Négy képet kapunk, jól össze van ez szedve négy gesztusnak, van egy kakukktojásunk is. Nekem ez a harmadik kép. Ha a másodikat meg a negyediket figyelem, az egy nagyon érdekes gondolatiság, szinte csak a szem és a tekintet változik, de mégis sokat mesél, én ezt hiányolom az első és a harmadik képnél, hogy ez a fajta szembeállítás ott nem jön létre. Mivel kifordult a test a harmadik képnél, szembefordult velünk, ezért van ezzel problémám. A megvilágítás és a helyzet rendben van, és jónak tartom azt, ahogy ez az egész egy olyan tónusrendben van tartva, sötét háttérrel, amiben a figura jelenléte nagyon erős lesz, a megvilágítás pedig próbáknak az egymásutánja. Azért jó ez a gyakorlat, mert ezzel magad is tudod tesztelni azt, hogy melyik milyen formai hatást hoz létre. Ha megfigyeljük, a legdinamikusabb formai hatás az első képen jön létre, és a legkevésbé dinamikus a negyedik kép. Nyilván, ez tőled függ, hogy milyen üzenetet szeretnél közvetíteni. Az első kép inkább egy szociografikus megközelítéshez való világítás, a negyedik a portrézásnál egy megoldás lehet akkor, ha el akarom tüntetni a hibákat, vagy egy nyugalmasabb megközelítést keresnék. Talán a harmadik kép, ami a legközelebb áll ahhoz, ahogy ezt a világítást meg lehet jeleníteni. Maga a játék érdekes, fontosnak tartom, hogy ezzel foglalkozzunk. Kértem az eredetiket is, hogy ez hogyan készült, az eredetinél azt látom, hogy nagyon nagy a képkivágás, tehát abból is adódik, hogy ennyire zajos, vagy ennyire részletszegény lesz egy kép, hogy annyira kivágunk egy nagyobból egy kicsit, hogy ezzel a dinamikát is, meg a részletgazdagságot is lecsökkentjük. Ez a filmes gépeknél is így van, hogy azért akkora az érzékelő, hogy a lehető legtöbbet, és egy optimális helyzetet tudjunk vele létrehozni, ha ennek csak 5-10 százalékát használjuk, akkor ez a minőségben is romlásokat fog előidézni. Erre figyelni kell, hogy lehetőleg a legtöbbet kihasználjunk abból, amit az adott médium enged. A gesztus jó, úgyhogy ez egy három csillagos dolog, a leckemegoldásra még dolgozzunk tovább. (hegyi)
értékelés:

Többször megnéztem ezt a képet, és keresem azt, hogy miért érzem úgy, hogy ez dől, miközben nem, de mégis az érzésem az. Valószínű, hogy ez a fény miatt van, hogy a pohár aljánál is ferdés az egész, meg a pohár felső harmadánál is van egy ferde fénycsík, és ez, meg az árnyéka a pohárnak, együtt ad egy olyat, mintha ez az egész billenne. Érdekes a kérdés, ez azért fontos, mert annyira kevés szereplős a kép, hogy ezek is befolyásolják azt, hogy nyugalmat kapunk, vagy nem. Szép a tárgy megjelenése a képen, szépek a fények, jó ez az asztal, én a hátteret is jónak tartom, az a belógó tálca annyira nem jó, de egyébként a többi igen. A kép színvilága is abszolút tetszik, hozzá tudok csatlakozni az egészhez, mert azon kívül, hogy ez ilyen kékes valami, azért ezekkel a rózsaszínbe hajló vöröst tartalmazó színekkel az egész nem csak a hidegséget és a távolságtartást hozza, tehát jó az egésznek a hangulata ettől. Tulajdonképpen minden megvan ahhoz, hogy ez egy jó kép legyen, talán annyit hozzátennék, hogy ha a világításnál a háttérre kevesebb fény kerülne, és a fő tárgyra több, akkor a hiányérzet is erősebben megjelenne. Azt a tálcát nagyon ki kellett volna venni, másrészt pedig a világításnál, ha ezt a hiány- és magányérzetet akarom érzékeltetni, akkor a háttérben nekem sok a fény. Ott hátul olyan boldog, várakozással teli az egész, hogy oda mindjárt megérkeznek a vendégek, és ettől valahogy olyan más érzet jelentkezik nálam, mint amiről ez talán szólni akar. (hegyi)
értékelés:

Az a kérdés, ami bennem rögtön felmerült, hogy mitől ünnep ez? A terítőtől, mézeskalácstól, tányértól? Mi az ami nekem itt az ünnepre kellene, hogy utaljon? Mutatsz egy álló képformát, de ezzel, hogy ez egy állóképforma lesz, megint egy nagyon kis mélységélességgel dolgozva, elmossuk a hátteret. Ettől még a háttér formailag jelen van és ezekben a formákban felerősödik a formák és a tónusok által létrehozott dinamika. Magyarán, kopog az ott hátul elég rendesen és ez a kopogás nem ad konkrét üzenetet. Ha ez egy fekvő kép lenne, akkor esetleg lehetne egy viszonyrendszert kialakítani azzal, hogy ami most itt a képen ezzel a tányérral és mézeskaláccsal történik, az hogy viszonyul magához az ünnephez. Például be lehetne kapcsolni olyan tárgyakat, amelyek konkrétabban tudnak üzenetet kapcsolni ehhez az egészhez. És még egy dolog. Hiába ez a nagyon kicsi mélységélesség, nem biztos, hogy ez fogja megteremteni a személyességét a képnek. Tehát én a Zolit keresem ezen a képen. Nem tudom, hogy itt most miről akar ez a kép szólni. A cím arra próbál utalni, hogy ez egy olyan elmélázó helyzet, amikor belefáradunk egy kicsit az ünnepi készülődésbe, közben már ott van a már majdnem a gőzölgő húsleves az asztalon, éppen letöttyedtünk a székre és várjuk azt, hogy megtörténjen a csoda. Igen ám, de ezt most nem biztos, hogy a cím nélkül maga a kép is alátámasztja. Az élesség megválasztásánál is ezért kérdés a kérdés, mert most a villa az éles. De miért a villára fókuszáltunk? Vagy már nem fontos az ünnep? Erre azért egy konkrétabb utalás is kell, nem elég a cím. Ahhoz, hogy ezt az egészet magyarázza, a képnek ezt sokkal erősebben kell megjelenítenie. A cím midig finomít egy kicsit, orientálhat, de önmagában nem elég. Tehát kell ide valami, amitől ez az egész beindul: sztori. (hegyi)
értékelés:

Maga az üzenet nagyon jó, nagyon jól érthető. Két problémám van. Megint egy határozatlan tónusrendet kapok, magyarán: nincsenek mélységei ennek az egésznek tónusban. A másik, hogy valahogy hangulatában ezek a nagyon élő és nagyon erős narancsok nekem ellentmondanak azzal, amit a kép üzen. Jó az, ahogyan bekapcsolódik ez az oldalsáv, ez a fénycsík – ezt én nem tartom hibának, mert önmagában a vállfa kevés lenne ehhez a képhez. Ez adja hozzá az izgalmat és tulajdonképpen mondhatóan ez a hibaérzet az, ami ezt az egészet valószerűvé teszi. Viszont a tónusrend, az életlenség, hogy nem sikerült beállítani azt, hogy hol legyen a képen az éles, mert én nem találok a képen éles pontot, technikai hiba, erre érdemes lenne odafigyelni. Ez most nekem egy kétcsillagos kép. Azt nem mondom, hogy ezzel túl sokat nincs mit csinálni, mert ezt elkezdheted élesíteni, legfeljebb a zaj fog megnőni, hanem én azt mondom, ha van mód, akkor érdemes lenne elgondolkodni az ismétlésen. Annál inkább, mert nem tudom, hogy mi az a keresztbe futó árnyék, hogy az mennyire kiküszöbölhető. Ha kiküszöbölhető, érdemes lenne ezen elgondolkodni, mert arra viszont túl sok szükség nincsen. Legalábbis nem ott, ahol most látjuk. Ha nem kiküszöbölhető, akkor kicsit lejjebb kellene tenni a kamerát, mert akkor ezzel ez a háttérbe futó árnyék is el tudna válni a vállfáktól. (hegyi)
értékelés:

Örülök, hogy újra töltesz fel hozzánk munkát. Mielőtt nekifognék az elemzésének, szeretném elmondani, hogy reménykedem abban, hogy ez már egy folyamatosabb jelenlét lesz. Határozott képi világgal rendelkező embernek gondollak, másrészt viszont nagyon szeretném, ha az első három leckére is küldenél képet. Az első három lecke a bemutatkozás. Ez itt egy közösség, amiben nem csak a képeink és a nem csak a nevünk van jelen, hanem mi magunk is. A többiek is úgy fognak tudni magukhoz közelebb engedni, könnyebben reagálni rád, ha láthatnak is. Tehát nem véletlen az az első három lecke, ami a bemutatkozás leckéje is; nem csak az önportréké. Ami a képet illeti, érdekes fénytani helyzetet figyeltél meg. Nagyon jó ahogy földereng, fölsejlik ez az arc és tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam (gondolom ez egy kerámia lehet), ez a maszk kellőképpen sejtelmes is ahhoz, hogy fotóra kerülhessen. Ami most ebben a képben kérdés, az pontosan a maszk mögötti világ, mégpedig az, hogy mi ott mi történik. A maszk részét látjuk, vagy valaki mögé bújt, valami technikai dolog van? Tehát valamiért a szemnél a háttérben létrejön egyfajta üzenet, de nem nagyon jól érthető. Ez a képnek vagy ennek a tárgynak a része, esetleg egy másfajta formai irány? Erre most ez a kép nem ad biztonsággal választ. A másik dolog ami számomra kérdéses, hogy vannak úgymond teljesen fehérben megjelenő pontok a képen. Ezek a pontok olyanok, mintha egy analóg technikával készült képen lennének, a nagyításnál porszem került volna a negatívra és ez által ahol nem jut át a fény, kifehéredik az a rész. Például ilyen hatást érzek ebben az orrhegyénél, a szemeknél, a szájnál nem is egy, az orrlyukaknál. Ezek a kis pontocskák egyrészt izgágává, nyugtalanná teszik ezt az egészet, másrészt inkább hibaként jelennek meg, mint képalkotó elemként. Tehát az utómunkánál, ami nagyon gondos utómunkának tűnik, ami a kép hátterét illeti, érdemes lenne ezzel is foglalkozni. Meghozni azt a döntést, hogy a valósághoz képest - mert én elfogadom, hogy ez a valóságban a világítás becsillanása -, szükség van-e erre a képen, hozzáad-e ez bármit az értelmezéshez, vagy elviszi a figyelmet. Én most úgy ítélem meg, hogy ez utóbbiról van szó. És ha ez így van, akkor érdemes ezeket kiretusálni. Mint tárgyfotó el tudom fogadni, de azt azért tegyük hozzá, hogy nagyon erős a jelenléte ennek a maszknak. Tálcán kínálja, hogy ez valami üzenetet közvetítsen felénk. Nem csak, mint tárgyfotó, hanem mint tárgy is speciális és nehezen tud a néző saját élményt hozzá felhozni. Tehát magyarán, valami plusz hiányzik még belőle amitől ez személyes lesz, amitől értem, hogy miért lett ez lefotózva. (hegyi)
értékelés:

Örülök annak, hogy elindultunk egy irányba és örülök annak, hogy ezt nem csak a valós helyzet bevilágításával és megrendezésével, hanem utómunkával is elértük. Fontos ez utóbbi különösen, mert az utómunkának nagyon fontos szerepe van a fotográfiában. Visszautalnék az analóg technikákra. Ritka az az eset amikor negatív filmeket vagy diákat nézegetünk úgy, ahogy ezt az exponálás után megkaptuk. Tehát bemegyünk a laborba, készítünk egy papír verziót, jó esetben, ha urai vagyunk ennek a technikának, akkor belenyúlunk: maszkolunk, kitakarunk, erősítünk vagy gyengítünk dolgokat. Ez a feladat mindenképpen ránk vár. Akkor is, ha digitális képeket készítünk. A photoshop vagy az a szoftver, amivel tulajdonképpen láthatóvá tesszük a képet, az a szoftver nem csak arra szolgál hogy átméretezzük, esetleg vágjunk belőle, hanem mindenképpen reánk vár az a feladat, hogy tónusban is rendbe rakjunk, kiemeljünk vagy csökkentsünk hatásokat a képen belül. Itt ez megtörténik azzal, hogy a hátteret úgymond maszkolással sötétítetted. Tulajdonképpen ez majdnem rendben is van. Kicsit, főképp egyébként a képnek a bal oldala felé eső résznél, egy fényudvar azért létrejött, erre érdemes odafigyelni. Mindenképpen örülök annak, hogy elkezdtél ezzel foglalkozni. Ami a képet illeti, egy őszinte vallomásjellegű képet kapunk. Azt is mondhatom, hogy Zoli elindult egy irányba, ami a vicces vagy a humort kereső irányból a valóság felé visz minket. Azért nagyon fontos ez, függetlenül attól, hogy mennyire sikerül tökéletesre egy megoldás, mert az őszinteségének a szintje sokkal erősebb, mint azoknak a képeknek, amikor valamilyen vicces szituáció mögé állva - tulajdonképpen ezt az egészet, mint egy szerep fogjuk fel, és elvicceljük - elvesszük az egésznek az élét. Szembenézés minden önportré. Azért fontos ez a szembenézés, mert az önismeret az egyik legerősebb fázisa a portrézásnak, vagy tárgyak, csendéletek fotózásának. Akkor ebből fogunk tudni meríteni, ez lesz az a pont ami egyrészt a biztonságérzetünket adja, mert ismerem önmagam, tudom hogy mire vagyok képes, másrészt azért, mert az önismeret által jutunk el oda, hogy egy másik embernél vagy egy másik tárgynál észre vegyük a sajátosságokat. Például azt ami ő benne eltérő hozzám képest. Ha ezt meg tudjuk figyelni, akkor itt már meg fogjuk tudni hozni azt a döntést hogy ezt a differenciát, ezt a különbséget kiemeljük, mert pozitív, fontos vagy egyedi, vagy pedig gyengítjük, csökkentjük a hatását, mert esetleg olyan irányban tér el az átlagtól, hogy az a modellre nézvést nem előnyös. Hogy egyszerűbben fogalmazzak: ha magunkat megfigyeljük és tudjuk, hogy milyen az, amikor szemüvegesek vagyunk, nagy vagy kicsit, az orrunk, fülünk vagy borostásak/szépen borotváltak vagyunk, akkor ezt a megfigyelést, amikor másokkal fogunk dolgozni, már elő fogjuk tudni venni és tudjuk azt mondani, hogy igen, nekem nagy a fejem, ezt úgy tudtam csökkenteni hogy az objektívet, világítást úgy választottam meg, hogy egy optikai tunning által csökkenjen ennek a hatása, tehát ezt majd a leendő portrénál, ha egy olyan alannyal találkozom, akinek szintén nagy a feje, akkor már elő tudom venni, mint egy rutint. Ehhez szükséges a szembenézés, szükséges az, hogy keresetlenül őszinték legyünk. Még egy fontos dolgot hadd mondjak ide. Azért is szükséges ez a szembenézés, mert a hitelességünket teremtjük meg általa. Azt a hitelességet, hogy hihető, érvényes, valós üzeneteket tudjunk küldeni. Minden belefér – a fotográfia nagyon sok mindent elvisel. Egy-két dolgot viszont nehezen: egyrészt a verbalitást, amit le szokott magáról dobni, mert a képi nyelv nem az irodalmi megfogalmazások nyelve, a másik azokat a dolgokat, aminél - és ezt most nem tudom szebben mondani - kamuzás van, amikor szégyellem a magam deformáltságát, nem fogadom el azt, hogy nekem másképp áll a hajam, másképp állnak az ujjaim, más habitussal rendelkezem és ezt megpróbálom úgymond eltüntetni – nem szembenézni vele. Visszatérve ehhez a képhez: az őszintesége abszolút rendben van. Arra próbállak sarkallni téged a továbbiakban Zoli, hogy keresd meg azokat a helyszíneket és helyzeteket, amik kevésbé zavarosak, amikkel kevesebb utómunkát kell csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy csak steril háttér előtt érvényesek a portrék, mert annak a háttérnek jelentése van. Mégpedig az a jelentése, hogy mint enteriőr kiemelhet személyiségjegyeket, tehát egyszerűen fogalmazva egy írót lehet az íróasztalnál fotózni, mert magára a funkcióra, a személyiségnek egy részére ad utalást - ez a primér megközelítés -, de lehet egy olyan is, hogy egy írót mondjuk kutyasétáltatás közben ábrázolok azért - ez a szekunder megközelítés -, mert a kedvence a kutya, vagy az egy híres könyve, vagy csak azért mert meg szeretném mutatni, hogy igen, az ő személyiségében ez egy plusz jel vagy irány. Itt most a háttérben valami kis üvegcsék vannak, naptár, polc ami lényeges, mert üzenet lehet arról, hogy a Zoli milyen körülmények között mozog. Azon kell elgondolkodni, hogy ezek a körülmények mennyire jellemzőek a személyiségedre. És itt húznék meg egy nagyon erős határvonalat. Mert a személyiségről kell beszélnünk, nem az adott állapotukról - az már szociográfia lesz. Ha arról beszélek, hogy igen, én egy pincében dolgozom, ahol kevés a fény, dexion salgó elemek vannak és egyébként iszonyatos kupleráj és lepusztult bútorok, akkor ez elvisz engem a szociografikus ábrázolásban abba az irányba, hogy a magam nyomorúságáról beszélek, a környezeti lehetőségeimről, de ez nem biztos, hogy a személyiségem megismeréséhez sokat ad hozzá. Inkább az adott élethelyzet megismeréséhez ad hozzá, de ott háttérbe szorulok én magam. Így az élethelyzet lesz az, ami a fő csapásvonal. Száz szónak is egy a vége: jó az irány Zoli, fokozzuk még ezt! Én most azt mondom, hogy keresd azt a környezetet, amiben jól érzed magad, ami a te saját miliődben a te kis várad, vagy kuckód. Lehet ez egy kedvenc fotel, lehet ez egy kanapé, te tudod, próbáld meg mint kedvenc helyet bekapcsolni ebbe az ábrázolásba. Másrészt nézzük meg azt hogy mi az a ruha, mi az a jelmez, és megint azt mondom, ami a legtöbbet mesél rólad. Nem biztos, hogy ez a vékony csíkos ing lesz az, mert ennek a vibrálása elviszi a figyelmet a fejedről. Ebbe az irányba mozduljunk el. Ez most egy háromcsillagos portré, a saját utadon nézve, tehát működik a dolog, de van hová még fejlődni. (hegyi)
értékelés: