Négyzetes képarány tekintetében ugyanazt tudom mondani, mint az előbb. Itt a kép nekem onnantól érvényes, ahonnantól ez a fehér és középtónusban tartott szürke világ van. Ami a sötét tónust, a majdnem a fekete részeket illeti alul és felül, nem részei a belső rendszernek. Ha a kezetekkel letakarjátok, fogjátok érteni, hogy mit szeretnék itt mondani. A második része a dolognak, hogy itt talán egy vegyes megoldást lehetett volna létrehozni, abban a tekintetben, hogy ezekkel a drapériákkal elkezdek úgy dolgozni, hogy ezt a takarást valahogy meghagyjam ezen az edényen - ráteszem a tüllt, aztán beleteszem a körtéket így a körték a fátyol elé kerülnek, a paradicsomok is - és onnantól kezdve ez az egész formájában kevésbé zaklatott. Most ez az edény túl határozott. Avagy a másik irány, amennyiben ez a határozottság fontos nekem, akkor keményebbre kell hívni a hátteret és el kell érni azt, hogy az is kopogjon, annyira kopogjon, mint ez az edény. Egy teljesen más irány, hogy ennél lényegesen kevésbé kusza hátteret rendezek, tehát nagyon lágy, nagyon nőies, nagyon finom vonalakat és abba elhelyezem ezt a tárgyat – csak az a helyzet, hogyha ebbe az irányba mozdulunk el, akkor nagyon megnehezítjük a dolgunkat, hogy ne uralkodjon olyan szinten ez a kosárka az egész helyzeten, hogy már ne tudjon szóhoz jutni tőle semmi más. Itt a kérdés. Amin mindenféleképpen kellene javítani, az a kép bal oldalán álló hullámforma, ami létrejött ebből a háttérből. Ugyanis ott, abban az álló formában már annyira világos részek is vannak, amik elviszik a figyelmemet. Ezt visszavenném tónusban maszkolással. (hegyi)
értékelés:

Hát, Sándor nagy és erős lépés tettünk. Jól megleptél, mert egy olyan új világot nyitottál ki, amit eddig nem nagyon láttam és én ennek nagyon örülök, tulajdonképpen gondolatolvasó vagy, mert a csendélet képeidnél folyamatosan az járt az agyamban, hogy de hát a Sándornak vannak hátterei, tüll és mindenféle más textiljei, amit használhatna - nagyon örülök neki, hogy ezt idetetted. Azt gondolom, hogy ez egy jó irány és egy nagyon határozott gondolat. A két tárgy is jó - körte és tök -, jó az a viszonyrendszer ami létrejön, valamint nagyon szépek a fények - annyit hozzátennék, hogy most a kép jobb oldalán, a háttéranyagon, tehát a textilen van egy elég határozott fénymennyiség és ezt én biztos, hogy csökkenteném (pl. maszkolással visszafognék) azért, hogy még jobban élhessenek a főszereplők. A kép alsó és felső részén úgy érzem, hogy arányaiban már nem a kép belső mozgásaihoz tartozó részeket is ábrázolunk. Ezek bennem bizonytalanságot keltenek. Aztán mondok még valamit, ami nagyon szubjektív lesz (úgy tessék kezelni). Ebben engem a képben leginkább azok a kis szöszök izgatnak, ami a tök belső felületén látszanak, biztos, hogy belebújtam volna valahogy a kamerával és ezt a belső rendszert kerestem volna, de ez maradjon az én meglátásom, abból dolgozzunk, amit látunk. A mostani arányrendszerben ezzel a centrális kompozícióval nagyon egyedül maradtak ezek a tárgyak, nagyon magányosak. Ez se rossz, nem baj, de olyan érzetet kelt, mintha egy hullámzó tengeren egy kis mentőcsónak úszkálna – túl messze van. Van egy távolságtartó érzete – én egy kicsit közelebb jönnék. Ez a fekete-fehér megoldás mindenféleképp a szívemhez közelebb álló megoldás – a tónusok, fények, színek jók – tehát számomra ez egy jó irányban gondolkodó kép. (hegyi)
értékelés:

Olvastam itt a hozzászólásoknál egy színhelyességet megkérdező hozzászólást, és nekem semmi bajom azzal, hogy ez nem színhelyes. Visszautalnék egy korábbi elemzésemre, ahol én pont a színhelyességet kértem számon: igen, de ennél a képnél pont a játékosság miatt, attól, hogy ez az egész a gyermekkor szabad asszociációit próbálja illusztrálni, ha ez színhelyes lenne, ha el lenne víve fehérbe, a hó színébe, akkor lehet, hogy túl tárgyias lenne. Akkor nem maradna elegendő kohézió ahhoz, hogy egyben tartsa az üzenetet a Micimackó meg a kiskacsa és a háttérben lévő hóember között. Tehát ezek a ritmusok abszolút rendben vannak, nekem egyetlen egy problémám van: ha egy kicsit mozdulsz a kamerával, kicsit lejjebb rogyasztasz, akkor máris közelebb jön a hóember a Micimackónak a fejéhez, és a kéz is közelebb kerül ehhez a szereplőhöz, nagyjából a fej magasságába, és ott egy érintés létrejöhetett volna. Talán ezzel még azt is kiküszöbölöd, hogy a háttérben a valóságban lévő saras rész látszódjon, az úgy takarásba kerülhetett volna ezzel az üvegmatricával. Lehet, hogy ennyit kellett volna mozdulnunk, és akkor még erősebb lenne ennek az üzenetnek az ereje. Most a kép fölső részéből ezt az egy ujjnyi részt, ami a grafikai elem fölött van, le lehet vágni, és akkor még feszesebb, még erősebb lenne a belső rend. (hegyi)
értékelés:

Gergő, itt az a baj, hogy nem tudom mi lóg ide be a bal alsó sarokba. Ha ez a belógás nem lenne, akkor ez egy egészen szép ritmusú kép lenne. Sajnos ez itt most elrontja ezt az egészet azért, mert ahhoz kevés, hogy személyessé tegye, nem lehet dekódolni, ahhoz viszont túl sok, és túl határozott, hogy értelmezhető képhiba maradjon. Ellenpontként nincs nagyon szükség rá a hajó tömegének tekintetében, úgyhogy ez itt most hiba. Ha a Hiba leckére küldöd be, akkor ez egy vicces helyzet, bár ott se állna meg a lábán, mert ott azt feltételezzük, hogy valami olyan plusz értéket hoz létre, ami egyébként nem történt volna meg, itt most ezt nem érzem, kár. Ha ez nem lenne ott, akkor ez egy nagyon izgalmas, és nagyon szép kép lenne a maga egyszerűségével. Ez elég nagy flekk ahhoz, hogy ezt a keresőben is észre lehetett volna venni. (hegyi)

Öt képet kapunk, mint üzenet, és ez az öt kép tulajdonképpen egy vegyesfelvágott. Hogy miért mondom ezt? Vannak közte olyanok, amik akár egy naplóbejegyzésnek a képei lehetnének, és vannak közben lírai megközelítések is. Abban nem vagyok biztos, hogy a szubjektív megfigyelés és a szubjektív mese és a valóság, és annak szinte képeslapszerű megfogalmazása milyen ritmusban van, és ez a ritmus mennyiben tartalmaz elég erős összetartó erőt. Ha végignézem, az első kép egy abszolút szubjektív üzenet, egy jó megfigyelés, amit valószínűsítek, hogy azok, akik nem foglalkoznak ezzel a sporttal, lehet, hogy nem is tulajdonítanak ennek jelentőséget, tehát itt rögtön a belépőnél a kézjegyét leteszi az alkotó, hogy ő ezt a hajókirándulást nem csak mint élvezeti érték tekintette fontosnak, hanem mint hajós, mint vitorlás szakélmény is fontosnak gondolta, hogy ezzel foglalkozzon. A második kép egy jó ritmus, tulajdonképpen egy tört ütem, egy tört közlés, mert a két hajó együtt adja ki azt az üzenetet, hogy mi most itt egy vitorláson vagyunk a vízen, és ez a kettősségnek jó megfogalmazása, a kint és bent élményének a megragadása. A harmadik kép számomra értelmezhetetlen. Értem azt, hogy mi volt, ami ebben az egészben Gergőnek fontos, de annak az enteriőrnek, ami a hajó belsejében létrejön, annak nem nagyon látom értelmét, hogy miért vágta le ennyire erősen fönt és lent a folytatását. Azt gondolom, hogy amit látunk a képen, és ami most, mint egy szélesvásznú film, kiemelésre került, nem nagyon érdekes, tehát ez a táj, ez a szürke tónusú valami, ezzel az átfutó kötéllel nekem nem hordoz képi élményt és értéket. Ha a belvilágban ez valamilyen tárggyal párhuzamba kerül, akkor lett volna ebből esetleg kép, így most ezt kihagynám ebből a sorozatból. A következő kép nekem nem nagyon értelmezhető, hogy mik ezek a szövegek, az sem, hogy mi az a tárgy, amit látok, persze, ettől ez még izgalmas, de ez nekem olyan kicsit primér hangulatkeltés, hogy valószínűleg a néző sem fogja tudni, hogy ez micsoda, és akkor kuncogok magamban, mint alkotó, hogy de, énnálam a kulcs, de nem adtam oda a megfejtést. Ez megmarad ennél a szintnél. A következő kép, a záró kép egy dinamikus helyzet, dől a hajó, csobban a víz, tehát a vitorlázás élményének a megragadása. Nem tudom, hogy mennyire lesz érthető, amit mondok, hogy az a baj, hogy ez az egész lóg a levegőben. Nincsen kötése se a jelenhez, se a múlthoz, a történetnek nincs eleje, vége, nincs elkezdve és nincs befejezve. Valamilyen élményt megpróbál átadni, de ez az élmény megmarad a Gergő élményének, mert nem avat be minket, nem érzem azt, hogy ez a közösségnek lett volna szánva, azaz a nézőnek, tehát, ha a zenei világból hozok példát, akkor ez nem rádióbarát verzió. Ha képileg visszafejtem ezt, akkor ez a közlés egy szubjektív napló illusztrációja lehet, és hiányzik hozzá a szöveg, képileg önmagában nem áll meg a lábán. El kell tudni kezdeni, és be kell tudni fejezni egy sztorit, akkor is, ha riport, akkor is, ha etűd. Ez egy képi etűd, de ebbe a formájában még kicsit féloldalas. (hegyi)

A kép elemzésénél tökéletesen egyetértek azzal, amit Sándor, mint korrekció mutatott, ugyanis tulajdonképpen három képelemről beszélhetünk: az egyik a könyv, a realitás, a másik az árnyék, a rajzolt világ, mint konstrukció, és a harmadik a környezet, a fal, ami megint a valóság, de a valóságnak egyfajta redukciója. Ebben a hármasban, miközben az árnyékvilág és az árnyékrajz tökéletesen érthető és jól dekódolható, aközben két szélsőséges elemet találunk: az egyik a nagyon sötétben tartott könyv, a másik a nagyon világosban tartott háttér. Ez azt jelenti, hogy ennyire szélsőségesek a fénytani viszonyok, hogy a nézőnek kéne ezzel valamilyen szinten kohéziót megtalálnia, de ez emiatt a szélsőség miatt nem tud létrejönni, mert a könyv nagyon nehezen értelmezhető, az azon megjelenő formák abszolút sötétben vannak tartva, és a háttér viszont a legvilágosabb pontjaival elviszi a figyelmet, még akár az árnyék rajzolatairól is. Ez a lecke akkor értelmezhető, ha ebben a viszonyrendszerben Ágnes megkeresi azt, hogy neki ehhez az egészhez mi a köze, és mit akar ezzel mesélni. Ez most egyelőre egy formai utalás akar lenni, mint formai megfejtés, de az érzelmekhez nem tudtam közel kerülni. Most Ágnes elindított két irányt is, az egyik az önképeknek az iránya, a másik a csendéleteké. Egyszerűsíteném most a dolgot, én azt gondolom, hogy foglalkozzunk talán az önképekkel, mert ha ott megtaláljuk a közlés őszinteségét, és azt, hogy valódi érzelmekről, valódi eszközökkel tudjunk mesélni, és azok hitelesek maradjanak a képi transzpozíció mellett is, akkor az ott felvetődött kérdésekre talált válaszai alkalmazhatóak lesznek az enteriőr, vagy csendélet képeinknél is. Ha mind a két irányba egyszerre akarunk elmozdulni, akkor lehet, hogy el fogjuk veszíteni a fókuszt. Ezt a leckét egy későbbi időben visszaadnám ismétlésre, addig gondolkodjunk rajta. (hegyi)