Jó ez a képi kaleidoszkóp, amit kapunk. Bevallom, hogy arról, amiket látunk csak sejtésem van, hogy micsoda, gondolom, hogy szemednek bizonyos részeit mutatja talán. Az első és a negyedik kép abszolút erre utal, talán a második is, a harmadik egy kicsit nekem kakukktojás, azt még kell fontolgatnom, hogy micsoda. Ez annyiban jelentős, hogy három kép viszonylag határozott képi eszközökkel dolgozik, egy viszont nem, erre érdemes odafigyelni, ha egy ilyet létrehozunk, hogy viszonylag hasonló ritmusok jöhessenek létre, most árválkodik ez a harmadik kép. Ha már első lecke, akkor ez egy sokkal erősebb üzenet, azért, mert esztétikában erősebb. Határozott gondolatokat ad, határozott ötletet hoztál, nem volt benne bizonytalanság, és ez fölszabadító akkor, amikor az ember ezek után már képes arra, hogy tényleg ne mással foglalkozzon, ne azt próbálja még exponálás közben is kitalálni, hogy biztos jó-e amit csinálok, hanem ennek a határozott és biztos tudatában már csak az esztétikára és a kompozícióra figyel. Ez ezeknél a képeknél nagyon jól megfigyelhető, én ennek kifejezetten örülök, abszolút megvan a lecke. (hegyi)
értékelés:    

Bara, sikerült érzelmileg erős hatásokat kiváltanod, belőlem biztos, de gondolom azokból is, akik ott voltak abban a táborban, ahol ezt a só-liszt-gyurmából készült kis malackát kaptuk. Lehet, hogy ez az állat megért volna annyit, hogy egy kis lámpával vagy tükörrel kapjon valamennyi fényt, mert most kicsit szomorkás fényben van, de a háttér egészen zseniálisan képeslapszerűen hozza ezt az egész élményt. Nem tudom mivel sikerült ezt elérned, hogy ezek a kis pöttyök rajta vannak, hogy ezek hópöttyök, vagy mik akarnak lenni, nem tudom, de egészen fantasztikus. Majd avass be a titokba minket, hadd tanuljunk, kérlek. Nagyon köszönöm ezt az üzenetet. Nagyon jó a tömegelhelyezés, mert a képnek a jobb oldalán erősebben húzódik ez az oszlop, határozottabb a jelenléte, és ezt jól húzza vissza az, hogy a kép bal oldalára van rendezve ez a kis malacka. Az egész valahogy egy nagyon ízléses és gusztusos újévi ünnepi üzenet lett. (hegyi)
értékelés:    

Maga az, ami a kép előterében történik, az nagyon szép, nagyon rajzos és nagyon határozott, nagyon jó üzenet. Ugyanakkor a háttérben van két fekete ág, nagyon sötét tömeg, és ez a sötét tömeg valahogy úgy belerobban ebbe az egészbe, nagyon határozott vonallá válik. Ez sajnos probléma. Érdemes lett volna megfigyelni, hogy hol lehet ezt egy úgy lefotózni, vagy hogyan lehet úgy forogni a kamerával, hogy kizárjam a háttérből ez a két, határozott sötét vonalat, és csak az előterünk maradjon egy világos háttérrel. Mert egyként maga az a ház, vagy ami a háttérben meghúzódik, azzal, hogy a mélység élességet lecsökkentetted, egészen jó ritmus, azzal nem lett volna baj, de ez a két vonal elviszi a lírát, ettől gyengül maga az, ami az előtérben történik. A megfigyelés tökéletes. A megfigyelés és a kivitelezés miatt meg van a két csillag, de a háttérprobléma miatt egy csillag most a talonban marad. (hegyi)
értékelés:

Én azt gondolom, hogy a magad fotós útján ez egy nagyon jó kép, nagyon jó meglátás. Nagyon szépek a ritmusok, amiket felfedeztél a fűkalászokkal, ezekkel a kis növénykékkel. Jó a háttér is, tehát az egész egy nagyon izgalmas látványt nyújt. Megvan a három csillag és a leckemegoldás is, mert tényleg egy nagyon gusztusos képet kaptunk. Ugyanakkor egy-két dologra szeretném a jövőt illetően felhívni a figyelmedet, mert azért vagyunk itt, hogy megpróbáljunk mindenből a maximumot kihozni. Fogjuk fel ezt az egészet úgy, mint egy grafika. Erre utal az is, hogy ez az egész tónusban nagyon csökkentett tónusterjedelemben dolgozik. Tehát vannak úgymond a feketéink meg van a háttérnek ez az aranyló barnás színe, ez a két szín uralkodik. Ha ezt grafikaként fogod föl, akkor olyan, mint amikor az ember telefonálás közben rajzolgat, és a csuklójának a mozdulatával húzogat vonalakat, és a csukló mozgása behatárolja azt, hogy viszonylag ferde vonalakat fogunk húzni egy enyhe ívvel, mert a csukló mozgása ad egy ilyen ívet az egésznek, ezek azok a kalászok, amiket látunk. Aztán vannak azok a kis határozottabb fűszálak, amiknek már levelük is van. Ezek kevésbé dőlnek, jobban kidolgozottak, és nagyon jó, hogy ennek az egésznek van egy mélysége, tehát, hogy az élességgel úgy dolgoztál, hogy a háttérben egészen más formák tudnak kijönni, de a tömeg érzetét nagyon jól jelzi. Igen ám, de ha találnál valami olyan füvet, ami nagyobb tömeg és nem ennyire ferde, akkor az az egy fű akár már visszahúzná az egészet, és máris van egy jó ritmusunk. Most attól, hogy tulajdonképpen minden egy irányba dől, az emberben ez az érzést kelti, hogy én magam próbáljam meg ezt visszafordítani. Még akár az is segíthetett volna, hogy fogod, és kézzel visszasimogatsz egy párat közülük. Biztos lett volna több, ami úgy marad. A másik pedig, hogy a kép fölső részéből hoztál egy döntést, hogy téged mennyi érdekel és csináltál egy vágást. Ha a képnek mondjuk, nagyjából a felső részének a jobb oldalát nézed, akkor ezek a kalászok úgy lettek elvágva, hogy a bennük lévő magocskák, amik az egésznek a ritmusát adják, azok is el lettek metszve. Tehát nincs azzal baj, hogy hoztál egy döntést, és vágtad a kép tetejét, de túl szigorú voltál. Még egy dolog, amire esetleg rá lehetett volna segíteni, hogy nagyon jót tesz ennek az egésznek az a néhány csillanás, amit észre lehet venni itt egyik-másik levélkén. Ennek a csillanásnak a mennyiségét és intenzitását lehetett volna növelni kétféle módon. Az egyik az, hogy valamivel rávillantasz vakuval, lámpával erre az egészre, vagy ha van nálad valami kis üdítő, akkor ráfröcskölsz erre az egészre, és ahogy a nap megcsillan a cseppeken, máris több lett volna ezekből a csillanásokból, és az is nagyon izgalmas lett volna. Amiket eddig elmondtam, nem azt jelenti, hogy ez a kép nem jó, mert nagyon is jó. Én azt próbálom csak elmondani, hogy mi az, ami még többet adott volna, még határozottabbá tette volna ezt az egészet. De nagyon örülök annak, hogy ezt a képet láthatóm, mert egy nagyon fontos irány, amit lehet egy kicsit többször használni, ez a sziluett, mert nagyon kifejező tud lenni. Várom a többi munkádat! (hegyi)
értékelés:

Én kettéválasztanám a képet és a kép leiratát, mert a kép leiratával egy kicsit félrevisszük a nézőt. Egészen pontosan arra gondolok, hogy ha megfigyeljük Diane Arbus munkásságát, akkor azért néhány technikai jellegű megoldást mindenféleképpen észre tudunk venni. Egyrészt előszeretettel alkalmazta a vakut, és nagyon fontos volt az, hogy olyan atmoszférát teremtsen, ami a maga keresetlenségével, spontaneitásával hat ránk. Ennek az egyik eszköze a világítás, a másik az objektív megválasztása. Ez az, amiről Robert Capa is beszél, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Magyarán, mivel sokszor készített szobabelsőben fényképet, jószerivel az alap objektív vagy még ahhoz képest is a nagylátószög felé mozdult el az ábrázolásban. Ha ezt a képet megnézem, akkor itt ami szembeötlő, hogy ez egy nagyon korrekt beállítás, megfigyelés, de ezzel a korrektségével van egyfajta távolságtartása is. Abban megvan a párhuzam, hogy mivel Arbus Hasselblad gépet használt, vagy azt is használt, ezért ez a négyzetes formátum adódott magából a gépből. Tehát ez a párhuzam megvan, ugyanakkor kicsit olyan ez az egész, mintha a modell ebben a helyzetben, egy beállított pózban lenne. Magyarán olyan, mintha neki ehhez az egészhez túl sok köze nem lenne. Állok a baltával kezemben a tyúkkal, és mit is kell most nekem ezzel kezdeni? Mondok még egy-két fontos meglátást.
A képelemek az élességükkel és a tónusukkal tudnak a figyelem középpontjába kerülni. Most a fán lóg például egy kaspó, ami elviszi a figyelmet, túlságosan határozott és behívódik ebbe az üzenetbe, pedig hát túl sok köze nincs hozzá. Aztán a modell lábánál van valami fémlap, ami lehet, hogy fontos ehhez az egész történethez, de nem értelmezhető, hogy az ott mi akar lenni, ezért az is nekem a figyelmet osztja. Szintén nagyon határozott a háttérben a palatető. Tehát, ha például a modell közelebb kerülne magához a tyúkketrechez, akkor lehet, hogy több párhuzamot találnánk, akkor lehet, hogy a történet jobban el tudna indulni. Aztán a másik kérdés pedig a ruházat, hogy a modellt milyen ruhába öltöztetjük. Nyilvánvaló, hogy nem báli ruhában fog nekiállni tyúkot vágni a valóságban. Itt a kérdés az, hogy mennyiben akarunk a valósághoz közel lenni. Hogyha az arbusi modellt vesszük alapul, akkor ő nagyon a valósággal foglalkozott, és a valóságban kereste meg a szürrealitást. Ez a kép, ebben a formában kevésbé szürreális. Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, mert maga a balta és a tyúk a hölgy kezében eléggé valószerűtlen, de mégis azt mondom, hogy a valóság mindig valahol a meghökkentéssel, az iróniával tud a drámához kötődni. Tehát két irány lehetséges. Az egyik az, hogy még inkább a szocreál felé visszük a dolgot, és tényleg megkeressük ebben a folyamatban azt a szürrealitást, hogy igen, az én asszonyom beöltözött ehhez az egészhez, és felvette a kis pufajkát és vágja a csirkét, miközben egyébként most volt a fodrásznál és gyönyörű haja van és lobog a szélben, ettől lesz szürreális mondjuk. Vagy hozzunk egy színpadi jelenetet, és akkor viszont tényleg lehet, hogy egy másik ruhában az egésznek az őrületét fel tudjuk fokozni. Most valahogy olyan bátortalannak érzem az egészet. Elindul egy gondolat, de nem merem befejezni, mert mit szól hozzá a feleségem. Én azt gondolom, hogy ha elég határozottak vagyunk, és az ötletünk fejben kész van, akkor magával a határozottságunkkal tudunk meggyőzőek lenni. Tehát, ha azt mondom, hogy figyelj, ezt vedd fel, állj ide, csinálj így, úgy, amúgy, akkor ennek a dinamizmusa át tud ragadni a modellre, és már nem a meglévő családi rendszerben gondolkodunk, hogy én vagyok apa, ő anya, és egyébként nem szoktunk ilyeneket csinálni, hogy a kert végében báli ruhában csirkét vágunk. Ha én azt mondom, hogy nekem ez fontos, és légy szíves legyél ebben partner, akkor ő is bekapcsolódhat ebbe az egészbe. Ehhez határozottság kell. A fotós mindig az, aki a főnök. A másik ilyen irány, az a világítás. Ha ez egy álom, márpedig azt olvasom ki a leiratból, hogy Arbus álma, akkor én azt gondolom, hogy ez egy világítással is megoldható dolog. A realitástól kell tudni elvonni ezt az egészet. Szóval én azt mondom, hogy ez egy jó irány lenne akkor, ha az ember határozottsággal ki tudja szakítani a valóságból azt a kevés időt, amíg a képet elkészíti, és addig ő tudja irányítani, kézben tartani a történetet. Határozottan eldönteni, hogy mit akarok csinálni, és ezt végig vinni azzal a csapattal, akivel dolgozom. Az, hogy elkezdtél ezzel dolgozni, és ez ebben a formában meg is jelenik, nekem most így két csillagot ér. (hegyi)
értékelés:

Jó a gesztus, de ha most megfigyeled a képet, és ezt a helyszínen is kellett lásd, akkor az árnyékaitok és a háttér horizontja között van egy egyharmadnyi szünet. Azok a vonalak, amik létrejöttek a szél által meg a nyomok miatt azok nem tudják ezt szépen kitölteni. Vagy egy olyan helyszínt kellett volna keresni, ahol ezek a vonalak jobban ritmizálnak az üres térnél, vagy pedig lejjebb menni a kamerával, és nem a fejedtől fotózni, hanem megpróbálni kb. medence magasságából fotózni, és akkor megnyúlnának ezek az árnyékok. Egyébként sem ártana, ha a lábatokból valamennyit kapnánk, mert most itt van ez a két hóember, érdekesen el vannak vágva. A harmadik dolog a horizont: nem indokolja semmi, hogy ez a horizont miért dől. Vannak ezek a nagyon laza kézmozdulatokkal odadobott gesztusfotók, amiknek ma nagy divatja van, hogy ahogy esik, úgy puffan, de az csak egy trükk, ez egy becsapós dolog, mert azok nagyon is jól ki vannak találva, hogy azok miért úgy, miért akkor és miért olyan slendriánok. Ami véletlennek látszik az általában nem véletlen. Ennél a képnél most nincs indoka a horizont döntésének azért, mert nincsen mi tömegben ezt helyrehúzza. Ha volna ott egy templomtorony, vagy egy traktor, akkor lehetne emiatt dönteni a horizontot, hogy a súly visszahúzza az egészet, de nincs ilyen a képen. Erre a képre most nem adok csillagot, nagyon köszönjük az üzenetet, de képileg problematikus a dolog. (hegyi)