A kép érdekes helyzetet mutat, gondolkodtam azon, hogy jelentőséggel bír-e az, hogy nem vagyunk teljesen vízszintesek, de én azt gondolom, hogy a férfi formája ezt helyrerántja. Nem érzem azt, hogy ez a család tökéletesen átadta volna magát neked. A férfi a karba tett kezével abszolút elutasító pózban van, az anya magához öleli az egyik gyerekét, védi, felé fordul, miközben ez egy védekező póz, aközben azt is elmondja, hogy ha közelebb jössz még egy métert, akkor fejbesújtalak valamivel, a középen lévő kislány is – miközben talán ő a legnyitottabb ebben az egész helyzetben -, tulajdonképpen az anyja lábába kapaszkodik. Szóval szerintem itt most az történt, amit leírsz a kép alatt is, hogy volt egy helyzeted, amit üresnek ítéltél, és ezzel tökéletesen egyetértek, hogy a lépcső önmagában üres, de nem szántatok egymásra elég időt ahhoz, hogy a modelljeiddel kialakulhasson egy olyan belsőséges kapcsolat, ami után már ők majd úgy szerepelhetnek ezen a képen, hogy azzal valamilyen üzenetet át tudjanak adni. Monomániásnak fogtok nevezni, hogy megint Diane Arbus-t hozom és a kézigránátos fiúját, de tessék azt a kontaktot tanulmányozni, azt a 12 képet, ott lehet látni, hogy mikor történik meg a csoda, hogy addig milyen út vezeti őt el, hogy mennyit foglalkozik ezzel az egésszel. Nem tudom, hogy itt hány kép készülhetett, de én úgy érzem, hogy innen még hiányzik idő, ami után ők a „tieid” lennének. Mindezzel együtt azt kell, hogy mondjam, hogy a családi összetartozásról egy jó ténykép, de ezt ők csinálták meg neked. Azért fogok én erre három csillagot adni, mert akaratlanul létrehoztál valamit, ami nagyon jól mutatja az összetartozást a családtagok között. A férfi fentről nézi ezt az egész szituációt, tisztában van vele, hogy itt fizikai abúzusra nem fog sor kerülni, tehát ezért nézheti ő fentről, a legtávolabbi pontról ezt az egész beállítást, érzelmileg elutasító a fotóssal szemben, de a család felé mosollyal van, és pontosan tisztában van vele, hogy ez tart másfél percig, amíg mi a kamera előtt vagyunk, aztán megyünk utunkra tovább. Az anya és a nagyobbik gyerek kapcsolata nagyon erősen érezhető, és az is, hogy a kisebbik gyerek szeretne ebben valamilyen módon részt venni, és belekapcsolódni, miközben ő a legnyitottabb a maga tempójával, de valószínű, hogy benne is felmerült a kérdés, hogy itt mi történik. Lehet, hogy ennek az egésznek nyelvi korlátai voltak, hogy ez egy külföldi csoport volt, aki nem biztos, hogy teljesen értette, hogy miért kell nekik ide beállniuk, mindenesetre a család összetartozásáról fantasztikusan jól mesél a kép. Csak az a gond, Feri, hogy te nem ezt akartad megmutatni, nem így, nem ilyen áron akartad. A leckemegoldás megvan, de a leckét visszaadom ismétlésre, mert ezt a képet te oldottad meg, de azzal, hogy nem voltál figyelmes, nem oldottad föl a családnak a belső feszültségét vagy kétségeit magaddal kapcsolatban. (hegyi)
értékelés:

Az a helyzet Feri, hogy ez olyan szinten szájbarágós mese, aminél nem nagyon értem, hogy hova tetted a lírádat. Látunk egy lánckesztyűt, amiben van egy száraz kóró, amit egy műkörmöstől frissen hazaérkezett kedvesnek nyújtasz, de ő nem is oda akar nyúlni, belógatta ide a kezét, valószínű, hogy viszonylag hosszan ott kellett tartsa a kezét amire te beállítottad ezt a képet, és ez érződik is az egészen, hogy ez a gesztus már fáradt, ez már nem pontos. Túl profán az egész, Feri. Ez a lánckesztyű egészen rendben lehetne, ha nincsen kóró, ha nincsen pulcsi, meg egyéb vicek-vacak, hanem van egy gyönyörű női kéz és egy lánckesztyűs férfi kéz. De akkor a női kézre sem kell a műköröm, nagyon nem, megőrülök tőle, meg akkor nem kellenek a gyűrűk sem, hanem kell a lánckesztyű meg a női kéz kontrasztja. Ez a maximum, ami a lánckesztyűből kihozható. Bármi, ami ezen túlmutat, az már egy olyan pótcselekvés, ami esztétikailag értelmezhetetlen. Viszonylag sokat beszélgettünk az elmúlt időben a glamour-ról, de most valamiért ez jutott eszembe, miközben ez nagyon nem glamour fotó, de körülbelül az a hamisságtartalma, ami a glamour-fotóknak is, hogy van egy elképzelt sztori, és arra ráhúzódik valamilyen formai megoldás, miközben az esztétikát az első körben elvesztettük. Azért mondom ezt ilyen határozottan, mert egyébként a kiindulási, gondolati alap oké, de most komolyan kérdezem: a lánckesztyűhöz az elszáradt kóró hogyan jön? Attól száradt el, mert nem vízbe raktad, hanem szorongattad a kesztyűben, vagy azért kell fogni lánckesztyűben, hogy ne szúrjon téged meg a rózsa? Oké, téged ne szúrjon meg, de a hölgyet majd igen, mert ő gyanútlanul nyúl hozzá? Akkor most tulajdonképpen az üzenet az, hogy te véded magadat többszörösen, hogy ne érjen sérülés, miközben a partneredet belehúzod ebbe a helyzetbe? Ez egy ilyen Hófehérke-mese, ahol a boszorkány a mérgezett almát nyújtja? Próbálom megfejteni, mert biztos, hogy van megfejtés, csak valahol ez kifordul magából, és saját maguk ellen kezdenek el dolgozni a jelképeid. Ezek a műkörmös helyzetek egyébként lehet, hogy a valóságban szépek, és van, akiknek ez tetszik (nem én vagyok az), azzal tisztában vagyok, hogy a műkörömnek van egy mechanikai, védelmi jelentősége is, de azt hiszem, hogy a műkörmösök önmagukban nem művészek, ők maximum giccset tudnak gyártani, bár biztos van kivétel. Most valahol ott vagyok meglőve, hogy van egy maszkulin forma, egy maszkulin hatás, és mégis a nő marad védtelen. És azt mondod, hogy „Kedveskedni a kedvesnek”, de akkor ebben érzek egy nagy adag cinizmust, hogy akkor a pasi egy száraz kóróval kedveskedik, de miért? Feri, próbáld meg nekem a kommenteknél valahogy megfejteni ezt a képet, mert zavarban vagyok, hogy nem értem, miközben Michelangelo ember teremtése a Sixtusi kápolnán is lehetne egy üzenet, de akkor nem kell a kóró. Annak is lenne húzása, ha a pulcsit lehagynád: csak egy férfi és egy női kéz. De hát ehhez az kellene, hogy egyértelmű legyen az üzenet, és azt úgy gondold végig, hogy nehogy egymásnak ellentmondó dolgokat hozz létre. Most nem érzem, hogy ezt végiggondoltad volna. Kérlek, segíts. (hegyi)

Én nem tudtam, hogy ennek a növénynek ez a neve, szerencsétlent jól megverte a sors, még a Bromélia hagyján, de a Guzmán egészen elképesztő név, nem tudom, hogy kik találják ki ezeket a neveket, de vicces, az biztos. Mindehhez képest a kép korrekt lenne, és azért csak lenne, mert itt két dolog nem teljesen értelmezhető számomra. Az egyik kevésbé bántó: ez az életlenség, mert azt lehet mondani, hogy ez egy lágyabbra vett objektív, és különben sem kell mindig mindennek karctű-élesnek lenni, fenébe a digitálissal, az élet ilyen, hogy néha ezek az élek lekerekítődnek. Ezt még azt mondom, hogy hagyján, akkor sem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy most nem nagyon értem, hogy miért vannak a vörös levelekbe ilyenformán belevágva. Tamás, most erre mit mondjak? Nagyon szépek a fényeid, nagyon plasztikus és anyagszerű a leveleknek a felülete, üsse kő, nem kell mindig mindennek élesnek lennie, vegyük úgy, hogy maga a struktúra megvan, de nem értem, hogy a formákat miért gyilkoltad így le, ezek nekem nagyon hiányoznak. Nyilvánvaló, hogy meg kell hagyni egy döntést, nem lehet az egész arborétumot ábrázolni, de legalább azt mondhattuk volna, hogy a vörös levelek legyenek meg, aztán máshol, a zöldnél, meg a háttérnél majd lehet vágni, de a vörösökbe miért vágtál bele nem tudom. Az az izgalmas ebben a növényben, hogy pont a leveleinek a vége átmegy zöldbe, pont ezt vágtad le. Akármennyire tetszik, és akármennyire plasztikus a világításod, és emelett ne menjünk el szó nélkül, hogy nagyon térbeli és nagyon hatásos, de agyoncsaptad a vágással, ennek én nagyon nem örülök. Tamás, szerintem pontosan érted, ha azt mondom, hogy egy Bojtár Tamás nem engedheti meg ezt magának. Ismétlés. (hegyi)

Kivételesen most szólnék arról, amit a hozzászólásokban olvashattunk, egy beszélgetésről, hogy a mobiltelefonos fotózásnak van-e, és hogyha igen, akkor mi a létjogosultsága. Én azt gondolom, hogy ha ismerjük az eszköz határait, akkor ez egy tökéletesen elfogadott dolog. Ha kézben tartott a technika, akkor ez egy működőképes helyzet, annál is inkább, mert semmiről nem jelenthetjük ki globálisan, hogy márpedig ez nem kerülhet bele abba a világunkba, amiben mozgunk, amiben elkészülhetnek a képek. Miért ne lehetne polaroiddal, vagy lyukkamerával fényképezni, miért ne lehetne ezt az egészet megoldani mobiltelefonnal. És akkor itt most mondok még valamit, amit fontos lehet. Gondolatban lépjünk vissza egy kis időre egészen a fotózás kezdetéig. Két irány indult el a fotózás őskorában, és ebből az egyik volt a daguerrotípia, ami egy nagyon erősen felpolírozott fémlemezre készült pozitív fényképfelvétel, és a daguerrotípiának is ott van a varázslata, – azon kívül, hogy a kor is jelen van – hogy maga a tükröződő felület ad egy mélységet ennek a dolognak, ugyanis a tükröződés sosem egy primer ügy. Van maga a tükröztető felület és van maga a hordozó. Ez egy tükörnél nagyon jól megfigyelhető, hogy mindig van egy árnyékkép, egy szellemkép, de ez minden tükröződésre igaz tud lenni. Ráadásul emellett a tükröződés a valósághoz képest mindig ad az egésznek egy fátylat azáltal is, hogy maga a tükröződő felület színvilága, anyagszerkezete is befolyásolja magát a képet, az egész helyzetet. Ezüstös, bronzos, mindegy, hogy milyen tónus érinti meg a felületet, mindenféleképp hozzáadnak a kép varázslatához, és ezt látjuk. Van egy valóság, és ez a valóság tárgyias, és mindebben ott a mágia a tükörképpel, a tükröződéssel. A tükrök nagyon érdekes felületi játékot tudnak adni, és nagyon örülök, hogy Éva felfedezte magának a tükröt, mint kommunikációs eszközt, mert ez nagyon egy nagyon furcsa ajtó, melyen átlépve egy egészen őrületes világ nyitható. Ami a képet illeti, én egyet tudok érteni azzal a gesztussal, amit itt kapunk, tökéletesen rendben lévő első lecke. Sőt, a kép a képben, és a kép a kézben, és az egész tükröztetés furcsa játéka ad valami olyan pluszt, ami a térjátékkal jön létre. Azért azt tegyük hozzá, hogy ha ezzel a térrel többet foglalkozunk, akkor még rendezettebb lehetne a kép. Szóval meg van a három csillag és a leckemegoldás, de Éva, ne hagyd ezt abba, mert most a tükörképed egy rendezett, végig gondolt, konstrukcióban, formájában, tónusaiban abszolút jó irányt mutató megoldás, miközben a háttered túlságosan zaklatott. Ezzel még kevésbé lenne baj, de elemeit tekintve nem áll össze. Vannak ott papírdobozok, azokban valami bigyók vannak, a faliújságra fellógatott dolgoknál vannak egészen zseniális dolgok, azzal, hogy azok képszerűek – ha jól látom gyerekrajzok –, miközben vannak ott egyéb, nem felismerhető dolgok is. Tehát azt kéne megfigyelned, hogy ne csak azzal törődj, hogy mi történik a tükörben, hanem azzal is, hogy történik a környezetedben, mert ez a kettő egyformán fontos, és ennek a kettőnek az egymásra hatása az, ami majd a dinamikát fogja tudni hordozni a képekben. (hegyi)
értékelés:    

Ezért hoztuk létre ezt a leckét, hogy ilyen képet kaphassunk. Ugyanis nagyon fontos az, hogy mit gondolunk a giccsről, hogy nem csak a tenyérbe mászóan viszketeg kerti törpék a giccsek, hanem lépten-nyomon a városban szembe találkozunk velük. A legmeglepőbb és leghumorosabb, de egyben a legmegrázóbb az a helyzet, amikor valami egyébként irányultságában és szenvedélyében, jót akaró gesztusrendszer fordul át valami bődületes giccsé. Aki járt Velencében, vagy Muranoban, érteni fogja, amit mondok. A muranoi üveg világszerte híres, ugyanakkor, amikor az ember végigmegy egy ottani sétálóutcán, akkor az az érzése, mint amikor mignont eszik a cukrászdában: a második falat után szíve szerint otthagyná. Ha a partnere rákényszeríti, hogy meg kell enni az egészet, akkor meg legszívesebben rendelne mellé egy Unicumot. Itt is ez a helyet, hogy minden egyes darab önmagában működőképes lehetne – bár azt gondolom, hogy az a haltestű férfi az színtiszta giccs – de így együtt nagyon szürreális eredményt hoz. A – gondolom – Swarovski kristályokkal kirakott koponya, a Mickey egér… egészen bődületes, miközben a belső tér teljesen halott, gondolom nem volt még nyitva a bolt, de ez a halottság az, ami az egésznek izgalmat ad. Csak a külső világ működik, ott már ébren vagyunk, nagyon szépek ezek a verőfényes világítási viszonyok, a kiszolgáló személyzet meg elhagyta a hajót. Szóval jó az irány, és nagyon tetszik ez az ötlet. (hegyi)
értékelés:

Néhány elemzésben már volt módom elmondani, hogy hozzám nem állnak nagyon közel a panorámafotók. Túl sok veszik ezekből el. Ha valahol, akkor falon tudom ezt elképzelni, bár kevés az a lakberendezői szituáció, amikor ez egy lakáson belül jól el tud helyezkedni. De például egy polgármesteri hivatalban nagyon jó lenne, és ha én lennék Okány polgármestere, akkor rendelnék is tőled a faluról ilyen panoráma felvételeket. Technikailag ezen még kell egy kicsit csiszolni, mert ahogy látom valami kis törés létrejött a zsinóroknál, de maga a szituáció valószínűleg helyi szinten nagyon fontos. Ha mint képet próbálom szemlélni, akkor azt mondom, hogy arra figyelj oda, hogy most a kép bal oldalára egy nagyon erős tömeget helyeztél, és azzal, hogy a kép jobb oldalán a napot belekomponáltad és nem volt elég a templom, kinyitottad a teret és máris fölbillent az egyensúly. A másik pedig az, hogy akármennyire kihalt egy ilyen falu főutcája, érdemes lett volna megvárni, amíg jön egy lovas kocsi, babakocsi vagy egy gyalogos. Így most ez az egész olyan személytelenné válik, miközben vidámak a színek, és az egész helyzet azt sugallná, hogy valahogyan fel kéne dobni. Ha megengedsz még egy megjegyzést, akkor érdemes lett volna egy kicsit korábban nekifogni ezeknek a panoráma felvételeknek, ugyanis túlságosan bebukik a sötétbe a felület. Ha nem várod meg, amíg majdnem lebukik a nap a házak mögött, akkor még vidámabb lehetett volna ez a kép. Ha ezzel szeretnél foglalkozni, akkor jó lenne ezt a képet megismételni. Én szeretném, ha épített környezetre akár dokumentatív vagy leletmentési gondolattal is, a falu épületeit hagyományosabb módon is megközelítenéd. (hegyi)
értékelés: