Gergő, isten bizony szeretném érteni az úgymond alkotói logikádat, mi az, ami számodra képként értékelhető, de egyelőre nem megy maradéktalanul. Ha ez valamiképpen az előző embertelen sorozatod részeként kerül közlésre, még valahogy elfér, bár a vágás bizonytalan, hogy mi a lényeg, a fickó, a vitorla és a belvilág, vagy a "tenger". De így, hogy nincs körülötte még néhány kép, nincs ami magyarázza a vágást, nincs ami mentén egyedivé válhatna a pillanat és ettől az egésznek inkább a komikuma erősödik fel, de az meg nem tudja elvinni a vállán a képet, mert nincs konkrét utalás arra sem. (hegyi)

Az a helyzet, hogy ennél a képnél nem nagyon dekódolható a durva, de esetleges vágások miatt, hogy mire is megy ki a fuvar, azon kívül, hogy a testből kapunk részleteket, de ezek önmagukban nem állnak így meg a lábukon. Kardarab, meg némi borda, szóval az árnyék izgalmasabb, de most akkor az árnyék a fontos vagy a test? A sejtelmességet agyoncsapja a fény, a fényjátékhoz kevés a tér. (hegyi)

Gergely, ez a kép nem tudom miért készült el, nem tudok rá nagyon mit mondani, nem értem. Néz a bácsi egy oszlopot, amin szép dobozok vannak, szuper. Ez mind a vízparton van, ezt el tudom így neked mondani, felmondom neked a leckét. Ez egy télies időszak, ködös a idő, valószínűleg az eső is esik, és akkor mi van? Miért készült ez a kép? Nem tudom megmondani, nem értem. Ez legfeljebb arra alkalmas, hogy a házi albumba mutassuk, hogy Pistivel voltunk a Balatonnál, és rácsodálkozott arra, hogy a Balatonnál is vannak oszlopok. (hegyi)

Nagy lépésekkel haladunk, van ennek húzása, ez fontos. Amiben én szeretnék segíteni, az egyrészt a környezet, és annak a jelzései, másrészt a képkivágás. Most egy olyan árnyék jön létre a falon, hogy Sigourney Weaver jut eszembe róla, és az a film, amiben ő játszott, A nyolcadik utas a halál, és abban van egy szörnyecske, aki egyszer csak föltűnik. Én konkrétan nagyon megijedtem, amikor a moziban ezt láttam, emlékszem, hogy nem mertem utána elaludni, olyan nagy hatással volt rám. Olyan, mintha ez a szörny bukkanna föl a háttérben, mintha az ő árnyékát látnám, és valahol ő ott van a képen, de te még nem tudsz róla, és majd mindjárt megijeszt téged. Van egy ilyen harcos része ennek az egésznek, lehet, hogy az asszociációm túl extrém, de az árnyék is elég fura a falon. Nem azt mondom, hogy ez rossz, de ennek akkor legyen valami szerepe. Itt térek rá arra, hogy mi a képkivágás. Nagy lépéseket teszel meg a magad fotós útján, ez elismerésre méltó. Ezt azért mondom, hogy nehogy úgy érezd, hogy telhetetlen vagyok, de ha már valamihez hozzányúlunk, akkor nem tehetem meg azt, hogy ne azt mondjam, amit gondolok. Itt a lényeg az, hogy ez a kép nincs befejezve. Ha már egyszer nekifogtál az aktnak, akkor tessék megcsinálni, ide kellenének a mellek. Akárhogy is nézem, ez egy csonkolt kép. Ez nem torzó, az egy másik műfaj, ez csonkolva van. Olyan, mintha elkészült volna a kép, és meg is volna ez, de megijedtem, hogy mit szólnak otthon és haza, emlékképként nem azt küldöm, hogy rajta van a teljes testem, hanem küldök valamit, ami még vállalható. Mindkét vállnál furcsa a vágás, és annak, ami az arccal, a hajjal, a tekintettel létrejön, mindenféleképpen kell folytatás, kell valami stabil bázis. Itt most nem csak elsősorban az aktra gondolok, kérdéskörként, hogy akkor most itt többet kell mutatnom a testemből, juj, akkor mi lesz, hanem itt kifejezetten tömegelhelyezésről beszélek. Van egy forma, ami a fej, a haj, és ennek folytatásaként a váll, és ennek nincsen ellenpontja, ellensúlya lefelé, nincs bázisa, amire támaszkodjon, nem tud megállni a lábán, elgurul. Azt is hozzáteszem, hogy ez egy kérdés: vágy. Vágy lecke, vágy a címe, ne beszéljünk mellé. Ez a kép nem arról szól, hogy bevásárlás után Ágnes kicsit csapzott. Ha pedig ezt tudjuk, értjük, akkor bizony a következő lépcső ez, hogy fejezzük be a gondolatot. Azért fontos ez, mert abban az esetben, amikor egy kérdésfeltevést létrehozunk vizuálisan, akkor, amikor erre megpróbálunk válaszokat keresni vizuálisan, akkor tetszik vagy nem, de nem rettenhetünk meg a cél előtt fél méterrel. Ha nekifogunk valaminek, akkor azt fejezzük be. Hidd el nekem, hogy ha ezt koncentráltan csinálja az ember, akkor abból nincsenek ciki kérdések, vagy kínos pillanatok.
   Ami az aktnál nagyon fontos: két nagy irányvonal van. Az egyik a lírai megközelítés, ami fényekkel játszik, ami nagyon visszafogott környezetben, tulajdonképpen egy légies megközelítést hoz, teljesen elvonatkoztat, és elrugaszkodik a valóságtól, ebben Valló Zoli irányát mondanám neked, ahogy a macival dolgozik, hogy nagyon kevés fény, alig sejthető formák, és ebből a néző fejében áll össze egy kép. Ezt meg lehet fordítani, és lehet olyan szinten túlvilágítani, a high key megoldás felé elmenni, és a nagyon nagy fényben, csak épp hogy felsejlő sötétebb tónusokkal rajzolni. A másik irány egy kicsit szociografikusabb, tényszerűbb, mondhatóan „maibb” megközelítés, ez az, amikor a környezeti hatásokat meghagyjuk a képen, amikor a kisasztal, a fürdőkád, a kis hokedli, a retikül is megjelenik, és itt a fények is valószerűek. Hétfő délután hazaérek a munkából, és akkor készül, és ez az érzés is benne van a képben. Ezt azért mondom el, mert ezt neked kell eldönteni, hogy melyik irányt akarod mutatni. Ez a kép inkább a másodikról szól, arról, hogy van egy szociografikus ív, és ebben ábrázolom magamat, a magam pillanatait, a magam pillanati élményeit. Naplószerűbb közlés, tárgyiasabb, és jobban köthető a környezethez, és ahhoz a szociokulturális háttérhez, amiben az ember mozog. Ezt döntsd el, hogy melyik irány az, amiben elmozdulsz, és én várom a folytatást. Ez a kép ebben a formában egyébként, ha azt nézem, hogy milyen a közlés őszintesége, akkor három csillagos, ha a megoldás befejezetlenségét veszem, akkor ismétlés. Most megadom erre a három csillagot, azzal, hogy kérek ismétlést. (hegyi)
értékelés:

A dolog nagyon nem egyszerű, én ezzel tisztában vagyok, és azzal is, hogy a hagyományos megoldásaink, amikkel rendelkezünk, fényképezőgépek, azokban a helyzetekben, amikben mozgunk, nem biztos, hogy ez jól megoldható. Azért, mert ehhez nem véletlenül találták ki a műszaki fényképezőgépet, akár a síkfilmes gépeket, amelyekkel perspektívát lehet korrigálni, másrészt pedig az épülettől való távolság meghatározza azt, hogy milyen látószögű objektívet tudunk használni. Ebben a két dolog egymásnak ellen dolgozik, mert minél nagyobb az objektívnek a látószöge, annál jobban fog torzítani. Igaz, annál több minden fér majd bele a képbe. Itt most az a helyzet, hogy nagyon hiányzik az a távolság, ahonnan nézve az épületből többet kaphatnánk, hogy ennek az egésznek a talapzata stabilabb lehessen, másrészt most valahogy nekem fura az, hogy ez hogyan van elvágva. Nyilván ebből a távolságból nehezebben lenne megoldható az, hogy mind a négy oszlop teljes terjedelmében a képre kerülhessen, szóval értem én, hogy hol szorít a cipő, de most ebben a formában, ennek a képnek az izgalmas része az, ahogy a fény ezt az egészet a középrésznél megbolondítja. Lehet, hogy ha meghozzuk azt a döntést, hogy egy egészen extrém képkivágásban dolgozzunk, és csak a középső oszlopra, meg a mögötte lévő oszlopra, a kupolára, meg erre a fényjátékra fókuszálunk, akkor ez az egész kevésbé fog attól „szenvedni”, hogy technikailag hol húzódnak a korlátaink. Az ötletet értem, a gondolat jó, ez mindenképpen ér egy csillagot, de most ez a kivitelezés a technikai helyzeten elvérzik. Van olyan, hogy ha nem alkalmas a felszerelés, akkor az ember vagy megpróbál valami egészen szubjektív megoldást keresni, és akkor érvényessé válik a kép akkor is, ha hibák vannak benne, vagy pedig, ha nagyon építészeti fotó felé akarunk elmozdulni, akkor be kell látni, hogy ebbe beletörhet a bicskánk. Mi az, amire azt mondom, hogy szubjektív megoldás? Arra, hogy megkeresed ezen az épületen azt, ami neked fontos, nem azt akarod ábrázolni, hogy ez hogyan néz ki a valóságban, mert nyilvánvaló, hogy egyrészt erről mindenkinek megvan a maga képe, tehát nem biztos, hogy ezt muszáj ismételni, viszont a személyes megközelítés nagyon sok mindent megenged. Ha azt mondod, hogy téged az ornamentika érdekel a boltíveken, akkor annak egy részletével elkezdesz foglalkozni, vagy a kép közepének a kivágásával lehetne még ezen valamit keresni. Esetleg csak az első vastag oszlop és a hátsó oszlop viszonyrendszerével dolgozol egy másik objektív megválasztásával. Szóval lenne itt mit kihozni, a legkevésbé az az irány működik, ami tárgyszerűen be akarná mutatni ezt az egészet, hiszen túl nagy térrendszer az, amit át kellene tudnunk fogni. (hegyi)
értékelés: