Örülök annak, hogy egy másik értelmezést is kaptunk, ezt mindenképpen továbblépésnek tartom. Ez a fajta keretezés, amit itt látunk, imitálja a papírra felhordott emulziónak a hatását, de ez az imitáció ettől még imitáció marad. Ezt azért mondom, hogy nem vagyok meggyőzve arról, hogy ez esztétikailag hozzáad a képhez, archaizál, de nem érzem a szerepét, és imitációként ront azon az összhatáson, hogy a kép valódi üzenetet hordoz, és aztán valamilyen esztétikai megfontolásból beletesszük ebbe a keretbe, én ezt nem alkalmaznám. Tudom, hogy divat, a mobiltelefonos fotózás, az instagram, és a többi manipuláló program fölajánl ilyen kereteket, amit előszeretettel használnak is az emberek, de általában ennek az a célja, hogy az egyébként érdektelen, nem túl jó képet ezek összerántják, és hoznak egyfajta pluszt, amitől izgalmassá válik a téma, ettől „művészi” lesz. Én ennek nem látom az értelmét, ez a keret csak művészkedés, én ezt lehagynám. Ami a képet illeti: egy nagyon izgalmas megfejtés. Annyi, hogy megforgattad ezt az egészet, kicsit más fényviszonyokat alkalmaztál, más színviszonyokat, és máris másfajta asszociáció indul el, mint az előző képednél. Ez attól van, hogy maguk a formák nagyon nőiesek, nagyon sejtelmesek, erotikát is hordoznak. Egyetlen egy kérdés: vajon mi lenne akkor, ha akár a háttérben a sötétből előderengve egy valódi női test része (mindegy, hogy milyen része) szerepelne a képen. A párhuzam adja magát, ugyanakkor ez még mindig csak egy színpad. Gyönyörűen fotóztad meg, nagyon szépek a fények, de nem érzem azt, hogy ez be lenne fejezve. Oké, mondhatod, hogy tárgyfotó, én ezt elfogadom, és mint tárgyfotó tökéletesen működik, ahogy az előző leckében is a fény-árnyéknál működött, de én nem érzem azt, hogy ez be lenne fejezve. Most megadom a három csillagot, de azt kérném, hogy ha ez a csomagolóanyag még megvan, akkor ezzel még dolgozz, és kezdd el bekapcsolni az embert. Lehet ez férfi is, akár saját magadat is hozzáfotózhatod ehhez a képhez, mert jó lenne ellenpontként a férfi és a női test, vagy a formáinak a megjelenítése. (hegyi)
értékelés:

Négy képből álló sorozatot kapunk, tulajdonképpen vehetnénk akár a négy évszaknak is. Ebből a négyből az én megítélésem szerint kettő az, aminek markánsan különböző iránya van, mégpedig az első és a második. Aztán a harmadik, negyedik már nagyjából egy féleképpen értelmezhető, egy irány, nyilván ez a fa típusainak is betudható. Lehet, hogy én ezt egy három képes sorozattá redukálnám, az utolsó kép valamiért nekem kakukktojás. Nem csak amiatt, hogy egy éjszakai felvételt kapunk, hanem amiatt is, hogy az, amit ott látunk, a harmadik képen számomra sokkal erősebben van jelen. Három fatípus, három ágtípus, három érzelmi megközelítés. Az első fölfogható akár a tüdő érhálózatának, vagy bármilyen más szervünknél, ha megfigyeljük ezeket a struktúrákat, hasonló hálózatot tudunk felfedezni. Ebben a képben számomra ez az izgalmas, hogy abszolút ezt az asszociációs rendet indítja el. A második kép ezekkel a határozott függőlegesekkel egy nagyon jól rendezett kompozíció, és a fenyőkre jellemző ez a fajta megjelenési forma: határozott, jól megkülönböztethető, nagyon jó irány az, amit a második képen látunk. A harmadik képen, ha jól látom, ezek nyírfák, itt az az izgalmas, hogy olyan a bemozdulásoktól és az árnyékoktól, mintha valami felület előtt lenne ez az egész lefényképezve, mintha lenne egy háttere, ahova vetítődnek képek, miközben jól látható, hogy ez egy külső térben megfigyelt és exponált kép. Számomra ez a harmadik kép a legizgalmasabb. Ami miatt én a negyedik képpel vacillálok, az, hogy ez egy új értelmezési sík. Ezt is el lehetne indítani, hogy ugyanazt a fajta fákat fotózza az ember különböző szituációkban, és ezek hoznak egy érdekes összehasonlítási rendet, de most vagy azt csinálom, hogy különböző fákat fotózok le, és a különböző fák struktúráját figyelem meg, vagy ugyanazt a fát különböző szituban. Ha ez összekeveredik, főleg egy ilyen alacsonyabb számú képsornál, akkor ez fölveti azt a kérdést, hogy most merre tovább, olyan, mintha a munka nem lenne befejezve. Ezt ezért hagynám ebből ki, vagy pedig ehhez az utolsó képhez kell még fotózni másfajta megközelítést is. Amit most mondok, nem azt jelenti, hogy a negyedik kép rossz kép lenne, hanem nem érzem ebben a sorrendben a helyét. Az első három kép miatt megvan a három csillag, köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Ezzel lesznek vitáink, de én ezt nem tartom párának, hanem annak, hogy odatetted a kezed a gép objektívje elé. Valahogy úgy érzem, hogy abban nem tudunk közös nevezőre jutni, hogy a képbe a beavatkozás, a módosítás, a roncsolás miképp jön létre, azok milyen esztétikai értékeket tudnak képviselni. A Hiba leckénél mondtam ezt el, előző elemzésnél, de itt is elmondom, mert itt is értelmét látom, hogy akkor van értelme a hibának is, és a hibaista megközelítésnek is (egyébként szerintem minden képmódosításnak is), ha az alap elképzeléshez, amit én, mint fotográfus kigondoltam, a hiba vagy a módosítás egy új minőséget tud adni, létrehozni. De ennek esztétikailag és formailag is új, magasabb, emelkedettebb minőségi szintnek kell lennie. Itt most ezt nem érzem. Nagyon szép ez az absztrakt forma, és ennyi. Kigyengítetted ezt az egészet (most ilyen szempontból mindegy, hogy a kezedet tetted elé, vagy photoshoppal csináltad), de ez nekem nem hozza sem a hajnalt, sem a párát, semmit. Nézd el nekem, hogy én ennek most nem látom a következményeit vagy a miértjét, nem tudok hozzá kapcsolódni. (hegyi)

Ez egy nagyon érdekes kis játék Sándortól, tényleg minden együtt van: futnak is, állnak is, behajolnak is a képbe, árnyék is van, meg kerekesszék, szóval minden megvan. Kicsit olyan az egésznek a hatása nekem, mint egy graffiti. Olyan anzix jellegű, mintha Sándor összerakta volna azt, hogy mi az, amit ez az utazás neki jelent: megvannak a romok, a szép fények, a kerekesszék, még megvan a kiskabát is, a manifesztumok is, a gép is, de a futó nő is, tehát olyan, mintha mindenből egy kicsit összeszedett volna, mint egy fűszeres kosár, és ezt elénk tárja, hogy nesztek, ez Olaszország. Ha ez volt a cél, akkor ez működik. Az Instruált modell lecke nekem másról szól, de a kép mindenképpen 3 csillagos. (hegyi)
értékelés:

Sándor megőrült, ez jutott hirtelen eszembe ezekkel a babákkal, nagyon kellett kacagnom. Most a képen kívülről beszélek, ez most ilyen werkfotó beszélgetés, hogy fogja magát Sándor, kimegy Olaszországba és viszi magával a kis Barbie babákat a kisbőröndben, ez valami eszelős. Erről van nekem is egy személyes sztorim, amikor Ausztráliába mentünk, akkor a Demeter vitte magával innen Magyarországról a faszenes vasalót. Aztán készült is vele kép, de az se volt teljesen normális dolog, legalábbis a magukat normálisnak gondoló emberek szempontjából kérdéseket vet föl, a vámos átvilágításnál is mosolyogtak. A kép tetszik, az ötlet jó. Van ebben a humoron kívül valami más is. Lássuk be, hogy ebbe van egy adag szomorúság, de játékos az egész. Trükkös Sándor, mert itt most már két kerekesszék is megjelenik, és ha a színeket figyeljük, akkor van egy kerekesszék, amiben ül a férfi, és a másikban nem ül senki, de mégiscsak a rózsaszín, női érzelmeket és attitűdöt erősítő színvilág jelenik meg, a Barbie babák is körülötte vannak. Nem tudom, hogy mennyire szabad nekem itt eleresztenem a gondolataimat, mert nagyon messzire mutató asszociációim is lehetnének akár, mindenesetre érdekes az a gyülekezet, ami ezekkel a babákkal létrejön, miközben a női szereplő nincs jelen. Mindenképpen van egy múltidézés ebben, van egyfajta szembesítő jellege, és nyilvánvaló, hogy a férfi szereplő emlékeit idézzük, az ő emlékeiben szerepelnek ezek a babák, nem kötelezően, mint Barbie-k. Olyan ez, mint amikor már az ember sokszor azt mondja, hogy én már túl vagyok rajta, engem már nem érdekel, nekem már nincsen semmi bajom, de azért mégis ki-kibuggyan egy-egy ilyen gesztus, amivel azért kiderül, hogy még mindig nem biztos, hogy minden rendben van, nem biztos, hogy minden be lett gyömöszölve valamelyik fiókba. Ha azokat a fátylakat fellebbentjük, akkor ott vannak még elvarratlan szálak, és ezek jó dolgok, hogy ezeket megkaphatjuk képileg. Az egész olyan, mint egy nagyon furcsa kollázs a háttérben is. Olyan, mintha egy képeslapot ragasztgattunk volna össze, hogy ott van a római nyaralásból egy képeslap a háttérben, ott van a visegrádi képeslap, Szentendréről is van egy lap, és ezeket a darabokat a korlát összefogja, és mintha az egész a múltról szólna. Szóval nagyon érdekes ez az egész világ. Bevallom, hogy azon kívül, hogy az elején nagyon kacagtam, a második gondolatom, amikor ezt az elemzést elkezdtem mondani, az Oriana Fallaci könyve volt, aki akar, nézzen utána. (hegyi)
értékelés:    

Nem tudom, hogy a kép hol készült, tulajdonképpen majdnem mindegy is, bár én a háttérben lévő házakra felhívnám a figyelmet, azok a pasztell színek ebben a fényben nagyon szépek és nagyon jól mutatnak. Az egésznek a színvilága a háttérben nagyon jó. Ha jól sejtem, itt Ágnest és Bandit látjuk, a két városi verebet, de én most azt mondom, hogy ez csinált hiba. Lehet, hogy nem tudatosan csinálta, nem az volt a cél, hogy rossz képet akart csinálni, de nagyon olyan íze van. Azt beszéltük, hogy akkor jó egy hiba lecke, ha az esztétikában a hiba maga hozzáad a képhez, magyarán van egy alkotói szándék, és jön a véletlen, összekutyulja a szálakat és a véletlen meg az alkotói szándék egy új minőséget tud létrehozni. Itt ezt az új minőséget nem érzékelem. Valószínű, hogy ez abból is adódik, hogy az a kép, amit meg akartál valósítani nem biztos, hogy tíz pontos, erre nehéz rátenni még pluszban valamit a hibával. Értem én, de ez most nekem nem az a leckemegoldás, amire gondolok. (hegyi)

Nagyon erős ez a képsor, érdemes megnézni a nézőképeket, Sándor adott egy linket hozzá, ahol nagyban is megnézhetőek ezek az arcok. Nekem rögtön a Szondi teszt jutott eszembe róla, nem olyan túl rég csináltam ilyen tesztet, nem fogom elmondani egész pontosan, hogy miről szól ez a teszt, akit érdekel, utánanéz, vagy utánakérdez. A lényege az, hogy 8x8-as mátrixban vannak nagyjából hasonló képek, és ezekből a képekből kell aztán kiválasztani azt, hogy ki a szimpatikus és ki az, aki nem, és sorrendbe állítani, aztán a pszichológus ebből következtetéseket tud levonni. Formájában abszolút megvan a párhuzam, de egyébként tartalmában is sok helyütt, mert Szondi ezeket a képeket rég készítette, tehát az idő faktor is nagyjából hasonlóan van jelen. Gondolkodtam azon, hogy most a mátrixról beszéljek-e, amiben ez szerveződik, vagy egyesével a képekről, nyilván mindegyik képről sok értelme nincs elmélkedni, hiszen szerintem önmagukban nem a képek a lényegesek, mert ezeket valakik akkor lefotózták, és fölkerültek a síremlékekre. Ami számomra döbbenetes és nagy erővel bír az, hogy Sándor talál magának egy olyan kifejezési formát, ami egy kötődést mutat be egy helyszínhez, egy helyzethez, egy korhoz, ami a maga tárgyiasságán túl is egy meditatív állapot. Én gyerekkoromban jártam sokat temetőben, mert nagyanyámnak ez szokása volt, aztán anyám is járkált rendesen, és a gyerek mi mást tud csinálni, mint nézegeti a sírokat. Voltak „kedvenc” sírok, voltak olyanok is, amiktől féltem, vagy olyanok, amiket utáltam, vagy nem tetszett, de a gyerek hozzáállása nagyon más, sokkal nyitottabb, ő nem azt keresi ebben, hogy itt halál, elmúlás és gyász van. Valahogy ezek a képek is ezt idézik vissza: dacolás valamivel, a jelenlét ábrázolása, az, hogy a halott itt van, a hozzátartozók keresnek egy jellemző fotót, az se biztos, hogy a legjobbat, és fölrakják a sírra, és közben a technika is ad az egésznek egy nagyon furcsa érzetet, a tónusvesztéseivel, a rajzosságával, a felület struktúrájával. Itt az is érdekes és szürreális, hogy ezek a képek nem ide készültek, nem az volt a céljuk, hogy majd ez valahol egy síron fog ábrázolódni, és ettől az egész nagyon profán és szürreális, hogy egy mosolygós kép, és közben ez az ember rég halott. Furcsa szemlélni akár a páros képeket, vagy akár a képhármasokat is, tehát az egész egy nagyon érdekes gondolati és filozófiai irány, miközben megvan a maga esztétikája. Amit Sándor ír, az olasz film, abban izgalmas, hogy van egy könyvem, ami a Fellini filmjeiben megjelent arcokat mutatja. A borító is tele van arcokkal hasonlóképpen, mint itt, és belül a könyv telis-tele van portrékkal, a különböző filmjeiben szereplő főszereplőktől kezdve a statisztáig mindenki benne van. Valami eszméletlen kaleidoszkóp az is, hogy milyen érdekesen válogatott a filmjeibe arcokat, hogy milyen érdekes volt az ő szűrője, hogy mi volt számára jellegzetes, hogy milyen emberi kontrasztokat vagy tónusokat emelt ki, milyen torzulásokat, milyen jellemzőket hangsúlyozott, akár a gnómok felé is elment olykor. Ebben is nagy a párhuzam, amit én egy nagyon jó dolognak tartok. Felvetődik az a kérdés is, hogy most ez kinek a munkája, Sándoré-e vagy azé a fotósé, aki ezt megcsinálta. Természetes, hogy a kép azé, aki megcsinálta, ugyanakkor, műtárgyként szemlélve a dolgot ez abszolút működik, márpedig attól még ez nevezhető műtárgynak, hogy ez egy giccsbe hajló profán, de mégis elemelt ábrázolásmód. A koncepció pedig nagyon jól érthető. Érdekesek ezek a gyűjtések, ezzel érdemes lenne foglalkozni akár Magyarországon is olyan területeken, amik egyébként viszonylag zárt területek, mert ott lesznek érdekesek a kiválasztódások. Nagyon szépen köszönöm, és sok gondolatot elindított. Érdemes nézegetni a nagy nézőképeket, mert mindegyik mesél valamit, mindegyikről sztorik fognak eszetekbe jutni, és nagyon izgalmas az, hogy ez vajon mitől van. Ha bármelyik képet megnézzük, nem mondom azt, hogy ezek olyan túl jól sikerült portrék lennének, és mégis valamilyen sztori egyből elindul az ember fejében. Mesés. (hegyi)
értékelés: