Hónap képe

Izgalmas és érdekes, amit Attila kipróbált, de nem eldöntött az iránya és aránya annak, amit látunk. Az egyik irány, amit high key-nek nevezünk, ez a túlvilágított, fehér a fehérben, és nagyon minimális tónussal dolgozó képi világ, finom, nagyon sejtelmes és könnyed dolog. Ha ezt a világot akarom hozni a gyermeki ártatlansággal, ahhoz ez a ruha és a haj nagyon jól ritmizál. A másik irány, ami valamilyen drámát, még ha a gyerek életében, az ő viszonyrendszerében működő drámát is, de mindenféleképpen valami feszültséggel teli helyzetet akar hozni. A cím, a modell gesztusa és a kompozíció és a szem erre a drámaibb vonalra utal. Ha megnézzük, ki van billentve a középpontból az egész, tehát ez már magában hordozza a feszültséget, hogy várjuk a visszabillenést. A beharapott száj, a nagy, tágra nyílt szemek, az, hogy fentről lefelé fotózunk, amivel a kicsiséget erősítjük, és a cím is ezt az irányt hozza. Attila azonban meghozott egy döntést azzal, hogy a két szemet kivette abból a tónusrendből, amiben a kép egésze van. High key hatást kétféleképpen lehet létrehozni. Világítással, és/vagy utólagos manipulációval. Itt sejtésem szerint ez utóbbi történt. Ugyanakkor Attila nem elégedett meg azzal, amit a képen szereplő modell gesztusa sugároz, hanem ráerősített a tekintetre, és ez két dologra utalhat: az egyik, hogy nem bízunk a nézőben, hogy észreveszi-e azt, amit üzenni akarunk, a másik, hogy nem bízunk magunkban vagy a modellben, hogy elég erősre sikerült-e a beállításunk. Ezt nevezhetjük hatásvadásznak is, mert a kép manipulálásával a nézőt, annak érzelmeit primer módon próbálja úgymond erőszakkal befolyásolni avagy kiszolgálni. Azt szeretném kérni Attilától, hogy mielőtt exponál, tisztázza magában azt, hogy mi is az a gondolat, üzenet, amit közvetíteni akar, és utána ehhez ragaszkodjon. A kevesebb olykor több. Ne féljen, hogy attól, hogy a modellje egy kisgyerek, csak túlfinomított eszközöket szabad használnia. Ha ez netán abból adódik, hogy saját csemetéjét fotózza, akkor lehet, hogy az érzelmi kötődés okán egyelőre más gyerekmodelleket keresnék a helyében.    Még valamit: a 43-as lecke már ismétlése a leckéknek, tartsuk meg ezt arra az időre, amikor már az első körön túl vagyunk, amikor az első huszonegynéhány leckét megoldottuk, akkor térjünk vissza, mert ezek az ismétlő leckék arra lettek kitalálva, hogy új megközelítéseit keressük az előzőeknek. Átteszem a sima portré leckébe, és kérem Attilát, hogy gondolja végig az elmondottakat és ha megvan az eredeti, manipulációtól mentes képfile, akkor ossza azt meg velünk. (hegyi)

Örülök, hogy kiválasztott képsor lett ebből a munkából, és annak is, hogy az indoklás szerint az a munka, amit a Látszótéren folytatunk érthető és annak külön örülök, hogy Tamás nem volt rest visszalapozni Ágnes munkái közt. Ezt másnak is javaslom más esetekben is, érdekes nagyon, hogy mi hogy változik az első feltöltésektől napjainkig az alkotóknál. Ami a képsort illeti, jó ritmusokat figyel meg Ágnes, és csak egyetlen megjegyzésem van, az is az önportré részre, mégpedig hogy még akkor is, ha formajáték része, a portré az portré, és ha részeivé tesszük magunkat a képi játéknak, akkor is fontos marad például a tekintet. Verőfényben nehéz a szemeket ábrázolni, ez tény, de nem megoldhatatlan, vagyis ha van problémám, akkor az a harmadik képpel van. (hegyi) értékelés:

Szögezzük le az elején, hogy ez egy montázs kép, sejtésem szerint a fal, a fali kép, a család szereplői mind különálló darabok, és az alkotó tervasztalán álltak össze közös képpé. Erre utal az is, hogy a méretarányok nem minden esetben valósak - lásd legkisebb gyerek mérete arányaiban úgy viszonyul a nagyobb gyerekekhez, mintha azok lennének a szülei, miközben ők (nagyobb gyerekek) szintén a gyerek-szülő méretarányban vannak jelen, vagyis a legkisebb gyerek mérete túl kicsi lett, ezért anatómiailag ő most kb a csecsemő mérete, de akkor meg a fejméret nem stimmel, hiszen a csecsemőkorú gyerekek fejmérete arányaiban a testükhöz képest nagyobb. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ha van hibája a képnek, akkor ez a méretbeli átgondolatlanság az, ami hiba, és talán az, hogy ezek alapján nem tudom eldönteni, hogy magán az elgondoláson túl mi az, ami a montázs, kollázs, és mi az, ami valódi fotós erény, eredmény. Ennyit a technikáról.    A kép erős érzelmeket kelt azon nézők körében, akik a képen látható maszk kultúrtörténeti értelmezésével tisztában vannak, a Ku-Klux Klan az amerikai fehérek között, részben a színesbőrűek, részben a katolikusok ellen szerveződött, ennek egyik jelképe a fehér csuklya. De ez csak a felület, úgymond a vivőhulláma annak, hogy mit is látunk a képen és mi az üzenet, hiszen a maszk, az álarc megtalálható a karneválokon, a farsangokon, itthon a busójáráson is. A kép több rétegen üzen. Az egyik egy dokumentumfotó, mintha családi emlékkép lenne a falon, amire a fekete-fehér is ráerősít, ez a kép egy Klan gyűlésen készült, amelynek központi eseménye volt az amerikai zászló, a kereszt, a biblia és a körben álló "hívők", akik aztán a kereszt meggyújtásával rituális szertartásban indultak toborzásra és/vagy pogromokra. Ez a kép egy régies keretben, mintegy családi történetként szerepel a kép bal oldalán (múlt), és ehhez képest a kép jobb oldalán a jelenkor, a család látható, anya, apa, fiú, lány, kisgyerek. A család, ha leszámítjuk a maszkokat, szokványos családmodell, a csípőre tett kéz, a maga előtt kulcsolt kezek, a vigyázzállás, az ujjvakarós tartás és a plüssállat jól szimbolizálja azokat a viszonyokat, amikkel a hétköznapi családfotókon is szembetalálkozunk, a feszengés, a beállítottság, a pillanat örökkévalóvá alakulásának szorongásai, a szülői akarat, a gyerekek lázadása vagy kényelmetlensége, a koruktól függő viszonyrendszerek mind-mind megtalálhatóak és beazonosíthatóak. Ami közössé teszi mindezt, az a maszk. Kérdés: mikor és miért öltünk magunkra maszkot, álarcot? Mi a szerepe az álarcnak? Az álarc minden korban, minden ünnepen azt jelképezi, hogy egy felvett szerepet játszom, hogy kilépek a hétköznapból, hogy "ál" arcot öltök, vagyis a saját személyiségem fölé, elé helyezek egy másikat, egy jelmezt, amivel vagy teljesen azonosulok, vagy szerepet játszom. A maszkok használata az átlényegülés, a megjelenített szereplővé való átalakulás jelképe, kapcsolat a spirituális világgal, de társadalmi szerepek megjelenítésére is alkalmas, elválaszt a külvilágtól, védi az "én"-t. Ugyanakkor a belső félelmek kivetítésére is, átélésére is (busó rítus, misztériumjátékok) alkalmasak, hiszen álarc mögött felszabadultabban lehet részt venni ezekben a játékokban, rítusokban. A képen a szereplők mind álarcban vannak, kivéve a legkisebb gyereket. A legkisebb gyerek, szintén szimbólum, a mese és mondavilágból ismert alakja mindig a próbatételek sikeres véghezvivője, a jellemfejlődés csúcsa, a remény és siker zálogosa. Ez a legkisebb gyerek most ráadásul egy visszacsatolás is, ugyanis itt kapcsolódunk vissza a kiinduló KKK történethez, hiszen ez a gyerek színesbőrű, azaz míg a család tagjai középosztálybeli fehér emberek, és ők hordják az álarcot, addig a legkisebb gyermek az egyetlen, akinek arca van, jól felismerhető jegyekkel. De az ő fejtetőjén is ott az álarc, tehát ő is részese volt (vagy lesz) a játéknak, csak a fénykép elkészülésekor tolta a feje tetejére azt. Azáltal tehát, hogy az ő fején is ott a maszk, és azáltal, hogy minden gesztusa a gyermeki szabadságról és örömről szól, ő is bevonódik ebbe a játékba, és ez az a pont, ami egyértelművé teszi a kép üzenetét, itt nyílik ki a történet, és ez úgymond a happy end is egyben, ez ad felmentést a nézőnek, és ez adja a reményt is, tehát ez az, ami túlmutat a primer üzeneten.    Igyekeztem a képen látható elemekről beszélni és nem keverni bele saját történetet, szubjektív meglátást, hiszen mindenki maga szőheti tovább, hogy akkor most ez a kép egy család múlttal való tevőleges és rituális (maszk-álarc játék) szembenézéséről szól (történeti háttérrel a képpel a falon), vagy felhívás arra, hogy a rasszizmus a mai világban is jelen lévő fenyegetés és óvni, tanítani kell a gyerekeket, de az biztos, hogy ha a képi jeleket és szimbólumokat figyelmesen olvassuk, akkor az egyértelmű, hogy ez az üzenet mindenképpen szembesíti a nézőt a saját álláspontjával a rasszizmust illetően, és ez mindenképpen fontos, akkor is, ha felkavar, akkor is, ha nem könnyű felfejteni a rétegeket. A család leckének ez nem megoldása. Ugyanakkor mindenképpen három csillagos kép, és köszönöm, hogy beszélhettem róla. (hegyi) értékelés:

Nagyon érdekes ez a montázs, amit Viki létrehozott. A hangulata attól válik izgalmassá, és attól lapoz az ember mindig vissza ehhez a képhez, mert megfejtéseket próbál keresni arra, hogy milyen rétegek vannak itt egymásra rakódva, és ez olyan, mintha emléknyomokat hordtunk volna össze, mintha egy utazás emlékét dolgoznánk fel, miközben nyilvánvalóan szerepe van annak is, hogy egy aktot látunk. Azok a ritmusok, amiket Viki használ, jelzésében nagyon is hasonló ritmusok, tessék megnézni a kanapénak a csíkozását és a háttérben futó villanydrótokat vagy a síneket, tehát ez mind-mind hasonló ritmussal dolgozik, és erősíti egymást ezen a képen. Annak nagyon örülök, hogy Viki elkezdett ezekkel a többszörös expozíciókkal dolgozni, és nem elégszik meg azzal, hogy érdekes és izgalmas helyzetek jöhetnek ilyenkor létre, hanem kompozícióban gondolkodik. Ez azért érdekes és fontos, mert tulajdonképpen bármilyen két képkockát egymásra másolhatunk, és mondhatjuk azt, hogy ezt így akartuk, de mindeközben mégis fontos az, hogy egy egységes üzenet jöjjön létre. Ha matematikailag próbálom ezt megfejteni, akkor az 1+1 nem 2, hanem 3, és akkor jó az üzenet, ha több, és magasabb minőség jön létre a kollázs, a montázs alkalmazásával. Itt most, ha megfigyeljük, ez az üzenet attól izgalmas, hogy az üzenet tárgyiasságát teszi át egy másik síkra, azt a tárgyiasságot, azt az akár szociónak is mondható közlést, hogy ülök egy csíkos kanapén. Ez, azáltal, hogy egy érzelmi megközelítés által rámásolódik ez a vonatsíneket tartalmazó tájkép, az álomszerűséget, meseszerűséget erősíti. Én nagyon örülök, ha Viki ezekkel elkezd dolgozni, és annak is, hogy úgy látom, mintha ezekkel a kezdeti lépésekkel mintha létrejönne egyfajta kohézió a munkájában, és ez egy fontos dolog, hogy egyszer csak az ember megtalálja azt, hogy mi az, ami érdekli, keres, kutat a maga útján, és egyszer csak rátalál arra, hogy milyen irányban próbálja újból fogalmazni az üzeneteit. Ez nem jelenti azt, hogy innentől mindent kollázzsal, montázzsal, többszöri expozícióval kell megoldania Vikinek, de az mindenképpen jó dolog, hogy kísérletezik ezzel a technikával és feszegeti a határokat. (hegyi) értékelés: