Hónap képe

Ki az?

Azzal együtt, hogy erről a képről már beszélgettünk, én elfogadom ezt a megoldást is. Ikonikus hatása van az egésznek, nagyon érdekes ez a fajta képkivágás, nagyon szép az a ritmus, amit a haj, a kar, és a kézfej mutat, és ennek a lírának egyfajta ellenpontja az, ami a fejnél, és a tükröződő tekintetnél létrejön. Egy szerepjáték az, amit látunk, és ez nagyon izgalmassá teszi az egészet, pont azért, mert ebben a szerepjátékban, ha akarom, akkor más kultúrák, más vallások üzenetét is hordozhatom (csador), de azt is mondhatom, hogy a kukucskálás is bekapcsolódhat ebbe a történetbe (Aliz tükörvilága), szóval sok mindenről szó lehet. A saját megfigyelésem, a saját személyiségem rétegeinek a felfejtéseiről is szó van. Az üzenet rétegei tehát abszolút jól érthetőek. Én mégis azt mondom, hogy foglalkozz még ezzel, ne engedd ezt még el, mert van ebben még, még nem vagyunk az út végén. (hegyi) értékelés:    

Tiszteletem Balla Demeternek

Eredetileg Demeter születésnapjára akartam ezt a képet feltölteni, de sajnos kicsúsztam egyéb okok miatt. Lényeg az, hogy mi akik szeretünk fotózni, Demeter születésnapjára (május 4) elkészítenénk valamelyik csendéletét, tetszőlegesen kiválasztva. Szerintem nem kellene pontosan ugyanolyannak lennie, nem is arról van szó, hogy lemásoljunk egy egy Demeter képet, A lényeg a kompozíció, az arányok megtalálása, a színek harmóniájának megtalálása, azoknak a "fotós trükköknek" a felismerése amikkel Demeter dolgozott. Szóval, ha valakit tényleg érdekel a fotográfia, az játsszon velem, ismételjük meg Demeter képeit a tanulás kedvéért.

Hálátlan feladatot kaptam, mert most nagyon sok minden van egyszerre jelen ebben a munkában. Egyrészt van egy tiszteletadás, ami abszolút érthető és tökéletesen rendben van, másrészt van egy figyelem felkeltés, és egy labdadobás a Feri részéről a többieknek, hogy mit kezdenek ezzel az egésszel, hogyan értelmezik, és beszállnak-e egy játékba. Harmadrészt van maga a konkrét kép, mindezektől elvonatkoztatva. A konkrét képpel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy két problémám van. Egyrészt az előtere nagyon szűk, másrészt ez a váza elviszi a figyelmemet a többiről, nagyon erős, nagyon konkrét az a barna rajta. Nyilvánvaló, hogy az ember azzal dolgozik, amit a környezetében megtalál, tehát, hogyha ilyen barnát találtam, akkor ez van, de azért azt hadd tegyem hozzá azt, amit már többször ajánlottam, hogy akár egy selyempapírral, akár egy krepp papírral ezeket a tárgyakat ideiglenesen meg lehet bolondítani, és akkor lehet, hogy jobban használhatóvá válnak. Érdemes lenne ezzel egy kísérletet tenned. Ami a kép többi részét illeti, egyetértek, nincsen vele bajom, kicsit szűk az alja, és ez a váza. Ami miatt viszont nagyon fontosnak tartom ezt az egészet, az maga a gondolatisága, hogy mi van akkor, ha valakinek a munkáját megfigyelem, és annak a hatására, akár még ha megtanulom teljesen lemásolni, akkor is létrehozok-e valamit, vagy pedig a másolás önmagában egy elítélendő dolog. Én azt gondolom, hogy ha ez tudatos, és azért csinálom, hogy megismerjek általa valakit, vagy valamit, akkor ez oktatási szempontból a legfontosabb gesztusok közé tartozik. Sok-sok olyan helyzetet tapasztaltam már, hogy valaki elkezd a fényképezéssel, vagy akár más önkifejezési formával foglalkozni, és egyből 10-est akar dobni, és egyből egyéniséget keres magában, a kifejezésében, a megszólalásában. Azt gondolom, hogy nagyon ritka, és nagyon keveseknek adatik meg, hogy már az első szárnypróbálgatások is annyira egyediek, és annyira beazonosíthatóan személyhez köthetőek legyenek, hogy ez esetleg felülírja a tapasztalatot és a szakmai ismeretek hiányát. A másik dolog, amit fontosnak tartok, az az, hogy ez az egész arra jó, hogy mielőtt az ember elkezdi saját magát kitalálni, begyakorolhasson, elsajátíthasson rutinokat, és itt megint azt mondom, hogy nincs azzal probléma, hogy ha az ember tudatosan másol. A másolással egyetlen helyzetben van gond, amikor azt eredetinek próbálja eladni. Itt erről nincsen szó. Azt gondolom, hogy semmi szégyellnivaló nincs azon, hogy valaki elkezdi ezt az egészet ebben a tekintetben komolyan venni. Sőt, még egy dolgot hadd tegyek hozzá: van egy Balla Demeterünk a körünkben, aki a három Kossuth-díjas fotográfusból az egyik, és nem minden fotósuli mondhatja el magáról, hogy a körében egy ilyen személyiség van. Márpedig, ha van, akkor már tényleg kézenfekvő dolog, hogy kezdjünk el foglalkozni azzal is, hogy ő mit csinál. Úgyhogy megvan a 3 csillag, és a leckemegoldás is, sőt, vegyük úgy, hogy a Feri kezdeményezésének van egy Látszóteres bázisa is, és én ezt tökéletesen elfogadhatónak, és üdvözítőnek tartom. Szóval, ez egy felhívás keringőre, és én teljes mellszélességgel a Feri mögé állok ebben a projektben. (hegyi) értékelés:    

Cím nélküli

Először született a kép, aztán próbáltam neki címet adni. De a végére már a világra jöveteltől kezdve mindent beleláttam (magyaráztam), így inkább nem befolyásolom az értelmezését.

Érdekes ez az egész, mert akár a köldök leckébe is kerülhetett volna és miközben érdekesnek és izgalmasnak találom ezt az egész formajátékot, azért azt hozzáteszem, hogy most az objektív torzítása, a nézőpont megválasztása és maga a tárgyi világ együtt nekem túl sok a jóból. Tehát kapok itt mindent, csak elvesztettem a kötődést a valósággal. Az mindig érdekes kérdés, hogy meddig lehet elmenni az absztrakcióban és én azt mondom, hogy ez egy kétirányú utca. A valóságból elindulunk és elkezdünk módosítani, torzítani, a képkivágással játszani, a nézőpontot keresni, a világítást változtatni, és a végén eljutunk valahová és aztán a kérdés az, hogy vajon biztos az a jó pont-e ahol megálltunk, ami a képen rögzítésre kerül. Hiszen ha egy kicsit többet kapok a valóságból, akkor ez a kép értelmezhető marad és tényleg azt a szenzációt kezdem el csodálni, ami egy ügyes nézőpontválasztásból adódna, de mivel ha jól látom, torzít maga az objektív is, ezért túlléptünk ezen. Akkor azt mondom, hogy oké, menjünk tovább ezen az úton, ne álljunk meg, vágjuk még szűkebbre és még kevesebbet hagyjunk a környezetből, mert akkor megint azt mondom, hogy valami olyan jön létre, ami már annyira absztrakt, hogy nem is akarok kapcsolódást a valósághoz. Azt kell eldönteni, és szerintem itt a titok és a trükk, hogy mennyiben kötődöm a valósághoz, mennyiben akarom, hogy a néző fölismerje és a ráismerés élményével gazdagodjon, vagy pedig mennyire mondom azt, hogy egy új világot, egy teljesen szürreális, sajátos, belső világot mutatok meg és ebben a világban tulajdonképpen az, amit a képen látunk az maga csak egy filozófiai indíttatás. Ha ezt jól lőjük be, akkor a néző nyugodtan tudja szemlélni a képet és nem marad hiányérzete. Most nekem olyan tekintetben hiányérzetem marad, hogy ha jól érzem, akkor itt azért fontos lenne magát ezt az épületet, objektumot is valamennyire meghagyni, hogy a környezeti hatásaival együtt érzékelhető maradjon. Nekem ez így kettő csillag. (hegyi) értékelés:

Kísérlet

Kísérletezem és megismerem önmagam.

Éva, azt gondolom, hogy ez egy nagyon határozott és átgondoltan végigvitt képi ötlet, a reluxa árnyékjátéka mint megfigyelés jól lett átültetve a képre és a női test ehhez kiválóan alkalmas vászon. Nem baj, hogy néhol a gerincoszlop és a reluxa elcsúszik, nem kell ezt didaktikusabban csinálni, hiszen a cél nem az, hogy valamit tűpontosan imitáljunk, hanem hogy formai játékként egy olyan esztétikai rendszert hozzunk létre, ami egyszerre valós és álomszerű, egyszerre tény és utalás, egyszerre vágy és forma. Egyetlen dolog, hogy a kép fölső régiójában a képhatár általi metszések kicsit problematikusak, vagy határozottan vágni kell, ha nincs a képen a far teljes íve, vagy ha megvan, akkor azt érdemes lett volna megmutatni. De ez egy három csillagos leckemegoldás, ami nem jelenti, hogy erre ne küldj többet, sőt - hiszen megelőlegezett ez az értékelés abban, hogy arra csak az idő ad rálátást, hogy ez mennyiben lesz majd később megismételhető teljesítmény. (hegyi) értékelés:    

Moll

Van nekem egy fotós barátom, úgy hívják, hogy Glázer Attila, néhány évvel ezelőtt, hát ez már jó tíz év vagy még több, azt találta ki magának, hogy romlott filmekre fotóz. Mindenkitől elkérte a hűtőjében tárolt, évek óta lejárt filmeket és ott jöttek létre nagyon érdekes ilyen rohadások, amik nagyon furcsa esztétikai helyzetet hoztak. Tulajdonképpen egy hibaista megközelítés volt és nagyon jót tett a képnek az, amit ő ott a véletlenre bízott, hogy éppen melyik kocka hogyan és milyen színjátékokkal fogja megörvendeztetni az alkotót meg a nézőt. Ez jutott eszembe erről a képről, ezekről a kis motoszkálásokról, kis pontokról, hogy olyan, mint hogyha egy mikroszkópnak a tárgylemezén lévő ilyen kis életcsírákat látnád. Nagyon furcsa ez a dolog és jó ez a kékes hangulat ehhez. Attól érdekes, hogy ezzel emeled túl azon a szinten, ami a hétköznapi közlés lenne, hogy találtam csipeszeket a ruhaszárító kötélen. Ami önmagában is egy jó dolog lenne. Tehát jók ezek a ritmusok, amik létrejöttek ezekkel a csipeszekkel és kompozícióban, tömegelhelyezésben, formai rendben ez abszolút helyén van eleve maga a fő motívum is, de a játékosságát tulajdonképpen azt hiszem ez a kékes árnyalatban tartott maszatok által rajzolt, átrajzolt helyzet hozza meg. Az is jó, hogy nem didaktikus a dolog, tehát ugye a kotta az öt vonal itt meg csak három és felet látunk. Nincs ezzel semmi baj, tehát pontosan elég amennyit ez érzékeltet, nem szájbarágós. Ez egy ilyen kis könnyed etűd, nem azt mondom, hogy ezzel kellett a legtöbbet dolgoznod, hogy ez létrejöjjön, de nem is baj, mert nem egy izzadtságszagú valamit kapunk és ez jó. Megvan a három csillag, köszönöm. (hegyi) értékelés:

Kockadobás soha nem törli el a Véletlent

Egyelőre maradok Mallarmé-nél mint mankónál. Itt-ott apró eltéréseket akartam a képbe vinni a nyilvánvaló stílusjegyektől. Az egyensúlyt itt eléggé nehéznek bizonyult megtalálni, se túlzás ne legyen se észrevehetetlen. Hát szerintem ez az amit akartam, a kérdés csak az, hogy ezt rajtam kívül más is látja-e. Mellesleg önarckép is.

Itt a kommentároknál kifejeztem aggodalmamat akkor, amikor elmentünk nagyon a technikai értelmezés felé. Bevallom nektek férfiasan, engem ez technikailag nem nagyon érdekel, sőt egyáltalán nem érdekel technikailag ez a kép. Még akkor sem, ha ebben benne van mindenféle trüváj az első vakura villantástól kezdve, a gyorsuláson keresztül a gravitációs elméleten át Malarmé-ig. Nekem ebben nem ez az izgalmas és nagyon szeretném, ha ki tudnálak ebből benneteket rángatni. Nagyon érdekes egyébként, hogy Szilárd képe pont azokat húzta és hívta be a kommentárokhoz, azokat a szereplőket, akik hasonló cipőben járnak. Akik mindent matekkal próbálnak értelmezni. Felejtsük el a matekot! És nem azt mondom, hogy perpillanat, hanem úgy általánosságban! Nincsen szerepe a fotográfiában. Szerepe lehet, talán csak az alapok lefektetésénél, de még ott sem igazán. Akkor amikor valami árnyjátékot hozunk létre, amikor valamilyen konstruktivista megoldást keresünk, a kompozíció elhelyezésben, tömegelhelyezésben, akkor esetleg. Persze lehet ezt számítgatni is, lehet érzésre is menni, mind a két út érvényes, de ennyi. Nincs tovább! Ez a kép azért zseniális, mert Szilárd megtalált valamit megint. Valamit megint megfogott, ami egy megszemélyesítés, ami egy gesztus, ami egyrészt sokat mesél róla, de nem a matek által. Az öltöny által, a csípőre tett kéz által, ahogy beállt ehhez a függönyhöz, ahogy ezt az egészet, mint gesztust ide tette. Ráadásul mindez mellett jók a kockák és az, hogy ezeket a kockákat kiszórja a kezéből. Aztán persze ad egy csipetnyi fűszert ennek a technika. Én nem a technika ellen vagyok, csak azt tessék megérteni, hogy nem ez a fő irány, tehát ha ez a kép csak a technikáról szólna, nem lenne érdekes, említésre sem lenne méltó. A tekintet, a kicsit összeszorított száj olyan, mint a Márió és a Varázslóban létrejön egyfajta hipnotikus állapot. Ami a problémám a képpel az az, hogy a fej feletti résznél nagyvonalúak vagyunk a térrel (túl sok értelme nincs), miközben oldalirányban nagyon szűkre vettük ezt az egészet. Lehet, hogy ez abból adódik, hogy a környezet olyan, hogy ott már belelógott a fikusz vagy ott állt mellette a konyhaszekrény, ezt nem tudom, de érdemes lenne ezt az egészet egy kicsit tágabb megközelítésben is szemlélni. Ez az egyik. A másik. Földobok most egy labdát Szilárd, aztán ha van kedved lecsapod, ha nem, nem. Nagyon érdekes lenne ez a kép, vagy ebből a képből létre lehetne hozni egy képsort, és filozófiailag és pszichológiailag is érdekes lenne ezt a képsort úgy létrehozni, hogy ezzel a játékkal játszol. Akár ugyanígy kockával, akár hasonlóképpen dobálhatod fel és le, de lehet a kezedben aranyóra is lánccal, és itt most két irányt fogok elmondani. Az egyik irány, hogy végigcsinálni egy sorozatot úgy, hogy megkeresel számodra fontos személyiségeket, akiket megpróbálsz életre hívni (pl. Einstein, Newton, Galilei) és ezeket a figurákat úgy hozod elénk, hogy valamilyen manifesztummal hívod őket életre. Te vagy mindig a szereplő egy lornyonnal, vagy egy sétapálcával (Chaplin) vagy más eszközökkel megpróbálsz ezekbe belehelyezkedni érzelmileg. A másik irány, hogy marad a Szilárd Szilárd, de mégis elindít egy játékot azzal, hogy igen, beáll ebbe a pózba vagy hasonló pózokba: valamilyen manipulációt végez (kockadobás, sétapálca pörgetés, aranyóra, labda dobálás…) tehát valamilyen tevékenységet végez és megcsinálja így ezt, ahogy ezt itt most megcsinálta. Öltönyben, szmokingban (ha van), házikabátban, pizsamában, úszódresszben, tehát elkezdesz ebben a szerepkörben saját magaddal különböző személyiségrészeket létrehozni. Mindenféleképp azt szeretném elindítani, hogy lépésről lépésre kezdjünk el azzal dolgozni, hogy ebből a megközelítésből (ami egy technikai vagy filozófiai megközelítésnek a kibontása) szép lassan gyalogoljunk át az érzelmi megközelítések irányába. Nem tudom, hogy „…játszótársam mondd, akarsz-e lenni?” ebben, én partner vagyok ha gondolod. Kezdjünk el egy munkát esetleg. Ez abszolút 3 csillagos kép, de nem a technika miatt! Fordítsd meg a dolgokat, kezdj az érzelmeiddel, a formákkal, azzal, hogy a gesztusokat, a gondolatokat osztod meg képben, mert ha ez megy és stabil lesz, akkor az majd már behívja a szükséges technikát, azt már szinte magától meg fogod találni. (hegyi) értékelés:    

Száj (ism.)

Ahogy az előző képnél volt problémám, ennél nincs. Teljesen rendben lévő megoldás, és az az érdekes, hogy bár a szabványtól eltérő a képkivágás, de indokolható, működik. Mondjuk az nem biztos, hogy a baloldalon a váll ívének kifordulását a képből, én meghagytam volna, lehet, hogy én ott vágok. Igaz, hogy akkor a haj íve is a képhatárra koppan, de nem hiszem, hogy ez problémát jelentene, tehát szépen mozogna ez a ritmus. Ott most nekem az egy picit kilágyul, kigyengül kompozícióban. A gesztus abszolút jó, és végre valami olyan arcot látok Ágnestől, amilyet nagyon ritkán. Van ebben egy nagy adag líra, és valami megbocsátó, valami, ami Ágnesnél a valós életben cserfesség közben nem nagyon érzékelhető. Nagyon örülök annak, hogy ezt a pillanatot megadta nekünk, mert valószínűleg nagyon keveseknek adatik meg, hogy őt ilyen helyzetben láthatják. Még azt is mondom, hogy bujkál ebben némi erotika és nem a váll miatt, mert az a primer része az üzenetnek, hanem ami nincs a képen, vagy talán amiatt is, hogy végre nem szorítja az ajkait. Ágnes hajalmos arra, hogy szorítsa a száját, örülök annak, hogy itt most egy elengedést, nyugalmas pillanatot kapunk. (hegyi) értékelés:    

Rezonancia

...de akár absztrakt is lehetne. :) Úgy látszik mindent kétfelé sorolok?

Nagyon szép ez a kép. Elfogadom a rezonancia leckébe is, mert nagyon szépek ezek a ritmusok. Hogy ez egy kanapé és arra rávetődik a fény, vagy akár lehet ez egy lámpabúra, vagy lehet egy függöny, ezt én nem tudom megállapítani, de nem is fontos. Finom, egyszerű és mégis rendben lévő kép. Egyetlen egy dolgot mondok Zoli, hogy a bal oldalról egy sráfnyit lehagytam volna, hogy ebből a centrális dologból kibillentsük egy kicsit. Ott most ugye három, nagyjából egyforma tónusban lévő csíkunk van, abból, hogy ha a legszélsőt levágod, akkor kap az egész egy érdekes, dinamikai mozgást, attól, hogy elmozdulunk a középponttól még inkább. Némi elmozdulás most is van, de ennél egy kicsit erősebb elmozdulás kéne. Talán ennyit tudok hozzá mondani. De egyébként a kép, az tökéletesen rendben van. Én erre most megadom a 3 csillagot és a leckemegoldást is. És arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy most innen lépjünk vissza egyszer az első három leckére, az önportréra. És amit itt megfigyeltél, ezt a keresetlen egyszerűséget, ezt próbáld meg az önmagad ábrázolásánál behozni. Mert annyi viccet, meg jópofaságot, meg idétlenkedést kaptunk már, hogy kezdek egy picit kétségbeesni, úgyhogy mutasd már meg, hogy hogyan csinálsz te egy portrét magadról, akkor, amikor nem akarsz viccesnek tűnni, viccel elbújni akár magad elől is. Amikor csak tónusokkal dolgozol. És ha lehet kérni, akkor ez egy fekete-fehér portré legyen. (hegyi) értékelés:    

Idős korizók

A Városligeti műjégpályán gyerekkoromban ott keringőztek a fura ruhába öltözött idős emberek. Mostanra már nincsenek furi ruhában, de még mindig megadják a módját. Nagyon szeretetre méltó, eltűnő világ ez.

Az egész olyan, mint egy Fellini-film. Még az arcok is, meg az egészben van egy ilyen olaszos temperamentum nekem, amiből nem csak a régi idők sugároznak, hanem a jelen kapcsolódása is. Tehát itt nem csak arról van szó, hogy valami letűnt kor hírnökei libbentek ide elénk, mint egy mesében, mert itt a jelen is megvan, a kor látszódik, és minden technikai megoldása mellett is, ez egy nagyon konkrét portrévilág. Nem nagyon kegyeskedünk itt, ezekkel az emberekkel, de ez nem baj, mert szerintem ők vállalják azt, hogy hány évesek és hogy néznek ki. Nekem legalábbis ez így tűnik. Van benne egy kortalan elegancia, miközben az a nyakba akasztott kulcs, az meg zseniális! Az olyan, mint hogyha a lakótelepi gyerek, felnőtt volna hirtelen, tehát tényleg fantasztikus. És hát ez a sapka ott a szélső bácsin, na, az nagyon izgalmas. Talán egy kicsivel többet adtam volna derékból, mert most olyan, mint hogyha a hölgy szép lassan el is csúszna hanyatt. És azért ők biztos csináltak valamit a lábukkal is, nem csak a fejükkel. Így olyan, mint hogyha egy ilyen régi, ovális képkeretbe kívánkozó kép lenne, tehát megvan ennek is a húzása, de megnézném, hogy milyen lehetett volna ez akkor, ha megvan a lábtartás, vagy a pózból adódó kapcsolódás is, nem csak a kezek kapcsolata. (hegyi) értékelés:

Itt szoktam látni

Kicsit nehéz úgy írni a képről, mintha azóta, hogy ez felkerült, nem történt volna semmi, mert azt kell mondjam, hogy az egyik legnagyobb minőségi ugrást tartalmi téren István munkáiban láthatunk az elmúlt időszakban. A kétkedőknek javaslom megnézni István régebbi képeit az első 3 leckére. Mondhatni a kép egyszerű, semmiség, egy fickó néz szembe a borotválkozótükörrel lefekvés előtt. Ez igaz is, hiszen formailag az, amit látunk, sokszor szerepelt már itt a Látszótéren is, önkép készítéshez a tükör mindig jó szolgálatot tesz. Ugyanakkor a figyelmesebb szemlélő nem csak azt látja, hogy milyen dezodor kupakok gyűltek össze az idők folyamán a Mészáros-lakban, de ha emlékeztek a régi technikára, amit ajánlottam - takard le a szemet, nézd a szájat, majd takard le a szájat és nézd a szemet - akkor ennek segítségével beljebb, mélyebbre lehet jutni a felszínnél. Az ember ugyanis általában próbál a saját helyzetén, állapotán javítani, van egy belső megfelelési sablonunk. Ez a sablon leginkább az arcunkról szól, a szájról, annak irányításáról, egyszerűbben mondva a grimaszainkról, a mosolyról. Ez a legkönnyebben elérhető és irányítható. Keep smiling. Ez tehát a száj. Aztán ott a szem, ami már nehezebb dió, nem véletlen mondják, hogy a lélek tükre, hiszen tudatosan több gyakorlás kell ahhoz, hogy uralmat szerezzünk felette. Ha egy portrét megnézünk, a modell lelkiállapotáról jó képet adhat az, hogy mit mesél a szem, és mit mesél a száj, ugyanazt vagy ellentétben állnak? Szomorú, fáradt szem és mosoly, ez az általános, ameddig el tudunk jutni a mimikriben. És akkor nézzük ezt a képet. Fáradt szem, kicsit fásult tekintet. És ezzel párhuzamban van a száj, a feszültségre utaló beharapott szájszél, ami legtöbbször gyerekeknél figyelhető meg, mielőtt eltörik a mécses, akkor tapasztaljuk a legtöbbet, hogy az egyik szájszélet beszívják, ezzel próbálva megállítani a folyamatot. Ezen felül persze elemezhetjük a bal és jobb oldalt is, aki járatos az agyféltekék dominanciájában és tudja, hogy a bal agyfélteke a racionális, a jobb az intuitív dolgokért felel, no meg hogy az agyféltekéink az ellentétes testfélhez vannak "huzalozva", az esetleg még tovább merészkedhet - vigyázat, tükörképet látunk! Azaz megkockáztathatjuk, hogy jelen állapotában a modell bal oldala rezignált, nyugalmi, lemondó, ez az érzelmi, intuitív, kreatív oldala (jobb agyfélteke), míg a jobb oldal (bal agyfélteke) kiélesedettebb és feszültebb, azaz a tudatos én vette át az uralmat és ő vezeti a hajót, kontrollál és ellenőriz. Minderre mondhatjuk azt is, hogy spekulatív, és természetesen ezek inkább színesítik, mintsem determinálnák a személyiség megnyilvánulásait, preferenciákról mesélnek, de ezek nem megváltoztathatatlanok. Erős üzenet, talán mondhatom, hogy vízválasztó és olyan naplóbejegyzés, amire majd érdemes vissza-visszatérni. Istvánnak egyetlen üzenetem van pluszban, hogy a ruha egyfajta fátyol is. Szerep. Az önmegismeréshez vezető úton ennek hatását minél inkább csökkentjük, annál messzebbre juthatunk. (hegyi) értékelés:    

Ablak

egyre laposabb szögben éri a reggelinapfény az ablakunkat

Mondhatni viszket a tenyerem, hogy Feri visszakapja, amit az én hasonló tónusban elkövetett képemnél kaptam tőle, de be kell valljam, hogy nekem ezzel a tónussal nincs semmi bajom. Mondjuk jobb alul nem tudom, mi az a dolog, talán valami kihalófélben lévő virág, de végülis ez is elmegy, bár nekem a szemem mindig húzza oda le. Szóval persze lehetne finomítgatni, de azt gondolom, hogy kivétel erősítő, hogy ha a hangulat ilyen erővel van jelen, akkor szükséges-e ezt pakolászással és rendezgetéssel javítgatni, vagy akkor elvész vajon az a varázslat, ami pillanatokig van jelen csak? Ki-ki maga döntse el, én elfogadom ezt a verziót. (hegyi) értékelés:    

cím nélkül

Diane Arbus kézigránátos fiúja nekem előkép, de nem abban a primer értelemben, hogy itt valamiféle ismétlésről lenne szó, hanem úgy, ahogy Arbus is a saját életében eljutott egy olyan pontra, amikor elkezdett elesett, furcsa, nyugtalanító figurákkal dolgozni, mert ha hangulati előképet kéne keressek, akkor inkább Leibowitz jugoszláv háborús képei lehetnének, de talán abban is az a közös pont, hogy egy maga útján mindent elérő fotós asszisztencia nélkül nekivág, elmegy egy háborús övezetbe, és eszköztelenül, keresetlenül elkezdi feldolgozni azt, ami ott élményként éri. Nem mentesül, sőt, éppen hogy a saját előző útjai által válik mássá, személyében személyessé, és itt is az az érdekes számomra, hogy amennyit ismerhetek Márti útjaiból, ez nekem egy teljesen új világot nyit meg, ami jóllehet könnyűnek tűnhet, hiszen egy mobiltelefon kell és semmi más, de ez csak a látszat. Ahogy az is csak a látszat, hogy a kép talált kép lenne, hiszen a találáshoz is előélet kell, mert nem fényképezünk le mindent, és ha még el is játszunk a gondolattal, hogy az élet egy nagy film, percenként 25 kockával, akkor is kell ember, aki választ, aki akár tudatosan, akár ösztönösen dönt. Sőt! Olyat mondok, ami lehet, hogy korhatáros lesz. Véletlen nélkül nincs alkotás, nincs kép. A tudatos kontroll alatt tartás egyfajta bizonytalanság. A véletlen akkor is létezik, ha nem akarok tudomást venni róla, vagy ellenkezőleg, olyan erősen kontrollálni akarom, hogy meg se nyikkanhasson, hiszen akkor majd a néző azt mondhatja, hogy ilyet én is tudok. Ha tudsz, csináld! Sose szokták, jegyzem meg. Persze meg kell különböztetni a sorsszerű, vagy kivédhetetlen, azaz társszerző-véletlent a tudatosan provokált, gerjesztett véletlennel, hiszen a feldobott fényképezőgép is véletlenül exponál valamit, hasonlatosan a dadaista vershez, de általa semmivel se jutok közelebb önmagamhoz, sőt, tulajdonképpen csak imitálok valami torzult szabadságképet. Visszatérve a képhez, számomra ez a kép egy egészen új minőség, olyan érzésem van, akárhányszor ránézek, hogy alkotói értelemben kulcs képet látok. Márti játékosságában véletlenül nekidőlt a bezárt ablaknak, ami kitárult, a spaletták kinyíltak és valami újat nézhetünk az ablakon át. Nem elemzem ennél jobban a képet, hiszen evidens az ereje, az, ahogy és amivel hat, a fáradt gyorslaboros színeivel, a remélhető, de bizton nem tudható gyerekjátékkal, a gesztussal, a fegyver és a házikabát őrületes összhangjával, szóval összefoglalva az utóbbi idők egyik legerősebb Borsay képe ez számomra. (hegyi) értékelés:    

Ne menj el!

Izgalmas és érdekes, amit Attila kipróbált, de nem eldöntött az iránya és aránya annak, amit látunk. Az egyik irány, amit high key-nek nevezünk, ez a túlvilágított, fehér a fehérben, és nagyon minimális tónussal dolgozó képi világ, finom, nagyon sejtelmes és könnyed dolog. Ha ezt a világot akarom hozni a gyermeki ártatlansággal, ahhoz ez a ruha és a haj nagyon jól ritmizál. A másik irány, ami valamilyen drámát, még ha a gyerek életében, az ő viszonyrendszerében működő drámát is, de mindenféleképpen valami feszültséggel teli helyzetet akar hozni. A cím, a modell gesztusa és a kompozíció és a szem erre a drámaibb vonalra utal. Ha megnézzük, ki van billentve a középpontból az egész, tehát ez már magában hordozza a feszültséget, hogy várjuk a visszabillenést. A beharapott száj, a nagy, tágra nyílt szemek, az, hogy fentről lefelé fotózunk, amivel a kicsiséget erősítjük, és a cím is ezt az irányt hozza. Attila azonban meghozott egy döntést azzal, hogy a két szemet kivette abból a tónusrendből, amiben a kép egésze van. High key hatást kétféleképpen lehet létrehozni. Világítással, és/vagy utólagos manipulációval. Itt sejtésem szerint ez utóbbi történt. Ugyanakkor Attila nem elégedett meg azzal, amit a képen szereplő modell gesztusa sugároz, hanem ráerősített a tekintetre, és ez két dologra utalhat: az egyik, hogy nem bízunk a nézőben, hogy észreveszi-e azt, amit üzenni akarunk, a másik, hogy nem bízunk magunkban vagy a modellben, hogy elég erősre sikerült-e a beállításunk. Ezt nevezhetjük hatásvadásznak is, mert a kép manipulálásával a nézőt, annak érzelmeit primer módon próbálja úgymond erőszakkal befolyásolni avagy kiszolgálni. Azt szeretném kérni Attilától, hogy mielőtt exponál, tisztázza magában azt, hogy mi is az a gondolat, üzenet, amit közvetíteni akar, és utána ehhez ragaszkodjon. A kevesebb olykor több. Ne féljen, hogy attól, hogy a modellje egy kisgyerek, csak túlfinomított eszközöket szabad használnia. Ha ez netán abból adódik, hogy saját csemetéjét fotózza, akkor lehet, hogy az érzelmi kötődés okán egyelőre más gyerekmodelleket keresnék a helyében.    Még valamit: a 43-as lecke már ismétlése a leckéknek, tartsuk meg ezt arra az időre, amikor már az első körön túl vagyunk, amikor az első huszonegynéhány leckét megoldottuk, akkor térjünk vissza, mert ezek az ismétlő leckék arra lettek kitalálva, hogy új megközelítéseit keressük az előzőeknek. Átteszem a sima portré leckébe, és kérem Attilát, hogy gondolja végig az elmondottakat és ha megvan az eredeti, manipulációtól mentes képfile, akkor ossza azt meg velünk. (hegyi)

Kata lányom

A kép Kata lányom ötlete alapján készült. Egy barátomtól kaptam ajándékba az óriási nagyító lencsét, és ki akartuk próbálni, mire lehetne használni.

Zseniális. Így, ahogy van tökéletes a megoldás, nagyon jó az a geg, amit észrevett Mariann, még akkor is, ha az ötlet a Katáé volt. Kiváló humorforrás is, szürreális is, és portrének is abszolút megállja a helyét. Köszönöm szépen. (hegyi) értékelés: