ez csak a látszat. Ahogy az is csak a látszat, hogy a kép talált kép lenne, hiszen a találáshoz is előélet kell, mert nem fényképezünk le mindent, és ha még el is játszunk a gondolattal, hogy az élet egy nagy film, percenként 25 kockával, akkor is kell ember, aki választ, aki akár tudatosan, akár ösztönösen dönt. Sőt! Olyat mondok, ami lehet, hogy korhatáros lesz. Véletlen nélkül nincs alkotás, nincs kép. A tudatos kontroll alatt tartás egyfajta bizonytalanság. A véletlen akkor is létezik, ha nem akarok tudomást venni róla, vagy ellenkezőleg, olyan erősen kontrollálni akarom, hogy meg se nyikkanhasson, hiszen akkor majd a néző azt mondhatja, hogy ilyet én is tudok. Ha tudsz, csináld! Sose szokták, jegyzem meg. Persze meg kell különböztetni a sorsszerű, vagy kivédhetetlen, azaz társszerző-véletlent a tudatosan provokált, gerjesztett véletlennel, hiszen a feldobott fényképezőgép is véletlenül exponál valamit, hasonlatosan a dadaista vershez, de általa semmivel se jutok közelebb önmagamhoz, sőt, tulajdonképpen csak imitálok valami torzult szabadságképet. Visszatérve a képhez, számomra ez a kép egy egészen új minőség, olyan érzésem van, akárhányszor ránézek, hogy alkotói értelemben kulcs képet látok. Márti játékosságában véletlenül nekidőlt a bezárt ablaknak, ami kitárult, a spaletták kinyíltak és valami újat nézhetünk az ablakon át. Nem elemzem ennél jobban a képet, hiszen evidens az ereje, az, ahogy és amivel hat, a fáradt gyorslaboros színeivel, a remélhető, de bizton nem tudható gyerekjátékkal, a gesztussal, a fegyver és a házikabát őrületes összhangjával, szóval összefoglalva az utóbbi idők egyik legerősebb Borsay képe ez számomra. (hegyi) értékelés:    

Ne menj el!

Izgalmas és érdekes, amit Attila kipróbált, de nem eldöntött az iránya és aránya annak, amit látunk. Az egyik irány, amit high key-nek nevezünk, ez a túlvilágított, fehér a fehérben, és nagyon minimális tónussal dolgozó képi világ, finom, nagyon sejtelmes és könnyed dolog. Ha ezt a világot akarom hozni a gyermeki ártatlansággal, ahhoz ez a ruha és a haj nagyon jól ritmizál. A másik irány, ami valamilyen drámát, még ha a gyerek életében, az ő viszonyrendszerében működő drámát is, de mindenféleképpen valami feszültséggel teli helyzetet akar hozni. A cím, a modell gesztusa és a kompozíció és a szem erre a drámaibb vonalra utal. Ha megnézzük, ki van billentve a középpontból az egész, tehát ez már magában hordozza a feszültséget, hogy várjuk a visszabillenést. A beharapott száj, a nagy, tágra nyílt szemek, az, hogy fentről lefelé fotózunk, amivel a kicsiséget erősítjük, és a cím is ezt az irányt hozza. Attila azonban meghozott egy döntést azzal, hogy a két szemet kivette abból a tónusrendből, amiben a kép egésze van. High key hatást kétféleképpen lehet létrehozni. Világítással, és/vagy utólagos manipulációval. Itt sejtésem szerint ez utóbbi történt. Ugyanakkor Attila nem elégedett meg azzal, amit a képen szereplő modell gesztusa sugároz, hanem ráerősített a tekintetre, és ez két dologra utalhat: az egyik, hogy nem bízunk a nézőben, hogy észreveszi-e azt, amit üzenni akarunk, a másik, hogy nem bízunk magunkban vagy a modellben, hogy elég erősre sikerült-e a beállításunk. Ezt nevezhetjük hatásvadásznak is, mert a kép manipulálásával a nézőt, annak érzelmeit primer módon próbálja úgymond erőszakkal befolyásolni avagy kiszolgálni. Azt szeretném kérni Attilától, hogy mielőtt exponál, tisztázza magában azt, hogy mi is az a gondolat, üzenet, amit közvetíteni akar, és utána ehhez ragaszkodjon. A kevesebb olykor több. Ne féljen, hogy attól, hogy a modellje egy kisgyerek, csak túlfinomított eszközöket szabad használnia. Ha ez netán abból adódik, hogy saját csemetéjét fotózza, akkor lehet, hogy az érzelmi kötődés okán egyelőre más gyerekmodelleket keresnék a helyében.    Még valamit: a 43-as lecke már ismétlése a leckéknek, tartsuk meg ezt arra az időre, amikor már az első körön túl vagyunk, amikor az első huszonegynéhány leckét megoldottuk, akkor térjünk vissza, mert ezek az ismétlő leckék arra lettek kitalálva, hogy új megközelítéseit keressük az előzőeknek. Átteszem a sima portré leckébe, és kérem Attilát, hogy gondolja végig az elmondottakat és ha megvan az eredeti, manipulációtól mentes képfile, akkor ossza azt meg velünk. (hegyi)

Kata lányom

A kép Kata lányom ötlete alapján készült. Egy barátomtól kaptam ajándékba az óriási nagyító lencsét, és ki akartuk próbálni, mire lehetne használni.

Zseniális. Így, ahogy van tökéletes a megoldás, nagyon jó az a geg, amit észrevett Mariann, még akkor is, ha az ötlet a Katáé volt. Kiváló humorforrás is, szürreális is, és portrének is abszolút megállja a helyét. Köszönöm szépen. (hegyi) értékelés:    

A GombánálHegyi Zsolt-2012.04.04. 18:58Hegyi Zsolt-2012.04.04. 18:59

Dobos Sándornak.

Örülök, hogy kiválasztott képsor lett ebből a munkából, és annak is, hogy az indoklás szerint az a munka, amit a Látszótéren folytatunk érthető és annak külön örülök, hogy Tamás nem volt rest visszalapozni Ágnes munkái közt. Ezt másnak is javaslom más esetekben is, érdekes nagyon, hogy mi hogy változik az első feltöltésektől napjainkig az alkotóknál. Ami a képsort illeti, jó ritmusokat figyel meg Ágnes, és csak egyetlen megjegyzésem van, az is az önportré részre, mégpedig hogy még akkor is, ha formajáték része, a portré az portré, és ha részeivé tesszük magunkat a képi játéknak, akkor is fontos marad például a tekintet. Verőfényben nehéz a szemeket ábrázolni, ez tény, de nem megoldhatatlan, vagyis ha van problémám, akkor az a harmadik képpel van. (hegyi) értékelés:

Ablakok

Ablakok az időre.

Tetszik ez Tamás, jó áttétel, ötletben is, képileg is, a reneszánsz és a klasszicista (ha jól tippelek) stílus, szemben fehérben egy új dimenzió, szóval jó meglátás. Sopron, ha lenne elég vize, tudna annyira díszlet város lenni, mint Velence, szerintem. Egyetlen megjegyzés, hogy nem tudom, oldal irányban nem lehetett volna több, legalább mint alul. (hegyi) értékelés:    

Lukszék farsangja

Szögezzük le az elején, hogy ez egy montázs kép, sejtésem szerint a fal, a fali kép, a család szereplői mind különálló darabok, és az alkotó tervasztalán álltak össze közös képpé. Erre utal az is, hogy a méretarányok nem minden esetben valósak - lásd legkisebb gyerek mérete arányaiban úgy viszonyul a nagyobb gyerekekhez, mintha azok lennének a szülei, miközben ők (nagyobb gyerekek) szintén a gyerek-szülő méretarányban vannak jelen, vagyis a legkisebb gyerek mérete túl kicsi lett, ezért anatómiailag ő most kb a csecsemő mérete, de akkor meg a fejméret nem stimmel, hiszen a csecsemőkorú gyerekek fejmérete arányaiban a testükhöz képest nagyobb. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ha van hibája a képnek, akkor ez a méretbeli átgondolatlanság az, ami hiba, és talán az, hogy ezek alapján nem tudom eldönteni, hogy magán az elgondoláson túl mi az, ami a montázs, kollázs, és mi az, ami valódi fotós erény, eredmény. Ennyit a technikáról.    A kép erős érzelmeket kelt azon nézők körében, akik a képen látható maszk kultúrtörténeti értelmezésével tisztában vannak, a Ku-Klux Klan az amerikai fehérek között, részben a színesbőrűek, részben a katolikusok ellen szerveződött, ennek egyik jelképe a fehér csuklya. De ez csak a felület, úgymond a vivőhulláma annak, hogy mit is látunk a képen és mi az üzenet, hiszen a maszk, az álarc megtalálható a karneválokon, a farsangokon, itthon a busójáráson is. A kép több rétegen üzen. Az egyik egy dokumentumfotó, mintha családi emlékkép lenne a falon, amire a fekete-fehér is ráerősít, ez a kép egy Klan gyűlésen készült, amelynek központi eseménye volt az amerikai zászló, a kereszt, a biblia és a körben álló "hívők", akik aztán a kereszt meggyújtásával rituális szertartásban indultak toborzásra és/vagy pogromokra. Ez a kép egy régies keretben, mintegy családi történetként szerepel a kép bal oldalán (múlt), és ehhez képest a kép jobb oldalán a jelenkor, a család látható, anya, apa, fiú, lány, kisgyerek. A család, ha leszámítjuk a maszkokat, szokványos családmodell, a csípőre tett kéz, a maga előtt kulcsolt kezek, a vigyázzállás, az ujjvakarós tartás és a plüssállat jól szimbolizálja azokat a viszonyokat, amikkel a hétköznapi családfotókon is szembetalálkozunk, a feszengés, a beállítottság, a pillanat örökkévalóvá alakulásának szorongásai, a szülői akarat, a gyerekek lázadása vagy kényelmetlensége, a koruktól függő viszonyrendszerek mind-mind megtalálhatóak és beazonosíthatóak. Ami közössé teszi mindezt, az a maszk. Kérdés: mikor és miért öltünk magunkra maszkot, álarcot? Mi a szerepe az álarcnak? Az álarc minden korban, minden ünnepen azt jelképezi, hogy egy felvett szerepet játszom, hogy kilépek a hétköznapból, hogy "ál" arcot öltök, vagyis a saját személyiségem fölé, elé helyezek egy másikat, egy jelmezt, amivel vagy teljesen azonosulok, vagy szerepet játszom. A maszkok használata az átlényegülés, a megjelenített szereplővé való átalakulás jelképe, kapcsolat a spirituális világgal, de társadalmi szerepek megjelenítésére is alkalmas, elválaszt a külvilágtól, védi az "én"-t. Ugyanakkor a belső félelmek kivetítésére is, átélésére is (busó rítus, misztériumjátékok) alkalmasak, hiszen álarc mögött felszabadultabban lehet részt venni ezekben a játékokban, rítusokban. A képen a szereplők mind álarcban vannak, kivéve a legkisebb gyereket. A legkisebb gyerek, szintén szimbólum, a mese és mondavilágból ismert alakja mindig a próbatételek sikeres véghezvivője, a jellemfejlődés csúcsa, a remény és siker zálogosa. Ez a legkisebb gyerek most ráadásul egy visszacsatolás is, ugyanis itt kapcsolódunk vissza a kiinduló KKK történethez, hiszen ez a gyerek színesbőrű, azaz míg a család tagjai középosztálybeli fehér emberek, és ők hordják az álarcot, addig a legkisebb gyermek az egyetlen, akinek arca van, jól felismerhető jegyekkel. De az ő fejtetőjén is ott az álarc, tehát ő is részese volt (vagy lesz) a játéknak, csak a fénykép elkészülésekor tolta a feje tetejére azt. Azáltal tehát, hogy az ő fején is ott a maszk, és azáltal, hogy minden gesztusa a gyermeki szabadságról és örömről szól, ő is bevonódik ebbe a játékba, és ez az a pont, ami egyértelművé teszi a kép üzenetét, itt nyílik ki a történet, és ez úgymond a happy end is egyben, ez ad felmentést a nézőnek, és ez adja a reményt is, tehát ez az, ami túlmutat a primer üzeneten.    Igyekeztem a képen látható elemekről beszélni és nem keverni bele saját történetet, szubjektív meglátást, hiszen mindenki maga szőheti tovább, hogy akkor most ez a kép egy család múlttal való tevőleges és rituális (maszk-álarc játék) szembenézéséről szól (történeti háttérrel a képpel a falon), vagy felhívás arra, hogy a rasszizmus a mai világban is jelen lévő fenyegetés és óvni, tanítani kell a gyerekeket, de az biztos, hogy ha a képi jeleket és szimbólumokat figyelmesen olvassuk, akkor az egyértelmű, hogy ez az üzenet mindenképpen szembesíti a nézőt a saját álláspontjával a rasszizmust illetően, és ez mindenképpen fontos, akkor is, ha felkavar, akkor is, ha nem könnyű felfejteni a rétegeket. A család leckének ez nem megoldása. Ugyanakkor mindenképpen három csillagos kép, és köszönöm, hogy beszélhettem róla. (hegyi) értékelés:

ÖT KÉP BALLA DEMETERNEK ÖT KÉP BALLA DEMETERNEK ÖT KÉP BALLA DEMETERNEK ÖT KÉP BALLA DEMETERNEK ÖT KÉP BALLA DEMETERNEK

Ehalt olajfák rönkje

Aki ismeri Demeter munkásságát, az tudja, hogy van egy olyan képsora, ami 9 képből áll, és Nyomok címet viseli, és az út porában felsejlő emberi és ember által gyártott gépek, kerékpárok, kutyák, macskák nyomait mutatja. Erre egy nagyon jó párhuzamnak tartom ezt a képsort azért, mert az a kivágás, az a szemléletmód, amit Sándor itt mutat nagyon is hasonlatos ehhez a képsorhoz abban, hogy a semmiből, azokból a struktúrákból épül, azokban a struktúrákban mozog, ami mellett jószerivel elmegyünk. Itt van előttem egy asztallap, szép, fenyő deszka, nagyon szép erekkel, csomókkal, de a mindennapjaink része. Ugyanakkor ezek a metszetek olyanok, mintha idősíkokat metszenénk le. Ahhoz is hasonlíthatnám, mint amikor az orvostudományban, akár az emberi agyról, akár bármi más testrészről, szervről rétegeket metszenek le és nagyítanak ki, vagy rétegfelvételeket készítenek. Tehát ez az irány, miközben egy tárgyi valóságot mutat, egy fának a pusztulását, az elmúlását, mindeközben nagyon sok párhuzamot tudunk hozni. Lehet egy másik irány például egy légi felvétel iránya, amikor fentről látjuk az útkereszteződéseket, az autópályát, a forgalmat, szóval sok-sok irány elképzelhető, és ez az izgalmas ebben, ettől megunhatatlan, hogy beindítja az ember fantáziáját. Nyilvánvaló, hogy ehhez az is kell, hogy meg kell találni azt a formát, ami ezt a legképletesebben, legjobban képes illusztrálni, kifejezni. Ezért jó a fekete-fehér, ezért jók ezek a szürke tónusok, miközben aki látott már ilyen fát, nem kell ezért Olaszországig menni, mert ha akár a Duna mentén végigmegyünk, a partra sodort farönkök tudnak ilyen kiázott struktúrát mutatni. Ez megtalálható, aztán ki-ki saját maga dönti el azt, hogy a világítással, a képkivágással milyen irányba indul el. Sok mindent bele lehet ezekbe a formákba képzelni, ezért jó ez a felvetés, szerintem inspiratív a többieknek is, hogy keressük azokat a helyzeteket, amik a környezetünkben föllelhető. Mindezek mellett én az utolsó képre hívnám föl a figyelmet, ahol ott van a növény, ott van a kisvirágnak a levele, a kis fűszálak, és ezek adják a jövő irányát. Szépen lassan belesimulunk az elmúlással a természetbe, és helyet adunk valami újnak, valami másnak, és ez megint egy lírai megközelítés, egy lírai üzenet. Nagyon köszönöm, megvan a három csillag. (hegyi) értékelés:

Gobelin

Nagyon érdekes ez a montázs, amit Viki létrehozott. A hangulata attól válik izgalmassá, és attól lapoz az ember mindig vissza ehhez a képhez, mert megfejtéseket próbál keresni arra, hogy milyen rétegek vannak itt egymásra rakódva, és ez olyan, mintha emléknyomokat hordtunk volna össze, mintha egy utazás emlékét dolgoznánk fel, miközben nyilvánvalóan szerepe van annak is, hogy egy aktot látunk. Azok a ritmusok, amiket Viki használ, jelzésében nagyon is hasonló ritmusok, tessék megnézni a kanapénak a csíkozását és a háttérben futó villanydrótokat vagy a síneket, tehát ez mind-mind hasonló ritmussal dolgozik, és erősíti egymást ezen a képen. Annak nagyon örülök, hogy Viki elkezdett ezekkel a többszörös expozíciókkal dolgozni, és nem elégszik meg azzal, hogy érdekes és izgalmas helyzetek jöhetnek ilyenkor létre, hanem kompozícióban gondolkodik. Ez azért érdekes és fontos, mert tulajdonképpen bármilyen két képkockát egymásra másolhatunk, és mondhatjuk azt, hogy ezt így akartuk, de mindeközben mégis fontos az, hogy egy egységes üzenet jöjjön létre. Ha matematikailag próbálom ezt megfejteni, akkor az 1+1 nem 2, hanem 3, és akkor jó az üzenet, ha több, és magasabb minőség jön létre a kollázs, a montázs alkalmazásával. Itt most, ha megfigyeljük, ez az üzenet attól izgalmas, hogy az üzenet tárgyiasságát teszi át egy másik síkra, azt a tárgyiasságot, azt az akár szociónak is mondható közlést, hogy ülök egy csíkos kanapén. Ez, azáltal, hogy egy érzelmi megközelítés által rámásolódik ez a vonatsíneket tartalmazó tájkép, az álomszerűséget, meseszerűséget erősíti. Én nagyon örülök, ha Viki ezekkel elkezd dolgozni, és annak is, hogy úgy látom, mintha ezekkel a kezdeti lépésekkel mintha létrejönne egyfajta kohézió a munkájában, és ez egy fontos dolog, hogy egyszer csak az ember megtalálja azt, hogy mi az, ami érdekli, keres, kutat a maga útján, és egyszer csak rátalál arra, hogy milyen irányban próbálja újból fogalmazni az üzeneteit. Ez nem jelenti azt, hogy innentől mindent kollázzsal, montázzsal, többszöri expozícióval kell megoldania Vikinek, de az mindenképpen jó dolog, hogy kísérletezik ezzel a technikával és feszegeti a határokat. (hegyi) értékelés:    

Noé

Örülök annak, hogy Bara elkezd dolgozni ezzel a teljesen új iránnyal, amit ezzel a szemüveggel létrehozott. Nekem nagyon fontos az az irány, amit ő képvisel, és egy olyan képet kapunk, ami az önportréknak az a kategóriája, ahol már nem a tárgyias ábrázolás a lényeg, nem az, hogy kilóra meglegyen minden egyes testrész, és egy idealizált képet adjunk magunkról, hanem mindenképpen egy olyan irány, ami egy önismereti úton nagyon fontos. Akkor, amikor magunk felé fordítjuk a kamerát, az nem csak azért fontos, mert belehelyezzük magunkat a modell szerepébe, és ezt tapasztalva ismeretekhez jutunk, hanem azért is, mert valahogy az embernek mindig meg kell tudnia fogalmaznia magát bizonyos élethelyzetekben, szituációkban, hogy hol tart a maga útján. Ez egy nagyon fontos mérföldkő. Ez a koncentráltság az, amit ne hagyjon Bara elveszni soha, ez nagyon fontos, hogy ebből a szintből ne engedjen, ami a kép őszinteségét illeti. Persze technikákat ki lehet találni, és fontos itt most ez a szemüveg, mert sok mindent létrehoz, de ha a szemüveget félreteszem, mint üzenet, ez a kép akkor is nagyon erős lenne. A szemüveg hozzátesz még egy olyan plusz jelentéstartalmat, ami érzelmileg egy fontos irány. Az utóbbi idők egyik legerősebb portréját kaptuk Barától, nagyon örülök ennek az iránynak. Remélem, hogy az útkereséseiben vissza-visszatér az önábrázoláshoz. Barának üzenetként mondom, hogy a hármas leckét meg kellene csinálni, ez most nem egy hiány felsorolás akar lenni, de a hármas leckénél jó lenne, ha tudnánk egy új irányt mutatni, várom a képet. (hegyi) értékelés:    

Születésnapi buli

Egy ellenfényes képet látunk, ami egy nagyon jó kiválasztása annak a pillanatnak, amikor az expozíció elkészült. Aki már volt ilyen helyzetben, az tudja, hogy ezek a lepedők, leplek, akár ha ágyazásnál próbáljuk ezeket leteríteni, viszonylag nehezen kiszámíthatóak, hogy mikor hogyan mozdulnak, ez főleg egy nyitott térben, amikor valamilyen közösségi helyzet van, elsodorhatják az embert az események, és nem biztos, hogy ez a kép könnyen elkészíthető. Ezt fontosnak tartottam megjegyezni azért, mert ha megfigyeljük a kép kompozícióját, azon kívül, hogy megtalálta Vera ezt a pillanatot, még arra is volt figyelme, hogy ezzel a döntött horizonttal létrehozzon egy kompozíciós helyzetet, és nem csak egy emlékkép készült, hogy ott voltam ezen a babazsúron, hanem ennél lényegesen mélyebbre ásott Vera. Annyit tudnék hozzátenni utólag, ami módosítható lenne a kompozíciónál, hogy a képnek a bal oldalán egy ujjnyit lehetne vágni, a fiatalember karjánál, a háta mögött már vágható lenne, és még erősebb lenne ez az üzenet. Azért, mert a tömegelhelyezésben most a bal oldalon lévő fa tömeg túlságosan nagy hangsúlyt kap. Ezek már olyan szinten nüansznyi kérdések, hogy nem vonnak le a kép erejéből semmit. Amit sokszor szoktam mondani, ennél a képnél egy jó példát kapunk, mégpedig azt, hogy akkor, amikor gyereket, kutyát, macskát fotózunk, tehát nálunk méretben kisebb szereplőket, akkor nagyon fontosnak tartom azt, hogy az ő testmagasságukat vegyük figyelembe. Ennél a képnél ez egy jó példa, hogy Vera, azáltal, hogy leguggolt, nem csak a napot tudta befogni a színes lepel alatt, hanem a gyerekek mozdulatait is, és nem egy felnőtt szituációját hozta, miközben itt vannak a felnőttek, látjuk, hogy ezt az egész csodát ők hozzák létre, ők terítik ezt a leplet a szereplők fölé. Amit ők, mint felnőttek, pontosan látnak és éreznek, hogy mi a játéknak a kimenetele, az, mint varázslat szerepel a gyerekek világában, ez látszik is a kézmozdulatokon, azon, ahogy ebben a kis körben állnak a felnőttek gyűrűjében, ahogy várják, hogy mi fog most történni, milyen mesék indulnak el majd a lepedő alatt. Ha csak ennyi lenne a kép, akkor is azt mondanám, hogy egy nagyon jó megoldás lenne erre a leckére, de még egy fontos dolog van, amit Vera észrevett, és jól használt: a távolság. Az a távolság, ami most a fotográfus és a körben szereplők között létrejön. Ez nyilván a fényképezőgép távolságával és az objektív megválasztásával is megoldásra kerül. Ez azért fontos, mert a kívülálló szerepe benne van, és mivel ez a szerep a gyermeki szinten mozog, tehát nem egy felnőtt figyeli kívülről a dolgot, hogy a többi felnőtt milyen marhaságot csinál a gyerekeknek, ezért van egy körből kiszorítottság, a játékból kimaradok élmény is ebben. Az az élmény, hogy miközben a többi gyerek játszik, engem kihagytak ebből a játékból, és csak figyelem vágyakozva azt, hogy velük mi történik. Erre a fényviszonyok is, az ellenfény is rásegít. A történet abszolút jól érthető: figyelem a gyerekeket, ahogy játszanak, és én valahogy ebből a játékból kiszorultam, bennem van egy vágyakozás, hogy bekerüljek ebbe a körbe, de mégis talán még biztonságosabb is nekem, a félszegség benne van. Nagyon sok olyan gyermeki érzés van ebbe a képbe belesűrítve, ami beleemeli ebbe a leckébe. Ez abszolút teljesíti a Gyermekkor lecke elvárásait, köszönöm szépen. (hegyi)